Az utolsó első generációs Wenger-baby is elhagyta a fészket

Az alábbiakban ZERO_L törzskommentelőnk Theo Walcottról írt búcsúposztját olvashatjátok.

A hétvégén egy régi ismerőssel a fedélzetén az Everton látogat hozzánk, s mivel a bajnokságról jelen pillanatban nem sok értelme van beszélni, ezért beharangozó gyanánt inkább emlékezzünk meg arról a játékosról, aki a szemünk előtt nőtt fel, tizenkét szezont lehúzva szeretett csapatunkban.

A Theo Walcott-éra sokunkban keserédes emlékeket ébreszthet, hiszen ez az időszak volt mikor a sikerekkel teli éveket felváltotta, a kudarcok sokasága, a világsztárokkal teletűzdelt keretet pedig fiatalokra és másodvonalas játékosokra cseréltük. Aztán mikor a stadion projektet magunk mögött hagytuk, addigra sajnos meg már kiderült, hogy a wonderkidnek beállított tiniből nem lesz soha elit szintű futballista.

A hype

Walcott életútjával ma már mindenki tisztában van. A Southampton akadémiájáról került ki, ahol először az ifi csapatban lépett pályára 15 évesen(!), majd egy évvel később már a frissen kiesett másodosztályú felnőtt csapatban kapott rendszeresen szerepet. Az őt körülvevő hatalmas szenzációra viszont csak azok emlékezhetnek, akik már akkor is az angol labdarúgás ütőerén tartották az ujjukat. Természetesen mindennek ki volt kiállítva, ő lesz az új Pelé, az angol labdarúgás egyik legnagyobb alakja, egyesek a könnyed futását, gyorsaságát és széleken való megindulásait idoljához Henry-hoz hasonlították. Nem mellesleg tinédzserként már Nike által szponzorált futballistának mondhatta el magát. Nem is kellett több, fél év másodosztályban töltött idő alatt, már az összes angol nagycsapat az ő kegyeiért állt sorba.

A hosszú évek során azt viszont már megtanulhattuk, hogy ha az angol média, szakma ódákat zeng egy hazai játékosáról akkor azt jobb, ha inkább kettővel, néhol hárommal elosztjuk.

 

2006 januárjában a rengeteg jelentkező közül az Arsenal bizonyult a legkitartóbbnak. Nem kevés pénzért, 5+7M fontért igazoltuk le (beszámolók szerint, a hétmilliós bónuszból ötöt ki is fizettünk), hogy ez akkoriban mennyit is jelentett azt jól mutatja, hogy egy évvel később Rosickyért adtunk ki tíz millió fontot. Annak ellenére, hogy Walcott tavasszal egy percet sem játszott a Premier League-ben, az egész médiafelhajtás nem hagyott alább, így az akkori angol szövetségi kapitány Sven-Goran Eriksson ki is vitte a 17 éves Walcottot a 2006-os német világbajnokságra. Később a játékos is elismerte, hogy ez a megmérettetés túl korai volt számára.

Amikor elhittük

Már az első teljes évében, a bajnokságban 16 meccsen kapott szerepet, ahol több mint 600 percet játszott, kezdő is volt öt alkalommal, de többnyire kiesőjelöltek ellen. A hazai kupákban viszont rendszeresen szerepet kapott, a Ligakupában mindegyik meccsen kezdett és végül ebben a sorozatban szerezte meg első gólját Ágyúsként.

Még a végeredmény tudatában is, ezt a gólt nehéz feledni, ahogy az egész kupamenetelést is. Főleg ifikkel és cserejátékosokkal felállva elvertük például idegenben a Pool-t vagy az odavisszavágós rendszerben lebonyolított elődöntőben a Sp*rs-t.

Második szezonjában Walcott már feljebb lépett a ranglétrán, mivel a veretlen bajnoki cím hőseit szinte egytől egyig kiárusítottuk, így több lehetősége lett a fiataloknak. Megduplázta perceinek számát a bajnokságban 25 bajnokin lépett pályára, ebből 11-szer kezdőként. A PL-ben csak négy gólt szerzett, de ez 4 pontot hozott a konyhára. Az év első felében csak a Ligakupában egyszer, és a Bajnokok Ligájában kétszer volt eredményes. Az első (és talán egyetlen?) igazán ikonikus megmozdulása tavasszal a BL-ben, a Livepool elleni visszavágón történt. Aki élőben látta ezt a futást, míg él nem felejti el…

Talán ez hozta meg a kellő áttörést a bajnokságban, ahol tavasszal először a Birmingham City ellen az ő duplájának köszönhetően szereztünk egy pontot, majd a Sunderland ellen az egyetlen góljával eldöntötte a meccset.

