Un certain regard

Az “Un certain regard” (magyarul: egyfajta szemszög; egy bizonyos nézőpont) a Cannes-i Filmfesztivál hivatalos válogatásának versenyprogramon kívüli, önálló szekciója, melyen a legkülönfélébb, a filmművészethez közvetlenül vagy közvetve kapcsolódó, vagy kevésbé ismert filmrendezők gyakran atipikus alkotásait gyűjti össze és mutatja be. (Wiki)

Eszem ágában sincs még búcsúztatni Arséne Wengert. A kemény tényeket ismerem, rettentően zavar is a kialakult helyzet, ezért szeretném a napokban az Arsenalra zúdult paradicsomokat magas nyomásúval megtisztítani, megnézni, valójában mi romlott el és felvázolni, milyen kimenetelek várnak ránk a következő hónapokban.

Semmit nem akarok elvenni az Öregtől, ahogy hozzáadni sem. De az utóbbi időben olyan részinformációk és hamis stílusjegyek röppentek fel, amit az elmémesedett netes kultúra indokolatlanul ragasztott rá.

Az egyik ilyen közvélekedés az, amely az Arsenalt a 4-es számmal azonosítja. Az Arsenal tavaly az angol bajnokság második helyezettje volt. Tavalyelőtt a harmadik. 2016-ban egyetlen edző ért el több pontszámot Wengernél a bajnokságban, ez pedig Claudio Ranieri. Mögötte zárt Slaven Bilic, Jürgen Klopp, Mauircio Pochettino, de ugyanúgy José Mourinho és Manuel Pellegrini is. Akkor ők most gyengébb képességű edzők? Francokat.

Mert ez a másik kedvenc tévhitem, a parttalan vita-sziget, amelyen kontinensnyi ember lakik: amikor edzők között olyan rangsorokat állítunk fel, amelyek összehasonlíthatatlanok egymással, cserébe jól összeugrasztják az embereket, félbevágva barátságokat és kölcsönös szimpátiákat.

Legyen az én bajom, de nem tudom az edzőket egy “jó/nem jó” palettán elhelyezni. Méltatlannak érzem, hogy egy háromszoros BL-győztes Carlo Ancelottiról azt mondjam, micsoda csicska gyász, amiért csak ennyi pontszámmal vezeti a bajnokságot. Szintén zavar, amikor Zinedine Zidane-t alkalmatlan emberként pecsételik meg egy Real Madrid élén, miközben ilyen eredményeket szállít. Szimpátia, rendben. Bizonyos vetületek összehasonlítása? Oké. De rangsor? Hagyjuk már. Az edzői munka komplex, soktényezős feladat, amit nem lehet 1-2 mutatószám mögé tenni. A dolgok összetettsége miatt bizonyos helyzetekben jól érvényesülnek, másokban alulmaradnak.

A koponya körül

A hideg kiráz, amikor Wengert egy bukott, lúzer, megfáradt és szenilis öregként állítják be. Meg tudom érteni, de fel nem tudom fogni, hogy miért tart a párbeszéd ezen a szinten, és miért nem próbálnak meg ezen keresztüllátni. A jelenlegi helyzetben ugyanis nagyon könnyű így beállítani az öreget, sőt, még könnyebb a korábbi sérelmekre jogalapot találni, hogy miért nem spendelte azt a fucking money-t és miért nem igazolta le Kantét.

Wenger ugyanis nem változott és pont emiatt tartunk ott, ahol. Ha be lehetne nézni hajkoronája alá, akkor a hitvallását az alábbi tétel mondatokkal lehetne megragadni:

  • “A fociban az a sikeres csapat, aki a több gólt lövi.” (Wenger a 70-es brazil válogatottat hozza fel mindig példaként.)

  • “Törekedj arra, hogy az életed olyan magas szinten kultiváld, hogy az már művészet legyen.”

