Bejegyzés

Az utolsó első generációs Wenger-baby is elhagyta a fészket

Az alábbiakban ZERO_L törzskommentelőnk Theo Walcottról írt búcsúposztját olvashatjátok.

A hétvégén egy régi ismerőssel a fedélzetén az Everton látogat hozzánk, s mivel a bajnokságról jelen pillanatban nem sok értelme van beszélni, ezért beharangozó gyanánt inkább emlékezzünk meg arról a játékosról, aki a szemünk előtt nőtt fel, tizenkét szezont lehúzva szeretett csapatunkban.

A Theo Walcott-éra sokunkban keserédes emlékeket ébreszthet, hiszen ez az időszak volt mikor a sikerekkel teli éveket felváltotta, a kudarcok sokasága, a világsztárokkal teletűzdelt keretet pedig fiatalokra és másodvonalas játékosokra cseréltük. Aztán mikor a stadion projektet magunk mögött hagytuk, addigra sajnos meg már kiderült, hogy a wonderkidnek beállított tiniből nem lesz soha elit szintű futballista.

A hype

Walcott életútjával ma már mindenki tisztában van. A Southampton akadémiájáról került ki, ahol először az ifi csapatban lépett pályára 15 évesen(!), majd egy évvel később már a frissen kiesett másodosztályú felnőtt csapatban kapott rendszeresen szerepet. Az őt körülvevő hatalmas szenzációra viszont csak azok emlékezhetnek, akik már akkor is az angol labdarúgás ütőerén tartották az ujjukat. Természetesen mindennek ki volt kiállítva, ő lesz az új Pelé, az angol labdarúgás egyik legnagyobb alakja, egyesek a könnyed futását, gyorsaságát és széleken való megindulásait idoljához Henry-hoz hasonlították. Nem mellesleg tinédzserként már Nike által szponzorált futballistának mondhatta el magát. Nem is kellett több, fél év másodosztályban töltött idő alatt, már az összes angol nagycsapat az ő kegyeiért állt sorba.

A hosszú évek során azt viszont már megtanulhattuk, hogy ha az angol média, szakma ódákat zeng egy hazai játékosáról akkor azt jobb, ha inkább kettővel, néhol hárommal elosztjuk.

 

2006 januárjában a rengeteg jelentkező közül az Arsenal bizonyult a legkitartóbbnak. Nem kevés pénzért, 5+7M fontért igazoltuk le (beszámolók szerint, a hétmilliós bónuszból ötöt ki is fizettünk), hogy ez akkoriban mennyit is jelentett azt jól mutatja, hogy egy évvel később Rosickyért adtunk ki tíz millió fontot. Annak ellenére, hogy Walcott tavasszal egy percet sem játszott a Premier League-ben, az egész médiafelhajtás nem hagyott alább, így az akkori angol szövetségi kapitány Sven-Goran Eriksson ki is vitte a 17 éves Walcottot a 2006-os német világbajnokságra. Később a játékos is elismerte, hogy ez a megmérettetés túl korai volt számára.

Amikor elhittük

Már az első teljes évében, a bajnokságban 16 meccsen kapott szerepet, ahol több mint 600 percet játszott, kezdő is volt öt alkalommal, de többnyire kiesőjelöltek ellen. A hazai kupákban viszont rendszeresen szerepet kapott, a Ligakupában mindegyik meccsen kezdett és végül ebben a sorozatban szerezte meg első gólját Ágyúsként.

Még a végeredmény tudatában is, ezt a gólt nehéz feledni, ahogy az egész kupamenetelést is. Főleg ifikkel és cserejátékosokkal felállva elvertük például idegenben a Pool-t vagy az odavisszavágós rendszerben lebonyolított elődöntőben a Sp*rs-t.

