Bejegyzés

Le Bob

Érdekesen álltak a lábai, a mozgása is kissé szokatlan volt, de amint hozzá került a labda, csodálatos dolgokat művelt vele. A szurkolók nagy kedvence volt, hiszen sokszor csak úgy emlegették: a Sp?rs réme. Gyakran elegendő volt becserélni a szünetben, majd kipasszolni neki a játékszert, és megoldotta a feladatot. Francia földön látta meg a napvilágot, portugál apa és spanyol anya szerelmének ajándékaként. Egy igazi Arsenal legenda: Robert Emmanuel Pirés.

Talán legkedvesebb személyes emlékeim vele kapcsolatban 2005 vége felé történtek. Az akkori lakótársam nagy konzol, valamint FIFA rajongó, és ugyan a való életben United szurkoló, a virtuális világban mégis az Arsenal csapatával verte kékre a PL szereplőket, ami részemről teljesen elfogadott és triviális volt. Tőlem távol állnak a konzolos / számítógépes játékok (oké, a Tekkenig én is eljutottam, az tökéletes feszültségoldó), így az otthon töltött óráimban maximum lélekben vettem részt az ilyen irányú tevékenységekben. Bandi napszaktól függetlenül előszeretettel ordított minden „általa lőtt” gólnál, és egy idő után figyelmes lettem arra, hogy furcsa mód a legtöbbször a „Piréééééééééés!!!” szűrődik ki szobájának – később egy illuminált happening alkalmával betört – ócska ajtaján.

1213_OM_Marseille_Pires

A PS2 egykori kőbányai hőse Reims-ben látta meg a napvilágot, édesanyja a Real Madridért szorított, édesapja pedig Benfica szurkoló volt, valamint játszott is a helyi Les Corpo nevű futballcsapatban, így a kölyök Robert minden szombat este a lelátón szoríthatott a papának. 15 évesen elindult futballkarrieri álmai felé, melynek első állomása az FC Metz akadémiája volt, 1993-ban már be is mutatkozhatott a bajnokságban a Lyon ellen. 6 szezon alatt 162 mérkőzésen lépett pályára, és 43 gólt szerzett, minek következtében 5 millió font ellenében eligazolt az Olympique-hez 98-ban. Első szezonjában a Marseille egy ponttal lemaradt a bajnoki címről, illetve az UEFA Kupa döntőben is vereséget szenvedett a Parmától, de Robert azért beköszönt a Chelsea-nek egy irgalmatlanul nagy góllal. Második évadjában problémákkal küzdött pályán innen és túl, melynek vége az lett, hogy 2000 nyarán Arséne Wenger kezei alá került.

Marc Overmars helyére érkezett, aki rekordösszegért igazolt az FC Barcelonához, így nem volt tétel 25 millió fontból 6-ot kicsengetni a Marseille-nek Pirés-ért. Nem tűnt jó igazolásnak, sokan támadták Wengert érte, de kritizálták a játékost is, miután tett egy olyan kijelentést, hogy Angliában túlságosan is a fizikai adottságokról szól a játék. Szép lassan azért kezdte megmutatni a képességeit, ennek első komolyabb eredménye a 2000-01-es BL kiírásban a Lazio ellen szerzett szólógólja volt, pedig akkor még olyan nevek játszottak az S.S. soraiban, mint Salas, Mihajlovic, Nesta, Nedved, Stankovic, Verón, vagy éppen Crespo. Kőkemény, sok lapos összecsapás volt, Pirés csereként lépett pályára, és miután Nesta alászaladt egy ívelésnek a 88. percben, gyönyörű gólt tekert Peruzzi hálójának jobb felsőjébe, ezzel mentve 1-1-re a mérkőzést.

Screen-Shot-2016-02-25-at-14.58.34

Még ugyanebben a szezonban belopta magát az Ágyús hívek szívébe, hiszen győztes gólt szerzett a Tottenham ellen az FA kupa elődöntőjében. Ezen a meccsen brillírozott, többször is 1 az 1-ben vezethette Sulliwanre a labdát, de a kapus mindannyiszor blokkolt. Majd egy labdavesztés következtében Vieira vezetésével a francia had ledöfte a Tottenhamet, Wiltord beadta, Bob pedig könyörtelenül bevágta, ezzel pedig kapitulált a csőcselék. Más kérdés, hogy a döntőt elbukták a londoniak a Pool ellen 2-1-re. Robert első észak-londoni szezonjában 51(!) meccsen lépett pályára, és 8 találatot jegyzett.

A következő szezon során Pirés-nek sikerült felvennie a szigetországi futball ritmusát, és a 2001-02-es évad volt élete egyik legjobbja. Több zseniális gólt szerzett, az egyik legemlékezetesebbet az Aston Villa ellen követte el, Ljungberg indításából. Megalázó módon átemelte Boateng feje fölött a labdát, aztán valami hihetetlen higgadtsággal nevettette ki Schmeichelt a publikummal. Ebben az idényben Bobby végzett a PL assziszt-listája élén, illetve az FWA az év játékosának választotta, a szurkolók pedig a szezon legjobb Arsenal futballistájának, miközben csapata duplázott. Még úgy is, hogy az utolsó két hónapot sérülés miatt a pálya szélén kellett töltenie, így 45 mérkőzésen 13 gól és 15 gólpassz került a neve mellé.

2002 novemberében tért vissza az Auxerre elleni BL találkozón, de igazán maradandót a bajnokságban alkotott, 20 mérkőzésen 14 gólt szerzett gyors egymásutánban, a Southamptonnak hármat is berámolt, a 3. találatához azóta sem találom a megfelelő jelzőt. Februárban a hónap játékosának választották a PL-ben, és keretbe foglalta a szezonját egy győztes góllal az FA kupadöntőben, ugyancsak a Southampton kárára, és 16 góllal zárta a szezont.

o_20120111091311_robert_pires_rules_out_arsenal_return

Természetesen Robert is kardinális szereplője volt a 2003-04-es évek veretlen Arsenaljának. Henryval tökéletes kettőst alkottak ebben a szezonban, összesen 57 gólt hoztak össze, ha minden kiírást nézünk. Nehezen lendült formába, de aztán a Pool ellen ismét megvillantotta tehetségét, s innentől már nem nézett hátrafelé. Végérvényesen tudtára adta a futballszurkolóknak, hogy kivételes technikával rendelkezik, hogy egy igazi klasszis szélső, a befejezései pedig mértani pontosságúak voltak. A Chelsea ellen labdát szerzett Makalélétől, aztán nyomott egy sprintet a 16-osig, ezzel elvitt két embert is (Gallas és Terry), ami kellő szabadteret nyitott Vieirának, aki Bergkamp szokásos hajszálpontos passzával vezethette 1 az 1-ben a kapusig a labdát, majd betolta a bőrt a hálóba. Ezt a meccset 2-1-re az Arsenal nyerte, ugyanazon a napon, mikor a United képtelen volt legyűrni a Leeds-et, és ezzel komoly előnyre tett szert az Ágyús alakulat a bajnokságban, hiszen innentől kezdve végig a tabella élén tanyázhattak a piros-fehérek. Ugyan a Kékek később visszavágtak a vereségért a BL-ben, de ott is Pirés volt az Arsenal főszereplője (gólt is szerzett), egészen a 87. percig, mikor Wayne Bridge góljával kiejtette az Ágyúsokat a kiírásból.

Játékszervezői képességeit leginkább a 2-2-vel végződő 134. észak-londoni derbin csillogtatta meg, melyen ő lőtte az Arsenal második gólját. A kezdőkörből indulva Pirés – Bergkamp – Vieira – Pirés volt a gól útja, és a testvérek ismét szívükbe zárhatták. Ezzel a meccsel az Arsenal történelmet írt, megnyerte a bajnoki címet, Bobby pedig Henry mögött a második legtöbb gólt szerezte a csapatban (14), s Bergkamppal karöltve 7 gólpasszt követett el a szezon során.

1693867.main_image

2004-05-ben Robert harmadikként végzett a Premier League góllövő listáján, Henry és Andy Johnson mögött, és kétszeres FA kupagyőztesnek könyvelhette el magát, miután Edu helyére érkezett a hosszabbítás második felében, ahol tizenegyesekkel arattunk győzelmet a Manchester United felett. A következő szezonban egy évvel hosszabbították meg a szerződését 2006 júniusáig, de nagyon gyengén kezdte az idényt, egy ideig Ljungberg, Reyes és Hleb is előtte állt a sorban. Ahogy jöttek a meccsek, Pirés ismét helyet követelt magának a kezdőben, és legutolsó mérkőzését Arsenal mezben a 2006-os BL döntőben játszhatta, sajnos nem töltött sokat a pályán azon a találkozón, hiszen ő volt az áldozata Wenger kényszerű cseréjének, miután Jens Lehmannt kiállították.

Már előtte is megromlott egy picit a kapcsolata a francia mesterrel, hiszen nehezen viselte, hogy az idény nagy részét a padon töltötte, és ezen a párizsi döntőben történtek csak rontottak. Májusban aláírt a Villarealhoz, majd 2007. február 11-én egy nyilatkozatban hivatalosan is kimondta, amit szinte mindannyian tudtunk, éreztünk:

“Nagyon csalódott voltam. Amikor megláttam a mezszámom a negyedik játékvezető tábláján, nem tudtam elhinni. Az volt az utolsó meccsem 6 évnyi szolgálat után a klubnál, a Bajnokok Ligája döntőjében, az egész családom előtt Párizsban, ahol világbajnok lettem, és mindössze csak 12 percig tartott a szereplésem. Ezt nagyon nehéz volt elfogadni.”

Később, 2009-ben már mint a Villareal focistája találkozott korábbi csapatával a BL-ben. Az első meccsen a 70. percben lépett pályára, a visszavágón viszont végigjátszotta a mérkőzést az Emirates-ben, ahol csapata vereséget szenvedett, és 4-1-es összesítéssel kiesett a kupasorozat negyeddöntőjében. A szurkolók nagy szeretettel fogadták Bobbyt a stadionban, énekelték a nevét, és ő sem volt rest kifejezni háláját a klubnál eltöltött időszakért.

gun__1239873962_pires_farewell

Robert Pirés jó ideje az Arsenallal edz és a klub háza táján munkálkodik, meggyőződésem, hogy csak a jelenléte is sokat segít a csapatnak – ugyan ez egy kissé szentimentális, megfoghatatlan gondolat. Bár miért is ne fogalmazódhatna meg egy ilyen az ember fejében? Pirés egy tökéletes futballista volt, hiszem azt, hogy a posztján az akkori legjobb volt a világon. Nagyon sokat tett az Arsenalért, talán pont ezért is tört össze egy picit a szívünk, mikor eligazolt tőlünk, hiszen a játéka pótolhatatlan.