  • “A labdarúgás az egyéni önkifejezés terepe, ahol az egyénnek egyszerre kell a saját képességeinek csúcsára jutnia úgy, hogy része legyen egy kollektív dinamikának.”

  • “A leginkább alulértékelt tulajdonság a konzisztencia.”

  • “Nem az számít, hogy hányszor esel el, hanem, hogy hányszor vagy képes újra felállni.”

Nem túlzok, ha azt mondom, a Google találatok 24. oldaláig bezárólag minden Wengerrel készült videót láttam már életemben, legalább egyszer. Ezek egy részében a fenti tételekről vall, néhol a tehetségek neveléséről magyaráz, hangyányi részében pedig gyermekkori élményekig ás le. Viszonylag kevés olyan van, ahol egy taktikai mágnestábla előtt ácsorog, vagy egy statisztikai elemzőszoftver forradalmi moduljairól mesél – teszem hozzá: mindkettőre van példa.

Minden megnyilvánulása a játékról egy olyan csomagot képez, amely nem feltétlenül tér ki egy 50 oldalas PowerPoint prezentációra arról, hogy hányféleképp lehet Salida Lavolpianát játszani. Ugyanakkor megérteti a mögöttes szándékokat, érti a játékot, át is tudja adni a játékosainak, de mindabban, amit átad, a szorosan vett játék egy kisebb szeletet tesz ki.

Nem tudom, hogy ennek a gondolkodás-csomagnak – ami túlmutat a foci keretein – valóban érezzük-e a súlyát. Ez segített Wengernek abban, hogy 20 év alatt minden hullámvölgyből kiszörfözzön, minden felhevült sajtótájékoztatót lehűtsön. Ezért vagyunk jelenleg is negyedikek (nem pedig tizenkettedikek), ezért van jelenleg több pontunk, mint tavaly 25 forduló után. Soha egy játékos nem piszmogott rá nyilvánosan, minden konfliktust belsőleg oldottak meg, nem kellett hozzá se postagalamb, se média. Ez a gondolkodásmód olvasztotta egybe az Invincibles kanjait, nevelt férfit Cescből és Robinból, és hajtott ki egy Alex Iwobit. Bármekkora szarban is voltak egy vereség után, ez segítette fel a csapatot. Nem számított, hogy 10 évig zrikálták azzal, hogy hol van a trófea, ő csak behúzta ’14-ben és ’15-ben. És holnap London Colney-ban ezzel a hozzáállással fog rendet teremteni a fejekben.

Nem az én hasonlatom, de nagyon kifejezőnek találom: Wenger egy alkimista. Kotyvasztja a fémeket, napról-napra, egyre jobban, újra és újra. Mivel makacs, addig nem nyugszik, amíg egy nap nem lesz a fémből arany. Ha elakad n-szer, folytatja n+1-edszerre. Több éve tűnik úgy, hogy halad a megoldás felé: a keret vastagodott, az eredmények (pontszámban, helyezésben, kupákban) javultak. Az egészben ott van a lean-management, a Kaizen, a progresszív hozzáállás, mint egy szakács kétujjas fűszerezése. Még egy csipetnyit. Össze fog ez állni. Már majdnem jó.

De mint minden hitvallásnak, ennek is vannak fonákjai. Ha az alkimista rossz receptet követ, próbálkozhat, míg bele nem őszül. Ha nincs meg minden hozzávaló, szintén cseszheti. Egy kémikusnak nincs is helye a labdarúgásban, mert ott nem létezik olyan, hogy távlati perspektíva. Ha a szombati rangadón lemeccsel egy olasz sárkányszelidítő, arra nehéz mentséget találni. Wenger játékosokba helyezett bizalmától gyönyörű bábból-pillangó sztori íveket lehetne sorolni, de egy Walcott, Coquelin és időnként Ramsey is eszembe juttatja, hogy micsoda feneketlen kútból merítkezik az öreg. Wenger hozzáállása évtizedekre ad kapaszkodót az önérvényesüléshez, de nem biztos, hogy egy tehetetlen 65. percben megadja a választ arra, mit csinálj egy előretolt szárnyvédővel. Mert ő bízik benned, hogy a választ megtalálod magadban.