A következő szezonokban folyamatosan megkapta a lehetőséget, bár kisebb sérülések hátráltatták, ekkor még úgy hihettük befuthat egy komoly karriert, csak időt kell neki hagyni, ezért 2009 végén szerződést hosszabbítottunk vele.

Apró reménysugár majd a keserű valóság

Amikor elkerülték a sérülések és végre több mint a bajnokság felében kezdőként léphetett pályára, akkor azért jöttek a 15-20 gól+gólpassz körüli szezonok. Ami még mindig nem nevezhető kiválónak, de apró előrelépésként lehetett felfogni (meg amúgy is az akkor 1,5 éve makkegészséges Robin van Persie élete formájában volt). Nem csak a statisztikák, de Walcott játékában is észre lehetett venni a fejlődést, határozottabb lett a kapu előtt és jobban használta ki a helyzeteit. De sajnos a komoly áttörés sosem jött el és ekkor azért már lehetett sejteni, hogy ha 23 éves koráig nem tudott szintet lépni a játéka, akkor már nemigen fog (persze mindig vannak a későn érő típusúak, de elenyésző számuk miatt nem lehet mindig ebben bízni). Van Persie eligazolása után természetesen a presztízs miatt, nem tehettük meg, hogy őt is elengedjük, így az akkor irreálisan magas 100k heti fizuért januárban újra hosszabbítottunk vele, de előtte még azért elment pár meccs azon, hogy az ő kérésére csatárként játszattuk… Visszanézve talán ennél a pontnál kellett volna leírni a veszteséget és szépen továbbállni. A bajnokságban január végére összehozott 11 gólt, de tavasszal a maradék 12 meccses pályára lépésén már csak hármat.

Ismét előjöttek a sérülések, a következő szezon őszén két hónapot kellett kihagynia, majd visszatért, de az emlékezetes 2-0-s januári Sp*rs elleni FA-kupa találkozón ACL szakadást szenvedett, így novemberig vissza sem térhetett. Egy teljes év telt el mire újra kezdőként lehetett rá számítani. A visszatérést követően sem alkotott maradandót csak fellángolásai voltak, WBA elleni szezonzáró mesterhármas vagy az FA kupa döntőjében az Aston Villa ellen megszerzett vezető gól. Az elmúlt két csalódást keltő szezon után teljesen érthetetlen volt miért kell újra meghosszabbítani a szerződését és beemelni a legjobban fizetett játékosaink (Sanchez és Özil) közé. Wenger még kilenc sikertelen szezon után sem volt képes belátni, hogy Walcottból már sosem lesz meghatározó játékos, ahogy már többször most is az hátráltatta a csapat előrelépését, hogy indokolatlanul sokáig bízott egy játékosában. Végül az egész Walcott-projektnek a három belsővédős rendszer tett pontot a végére. Az új felállásban nem volt helye az angol játékosnak, amikor mégis pályára került (pl. az idei EL meccseken) nem volt sok köszönet benne. Hogy ki mondta ki a végső szót? Nem lehet tudni, de nagy pénzt mernék rá tenni, hogy a játékosnak lett elege, főleg a kevés lehetőség miatt, és inkább a váltás mellett döntött.

Azok a fránya miértek

Nem kell futballszakértőnek lenni, hogy belássuk Walcottnak még csak megközelítenie sem sikerült azt a szintet, amit jósoltak neki tizenévesen. A szurkolókban, futballkedvelőkben meg csak gyűlnek a megválaszolatlan kérdések tömkelege, miért nem sikerült, mit lehetett volna máshogy csinálni, kinek a hibája volt, hogy végül nem jött össze ennél több.

Természetesen ilyen távolságból nagyon nehéz kategorikusan kijelenteni bármit is és akár egy emberre ráhúzni a vizes lepedőt. Nem is ez a célom, de mégis felvázolnék pár „bűnöst”, okot, amik szerintem felelősek ezért a végkifejletért.

  • Maga a játékos

A nyilvánvalóval kell kezdeni, jól látható a gólösszefoglalóján, hogy az évek alatt szinte semmit nem változott. Persze ez kicsit sarkítás, mert erősebb lett, volt jó periódusa, ahol a döntéshozatalában, a helyzetkihasználásokban látszott a fejlődés, de ha csak magát a játékát nézzük, akkor gyerekként is a sebességéből élt és azóta is ez egyetlen(?) erénye. Technikailag kis túlzással amatőr szinten volt egész pályafutása során, például az ő cselezési repertoárja nem állt másból, mint megtolni a labdát és bízni az első lépések gyorsaságában. Meg lehetne még említeni azt is, mennyire képtelen még a mai napig a sebessége mellet rendesen labdát átvenni, vezetni. Nincs rá jobb szó, egyszerűen zavarja a labda. A játékintelligenciával nem volt probléma, nem egy Özil/Fabregas félreértés ne essék, de tudta adott helyzetben mi a jó megoldás, csak sajnos technikailag mindig is annyira képzetlen volt, hogy ez az esetek többségében bénázásban és teljesen komikus megoldásokban csúcsosodott ki. Erre példaként mindig ezt a jelenetet szoktam felhozni.