De az idő nagy úr, a sebek lassan begyógyulnak, s a fülemben még mindig itt zeng Kőbánya a nevétől…

Londoni galaktikusok Madridban

Egészen a 2005/2006-os szezonig egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy az Arsenal a másodiknál rosszabb pozícióban végezzen az angol bajnoki tabellán, mióta Arséne Wenger 1996-ban átvette a csapat irányítását, és rút kiskacsából a világ egyik legszebben játszó csapatát faragta. 2006 februárjában viszont úgy tűnt, nemhogy minimum a második hely, de még a Bajnokok Ligája selejtezőt érő 4. hely sem lesz meg az Ágyúsoknak. A pocsék bajnoki forma ellenére azonban az európai porondon elég simán abszolválta a csoportkört az Arsenal, ahol a Sparta Prahat, az FC Thunt, és az 1995-ös BL szezon végső győztesét, az Ajaxot megelőzve sikerült a csoport élén végezni. A sors azonban nem volt kegyes az Ágyúsokhoz, és a legjobb tizenhat között a Lyon mögött második helyen továbbjutó Real Madridot kapták meg, és természetesen mindenki a Zidane, Ronaldo és David Beckham nevével fémjelzett galaktikusok továbbjutását jósolta, annak ellenére is, hogy a 2003-as bajnoki cím óta egyetlen trófeával sem bővült a madridiak vitrinje.

A Real Madridnál ekkoriban csúcsosodott ki az első Pérez éra dilettantizmusa. Vicente Del Bosque menesztését követően a Real az Arsenal elleni meccs idején nem kevesebb, mint az ötödik edzőjét fogyasztotta a kispadon. Juan Ramón Lopez Caró 2005 decemberében foglalta el a brazil Vanderlei Luxemborgo helyét a kispadon, aki belebukott abba, hogy egy 4-2-2-2-es játékrendszert próbált ráerőltetni a csapatára, amit ráadásul megfejelt egy kisebb sérüléshullám is. A kettő együtt pedig ahhoz vezetett, hogy a Barcelona elleni hazai 3 gólos égés után Florentino Pérez neki is megköszönte a munkáját, és a szezon végéig az addig a B csapatot irányító Lopez Caróra bízta azt a nem kis feladatot, hogy nyerjen minél több trófeát a világsztárokkal teletűzdelt csapattal.

A sérülések azonban nem csak a Real Madrid dolgát nehezítették meg. Mióta Wenger átvette az Arsenal irányítását, ez a szezon volt az, amelyben jóformán először kellett ilyen szintű sérüléshullám mellett dolgoznia. Főleg a védelemből hiányoztak kulcsjátékosok, de az ősz folyamán Thierry Henrynak is több hetet ki kellett hagynia. A Real Madrid elleni mérkőzést megelőzően 8 hiányzóval kellett számolnia Wengernek, és Jose Antonio Reyes játéka is kérdéses volt, de ő végül vállalni tudta a szereplést. Ellentétben mondjuk Laurennel, Sol Campbellel, Ashley Cole-lal vagy éppen Gael Clichyvel. Ennek volt köszönhető, hogy Wenger kénytelen volt a pályára küldeni egy egészen felforgatott hátsó négyest, ahol konkrétan az addig csak a középpályán szereplő Mathieu Flamininek kellett betöltenie a balhátvéd szerepkörét, míg a jobb oldalon a kiváló Afrikai Nemzetek Kupája szereplés után Emmanuel Eboué vette át Lauren helyét, Kolo Touré párja pedig Philippe Senderos lett. A Realnak a meccset megelőzően már nem voltak komoly hiányzói, igaz Woodgate-et már a 9. percben le kellett cserélni, őt Mejía váltotta.

lineups

Lopez Caró egy 4-4-1-1-es játékrendszerben küldte pályára a csapatát, amely a mérkőzés során többször is átalakult 4-2-3-1-es, illetve 4-2-4-es formációvá is. Ezek azonban szinte egyszer sem tudatos váltások voltak, a Real Madrid folyamatosan szerkezeti gondokkal küzdött, nem volt elég tudatos a támadásépítésük, ráadásul egyes játékosok időről időre teljesen elszigetelődtek a pályán. Különösen David Beckham és Zinedine Zidane játszott szürkén. Előbbi végig szigorúan az oldalvonalhoz kötve játszott, és csak nagyon ritkán sikerült őt megjátszani, míg utóbbit Gilberto Silva gyönyörűen kivette a játékból, ráadásul sokszor túl közel helyezkedett Ronaldohoz, akit szintén alig lehetett észrevenni a meccs folyamán. Az Arsenal már az első 10 percben megszerezhette volna a vezetést, hiszen Reyes, Ljungberg majd Henry révén is komoly gólszerzési esély adódott az Ágyúsok előtt. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy a madridiak igyekeztek már az Arsenal térfelén labdát szerezni, azonban ezek a letámadási kísérletek leginkább egyéni labdakergetések voltak, és nem sikerült lezárni a passzsávokat az Arsenal játékosai előtt, akik így 2-3 egyszerű átadással ki tudták hozni a labdát a saját térfelükről. Ráadásul a védelem nem követte a Real támadóinak és középpályásainak a mozgását, így Ljungbergék hatalmas üres területet futhattak be.

helyavédőkéskpsokközt

A Real Madrid játékosainak letámadása szinte alig vezetett eredményre. Mindössze egyszer sikerült ilyen módon helyzetet kialakítaniuk, amikor is Senderos vett át kicsit hosszan egy egyszerű passzt, ami után Beckham került szembe Lehmannal, de a Real 23-asa végül a németbe lőtte a ziccert. Ezzel szemben az Arsenal játékosai szabadon fickándozhattak a madridiak által üresen hagyott területen, ráadásul még a Makelele utódnak szánt – majd egy szezon után és a klub történetének egyik legszörnyűbb igazolásaként távozó – Gravesen is csak fejetlenül rohangált, ahelyett hogy hátul biztosított volna.  Wenger – és az ekkor besegítő Martin Keown – viszont tökéletesen megszervezte az Arsenal védekezését.

4141

Az Arsenal labda nélkül látványosan 4-1-4-1-et játszott, ahol a két védelmi vonal között Gilberto Silva biztosított. Így hiába lépett vissza a sorok közötti területre Zinedine Zidane a brazil egyből a nyakában lihegett.

Na de miért is jó, ha egy csapat a 4-1-4-1-es felállás mellett dönt? Elsősorban azért, mert ez a formáció nagy fokú rugalmasságot tesz lehetővé. Az ellenféltől függően nagyon könnyedén átalakulhat egy sokkal defenzívebb 4-2-3-1-es rendszerré, vagy egy sokkal támadóbb 4-3-3 vagy 4-4-2 is különösebben bonyolultabb átrendeződés nélkül kihozható belőle, mindössze a megfelelő játékosokra van szükség hozzá. Továbbá kulcsfontosságú szerep hárul a védekező középpályásra, akinek egyrészt kiemelkedőnek kell lennie helyezkedés és labdaszerzés terén, másrészt össze kell kötnie a védelmet a támadósorral. Az Arsenal ezen a mérkőzésen kihasználta a rendszer legtöbb lehetőségét, amelyben Freddie Ljungberg volt a legrugalmasabb szereplő. Támadás esetén második csatárt játszott, míg labda nélkül Fabregas mellett helyezkedett a középpályán.  Mindeközben Gilberto fantasztikus munkát végzett a védelem előtt. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden játékrendszer hatékonyságát az adott stílus és a pályán lévő játékosok határozzák meg. Wenger évekkel később a 2014/15-ös szezon elején is kísérletezett a 4-1-4-1-es formációval, azonban csúfosan megbukott, hiszen a védelem előtt azt a Flaminit játszatta, aki nem tudta ellátni a védekező középpályás feladatait. Pár hónappal később azonban a Coquelin-Ramsey-Cazorla trióval a középpályán már jóval nagyobb sikereket ért el az Arsenal. Többek között így sikerült megverni idegenben a Manchester Cityt is.

Az Arsenal a mérkőzés során egyáltalán nem törekedett a labda birtoklására. Labdaszerzés után minél hamarabb lehetőleg maximum 2-3 passz után el akartak jutni a támadó harmadba, majd egyből a támadások befejezésére törekedtek. A madridi játékosok labdakihozatalát egyáltalán nem zavarták, csupán a saját térfelükön kezdtek el letámadni a londoni középpályások. Ennek ellenére főleg a második félidőben számos ki nem kényszerített hibából volt lehetősége az Arsenal játékosoknak a gólszerzésre.

A mérkőzés egyetlen gólja már mindenkinek beleégett a retinájába, de érdemes megvizsgálni, hogy milyen események tették lehetővé ezt a találatot.

A videón (0:26-tól) jól látszik, hogy az Arsenal a második félidő elején feljebb tolta a védekezését, ezáltal Ronaldonak egészen a kezdőkörig kell visszalépnie, hogy labdához jusson. Ramos meg is találja, de Gilberto mellett a brazil egy labdakezelési hiba miatt elveszíti a labdát, ami Fabregashoz kerül, majd egy egyszerű rövid passzal eljuttatja Henryhoz. Ekkor azonban a franciának még a komplett Real Madrid védelmen kell átverekednie magát, és innen már szinte tisztán a játékos egyéni klasszisa dönt. Mondhatnánk, hogy miért nem próbáltak meg vele egyszerűen szabálytalankodni, hiszen maximum egy sárga lapos figyelmeztetésért cserébe el lehetett volna kerülni a gólt, de hiába csimpaszkodnak bele Henryba, egyszerűen megy tovább, az emberek pedig dőlnek el sorban. Talán ha egy Mejíánál komolyabb képességű védő kerül vele szembe, akkor ez a gól nem születik meg, de valójában ez semmit sem von le Henry érdemeiből. Az Arsenal számos komoly helyzetet dolgozott ki a meccs folyamán, mégis egy egyéni villanásnak köszönhetően született meg a győztes találat.

López Caronak egyáltalán nem sikerült belenyúlnia a meccsbe. Robinhot váltotta ugyan Raúl, amivel gyakorlatilag posztra cserélt egyet – néha Zidane húzódott ki a bal oldalra – majd Gravesen helyett Baptista személyében egy támadó középpályás lépett pályára, de ettől még egy csöppet sem lett ötletesebb a Real Madrid játéka. Amíg a bajnokságban sokszor az is elég volt a kisebb csapatok ellen, hogy a sztárok közül valaki egyszer csak villanjon, addig a Bajnokok Ligájában a csapatjáték teljes hiányát már nem titkolhatta tovább a Real Madrid. Az utolsó negyed órában a madridiak teljesen kétségbeesetten ívelgették előre a labdát, miközben a belét is kihajtó Reyes-Hleb szélső párost váltó Diaby és Pirés is bevehette volna annak a Casillasnak a kapuját, aki a meccs legjobb madridi játékosa volt. 

Semmi nem jelképezi jobban Florentino Pérez galaktikus elképzeléseinek a bukását, mint az a tény, hogy az Arsenal úgy nyert könnyedén a Santiago Bernabeu stadionban, hogy a védelemben olyan arcok nyújtottak kiemelkedő teljesítményt, mint Emmanuel Eboué, Philippe Senderos vagy épp Mathieu Flamini, miközben a Real Madrid óriási összegekért igazolt sztárjátékosai nem tűntek többnek átlagos futballistáknál. Pérez egy héttel a mérkőzés után lemondott az elnöki pozíciójáról, majd miután az Arsenal lett az első angol csapat, amely győzni tudott a Real otthonában, Arséne Wenger csapata meg sem állt a Párizsban rendezett fináléig.

Mit jelent az Európa-bajnokság az Arsenal számára?