Második szezonjában Walcott már feljebb lépett a ranglétrán, mivel a veretlen bajnoki cím hőseit szinte egytől egyig kiárusítottuk, így több lehetősége lett a fiataloknak. Megduplázta perceinek számát a bajnokságban 25 bajnokin lépett pályára, ebből 11-szer kezdőként. A PL-ben csak négy gólt szerzett, de ez 4 pontot hozott a konyhára. Az év első felében csak a Ligakupában egyszer, és a Bajnokok Ligájában kétszer volt eredményes. Az első (és talán egyetlen?) igazán ikonikus megmozdulása tavasszal a BL-ben, a Livepool elleni visszavágón történt. Aki élőben látta ezt a futást, míg él nem felejti el…

Talán ez hozta meg a kellő áttörést a bajnokságban, ahol tavasszal először a Birmingham City ellen az ő duplájának köszönhetően szereztünk egy pontot, majd a Sunderland ellen az egyetlen góljával eldöntötte a meccset.

A következő szezonokban folyamatosan megkapta a lehetőséget, bár kisebb sérülések hátráltatták, ekkor még úgy hihettük befuthat egy komoly karriert, csak időt kell neki hagyni, ezért 2009 végén szerződést hosszabbítottunk vele.

Apró reménysugár majd a keserű valóság

Amikor elkerülték a sérülések és végre több mint a bajnokság felében kezdőként léphetett pályára, akkor azért jöttek a 15-20 gól+gólpassz körüli szezonok. Ami még mindig nem nevezhető kiválónak, de apró előrelépésként lehetett felfogni (meg amúgy is az akkor 1,5 éve makkegészséges Robin van Persie élete formájában volt). Nem csak a statisztikák, de Walcott játékában is észre lehetett venni a fejlődést, határozottabb lett a kapu előtt és jobban használta ki a helyzeteit. De sajnos a komoly áttörés sosem jött el és ekkor azért már lehetett sejteni, hogy ha 23 éves koráig nem tudott szintet lépni a játéka, akkor már nemigen fog (persze mindig vannak a későn érő típusúak, de elenyésző számuk miatt nem lehet mindig ebben bízni). Van Persie eligazolása után természetesen a presztízs miatt, nem tehettük meg, hogy őt is elengedjük, így az akkor irreálisan magas 100k heti fizuért januárban újra hosszabbítottunk vele, de előtte még azért elment pár meccs azon, hogy az ő kérésére csatárként játszattuk… Visszanézve talán ennél a pontnál kellett volna leírni a veszteséget és szépen továbbállni. A bajnokságban január végére összehozott 11 gólt, de tavasszal a maradék 12 meccses pályára lépésén már csak hármat.

Ismét előjöttek a sérülések, a következő szezon őszén két hónapot kellett kihagynia, majd visszatért, de az emlékezetes 2-0-s januári Sp*rs elleni FA-kupa találkozón ACL szakadást szenvedett, így novemberig vissza sem térhetett. Egy teljes év telt el mire újra kezdőként lehetett rá számítani. A visszatérést követően sem alkotott maradandót csak fellángolásai voltak, WBA elleni szezonzáró mesterhármas vagy az FA kupa döntőjében az Aston Villa ellen megszerzett vezető gól. Az elmúlt két csalódást keltő szezon után teljesen érthetetlen volt miért kell újra meghosszabbítani a szerződését és beemelni a legjobban fizetett játékosaink (Sanchez és Özil) közé. Wenger még kilenc sikertelen szezon után sem volt képes belátni, hogy Walcottból már sosem lesz meghatározó játékos, ahogy már többször most is az hátráltatta a csapat előrelépését, hogy indokolatlanul sokáig bízott egy játékosában. Végül az egész Walcott-projektnek a három belsővédős rendszer tett pontot a végére. Az új felállásban nem volt helye az angol játékosnak, amikor mégis pályára került (pl. az idei EL meccseken) nem volt sok köszönet benne. Hogy ki mondta ki a végső szót? Nem lehet tudni, de nagy pénzt mernék rá tenni, hogy a játékosnak lett elege, főleg a kevés lehetőség miatt, és inkább a váltás mellett döntött.

Azok a fránya miértek

Nem kell futballszakértőnek lenni, hogy belássuk Walcottnak még csak megközelítenie sem sikerült azt a szintet, amit jósoltak neki tizenévesen. A szurkolókban, futballkedvelőkben meg csak gyűlnek a megválaszolatlan kérdések tömkelege, miért nem sikerült, mit lehetett volna máshogy csinálni, kinek a hibája volt, hogy végül nem jött össze ennél több.