Ahol tartunk

Talán a legnagyobb felismerés, hogy az, ahol vagyunk, nem annak köszönhető, hogy valami elromlott, eltört, vagy elkúródott. Ugyanazon okból tartunk ott, amely a korábbi sikereinket biztosította. Wenger nem felejtett el focizni: a hitvallása, a személyisége mindig is ilyen volt.

Annyi történt, hogy 2017-re megváltozott a versenykörnyezet, olyan edzőkkel, akik másképp közelítik meg a játékot. Az egyik megszállott pozíciós játékmester, a másik az utolsó csavarig tudja, hogyan kell egy ellentámadást elindítani, a harmadik a diagonális passzok híve. Ők olyan csomagot cipelnek magukkal, amelyben a szűken vett játékban mesterek, de nem biztos, hogy hosszú távon ez nem hatna ki az emberi kapcsolataikra, az ambíciójukra, az önérvényesülésükre.

Ezért történhet meg az, hogy Wengert a rangadókon lemeccselik, a BL kieséses körének sorsolására pedig röhögve megy ki. A készségpalettáján ennél a kupacnál kevesebb az összetevő. De bárki, aki azt mondja, Wenger out, gondoljon arra, hogy távozásával a komplett csomagot veszítenénk el. Lehet, hogy megszabadulunk a fonáktól, de a másik felétől is, ami lehet, hogy felbecsülhetetlenül jól jönne a közeljövőben, amikor az ötödik vereség után benyelünk egy hatodikat.

Szurkolóként és fociszeretőként nem tudom megtagadni: szeretném, ha az Arsenal nyerne, de legalább annyira szeretném, ha az Arsenal fejlődne. És igenis szeretném, ha a klub megmaradna az eddigi értékeinél: a tehetségbe vetett bizalomnál, a szolidáris öltözőnél, az átgondolt átigazolás-politikánál, a támadójátéknál és az állhatatosságnál. Én ezek miatt szerettem meg ezt a klubot, Wenger pedig mindig ezt fogja képviselni: a munkához való progresszív hozzáállást. A boldogság keresésének egyfajta módját. Egy, a világról alkotott bizonyos nézőpontot.

Ezt a bizonyos nézőpontot teljesen megtagadná egy olyan kimenetel, ahol Wengertől egyik pillanatról a másikra megszakadna minden kapcsolat. Téveszme azt hinni, hogy ha lecseréljük Wengert, akkor Özil végre többet fog futni, ahogy az is délibáb, hogy ha ebben a helyzetben maradunk, még jobbak lehetünk. Felvázolok 5 lehetséges forgatókönyvet, ami az Arsenallal történhet a következő hónapokban és azt is, melyikre szavaznék, ha lenne ilyen jogom, és ha egyáltalán ilyen kérdésekben szavazással lehetne dönteni.

1. Marad Wenger és nem változik semmi

Az elmúlt évek tendenciáját látva, ezen a helyzeten az javíthat, ha olyan játékosok érkeznek, akik már fél kézzel az edzői diplomájukat fogják, vagy a Premier League edzői felhozatalában beütne egy 7 éves éhínség. A játék minősége nagy eséllyel pont ilyen hektikus maradna, a játékosok megnyugodnának, hogy a jól bevált ösvényen haladnak. Csakhogy ebben a közegben semmi jel nem mutat afelé, hogy ezen maradva újabb csúcsokat lehetne meghódítani.

2. Marad Wenger és változtat

Hadd legyek egészen konkrét: engem ez az opció érdekelne a legjobban. Több okból.