El kell mondjam, igazán nagy csalódás volt számomra ez az Eb, a magyar meccsek jelentették az igazi felüdülést, pláne, hogy azon szerencsések közé tartoztam, akik a helyszínen tekinthették meg a meccseket. Nem csupán azért volt csalódás, mert egy olyan csapat nyerte a tornát, amely a lejátszott 720 percéből mindössze 73-at töltött előnyben, hanem mert hiába a 24 csapat és a több meccs, mégis egy kezemen meg tudom számolni azokat, amelyeket igazán élveztem. Ezek közé tartozott például egy Svájc-Albánia, ami talán messze az egyik legunalmasabbnak ígérkezett, mégis pozitív csalódás volt. Lehet mutogatni a felhígult mezőnyre, de valószínűleg előbb néznék végig egy Sp?rs-Stoke meccset, miközben a golyóim és a székem közé ragadt egy sündisznó, mint hogy újranézzem az olasz-német, horvát-portugál vagy éppenséggel a portugál-francia meccset.

Az Eb előtt focirajongóként természetesen megpróbáltam megjósolni a főbb eredményeket:

  1. Biztos voltam benne, hogy a fő favoritok a franciák, és maximum ők tudják elveszíteni. Számomra ezért is volt pozitív lépés Benzema és Ben Arfa kihagyása, ha előbbi mellőzése azt is jelenti, hogy Giroudról sajnos még mindig nem látott napvilágot egyetlen kettyintős felvétel sem. Azt hiszem bejött a tippem.
  2. Sokan várták meglepetéscsapatnak Belgiumot, de a világranglista második helyezettjének jó szereplése mióta lenne meglepetés? Az én választásom Walesre esett, bár várakozásaim szerint pont a franciáknak kellett volna őket megállítani a negyeddöntőben. A tippem itt sokszorosan bejött, nem gondoltam volna, hogy elődöntőig menetelnek.
  3. Úgy gondoltam, hogy Magyarország Izlanddal fog harcolni a harmadik helyért, míg az osztrákok könnyen nyerik a csoportunkat. Szerencsére, ebben az esetben hatalmasat tévedtem.

Igazából most az Eb után jövök csak rá, hogy mégis mik voltak a jóslataim hátterében lévő gondolatok. Peet sokkal jobban el tudja mondani, hogy mégis hogyan változott meg a labdarúgás az elmúlt pár évben, hiszen ő legalább ért is a focihoz. Ezen az Eb-n elcsépelt mondandó lett már a labdabirtoklás fontosságának csökkenése, illetve a meghatározó csatárok és irányítók hiánya, lehet ez a torna volt az elmúlt évek változásainak csúcspontja.

Plan-B-1170x780-1170x780

Ha jobban belegondolunk, sokkal inkább divatba jött a kaputól 20 méterre felhúzott két vonalas védekezés a büntető terület szélességében, aminek két komoly következménye volt a támadójátékra. Az első, hogy a csatárok körül elfogyott a levegő, a második pedig, hogy az irányítók hátrébb kényszerültek. Voilá, el is érkeztünk a mezőnycsatár és a mélységi irányító megnevezésekhez.

Ezzel egy időben a támadásokban felértékelődött a támadó szélsők szerepe, elég csak arra gondolni, hogy az elmúlt évek meghatározó támadóinak többsége (általában) szélről indulnak, köztük Messi, CR, Robben, Ribery, Bale, Hazard vagy éppenséggel Sánchez. Ezzel a szélsők már inkább közvetlen veszélyt jelentenek a kapura, és megnyitják a széleket a felfutó szélső hátvédek előtt. Szóval adottak a gyors szélső hátvédek, a kapura közvetlen törő szélsők, a mélységbe szorított irányítók (Kroos, Pirlo éveinek végén, Xabi Alonso, Cazorla), az erősebb testfelépítésű csatárok, és mindjárt megkaptuk egy kontrázó csapat alapjait – ezt még hintsük meg egy védekező középpályással, és leírtuk a csapatok 90-95%-át. Érdemes megjegyezni azonban, hogy pont a fent említett játékosok nem játszanak alapvetően kontrázó csapatokban, viszont kitűnően alkalmasak hozzá.

A cél az ellenfél minél gyorsabb megbüntetése, ha kimozdítja a helyéről a buszt, mielőtt még szépen visszaparkolnának vele, és míg a nagycsapatok ezt egyik taktikai elemként használják, a kiscsapatok leginkább egyetlenként.

Ha jobban belegondolunk, akkor mindössze két csapat tért el ettől a taktikától és felállástól drasztikusan (spanyol, német), míg a francia, belga, angol, horvát válogatottak inkább felemásak voltak. Az angol nagyon jó kontracsapatként állt fel, aztán végigdominálták meccseiket, amiből igazából leginkább egy helyben toporgás lett a vége, de mit várunk attól a csapattól, ahol a kezdő támadótrió mindhárom tagja alapvetően önző. Talán nincs is annál unalmasabb, mint amikor két csapat kontrára játszik egymás ellen, és hát a meccsek többsége ilyen volt ezen az Európa-bajnokságon. Kontrázni ugye csak azt lehet, aki támad, de ha senki se támad, akkor senki se kontrázik, a nézőknek marad tehát az ivás, illetve Útwenger posztokon való röhögés.

137295

Érdekes fejlemény azonban, hogy a kontrák lehetőségeinek elveszésével egyre több pozíciós játékba kényszerülnek bele a csapatok, így egyre több csapatban szorítja ki a védekező középpályást egy olyan keménytökű játékos, akit nem zavar a pattogó labda, ez lehet a fő indok Xhaka leigazolása mögött is, hiszen egyszerűen nehéz elvárni már egyetlen mélységi irányítótól, hogy feltörje a védelmet. A több labdabirtoklásra törekvő csapatok (Barcelona, Real Madrid, United, PSG) esetében ez már régen megfigyelhető. Érdemes amúgy megnézni a magyar csapatot, ahol a két hátravont játékos Gera és Nagy volt, akik védekezésben is kimagaslót alkottak, de szinte gyönyör volt élőben látni, ahogy át tudták játszani az ellenfél letámadó játékosait, és még a korábbi Storck-Dárdai meccsekhez képest is sokkal többet volt nálunk a labda.

Lehet ezekkel az állításokkal vitatkozni, azonban az Arsenal esetében több tanulságot is le lehet vonni.

Egyértelműnek tűnik, hogy a Guardiola Barcelonája által előadott tiki-taka igazi antitézise lett a kontrákra való játék, és az elmúlt időszakban több nagy csapat is tökéletesre fejlesztette. Mourinho csapatai és Klopp Dortmundja igazán híres volt a kontrákról, bár mindkettő képes volt gyors, nyílt, gólra törő támadójátékra is, amelynek alapja volt az azonnal letámadás. Ilyenkor a kontratámadás igazából már az ellenfél kapujától 30 méterre elkezdődhetett, lényeg, hogy ne legyen felállt védelem. Kicsit utóbbi felé mozdult el Heynckes Bayernje, amely ellentmondást nem tűrően gázolt át mindenkin 2013-ban. Mi sem mutatja jobban az új taktika sikerességét, hogy a Real Madrid Ancelotti vezetésével egy évvel később az Allianz Arenaban porig alázta a már Guardiola vezette német csapatot, amely elsősorban a labdatartásra épített azzal a felszólalással, ha nincs az ellenfélnél a labda, nem is tud gólt lőni.

Az Arsenal számomra leginkább a felemás csapatok közé tartozik. Nem kérdéses, hogy a liga technikailag legképzettebb csapata, emellett a legutóbbi bajnoki évben a labdabirtoklásban is az élen végzett a csapat – mégis mindössze 65 gólt sikerült összehozni, ami a 2006-2007-es szezon óta a legalacsonyabb szám. Emellett látványosan jó a csapat kontratámadásban. A West Ham elleni 2-0 vereség alkalmával és a Southampton elleni 4-0-s vereség során 62%-ban, illetve 65%-ban volt nálunk a labda. A tehenesek otthoni 3-0-s alázásán, a csirkék megverésénél, és a City elleni hazai győzelem során végig az ellenfélnél volt többet a labda. Az Old Traffordon azonban már 61%-os labdabirtoklással sikerült kikapni a bociktól (gondolom ez a tehén ifi), és másik manchesteri vendégjátékunk esetében sem sikerült az első meccsnél több labdabirtoklást újabb három pontra váltani.

Az elmúlt szezonban feltűnően statikusak voltunk támadásban, amit lehet Cazorla hiányára vagy Giroud rossz formájára írni, de igazából már az első fél évben sem sikerült túlságosan meggyőző játékkal előrukkolni.

Mondhatnánk, hogy hát akkor miért nem állunk át kontrajátékra, de eléggé egyértelmű. Először is, nemigen fér bele a Papa filozófiájába, másodszor igencsak érdekes lenne a legképzettebb csapattal kontrákra játszani, harmadszor pedig, ettől még nem kezdenek el ellenünk támadni. Se Klopp, se Mourinho, se Conte nem ront neki az Arsenalnak, és igazából a csirkéken és a Cityn kívül kevés csapattól várhatunk el támadó fellépést. Akkor pedig még nem is beszéltünk az olyan kontrákra berendezkedő csapatokról, mint mondjuk a Southampton, West Ham, Watford vagy éppenséggel a Leicester City. Tehát igenis, nekünk kell lenni a legtöbb meccsen majd a kezdeményező félnek, és látva, hogy most már lassan minden csapat megtanul zártan védekezni, sokat kell javítanunk a játékunkon.

mesz

Először is szabaddá kell engednünk Özilt. Az új, zárt védekezés eredményeként a csatár mögötti poszt nem egy hálás feladat, Özil pedig egy kihalóban lévő faj utolsó messiása. Egyszerűen nem engedhetjük meg azt a luxust magunknak, hogy ne köré építsük a támadójátékunkat. Griezmann jelenléte a döntőben például csak azért tűnt fel, mert fehér volt. Ehhez meglátásom szerint szélesíteni kell a játékteret, és itt jön be az, amiért leginkább felemásnak érzem az Arsenalt.

Míg bal szélen Alexis az oldalvonal mellől tör kapura, addig jobb szélen a kezdő Ramsey inkább belül növeli a létszámot. Ez természetesen teret nyit a felfutó Bellerinnek, azonban egy jól kontrázó csapat ellen Mertesacker igencsak kiszolgáltatott lehet. Ramsey belépései erősítik belül a tömörülést, és inkább a statikus játék irányába hat, és nem tudjuk kihasználni azokat a képességeit, amiket megvillantott két évvel ezelőtt, illetve most az Eb-n. Kérdéses, hogy Xhaka érkezésével Cazorla visszakerül-e a kezdő csapatba, hiszen két mélységi irányító esetén félő, hogy úgy járunk mint a franciák, akiknél Matuidi tényleg teljes egészében eltűnt a pályán, miután neki nincs meg az a fizikai megjelenése, mint Griezmannak. Számomra amúgy érthetetlen, hogy Kanté beállításával miért nem szabadította fel Pogbát Deschamps, vagy esetleg miért nem jött be Cabaye vagy Payet középre, akik kicsit feljebb tudtak volna játszani.

Henry vezette le egyszer a SKY stúdiójában, hogy Guardiola taktikájának egyik legfontosabb eleme, hogy ameddig nem jutsz be a támadó harmadba, addig maradj a helyeden, onnan pedig lehet improvizálni. Henry esetében ugye ez azt jelentette, hogy ragadjon a baloldali oldalvonalra. Egyszer unatkozott, hogy nem jön felé labda, elmozdult befelé az összjátékba, gól lett belőle, Guardiola pedig szemrebbenés nélkül kapta le a szünetben, mivel nem tartotta be a taktikai utasításokat. Látszik tehát, hogy Guardiola esetében nagyon fontos a pálya teljes szélességének kihasználása, ami segíti a belső középpályások labdajáratását.