Természetesen ilyen távolságból nagyon nehéz kategorikusan kijelenteni bármit is és akár egy emberre ráhúzni a vizes lepedőt. Nem is ez a célom, de mégis felvázolnék pár „bűnöst”, okot, amik szerintem felelősek ezért a végkifejletért.

  • Maga a játékos

A nyilvánvalóval kell kezdeni, jól látható a gólösszefoglalóján, hogy az évek alatt szinte semmit nem változott. Persze ez kicsit sarkítás, mert erősebb lett, volt jó periódusa, ahol a döntéshozatalában, a helyzetkihasználásokban látszott a fejlődés, de ha csak magát a játékát nézzük, akkor gyerekként is a sebességéből élt és azóta is ez egyetlen(?) erénye. Technikailag kis túlzással amatőr szinten volt egész pályafutása során, például az ő cselezési repertoárja nem állt másból, mint megtolni a labdát és bízni az első lépések gyorsaságában. Meg lehetne még említeni azt is, mennyire képtelen még a mai napig a sebessége mellet rendesen labdát átvenni, vezetni. Nincs rá jobb szó, egyszerűen zavarja a labda. A játékintelligenciával nem volt probléma, nem egy Özil/Fabregas félreértés ne essék, de tudta adott helyzetben mi a jó megoldás, csak sajnos technikailag mindig is annyira képzetlen volt, hogy ez az esetek többségében bénázásban és teljesen komikus megoldásokban csúcsosodott ki. Erre példaként mindig ezt a jelenetet szoktam felhozni.

Tudja mi a jó megoldás, de nem egy Henry vagy Pires aki tízből nyolcszor ezeket a ziccereket kihasználja.

Márpedig ki más tudna ezen változtatni, ha nem saját maga. Lehet okolni a később említésre kerülő tényezőket és biztos annak is van igazság alapja, de azt nem akarom elhinni, hogy egy ilyen státuszú futballistának nincs meg a lehetősége a fejlődésre, ez szerintem egyszerű akarat kérdése. Sok mindenért lehet például utálni Cristiano Ronaldot (hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagy rajongója vagyok) viszont azt nem lehet elvitatni tőle mennyi munkát tesz abba, hogy a világ egyik legjobbja legyen, persze erre a kutya nem kíváncsi. Nem vagyok tisztában David Beckham percre pontos életrajzával, de gondolom ő sem a rácsos ágyból ívelgette a lasztit a konyhában cigiző faterjának… Walcottban nem volt meg az alázat(?), az ambíció(?), hogy napról napra jobb játékos váljon belőle, sajnos megelégedett (elvakította?) azzal a csillogással, amit tinédzserkorától folyamatosan megkapott.

  • A környezet

Visszanézve meg kell állapítani a körülötte lévő csapat, a keretben lévő játékosok sem voltak segítségére a fejlődésben. Henry-val egy teljes szezont tudott eltölteni, rajta kívül meg ott volt van Persie, aki akkortájt többet volt sérült, mint egészséges; Adebayor, aki bár technikás volt, de nem ő volt a legélesebb kés a fiókban, meg ott volt a szintén zöldfülű Bendtner, aki szintén nem volt egy követendő példa alkat(+sajnos a horvát-brazil Eduardo sem volt nálunk sokat, hogy valamit el tudjon tőle lesni Theo).  Aztán teltek az évek és hirtelen Walcott lett a rangidős. Egyszerűen nem volt kitől tanulnia, voltak idősebb, tapasztaltabb játékosok, főleg hátul, de olyan mentor, akitől a csatár „szakma” minden apró trükkjét elleshette volna, vagy olyan aki nagyobb alázatra, fejlődésre sarkalja, tanítsa nem volt. Az egész akkori csapat, korszak legtöbbet kritizált és talán legfontosabb hiányzó eleme a vezér faktor volt, mind a pályán mind az öltözőben és edzéseken.