Az egyik ok, hogy Wenger az elmúlt években csendben toldozgatta-foltozgatta stábját, amivel fokozatosan jobb eredményeket tudott elérni. Shad Forsythe, aki a német válogatottól érkezett, olyan tudományos alapon közelíti meg a fizikai felkészítést, hogy azóta a sérülések száma (vagy sérülésben eltöltött napok száma) csökkenő tendenciát mutat. Mindezt egy olyan klubnál, ahol About Diaby kategóriát teremtett, mint Makelele a 6-os poziban. Ben Wrigglesworth, a Leicester korábbi játékosmegfigyelője ugyan rövid ideje van a klubnál, de Rob Holding leigazolása szinte a semmiből egy kiváló vételnek tűnik, még ha kevés lehetőséget is kapott idén.

A gond csak az, hogy Wenger eddig a közvetlen környezetét csak évtizedenként változtatta meg. 20 év alatt összesen 2 másodedzőt alkalmazott maga mellett (Pat Rice, ill. jelenleg Steve Bould). Összehasonlításképp: Alex Ferguson manchesteri karrierje során 7-et fogyasztott el és nyíltan vállalta, hogy ezzel a lépéssel magára akarta erőltetni, hogy lépjen ki a saját komfortzónájából, kérdőjelezze meg a saját gondolkodásmódját és hozzon be új impulzusokat.

A másik indok, hogy ezzel Wenger egy progresszív utódlási folyamatot tudna elindítani. Az egyik kedvenc példám a francia férfi kézilabda válogatott, ahol szinte fel sem tűnt a világnak, hogy 17 év után nem Claude Onesta foglalja el a szövetségi kapitányi pozíciót. Onesta ugyanis amellett, hogy egy sajátos klubmodellt épített ki a válogatottban (játékos és edző együtt alakítják a taktikát), a menedzsment feladatokból évről-évre fokozatosan kihátrált és volt játékosainak kezébe adta a coaching feladatokat. Az idei EB-t már úgy nyerték meg, hogy egy tandem állt a csapat élén: Didier Dinart a védelmi, Guillaume Gille pedig a támadó stratégiák kidolgozásáért felel, a szószólói feladatok Dinart-ra hárulnak. Mindeközben Onesta? A lelátón ücsörög és a szponzorokkal bájcseveg.

Egyáltalán nem tartom valóságtól elrugaszkodott ötletnek, hogy Wenger maga mellé állítson akár egy volt klubjátékost, vagy egy edzői ambíciókkal rendelkező és a jelenlegi taktikai trendeket kiválóan ismerő, és leoktatni képes szakembert. Patrick Vieira az elmondások szerint csakis erre vár, Robert Pires pedig sportigazgatói feladatokkal is szívesen foglalkozna. Wenger elkezdhetné delegálni az edzések szervezését, a taktikai repertoár szélesítését, a videóelemzéseket, neki megmaradna a klub mindennapjainak menedzselése, rajta hagyhatná az ujját az öltöző pulzusán és visszarendelhetne bárkit, ha úgy érzi, hogy kezd letérni az útról. A váltóbot 1-2 év alatt gazdát cserélne, Wenger pedig úgy távozhatna, hogy nem csuklana össze a klub, amint becsukja az ajtót.

Wishful thinking vagy sem, nincs garancia arra, hogy az öreg hajlandó lenne megtenni ezt a lépést. Viszont ez a kimenetel megadná a lehetőségét, hogy a klub tovább fejlődjön, Wenger pedig méltó módon adja át hagyatékát.

3. Elmegy Wenger, és átadják még időben a helyet egy új edzőnek

Láttunk már példát arra, amikor egy edző még bőven a klub alkalmazásában állt, de már tudta, ki örökli az öltözőszekrényét: a Bayern München 2013. január 16-án jelentette be Pep Guardiola szerződtetését. Jupp Heynces becsületére legyen mondva, az összes lehetséges sérelmét lenyelte és mindent behúzott, amit abban az évben lehetett. Guardiola eközben megtanult németül, megismerkedett a klub infrastruktúrájával és volt ideje gondolkodni azon, milyen éves tervet rakjon össze csapatának. Függetlenül attól, hogy Guardiola mérlege hogyan alakult a bajoroknál, azon év szeptemberében nyugodt lelkiismerettel vághatott neki a szezonnak.