Ezért is gondolom, hogy Özil felszabadításához szükség lenne a jobb oldal kihasználására is. Az elmúlt években nálunk egy igazán elátkozott pozíció, hiszen Walcott, Ox, Campbell, Welbeck és Gnabry is csak felvillanásokra volt képes, mindent elmond, hogy az alapból középen világsztár teljesítményre képes Ramsey játszik ott, mert még így is ő azon a poszton a legjobb.

A fenti gondolatokból kiindulva nálam az átigazolási szezon legfontosabb eleme egy jobb szélső lenne. Igen, fontosabb, mint egy csatár. Nagyon kevés olyan csatár van jelenleg, aki tényleg minőségi előrelépést jelentene Giroud-hoz képest, és ők mozdíthatatlannak tűnnek. Bár Lukaku és Higuaín is jobb lehet, de nem vagyok erről teljesen meggyőződve, 50 millió euróért pedig mindenképp jelentős előrelépést kell felmutatnunk, nem csak egy pár gólos javulást. A mostani nagy sztár ugye Griezmann, de szerintem fizikálisan jelenleg nem alkalmas egy PL csapat csatársorának vezetésére, mivel képességekben elmarad egy Agüerotól és Suáreztől. Jobb szélről indulhatna, de a szélről való indulás nem nagyon jött be neki az Eb-n, a csatár mögötti pozíció pedig foglalt Özil számára. Mellékesen amúgy egy csatárra mindenképp szükség lesz Welbeck sérülése miatt.

int_160310_Extra_Time_Mahrez_or_Hazard

Ha mindenképp játékost kéne kívánnom jobb szélre, akkor az Eden Hazard. Nagyon rossz szezont futott, de Magyarország ellen megmutatta, hogy mire is képes. Általában bal szélről indul, de nem lenne gond neki átszoknia a jobb oldalra, és egy megfelelő taktikai utasítással igencsak hasznára lehetne a csapatnak. Szélről indulva már nem lenne akkora gond, ha befelé tör a labdával, mert egy jó csellel könnyen létszámfölényes helyzetet tudna kialakítani középen. Kétségtelen, hogy mélyen zsebbe kellene nyúlni, de a Chelsea BL-ből való kimaradása esélyt teremthet, pótlására a Kékek pedig visszacsábíthatnák Matát, aki biztos nem bontott pezsgőt Mourinho kinevezésénél. A másik ideális jelölt jobb szélre Mahrez lehet, aki fenomenális szezont tudhat maga mögött, és csak azért nem róla szólt az elmúlt év, hanem Vardyról, mert nem angol.

A másik kulcsfontosságú pozíció Koscielny párja. A francia helye megkérdőjelezhetetlen, és bár Mertesackernek nagyon jó adottságai vannak, de ebből az elmúlt egy évben viszonylag keveset mutatott, kontrák esetén pedig kifejezetten kiszolgáltatott helyzetbe tud kerülni. Gabrielnek bár megvannak a fizikai adottságai, hogy jó középhátvéd legyen, a szellemi adottságai azonban szerintem megkérdőjelezhetők. Erre a pozícióra talán még nehezebb lesz megfelelő játékost találni, bár ki gondolta volna, hogy Huth másodvirágzását (még inkább első) éli majd a Leicesterben. Ne felejtsük el, hogy mégiscsak egy olyan korban élünk, amikor Umtitiért valaki 25 millió eurót tett le az asztalra. Az angolok a jövőben Stonesra esküsznek, mint a PL meghatározó játékosa, és ha fejlődni akar, akkor mennie kell az Evertonból. Azonban elég gyenge évet zárt ő is, és a klub is, az Eb-n pedig egy percet sem kapott, valószínűleg Sol Campbell nagy örömére, aki szerint túl sok hibát vét. Suboticról szólnak még a pletykák, aki mindenképp egy olcsó opció lehet, ám kérdéses, hogy tényleg előrelépést jelentene, nem vagyok meggyőződve róla.

Igazából a célom úgysem az átigazolási fantáziában való mély elmerülés, mert hát végül Papa knows, csak hát amikor az esti fogmosás után az ágyunknál térdelve bajnoki címért imádkozunk, akkor jó tudni, hogy mégis mit kérünk. Nem is tudom már, hogy Moyes vagy Van Gaal pénzszórásánál mondta Wenger, hogy egy átigazolási időszakon belül háromnál több játékost a kezdőbe nem nagyon érdemes igazolni, mert nehéz lesz beépíteni őket. Xhaka már egy, és miközben az Arsenal drukkerek többségében ordítanak egy csatárért, aki 70 millió euróért jó esetben 10 góllal többet lő az év során, én inkább fektetnék be egy olyan jobb szélsőbe és középhátvédbe, akikkel a játékunk fel tudja venni a versenyt a következő évben várható taktikai háborúval, és képesek hozzájárulni ahhoz, hogy Wenger játékfilozófiája bajnoki serleget eredményezzen.

Állítólag: Wenger és Henry összevesztek

  • A hírt még tegnap délben a Sun hozta le, tőlük veszik át most reggel a nagyobb portálok, szóval mindenképpen érdemes addig fenntartásokkal kezelni, amíg nem jelenik meg ez a BBC-n vagy legalább a Guardianen.

Szóval úgy néz ki, hogy Arséne Wenger adott egyfajta ultimátumot Thierry Henrynak azzal, hogy előbbi érzései szerint az Arsenal korosztályos csapatának edzőjének lenni csak főállásban lehet, ergo Henry vagy felmondja a tévés szakértői szerződését a Sky Sports-nál, vagy nem edzheti tovább az U18-as gárdát.

A történet természetesen ennél jóval több részletből áll, és már csak azért is szükséges foglalkozni ezzel, mert a klub két ikonjáról van szó jelen esetben.

Henry számára azért lenne fontos egy korosztályos csapatot hivatalos formában edzeni, mert az UEFA Pro Licence megszerzésének ez feltétele, és Thierry éppen abban a szakaszában van ennek, amikor már kvalifikálta magát a pozícióra azzal, hogy gyerekekkel foglalkozott. Ennek érdekében ajánlott neki az akadémia vezetője, Andries Jonker egy fizetett másodedzői állást az Arsenalnál, amit Wenger felülvizsgált, és kikötötte a feltételeit. Ezeket a feltételeket Henry nem fogadta el, viszont felajánlotta, hogy akkor bérmentesen edzené az U18-as csapatot, amit meg Wenger nem fogadott el.

Butaság lenne azt gondolni, bármennyire is nemes gondolatként hangozhat a teljes elkötelezettség a munka iránt, hogy összeegyezhetetlenek az edzői feladatok azzal, hogy valaki emellett még hetente 2-3 alkalommal beüljön egy stúdióba szakérteni. Még akkor is így van ez, ha onnan nézzük a történetet, hogy például Dennis Bergkamp sem csinálja a kettőt egyszerre, pedig egészen biztos, hogy megkeresték ezzel több holland tévétől is, de Mikel Artetát sem fogjuk a Manchester City másodedzőjeként még valamelyik stúdióban látni.

Sajnálatos módon ehhez a mostani kissé drasztikusnak mondható felálláshoz személyi ellentétek vezettek Wenger és Henry részéről.

Thierry-Henry-signs-for-Sky-Sports

Kezdetben Henry elég konzervatívan viszonyult a kritizáláshoz a Sky stúdiójában, nagyon finoman nyúlt azokhoz a témákhoz, ahol a nyomógombok vannak a médiában. Aztán vélhetően rászóltak, hogy évi 4 millióért ez elég gyér, és jobb lenne egy kicsit komolyabban beletúrni 1-1 dologba, hogy tényleg eladható legyen, mint televíziós szakértő, és generáljon 1-2 mondatával több főcímet a sajtóban. Aztán ennek eleget téve a tavalyi szezonban mindez a visszájára fordult, és sajnos többször is megállapíthattuk, hogy Henry a televíziós szakértők között a közepes szintet sem üti meg. Amivel különösebb baj még nem is lenne, hiszen ahol Michael Owen kimondhat akár egyetlen mondatot is a saját intelligenciájának erejéből, ott Thierry Henry még mindig egy üdvözítő jelenség.

Ahol Henry hibát követett el, és amit Wenger teljesen jogosan kifogásol, azok az Arsenalt ért kritikák, illetve azok milyensége. Ha az Arsenal alkalmazásában állsz, akkor több 10 millió tévénézőnek nem mondhatsz olyan, egyébként teljesen jogos kritikákat, hogy soha nem láttad még ennyire csalódottnak a szurkolókat – amire Wenger utána rögtön reagált is azzal, hogy Thierry Henrynak is meg lehet a véleménye, ellenben amíg Henry a VIP páholyból nézi a meccseket, addig az ő nyakába a kispadon 60 ezer ember ordítja minden fájdalmát. Nem mondhatsz olyat, hogy egy Olivier Giroud-val nem lehet bajnokságot nyerni, mert utána másnap találkozol és kezet fogsz vele. Mi több, nem röhöghetsz Rio Ferdinanddal kétpofára a stúdióban az Eb alatt, és élcelődhetsz perceken keresztül Giroud sebességén, mert mondjuk pontosan tudod, hogy nem egy villám, és hogy több mint 50 meccsel a lábban már a test sem feltétlen engedelmeskedik úgy, ahogyan kellene. Vagy mondjuk azért, mert a honfitársad. Nem lehetsz ilyen módban tiszteletlen a játékosokkal és azzal a klubbal, melyről rendre lenyilatkozod, hogy a legnagyobb álmod, hogy egyszer a vezetőedzője legyél, és átvedd annak az embernek az örökségét, akinek köszönheted a karriered. És ezt még az örökös gólkirálynak, azaz Thierry Henry-nak is meg kell értenie, el kell fogadnia, és ennek megfelelően köteles viseltetnie a dolog irányába.

Belülről bomlasztani az egységet nagyon nem oké, és ezzel még olyan korábbi játékosok is tisztában vannak, mint Martin Keown vagy Ray Parlour, akik ugyan nem állnak a klub alkalmazásában, és meg is fogalmazzák olykor a kritikáikat, de nem ebben a módban. Ha Thierry Henrynak hívnak, ha a klub egyik legnagyobb legendája vagy, ha a puszta jelenléted is sokat számít a játékosok között, akkor minden pillanatban tudnod kell ennek megfelelően viselkedni, és érezni, merre vannak azok a határok, amiket nem szabad átlépni.

Persze ebbe az ügybe most sokan bele fognak látni olyan hülyeségeket, amelyek egyébként nincsenek ott, mint hogy Wenger már senkitől nem visel el semmilyen kritikát és félti az állását Henrytól (ez a legnagyobb baromság, amit olvastam), vagy hogy Henry nem képes lemondani a tévés bohóckodásról annak a klubnak a kedvéért, amelyik azzá tette, amivé – pedig aztán mindenről szó van most, csak ezekről nem.