  • A rendszer

Régi vesszőparipám, hogy az angol tehetségek túlságosan nagy számban kallódnak el. Személy szerint leginkább a gyenge edzőképzésre, utánpótlás bajnokság gyenge színvonalára és a HG státusz által generált irreálisan magas fizetésre/igényre vezetném ezt vissza. De lehet, hogy ezt rosszul látom. Viszont az észrevehető, hogy az angol tehetséggondozással komoly bajok vannak. A mi akadémiánkról is rengeteg olyan játékos kerül ki, akik az ifi környezetben villognak, majd szépen a másod-, harmadosztályból nem jutnak előrébb, mert megállnak a fejlődésben és képtelenek megugrani az első osztály szintjét. Ha eggyel magasabb szinten vizsgáljuk az első osztály szintjét megugrani képes angol tehetségeket ott is komoly gond van. Elenyésző számban vannak azok, akik rendszeresen, évről évre magas szinten tudnak teljesíteni. Elég csak végignézni az angol válogatott keretén, ahol kiütközik, hogy Harry Kane-en kívül nem találni a posztján klasszis játékost.

Sajnos az angol média is inkább ajnározza a saját játékosait, mintsem komoly kritikát fogalmazzon meg velük kapcsolatban. („If Andy Carroll didn’t have injuries, he’d be Harry Kane…” jó tudom bohócok mindenhol vannak, de azért na…) Ha másra nem is Walcott karrierje tanulságul szolgálhatna a fiatalabb generációknak, hogy önmagában a tehetséggel és a korai sikerekkel nem szabad megelégedni. A közelmúlt szintén negatív példáit látva ezt az üzenetet még nem sikerült megérteniük a fiataloknak.

Bár története nem végződött igazi happy enddel, ennek ellenére köszönjük Theo Walcott azt a rengeteg szép emléket, amit az elmúlt tizenkét évben együtt átélhettünk.

Darázscsípés (Arsenal – Watford 1-2)

Ha a Chelsea és a Liverpool tegnap játszott volna döntetlent, akkor egyértelműen kijelenthetnénk: vége a bajnoki álmoknak. A lelkünk mélyén persze tudjuk, hogy ez a rangadó eredményétől függetlenül is igaz, ráadásul pár nap múlva a Chelsea ellen amúgy is be fog következni az elkerülhetetlen. Ugyanakkor joggal várhattuk, hogy legalább addig képesek leszünk versenyben maradni. A Watford december óta nem nyert bajnoki meccset, így hazai pályán pont ideális ellenfélnek tűntek. Walter Mazzari azonban jó olaszhoz méltóan kiválóan felkészült az ellenfélből, és alaposan meglepte az álmoskás Arsenalt egy nagy iramú, de taktikai szempontból is érdekes mérkőzésen.

A Southampton ellen az Arsenal a sebességet valamint a folyamatos mozgást kihasználva tudott fölényes győzelmet aratni. Ehhez képest Arséne Wenger a Watford ellen egy jóval statikusabb kezdő tizenegyet küldött a pályára, aminek aztán csapata itta meg a levét. Nem elég, hogy Olivier Giroud visszakerült a kezdőcsapatba, Gabriel személyében egy újabb statikus ember is helyet kapott a csapatban, így tökéletesen sikerült a Watford kezére játszani az első 45 percben, akik szűkre szabott, de magasan feltolt védelmi vonallal frusztrálták az Arsenal játékosait.

A Watford négy középhátvéddel, és 5 középpályással szűkítette le a területet a pálya közepén. Ráadásul mivel az Arsenalban egy olyan játékos sem akadt, aki mélységi beindulásokkal veszélyeztetni tudott volna. Mivel a vendégek utolsó védelmi vonal többnyire a térfelük közepén helyezkedett el, Olivier Giroud jelenléte teljesen feleslegessé vált. 