Tudja mi a jó megoldás, de nem egy Henry vagy Pires aki tízből nyolcszor ezeket a ziccereket kihasználja.

Márpedig ki más tudna ezen változtatni, ha nem saját maga. Lehet okolni a később említésre kerülő tényezőket és biztos annak is van igazság alapja, de azt nem akarom elhinni, hogy egy ilyen státuszú futballistának nincs meg a lehetősége a fejlődésre, ez szerintem egyszerű akarat kérdése. Sok mindenért lehet például utálni Cristiano Ronaldot (hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagy rajongója vagyok) viszont azt nem lehet elvitatni tőle mennyi munkát tesz abba, hogy a világ egyik legjobbja legyen, persze erre a kutya nem kíváncsi. Nem vagyok tisztában David Beckham percre pontos életrajzával, de gondolom ő sem a rácsos ágyból ívelgette a lasztit a konyhában cigiző faterjának… Walcottban nem volt meg az alázat(?), az ambíció(?), hogy napról napra jobb játékos váljon belőle, sajnos megelégedett (elvakította?) azzal a csillogással, amit tinédzserkorától folyamatosan megkapott.

  • A környezet

Visszanézve meg kell állapítani a körülötte lévő csapat, a keretben lévő játékosok sem voltak segítségére a fejlődésben. Henry-val egy teljes szezont tudott eltölteni, rajta kívül meg ott volt van Persie, aki akkortájt többet volt sérült, mint egészséges; Adebayor, aki bár technikás volt, de nem ő volt a legélesebb kés a fiókban, meg ott volt a szintén zöldfülű Bendtner, aki szintén nem volt egy követendő példa alkat(+sajnos a horvát-brazil Eduardo sem volt nálunk sokat, hogy valamit el tudjon tőle lesni Theo).  Aztán teltek az évek és hirtelen Walcott lett a rangidős. Egyszerűen nem volt kitől tanulnia, voltak idősebb, tapasztaltabb játékosok, főleg hátul, de olyan mentor, akitől a csatár „szakma” minden apró trükkjét elleshette volna, vagy olyan aki nagyobb alázatra, fejlődésre sarkalja, tanítsa nem volt. Az egész akkori csapat, korszak legtöbbet kritizált és talán legfontosabb hiányzó eleme a vezér faktor volt, mind a pályán mind az öltözőben és edzéseken.

  • A rendszer

Régi vesszőparipám, hogy az angol tehetségek túlságosan nagy számban kallódnak el. Személy szerint leginkább a gyenge edzőképzésre, utánpótlás bajnokság gyenge színvonalára és a HG státusz által generált irreálisan magas fizetésre/igényre vezetném ezt vissza. De lehet, hogy ezt rosszul látom. Viszont az észrevehető, hogy az angol tehetséggondozással komoly bajok vannak. A mi akadémiánkról is rengeteg olyan játékos kerül ki, akik az ifi környezetben villognak, majd szépen a másod-, harmadosztályból nem jutnak előrébb, mert megállnak a fejlődésben és képtelenek megugrani az első osztály szintjét. Ha eggyel magasabb szinten vizsgáljuk az első osztály szintjét megugrani képes angol tehetségeket ott is komoly gond van. Elenyésző számban vannak azok, akik rendszeresen, évről évre magas szinten tudnak teljesíteni. Elég csak végignézni az angol válogatott keretén, ahol kiütközik, hogy Harry Kane-en kívül nem találni a posztján klasszis játékost.

Sajnos az angol média is inkább ajnározza a saját játékosait, mintsem komoly kritikát fogalmazzon meg velük kapcsolatban. („If Andy Carroll didn’t have injuries, he’d be Harry Kane…” jó tudom bohócok mindenhol vannak, de azért na…) Ha másra nem is Walcott karrierje tanulságul szolgálhatna a fiatalabb generációknak, hogy önmagában a tehetséggel és a korai sikerekkel nem szabad megelégedni. A közelmúlt szintén negatív példáit látva ezt az üzenetet még nem sikerült megérteniük a fiataloknak.

Bár története nem végződött igazi happy enddel, ennek ellenére köszönjük Theo Walcott azt a rengeteg szép emléket, amit az elmúlt tizenkét évben együtt átélhettünk.