Tehát ha reálisan végigvesszük a tényezőket, akkor egyrészről nagyon könnyű ebben az ügyben állást foglalnia a szereplőket érintően egy szurkolónak, másrészről viszont baromira elkeserítő azt látni, hogy ilyen szinten megromlott a kommunikáció két olyan ember között, akik a legnagyobb sikereiket együtt, egymásnak köszönhetően érték el. Henry is változtathatna az attitűdjén, és Wenger is lehetne engedékenyebb.

De hát a francia egy eléggé önérzetes és önfejű nép, ezt egyre többször tapasztaljuk. Azért bízzunk benne, hogy sikerül mindkét fél számára előnyösen elsimítani ezt az ügyet. Nagyon jó, nagyon fontos lenne, reméljük, hogy ezt a szereplők is maximálisan felfogják…

UPDATE: Lehozta a hírt a BBC-is, Thierry Henry elhagyta az Arsenal edzőközpontját.

#vegyükmeg

Thierry Henry korábban úgy fogalmazott, hogy “egy Olivier Giroud-val nem lehet Premier League-et nyerni.” Nabazmeg, azért ez megállapítás nem hatott az újdonság erejével, Titto.

De mi van akkor, ha két Olivier Giroud-val futunk neki a szezonnak? Mármint nyilván nem lehet még egy ilyen méretű brét fehér ember nadrágjában találni (ha igen, akkor pozíciótól függetlenül mindenképpen #vegyükmeg), szóval a kérdés inkább úgy szól, hogy mi van akkor, ha klasszis csatár helyett szerzünk még egy majdnem klasszis csatárt? Nem olyan csatárt, mint Walcott, hanem mondjuk olyat, mint egy egészséges Welbeck – bár ez a mondat valójában nem létezik egyik említett játékos vonatkoztatásában sem, mintha csak azt írtam volna, hogy sztahanovista Arshavin és sakkmester Gervinho.

Wengernek vérében van géming és a szenvedély, ettől fogva nagyon jól nyomja a Játék határok nélkül-t, meg a Játék csatárok nélkül-t is, de több mint valószínű, hogy a Gazdálkodj okosan! táblájánál is bugyogó fossá verne mindenkit. Azonban nehéz az élet csatárok nélkül, főleg nekünk, Arsenal divatoknak, mert hát miénk minden idők legjobb csatára, apró bibi a történetben, hogy már nem lép pályára tétmeccsen, csak U-korosztályos edzéseken. Azóta meg csak tovább nehezedett egy kicsit a történet, mióta kiderült Jamie Vardyról, hogy betegesen retteg a hüllőktől, fajon belül is főként a kígyóktól – ezek szerint az “Ez itt a Paradicsom.” hívószóra xhak a legkeményebb ront be kevlárban Ádámhoz és Évához azzal a felkiáltással, hogy “Ez meg itt a cukkinim.”

Na most akkor egyszer és mindenkorra elmondjuk neked azt, hogy kit és miért vegyünk meg, meg miért ne, és utána hagyjuk a kérdést a picsába.

Cristiano-Ronaldo

Cristiano Ronaldo

Miért #vegyükmeg? Wenger egyszer már megtette, ergo ki van fizetve, ráadásul reálértéken.

Miért ne? Bőven elég, ha csak Cazorla lövi szét a lelátót szabadrúgásokból.

zlatan-ibrahimovic_3577331b

Zlatan Ibrahimovic

Miért #vegyükmeg? Több köcsögöt az Arsenalba!

Miért ne? Egy vén fasz, biztos, hogy nem bírná a próbajátékot nálunk, mint ahogyan a már meglévők sem bírják.

Torino FC v SSC Napoli - Serie A

Gonzalo Higuaín

Miért #vegyükmeg? Ez a barom úgy néz ki képes lenne elmenni a Liverpoolba, nem hagyhatjuk, hogy ennyire kiszúrjon magával az utolsó éveire.

Miért ne? Nehogy már egy olyan valakit vegyünk meg, aki képes lenne elmenni a Liverpoolba.

Mario-Gómez-García

Mario Gomez

Miért #vegyükmeg? Nincs apelláta, ezért a dalért.

Miért ne? Házibuli Attila olcsóbban haknizik, márpedig sem kinézetben, sem futballtudásban nincs túl nagy delay a két fácán között.

messilays

Lionel Messi

Miért #vegyükmeg? Állítólag komoly esélye van arra, hogy valamikor a jövőben Aranylabdát nyerjen.

Miért ne? Az adósok börtönében maximum aranyeret lehet nyerni.

gareth-bale-34636

Gareth Bale

Miért #vegyükmeg? A majmok könnyen taníthatóak, szóval ha kapna egy kifestőt a megfelelő rajzkészlettel, elvileg meg tudná jegyezni, hogy London piros.

Miért ne? Azért ez nem olyan biztos.

Juventus FC v Bologna FC - Serie A

Alvaro Morata

Miért #vegyükmeg? Peet nagyon szereti és megérdemelné.

Miért ne? Én meg nem, ex-juvés, folytassam?

suarez2

Luis Suárez

Miért #vegyükmeg? Wengeren nem az látszik, hogy túlzottan sok húst fogyasztana, ergo biztos, hogy le tudná szoktatni erről Suárezt is.

Miért ne? Gránit Kapitány az első edzésen kiverné a fogait, úgy meg csak szopni tudna már.

jamie-vardy3_35303_3551503b

Jamie Vardy

Miért #vegyükmeg? Hogy tudja, hol lenne a helye.

Miért ne? Hogy tudja, hol van a helye.

szalaiádám

Szalai Ádám

Miért #vegyükmeg? Mert magyar, és így nem juthat el Madridig, Puskás is Lisszabonba indult, csak előbb szállt le a gépe.

Miért ne? Tele lennénk trollokkal, ha minden gólja után kiírnánk, hogy Rekop Gyuri, szopj egy faszt! – márpedig így tennénk.

neymarpants

Neymar Junior

Miért #vegyükmeg? Azt mondják róla, hogy ő a legújabb Pelé.

Miért ne? Hát vélhetően látod, hogy valójában csak egy nyeszlett kis köcsög, nem?

karimbenzema

Karim Benzema

Miért #vegyükmeg? Aki nem nézne meg egy forró szexvideót Özilről és Flaminiről, az ki van rúgva!

Miért ne? Mert nem férne be.

Intelligence And Class

Sokan azt hiszik, soha nem is repültem, ami éppen úgy nem igaz, mint hogy egy rossz emlék, egy rémisztő tapasztalat érlelte meg a döntésemet. Mindössze arról van szó, hogy hirtelen rájöttem, a repülés rossz hatással van a játékomra. A meccs előtt rettegek a légi úttól, a mérkőzésen meg félek a visszafelé utazástól. Egyszer csak eldöntöttem, nem repülök többé. Szerencsére az Arsenalnál és a holland szövetségnél is megértették és elfogadták ezt. Meggyőződésem, hogy ez nagyon jó hatással lett a játékomra, korábban sohasem futballoztam olyan jól, mint amióta nem kell félnem a repüléstől.

Inkább a pályán repült. Általában pont csak egy szinttel a többiek felett. Test, elme, céltudat, alázat, motiváció, finesz, fókusz, hidegvér, elegancia, áhítat – szavak egy szerénykedő mosoly mögött. Az edzők, a csapattársak, a szurkolók álma: Dennis Bergkamp.

bergk1

Valami futballisten küldhette, Manchester United fanatista családja legnagyobb örömére, nevét is Denis Law-ról kapta, a fociőrült apák már csak ilyenek. Kétség sem férhet hozzá, még azelőtt rúgott labdába, mielőtt segítség nélkül megállt volna a két lábán, és nem sokkal később az amszterdami kis srác három, szintén futballőrült – egyébként később egyaránt az amatőr ligáig jutó – bátyját próbálta kicselezni. A fiúk gyakran vakációztak Angliában, így nem csoda, hogy a kvartett beleszeretett az brit futballvilágba. A legkisebb történetesen meg is hódította…

…de csak a holland után. A Glenn Hoddle rajongó (ezért később magyarázkodnia is kellett) Dennis a Wilskracht SNL gárdájában kezdett focizni, de 12 évesen már az Ajaxnál rúgta a bőrt. Azon túl, hogy a kortársaival ellentétben nem a Maradona – Pelé – Cruyff trió valamelyikéért rajongott, szorgalmával is kitűnt társai közül: sosem maradozott ki, nem ivott és nem dohányzott. Eleinte nem sokra értékelték az igyekezetét az ificsapatnál, edzői gyengének találták ahhoz, hogy profi játékos váljék belőle. Egyedül a kor legendája, Cruyff hitt a futballtudásában, neki volt köszönhető, hogy 1986. december 14-én már bajnokit játszhatott a jobbszélen az Ajax első csapatában a Roda ellen. A 86/87-es szezon mellesleg igen pofásra sikeredett az amszterdamiaknak, májusban a Lokomotive Leipzig legyűrésével elhódították a KEK-et, s Bergkamp olyan nevek mellett játszott alig 17 évesen, mint Van Basten vagy Rijkaard.

dennis-bergkamp-ajax-best

Még nem volt 23 éves, de már egy megnyert és egy elbukott (1988, a belga Mechelen ellen) KEK döntő (is) „állt” a vitrinjében. Persze akkortájt még csak kiegészítő emberként számoltak vele, általában csereként lépett pályára, azonban az 1992-es UEFA kupagyőztes együttesnek már ő volt az elsőszámú zsugása. Mindeközben a nemzeti válogatottba is bekerült, és számtalan címet és elismerést begyűjtött:

  • Eredivisie bajnok (1989-90)
  • Eredivisie év játékosa (1990 – mint felfedezett, 1991, 1992)
  • Eredivisie gólkirály (1991 – Romárioval holtversenyben, 1992, 1993)
  • KNVB kupagyőztes (1986-87, 1992-93)
  • KEK győztes (1986-87)
  • UEFA kupagyőztes, gólkirály (1992-93)

93-ra már komolyabb Sün! keletkezett a Middenweg körül, dögnagy európai futball-monarchiák követelték Bergkamp kiadatását. Sokáig hezitált, Cruyff erőst az általa irányított katalán mennyországban látta a jövőjét, Dennis mégis az Internek hitte el, hogy miatta átalakítják majd az akkortájt bemutatott, kevésbé támadó szellemű játékukat. Az ő eligazolása indította el a folyamatot, minek köszönhetően a 92-es Ajax kezdőjét alig 2 év alatt lerabolták a játékos ügynökök: Vink, Roy, Van’t Schip, Jonk, Winter és a svéd Pettersson is távozott a csapattól, Van Gaal meg nyomott egy restartot. A 12 milliós itáliai biznisz nem sült el túlzottan jól, bár ez nézőpont kérdése: az olasz együttessel rögtön nyert egy újabb UEFA kupát, a sorozat gólkirálya lett, de saját bevallása szerint is rossz szájízzel gondol vissza Milánóra. Több csapattársa is inkább a riválist, mint sem a társat látta benne, és a San Siro-ban eltöltött két évet elvesztegetett időként aposztrofálta később. 1995. június 20-án viszont már mosolyogva kanyarította a szignóját az elé készített papírra.

pa-1010222

Bruce Rioch volt az, ki korábban kelt, mint Johan. Kinevezése után két azonnali transzferrel jelezte, hogy szeretné feledtetni a Graham érában a csapatra aggatott „Boring Arsenal” gúnynevet: 4.75 millióért hazacsábította Olaszországból David Plattet (Sampdoria), illetve kiszurkolt még 7.5 milliót Bergkamp-ért, akit ekkor már a világ legjobbjai között emlegettek.