Szögezzük le gyorsan: Arséne Wenger sorsa nem holnap fog eldőlni. Jelenleg 2017. február közepét írjuk, a BL-ből a visszapillantó tükörből integetünk, a bajnokságot pedig csak a Chelsea bukhatja el. Wenger így nyilatkozott a minap:

– Elmondta már bárkinek is azt, hogy a jövőjéről márciusban vagy áprilisban fog dönteni?
– Igen.
– Ez márciusban, vagy áprilisban fog eldőlni?
– Nem tudom. Ha azt mondom március vagy április, az azért van, mert nem tudom.

Az idő most nem Wenger javára dolgozik: minden egyes nap, ami bizonytalanságban lebeg, további bizonytalanságot szül. A médiahiénák szüntelenül gyárthatják fantazmagóriáikat és tehetnek fel végtelen számú idegesítő kérdést meccsek előtt, közben és után. A játékosok egyre többen súgnak össze, hogy van-e valami fejlemény. A játékosügynökök gyakrabban nyúlnak telefonjaikért, mint eddig. A teáskanna biztonsági szelepe egyre hangosabban süvít.

4. Elmegy Wenger a szezon végén, és jön a szakadék

Az ég óvjon minket attól, amit a manchesteriek megéltek az utóbbi években. Alex Ferguson hasonló módon intézménnyé duzzadt a saját munkahelyén, mint jelenleg Wenger, de a távozását követő vízözöntől igazán megkímélhette volna a klub polgárait. Londonban viszont furcsa helyzet állt elő: a tulajdonos elégedett Wengerrel, a számokat és a célkitűzéseket hozza, így a szerződéshosszabbítás már ott hever az asztalon. Wenger – makacsságból, bizonyítási kényszerből – meglépheti, hogy kihúzza magának ezt az évet, a sorsa viszont nagyban fog függeni attól, hogy BL-induló helyen végez-e a klub.

Ha kedvezőtlenül alakul és jön a népharag, Wenger távozása és az utána várható 24/7 zuhanyhíradó hatására mindenki azt fogja nézni, hogy az Emirates felett mikor száll fel a fehér füst. A kapkodás következtében kineveznek egy zöldfülűt, aki a feladat súlya alatt megroppan, gyorsan szétszedi az öltözőt és elhozza a belga másodosztályban jártas játékosmegfigyelői kapcsolatrendszerét. 2 havonta belebegtetik az esetleges utódok nevét és ki tudja, talán végső megoldásként még egy Rafael Benitez is kiköthet az Emirates-ben.

Egyébként a legjelesebb utódlási baklövés, amit klub mostanában elkövetett, a francia Lorient csapata, ahol egy egész ütőképes keret éléről távozó Christian Gourcuff-öt egy segédedzővel pótoltak, aki alig egy évig bírta a gyűrődést, majd sikerült a helyére igazolni egy bizonyos Bernard Casonit. A Lorient jelenleg tökutolsó és szinte biztos, hogy ki fognak esni az első osztályból.

5. Elmegy Wenger a szezon végén, a helyét egy “nagy név” veszi át a nyáron

A személy most mindegy, a következmény a fontos: az új embernek Wenger eddigi szerepkörét (edző, nyilatkozó, menedzser, szakmai igazgató) és hagyatékát kell átvennie, ami nem kis teher, bárkire nézve is. Benne van a pakliban, hogy ez jól sülhet el, de – ahogy a fenti írás is taglalja – ez csak egy opció a sokból. Ne értékeljük túl azt az eshetőséget, hogy bárki is érkezik, az biztosan jobbat, stabilabbat és eredményesebbet fog szállítani.