Nehéz kezdet volt számára, csak lassan vette fel a brit futballszokásokat, elég későn kezdte el használni a könyökét, emiatt gyakran szerelték. Annak ellenére, hogy az első 6 meccsén nem talált kapuba, hamar kiderítették, hogy a gólok háromnegyed részének tevékeny részese volt, viszont mikor a Hartlepool ellen sem volt eredményes, a sajtó lecsapott rá. Aztán a hetedik, Southampton elleni 4-2-es meccsen kettővel nyitott (a második bődületesen nagyra sikeredett), s ezzel új korszak kezdődött az Ágyúsok futballjában. A másnapi edzésen a csapattársai térdre borulva, hajbókolva fogadták, és Wrighttal az élen a „The Messiah, lead us, lead us, Dennis, we love you!” – fohászt kántálták.

Az akkori David Seaman, Lee Dixon, Nigel Winterburn, Steve Bould, Tony Adams, Ian Wright, Paul Merson, Steve Morrow, Martin Keown, Ray Parlour (de még a fradista Paul Shaw is arrafelé hástorgott akkortájt) nevekből álló Arsenal, immár Bergkampot is a soraiban tudva rögtön hét helyett javított a bajnokságban, és ötödik lett a végelszámolásnál. Rioch-ot egy év elteltével mégis menesztette a vezetőség, helyére kis huzavona után Arséne Wenger érkezett, és a két jéghideg, taktikai géniusz rövidesen egymásra talált, megalkotva ezzel a futballdelírium képletét.

wenger-and-bergkamp

Arséne felbukkanásával radikális változások léptek életbe az Arsenal háza táján. Az öreg első pár edzését szinte néma csendben tartotta meg, csak figyelte a játékosait, és közben folyamatosan mentett mindent a megfelelő mappába, ezáltal hamar rájött, hogy a holland űrlény a pályán egészen kivételes, közel 360 fokos látószöggel rendelkezik. Az edzések végén pedig bárkivel is keveredett bensőségesebb beszélgetésbe, egy dologban mindenki holtbiztos volt: Dennis Bergkamp társaságában szeretnek, és tudnak a legjobban futballozni. Job done.

Talán kicsit degradáló lesz, de hatalmamnál fogva itt biggyeszteném be gyorsan a kedvelt közhelyet: a győzelmet gólokért adják. Magyarul minden Wenger által megálmodott és hitt edzésmódszer egy, a BKV-n naiv arccal eleresztett, alkoholbűzös picsafüstté vált volna, ha egy másik zsenivel, Wrighttal nem köt életre szóló szerződést Bergkamp. Kiválóan megértették egymást a pályán, s nagyon jó barátok lettek a magánéletben, Ian lehetett az első Ágyús a sorban, aki rendszerint testközelből élvezhette Dennis zsenialitását, ami főként az utolsó, hajszálpontos passzok képében mutatkozott meg, hiszen Bergkamp a pályán általában mindig 2 lépéssel a többiek előtt járt. Wright pedig mérhetetlen háláját gólokkal fejezte ki, nem is kevéssel.

Közben azért a Professzor is kevergette a maga kásáját, ennek eredményeként négy honfitársat (Vieira, Garde, Anelka, Petit), egy ajaxos szélsőt (Overmars), meg azért egy brit származású védőt (Upson) is a Highburybe csábított. Sőt, akkor még kapust is vett (Manninger). Wenger első teljes szezonjának (97/98) elején nehezen állt össze a csapat, ennek ellenére Bergkamp brillírozott, két egymást követő hónapban is megválasztották a Premiership legjobbjának, amire korábban nem volt példa. Szeptemberben triplázott a Leicester ellen, a hónap gólja szavazásán az első 3 helyen az Ő góljai álltak, később EZT választották az idény góljának. Wrighttal pedig valóban remek kettőst alkottak, ugyanebben a hónapban Ian meg is döntötte Cliff Bastin 81 éves gólrekordját.

0113085

1998 kezdetén viszont csak hatodik volt a csapat, 12 ponttal lemaradva a MU mögött. Bergkamp élete legjobb formájában játszott, habár a szezon második felében kisebb sérülésekkel, s tőle szokatlan módon a lapokkal is küzdött, 9 sárga és 1 piros volt a jutalma, meg némi eltiltás. Lassan, de biztosan ő is tökélyre fejlesztette a könyök használatát és kellően asszimilálódott a korábban a szakírók által hiányolt agresszivitással. Az Arsenal összeért az új évre, és egy 16 meccses veretlenségi sorozatot produkáltak, amelyből a legszebb hagyományokhoz illően, 12 meccsen maximum csak a szellő mozgatta meg Manninger hálóját. Sorozatban négy 1-0-s győzelem után azért megindultak a gólok is: Newcastle (3), Blackburn (4), Wimbledon (5), Everton (4), s ekkor már behozhatatlan volt az Ágyúsok előnye az utolsó két fordulóra.

Dennis közben a Derby County ellen összeszedett egy combsérülést, a szezonvégi meccseket, és nagy bánatára a Newcastle ellen megnyert FA kupadöntőt is ki kellett hagynia. 40 mérkőzésen lépett pályára, melyeken 22 gólt szerzett, 20 gólpassz mellett – csapata duplázott, emellett ő is behúzta a maga személyes dupláját: PFA és FWA Év Játékosává választották. A 98-as Vb-n negyedik lett a holland válogatottal, remekül játszott a tornán, az Argentinok elleni negyeddöntőben meg ugye nyomott egy ilyet: a tökéletes labdakezelés.

A következő szezon nem sikerült valami fényesen a számára, Wright eligazolt a West Hamhez, emellett Dennis nagyon sokat volt sérült, elsősorban hátfájása kínozta. Amikor végre teljesen felépült, elsősorban az előkészítésben jeleskedett, rengeteg gólhelyzetet alakított ki, ezeket Anelka használta ki a legtöbbször. Kettejük remek összjátékának köszönhetően a piros-fehérek hívei újra reménykedni kezdtek a címvédésben, de a 98-99-es idényben a Manchester United sokkolta a világot, ez volt a Vörös Ördögök triplázásának éve. Hogy az lett, abban Bergkampnak is volt némi része, az FA kupaelődöntő 90. percében ugyanis tizenegyest lőhetett, de Peter Schmeichel kiszedte. Így viszont a hosszabbításban Ryan Giggs belőtte az angol futballtörténelem második legszebb szólógólját, és az Ágyúsok kiestek.

Közben a két legendának, Fergusonnak és Wengernek sikerült elérnie, hogy egészen 2005-ig a legfelsőbb angol pontvadászat csapataik öldöklő versenyfutásáról szóljon. A végelszámolás többnyire a Manchester sikerét hozta, 3 bajnokságot nyertek gyors egymásutánban, az egymás elleni meccsek parázs csatákat, meg komoly Keano-Vieira „vitákat” hordoztak magukban. Az edzők sem mentek a szomszédba némi szájkarate erejéig, az összecsapások előtti és utáni nyilatkozatokban egyaránt megtalálták egymást. Talán ezért van, hogy egy újkori Arsenal drukker leginkább a MU elleni rangadót várja remegő szemekkel, és így akkor még finomak voltunk.

dennis_thierry

Ezalatt Bergkampnak köszönhetően olyan gólszerző futballisták kerültek fel a térképre, mint Nwanko Kanu, Fredrik Ljungberg, Thierry Henry, Sylvain Wiltord és Robert Pires. Nyilván ebből a legjelentősebb szövetség Henryval köttetett, Wenger pedig tovább tökéletesíthette a gépezetet. Három mondat, három egymás irányába tett nyilatkozatrész tökéletesen leírja hármójuk kapcsolatát:

“Emlékszem, hogy amikor Dennis betegeskedett, Thierry nem volt boldog.”

“Csatárként ő egy álom.”

“Ő egy csatár, muszáj önzőnek lennie.”

Felesleges is tovább szórni a jelzőket, idézeteket, meglátásokat, elmélkedéseket. Értelmetlen megannyi kivágott videóval bizonygatni, számokkal alátámasztani a nagyságukat. Aki valamit is tud a fociról, tisztában van vele, hogy őket látni kellett, érezni, szakmai részről pedig csak egészségesen, fitten tartani. Kettőjük pazar játéka meghozta a várva várt sikert az Ágyús szíveknek, 2001/02-es kiírást, fej-fej mellett haladva Man United mellett, az utolsó fordulóban, az Old Traffordon sikerült behúzni, Wiltord góljával. Ami ezután történt Londonban, az szavakba nem önthető…

A bajnoki címmel jött még egy kupagyőzelem is a Chelsea ellen, az idény második felének főhőse Ljungberg lett, aki a szezonvégi hét fordulóban 6 gólt rúgott, s betalált a Kékek ellen is, ezt a pompás jobbfelsőt pedig Parlour vétette az FA kupadöntőben. Persze, azért még márciusban Bergkamp is megrúgta a világ legnagyobb gólját a Newcastle ellen. Micsoda csapat volt!

Akárcsak az egy évvel későbbi…

A MU szokás szerint megint behúzott egy bajnoki címet, aztán következett 2003/04-es szezon, mikor is az Arsenal futballistái történelmet írtak, 38 mérkőzésen át maradtak veretlenek a Premier League-ben (ezt egészen 49-ig folytatták a következő kiírásban). Dennis tette a dolgát, szépen osztogatta a forintos labdákat (19), és azért 5 találatot is felvéshettünk a neve mellé. Henry szárnyalt, összesen 39 gólt és 14 gólpasszt vállalt. Lehmann, Lauren, Campbell, Toure, Cole, Ljungberg, Parlour, Vieira, Gilberto, Pires, Reyes – mind emberfelettit alkotott, s ekkor már egy tizenéves katalóniai hontalan is a Highburyben próbálgatta a szárnyait.

Az itt felsorolt focistáknak minden bizonnyal ez lehetett karrierjük csúcspontja, Bergkamp esetében sem volt ez másképp. Az ideális pont az i-re, főleg ha azt vesszük, hogy 2003 nyarán járt le a szerződése, és akkoriban így nyilatkozott a folytatásról:

Korábban felvetődött bennem, hogy befejezem a játékot, de most úgy gondolom, ,,ráteszek” még egy szezont. Megnyugtat az a tudat, hogy élvezem a játékot, hogy a góljaimnak éppen úgy tudok örülni, mint fiatalon. Az szinte biztos, hogy az Arsenalban fejezem majd be a játékot, hamarosan tárgyalóasztalhoz ülünk a klub vezetőivel. Nem akarok egy kisebb klubba elmenni. A pillanatnyi állás szerint nem a szívem vagy az eszem, hanem a testem mondja majd ki a végső szót. Ha bírok még egy évet, játszom jövőre is.

Jól döntött, hiszen a válogatottságot már jóval korábban lemondta, ebben nagy „segítségére” volt az olaszok ellen elveszített tizenegyes-párbaj a 2000-es, holland rendezésű EB-n. Magyarul kellett egy, a pályafutásához méltó siker az Ágyúsoknál. A Highbury népe további két éven keresztül csodálhatta még piros-fehér mezben, 11 találat és 25 assziszt került még az ellenőrzőjébe, legtöbbször már csereként lépett pályára.

Apropó, Highbury. Sokan úgy tartják, Henry volt a királya. Ez téves. A Highburynek csak és kizárólag egyetlen uralkodója lehetett. A stadion a legutolsó hazai meccsen narancsszínbe borult, és a távozó ünnepelt egy trademark találattal tett pontot karrierjének végére. Az új stadion, az Emirates első meccsét is neki dedikálták, 60 ezer ember – nemzeti, nemi és vallási hovatartozástól függetlenül – könnybe lábadt szemekkel énekelte a „There is only one Dennis Bergkamp!” című dalt. Csodálatos volt.

Dennis_Bergkamp_2831119b

Rendkívül nehéz egy olyasvalakiről írni, akire valódi áhítattal, egyfajta Istenként tekintesz. Ha hétköznaponként éppen nem a töködet vakarod, akkor hónapokon keresztül csak fejben haladsz, ha haladsz. Esténként megnyitod a róla készült filmeket, az előre, aprólékos munkával kigyűjtött videókat, próbálod összhangba helyezni a saját élményeiddel, a saját érzéseiddel, a gondolataiddal, amiket meg akarsz osztani másokkal. Nézed ezeket a filmeket, és csak nem történik előrelépés, újra és újra belefeledkezel abba, amit látsz. A monitoron szépen elrendezed az ablakokat, jobb oldalt Word, bal oldalt valami médiapléjer, háttérben Youtube, meg statisztikai oldalak. Néha írsz pár sort, néha csak az asszonynak áradozol, aki sokadik alkalommal veszi fel az érdeklődő arcot, hiszen ezredszer hallja, és egy „Jólvan.” még mindig belefér. Olykor felkiáltasz, olykor csak meredsz magad elé, és azon töröd a fejed, ezt most hogyan is öntsem szavakba? A hihetetlen szót nem használhatod örökké. Az egész too much information.

Ez az ember maga volt a Mennyország, az egyszemélyes londoni szohó. A legtöbb megmozdulását nem követték szavak, csak tátva maradt ajkak, és ég felé dobott kezek. Akkor, most és ezután is, amíg futballt játszanak ezen a bolygón. Az Arsenal történelmében sok játékosra mondhatjuk azt, hogy a legjobb volt, de csak egyetlen ember nyerte meg igazán a szurkolók szívét, és a lentebb eszközölt illusztráció választ is ad a miértre. A mondatok ugyanis elfogytak, szükségtelen tovább arról értekezni, hogy távozásával milyen veszteség érte szeretett csapatomat, Wenger megteszi ezt helyettem, 2006 óta minden éjjel. Várjuk a pillanatot, mikor újra visszatér hozzánk, The Messiah, lead us, lead us, Dennis!

Mindenesetre fantasztikus 3 napot töltöttem most a „társaságában”, és kívánom minden futballszurkoló társamnak, hogy egyszer élje át ezt az élményt, a maga gyermekkori hősével.

dennis-bergkamp-football-1540

A tökéletes kép a tökéletes 10-esről, Dennis Bergkamp.

„I think, what I have in my mind, I can do with my feet.”

Kedves Jamie!

Itt ülök magányomban, és nyomogatom a Messengert neked, pedig jelen napállás szerint nem érdemled meg egyetlen soromat sem, de maradok elegáns és kifinomult, mint mindig.

Tudod, nem volt egyszerű elengedni szeretett fiamat a Barcelonához még 2007-ben, de hát az idő vasfogai már rajta is meglátszódtak, bár még bronzba öntve is jobban használná ki a helyzeteit most, mint Walcott.

Nem volt egyszerű végignéznem azt, ahogyan derékba törik Eduardo da Silva pályafutását, aki kezdetben úgy tűnt, hogy pótolhatja a keletkezett űrt. Nem volt egyszerű átadnom Robin van Persie-t öreg harcostársamnak, de hát egy kisgyereknek sosem tudtam nemet mondani.

Szintén nem egyszerű meggyőznöm magam arról minden nyáron, hogy Olivier nem fog átszundítani pár hónapot a szezonból, de nem tudok mit csinálni akkor, ha nincs elérhető minőség a piacon, miközben ő meg francia, és majdnem olyan jóképű, mint én.

Hol rontottuk el, Jamie?

Pénteken még minden rendben volt. Ajánlottunk érted 30 milliót, pedig szerény számításaim szerint ennyit a komplett keretetek nem ér. Hagytuk, hogy megírják ezt a sajtóban, és a Google-t sem pereltük be az ezekre mutató keresési találatokért.

Aztán eljöttél az orvosi vizsgálatokra hozzánk, mi pedig direkt előtte vágtuk ki az egész stábot, nehogy kárt tegyenek benned azzal, hogy nem melegítik fel előre a sztetoszkópot, és te is másodfokú égési sérülésekkel távozz a szobából.

Pontosan tudod, ha az elmúlt éveket nem egy szatyorban töltötted, hogy én aztán ráérek szeptemberig, de te mondtad, hogy hétfő délig eldöntöd, megragadod-e életed legnagyobb lehetőségét. Amivel még mindig lehet, hogy mi szívtunk volna, mert azt sem tudom, hova tegyelek a csapatban, de rám jött a pánik, hogy jövő nyáron repülök. 

Ezt szeretnéd? 20 év után rúgjam ki magamat?

Egész hétvégén boldog volt mindenki, csak egyszer kaptam el egy wengeroutot a zöldségesben vasárnap, ahova szintén miattad mentem, mert isteni a brokkoli-krémlevesem, és nem főzöm meg akárkinek. Legutóbb Suáreznek tettem, mert így akartam leszoktatni a húsról. Vártalak hétfőn ebédre, de te nem jöttél.

Csillogó szemeket láttam mindenütt, most pedig ott tartunk, hogy mindenféle racionális érvelésekkel kell összezavarni a rajongóimat, amiről tudom, hogy nem működik. A futballszurkoló nem gondolkodik, nem vár, és kifejezetten ideges lesz attól, ha te meg ezt csinálod.

Granit Xhakát azzal hívtam fel, hogy ezt itt a Paradicsom. Neked mit mondtam, Jamie, mit mondtam, emlékszel még? Azt, hogy habár van egy hatalmas kígyónk is, de nem bánt, sőt! Van, hogy azt sem tudja, merre van a marnivaló.

Heti 120 ezer font. Tudod, hogy én mikor kerestem ennyit az életem során? Elmondom neked, 16 évesen, de akkor az még egy másik világ volt. Nem repkedtek ám a 3+1 éves szerződések, és te sem mondhatod, hogy egy kicsit sem izgultál akkor, amikor még a raktárban dolgoztál, hogy nem jön majd egy lengyel migráns, aki feleannyiért végzi el a munkád.

Komolyan mondod, hogy nem akarsz megküzdeni a csapatba kerülésért?

Hát nem éppen egy Ronaldoval kell ezt lesakkoznod, könyörgöm. És azt is biztosan tudom, hogy te sem vagy egy Ronaldo, mert őt már egyszer megvettem, de aztán Ferguson egyszer csak benyitott hozzám egy üveg borral, és a többire nem emlékszem.

Sajnálom ezt az egészet, Jamie!

Kedd óta nézem a Sanogo Best Goals-t, de már rendkívül unom ezt a Benfica elleni meccset, azt sem értem, melyik látens Tottenham drukker írta ezt ki DVD-re és minek? Idiótákkal vagyok körülvéve.

Még csak próbajátékra sem kellett volna jönnöd, ezt csak olyanoknak dobjuk be, akiknél fennáll a veszélye annak, hogy az első edzésen lefejelik valamelyik új csapattársukat, és ezt jobb előre tudni.

Azt el sem mondtam neked, de most már megteszem, hogy egyébként van még egy csatárom, akit januárban hozunk vissza az élők közé – hát mi lett volna akkor, ha pluszban még meg kell küzdened Welbeckkel is? Pedig ő aztán tényleg csak újabb 4 hónapig zavarta volna a levegődet.

Mérges vagyok rád, Jamie.

Igazából nem azért, mert nem jössz, ez a te döntésed. De most egész nyáron hallgathatom, hogy elszaladt mellettem a labdarúgás, pedig az egészet én találtam ki, és ettől már herótom van. Arról nem beszélve, hogy Morata árából megvehettelek volna téged, meg még egy középső védőt is.

Azért remélem, hogy bekerülsz a kezdőbe az EB-n. Wilshere amúgy jól van? Ha már rám nem tetted, legalább rá figyeljél már egy kicsit, szeretném épségben visszakapni.

Üdv,

Arséne Wenger

Közellenségek (?)

A futballszurkoló, mint archetípus többek között olyan, hogy képtelen meglenni anélkül, hogy ne találna magának házon belül egy ún. ellenséget, akin keresztül levezetheti a feszültséget. Az Arsenal drukkereknek itt van ugye kapásból Arséne Wenger, kinek esetében rendszerint pont csak egy hajszál (meg néhány gól) választja el egymástól azt, hogy akkor most knows vagy nem knows. Akik nincsenek ebben a helyzetben, vagy esetünkben megrögzötten ragaszkodnak az A vagy a B verzióhoz, azok általában kiválasztják maguknak az adott szezonban legrosszabb formában teljesítő játékost, aminek sok esetben az az eredménye, hogy végül teljesen mindegy lesz, hogy az adott focista éppen hogyan teljesít, ő már el van könyvelve egy nem kívánatos elemnek a fejekben.

Namármost mióta sikerült még Arsenal mértékkel is viszonylag rövid idő alatt megszabadulni a sportág történetének egyik leginkább holdkóros narkósra hajazó játékosától, aki a Gervinho névre hallgat (ha hallgat), és a címet utcahosszal hódította el a Denílson – Jeffers párostól, azóta a közellenségek címszó alatt vissza-visszatérően rendszerint két játékos neve merül fel az Arsenalnál: Aaron Ramsey és Theo Walcott ez a két jómadár. Az operációt kezdjük az utóbbival.

Walcott_1644843a

“Futkározzál, futkározzál, majd csak találkozol a labdával, aztán ha nem esel keresztül rajta, akkor gól.” – a mostani nyilatkozatok alapján így képzelek el egy edzésen történő beszélgetést Wenger és Theo között.

Legutóbb éppen a mezének jogos tulajdonosa, Thierry Henry mondta el a témáról a véleményét, miszerint Walcottnak azért sikerült 10 év alatt mindössze egy szakállt hozzáadni a játékához, mert a jelek szerint senki nincs az edzőközpontban, aki megmondaná a játékosnak, hogy melyik pozícióban kellene játszania, hol tudna a legtöbbet fejlődni. Külön poén a történetben, hogy már Henry is ebben a csodaszép komplexumban dolgozik, nem mellesleg Theo az utolsó játékos a jelenlegi keretben, aki még együtt edzhetett a Királlyal, ráadásként szinte az egész pályafutását azzal töltötte, hogy Henry-val hasonlították össze, mint játékost.

Walcott történetét érdemes összevetni Rosicky esetével, hiszen mindketten 10 évvel ezelőtt érkeztek az Arsenalhoz, és mindketten az orvosi szobában töltötték az itteni karrierjük jelentős részét (ennek ellenére mindketten lőttek emlékezetes gólokat a Sp?rs-nek). Tomás az első két szezonjában 40 alkalommal kezdett és 13 gólt szerzett, aztán a következő idény egészét a lábadozóban töltötte, és mikor visszatért, már nem volt ugyanaz a játékos. Theo a legeredményesebb szezonját a 2012/13-as alkalmával futotta, mikor is 21 gólt szerzett, aztán jött az első térdsérülése, majd centire pontosan ugyanaz történt vele, mint Rosickyvel.

26 évesen és két térdműtét után, kihagyva gyakorlatilag 2 teljes évet az aktív játékból, Walcott tavaly visszatért, és 42 meccset játszott az Arsenalban, 22 alkalommal kezdőként és 9 gólt szerzett. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy már a sebessége is megkopott egy kicsit, rengeteg mérkőzésen látszódott teljesen zavarodottnak, többször csinált olyan idiótaságokat, mint hogy megpróbálja átcselezni magát a komplett ellenfélen, sőt, baromi sok olyan meccset tudnánk mondani, ahol az égvilágon semmit nem csinált, és már ott tartottunk, hogy a csapatbuszon is feleslegesen foglalja a helyet.

Nehéz megmondani, hogy Walcott játéka hova fejlődhet még, ennyi idősen már nem sok ideje maradt arra, hogy változtasson a játékán, és semmiképpen nem lesz belőle egy védekező típusú játékos, mert Theo akkor szárnyal, amikor kontrajátékot tolunk, és van elég terület előtte a szabad mozgásra. Nem véletlen, hogy az egyik legjobb meccsét tavaly a Leicester elleni 5-2 alkalmával játszotta, mikor is egy tipikus Walcott góllal nyitotta meg a meccset a részünkről: Cazorla betette a labdát két védő mögé, Theo átvette a balosára, majd ellőtte keresztbe a kapus előtt a hosszúba – nem volt egy emlékezetes találat, mivel a 85 góljából 79-et eképpen lőtt be nálunk. Volt még egy MOTM performansza a Manchester City elleni 2-1 alkalmával, amikor pont nem így talált a hálóba – aztán Sánchez visszatérésével rögtön padra is került, más kérdés, hogy sajnos a chileivel sem lettünk túlságosan kisegítve.

Mindenképp önmagát adja a kérdés ezek után, hogy eladjuk-e vagy sem?

Az első válasz erre természetesen a nem, mivel Walcott azért még mindig képes lehet hozzátenni az Arsenal játékához akkor, amikor sebességre, mozgásra van szükségünk, az elmúlt szezon vége felé is leginkább a 75. perc után láttuk meg őt a pályán csereként, mert tud még kellemetlen perceket okozni a védőknek (csak most nem nagyon sikerült). Az most tökmindegy, hogy mennyit keres, 100 millió fontot raktunk a 2015/16-os szezonban a trezorba a tévés közvetítéseknek köszönhetően, ez jövőre felkúszhat egészen 160 millióig, szóval ha úgy döntenek az Arsenalnál, hogy van évi 8 millió font Theo fizetésére, akkor van és kész. Ráadásul angol, ez neki hazai pálya, és nem látni azt, hogy bomlasztaná az öltözőt a viselkedésével.

Mindezek mellett ő már soha nem lesz az a csatár, akire az Arsenalnak szüksége van, és ebben azért elvitathatatlan felelőssége van Arséne Wengernek, mert olyan nincs, hogy a világ egyik legjobb edzője, akinek fejlesztésre adnak át katalán tiniket, hogy aztán visszavásárolják őket, szóval hogy ez az ember 10 éve nem tudja belőni a játékosát egy adott pozícióra, hogy a megfelelő ütemben fejlődjön. Maximum még egy jó szezon lehet Walcottban, talán még kijuthat a 2018-as orosz világbajnokságra, aztán kinéz neki egy West Ham vagy egy Southampton. Megállapíthatjuk tehát, hogy Theo akkor lesz eladva, amikor ő kéri ezt Wengertől.

aaron-ramsey-wales_3477060

Lányi Lala forog a sírjában, pedig még velünk van a fácán, de ezen lendüljünk is gyorsan tovább, mert Aaron Ramsey esete sok szempontból nagyon más, mint Walcotté.

Kezdve onnan, hogy ő aztán tényleg egy horror sérülésből épült fel, amiért mindenképpen megérdemli a példakép titulust. Abban, hogy a visszatérése után elég gyakran fojtottuk volna meg egy mokkáskanálnyi hallében, nagy szerepe volt annak, hogy Wenger – későbbi elmondása szerint – simán volt akkora troll, hogy szívfájdalom nélkül játszatta éles meccseken a szélen pusztán azért, hogy Ramsey tökéletesítse az akkor még semmiképpen nem kiforrt technikáját – de hát ez a knows része, amivel mi boldogan együtt élünk, és kívánjuk napról napra jobban, hiszen a 4. még így is megvolt és van.

Mindez többek között arra volt jó, hogy Özillel és Olivérrel kiegészülve mi fél szezonon keresztül csapkodhattuk a brét a hűtőajtóhoz örömünkben, mikor legutoljára sikerült huzamosabb időre a táblázat elejét kibérelni magunknak – aztán jött Áron decemberi sérülése, és lesütött szemekkel eltehettük a mazsolává fonnyadt tartozékot a tüllszoknya mögé arra szezonra is (persze májusban még kardoztunk egy felemelőt az Ankertben). Ramsey továbbra is megsérül minden szezonban jó pár hónapra, ami után igencsak nehezen nyeri vissza a formáját, de ez még a kisebbik baj Arzenáliában, ezt már megszoktuk, nem éppen lóg ki a sorból ezzel – noha az is igaz, hogy oly’ sokszor ő pont emiatt van kipécézve a közellenség megtisztelő szerepére.

Ami a Ramsey-kérdést kiemeli most a zárójelből, az Granit Xhaka érkezése a klubhoz, mert ezzel kapcsolatban még a nálam a futballhoz 789x jobban értő Peet is mindössze csak annyit mert írni a posztjában, hogy “Ramsey élete legjobb szezonját Arteta mellett játszotta, úgyhogy van remény, hogy újra visszatalál a helyes útra. Ez így ebben a formában az egy tál babos lófasz klasszikus esete számomra, de tudod, hogy szeretlek és kívánlak, ergo nem bántásból írom (bár erről meg én tudom, hogy szereted és kívánod).

aaron-ramsey

Jelen pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy cirka 3 ember választja el az aktív kezdő állapottól Ramseyt, ők pedig Coquelin, Cazorla és Elneny, Wilshere fitnesz kérdőjel. Ami semmiképpen nem jó egy olyan játékos esetében, aki jóval többre van predesztinálva képességei alapján, mint hogy a padon töltse a következő szezon nagy részét. Vélhetően már ő is érzi ezt, nem véletlenül nyilatkozik mostanában olyan firnyákosan-furmányosan arról, hogy szívesen játszana a La Ligában, ha úgy adódik, és Barca stílusa feküdne neki – mondta ezt először Hleb, aztán Song, aztán Fabregas.

Azt mindannyian tudjuk évek óta, hogy Wenger a legtöbb esetben csak akkor igazol játékost, ha sikerül megtalálnia az elérhető minőséget a piacon ahhoz, hogy előrébb lépjen a csapat, tehát mindenképpen a kezdőbe igazol (vagy az ifibe), így kimondhatjuk, hogy Xhaka semmiképpen sem fog padozni, főleg nem 30 millió fontért, bár azért azt a bizonyos PL terhelést majd neki is meg kell még szoknia. Így aztán adódik a kérdés, hogy ki lehet a svájci elsőszámú partnere a jövőben hosszútávon?

Santi Cazorla

Technikai tudása és a teherbírása alapján ő az egyértelmű választás, ráadásul most kellően kipihent lesz, mivel a spanyol Eb keretből kimaradt, és az előző szezon háromnegyedét is kihagyta szerencsére, és ez csak egy bajnoki címbe került a csapatának.

Mohamed Elneny

A jó Mohamed nem szarozott, és igencsak gyorsan és kifejezetten jól adoptálta magát az angol bajnokságba, ráadásul a munkabírása valami egészen elképesztő. Nem utolsó sorban beleszerettem örökre, és szerintem Wenger is, meg te is.

Francis Coquelin

Ahogy Peet is írta, a cudarabb idegenbeli rangadókon felállhat így a 2016/17-es változata a Vieira – Gilberto Silva párosnak, aminek puszta megemlítésétől is úgy csapódhat a tangánk a földbe, hogy Kínában jön fel.

Jack Wilshere

Fitnesz, fitnesz, kérdőjel, kérdőjel.

És csak ő utánuk érkezhetünk el a választásban Ramseyhez, aki ugyan lehet, hogy élete legjobb szezonját a Xhakáéhoz hasonló kvalitású Arteta mellett játszotta, de személy szerint én ezzel nem teljes mértékben értek egyet. Ahogyan észrevettem, Ramsey lassítja a játékot akkor, amikor mélyen helyezkedik a pályán, ráadásul a passzai sem olyan százalékban pontosak, mint Cazorlának, Elnenynek, Coquelinnek és Wilshere-nek, pluszban még arra is hajlamos, hogy egyedül hagyja a társát. A témában Martin Keown odáig ment egy rövid nyilatkozat erejéig, hogy Aaron támadóösztönei kinyírják az Arsenal szezonját, tette mindezt idén márciusban. Nem arról van szó, hogy adott esetben nem tud ebben a szerepkörben is maradandót alkotni, hiszen láthattuk Arteta mellett, a kérdés inkább az, hogy szükséges-e Ramseynek bármit is alkotnia ott?

Arsenal's Aaron Ramsey

Aaron Ramsey a legjobbját a támadóharmadban tudja nyújtani, láthatóan ott is érzi jól magát, nem utolsó sorban ha gólok szerzéséről van szó, akkor befejezésben legjobb középpályás játékosunk, ezt remekül megcsillogtatta a 2013/14-es szezonban. A walesi válogatottban a kvalifikációk során (és minden bizonnyal az Eb-n is) közvetlenül Bale mögött játszott, Coleman pontosan tudja, hogy Ramsey kvalitásait (a többi átlagosnak mondható játékosának hathatós segítségével) ebben a pozícióban tudja a leginkább kamatoztatni. Az Arsenal esetében ebben a szerepkörben a világ legjobb 10-ese játszik, bizonyos Mesut Özil, és ha véletlenül leírnám azt a mondatot, hogy akkor Özilt tegyük ki a szélre, máris nyúlsz a pajszerért, hogy letold a torkodon, majd kihúzd a bal szemeden keresztül, hogy aztán félig vakon szétverd vele a lakást és a szomszédot is.

Szóóóóóval, mi legyen, kiflit ki vegyen? Érdemes-e Ramseyt eltékozolni a padon, milyen hatással lesz ez rá a jövőben? Tegyük fel a kérdést randábban: szükség van-e még Aaron Ramseyre a jelenlegi Arsenalban? Mi lehet még Áron valódi funkciója ebben a csapatban?

Igen, ezt a posztot nagyjából a harmadik bekezdésénél befejezhettük volna azzal, hogy mindkét játékos esetében elmondható, hogy Wenger lieblingjéről van szó, tehát nem valószínű, hogy megválunk tőlük, node kérem: az, hogy mit gondol Wenger és mit gondol a szurkoló 20 éve táptalaja egy remek csicsergésnek, így aztán továbbra is meleg szeretettel várnak a kommentszekcióink.