A Mazzari által nevezett kezdőcsapat négy középhátvéddel és Janmaattal a jobb szélen egyértelműen jelezte, hogy a biztonságot tartja leginkább szem előtt. Ennek megfelelően a Watford játékosai nem is dédelgették a labdát, hanem amit lehetőségük volt rá, egyből igyekeztek eljutni a támadó harmadba. Az első játékrészben a vendégek csupán 76 passzkísérletet hajtottak végre, de ezek közül 52 a pálya utolsó harmadában esett. Jelzés értékű, hogy ez a szám az Arsenal részéről 226 kísérletből 55.

A Watford ugyan egy szabadrúgásból, és egy bedobás utáni megindulásból szerezte a góljait, de a hatékony letámadásuknak köszönhetően akár több góllal is vezethettek volna az első félidő végére. Mivel a középpályások sokszor túlságosan távol helyezkedtek a védőktől, emellett pedig rosszul is pozicionálták magukat, a vendégjátékosok könnyedén hozták nehéz helyzetbe az Arsenal a támadásépítés során. Ezen kívül szinte minden apró hiba után keselyűként csaptak le, és vezettek támadásokat a rendezetlen Arsenal védelem ellen. Capoue messze a mezőny legjobbja volt az első félidőben.

“A lelátóról jobban átlátni a meccseket taktikailag, de hiányzik a pálya közelsége.” – nyilatkozta Wenger a Southampton meccs után, és azt kell mondjam a továbbiakban is jobb lenne, ha legalább a meccsek első félidejét nem a kispadról nézné végig. A félidőben ugyanis kiválóan nyúlt bele a meccsbe a francia. Remekül ismerte fel, hogy Giroud játékát könnyedén semlegesíti az ellenfél, továbbá, hogy nincs valódi szélessége a csapatának. Walcott személyében így az Arsenalnak már lett egy olyan játékosa, aki a leshatáron figyelve várta az indításokat, emiatt a vendégeknek jóval hátrébb kellett húzniuk a védelmi vonalukat, ami miatt a nyomás is fokozatosan megnőtt rajtuk. Alex Iwobi áthúzódott a bal oldalra, ahol a helyezkedésével próbálta széthúzni a vendégek védelmét, valamint rendszeresen egy az egyben verte az időközben védelembe visszahúzódó Janmaatot (a Watford 5-4-1-re váltott át, Cleverley húzódott ki a jobb oldalra). A kulcs azonban Mesut Özil helyezkedése volt. A német karmester állandósította a helyét a pálya jobb oldalán, ami 3 a 2 elleni szituáció alakulhatott volna ki Niang és Britos ellen, így Behraminak középről kellett kiváltania, ami a visszalépő Sancheznek nyitott üres területet.

A képen jól látható, hogy Walcott a védelmi vonalban helyezkedik, miközben Niang Gabrielre figyel. Behraminak nincs más választása mint kilépni Özilre, de az általa hagyott üres területen Alexis kapja a labdát, aki máris kapu felé fordulhat.

Az Arsenal hatalmas nyomást fejtett ki az ellenfél védelmére a második félidő első 20 percében. Walcott ziccerét Gomes védte, de Özil és Iwobi lövésénél is résen kellett lennie a brazil kapusnak. Alexis középre tett labdája után viszont már ő sem tudott mit tenni, és Iwobi egy remek befejezéssel szépített. A 67. percben Wenger úgy döntött kihasználja a harmadik cserelehetőségét is: Coquelin helyére érkezett Lucas Perez, de ennél rosszabbul nem is változtathatott volna. Iwobi a szélen rendszeresen szétszedte a Watford védelmét, így viszont be kellett húzódnia Coquelin helyére, ráadásul Özil is elhagyta a jobb oldalt, és középre húzódva egy nagyon szűk 4-3-3-ban játszott tovább az Arsenal. A csapat szélessége ismét megszűnt, a folytatásban pedig már csak egy komoly helyzete akadt az Ágyúsoknak: Gabriel bedobásánál elaludtak a Watford védői, ami után Lucas forgácsolta szét a felső lécet.

Az Arsenal lehetőségei a második félidőben Lucas becserélése előtt…

és után.

Összességében elmondható, hogy megérdemelt a Watford győzelme. Mazzari kiválóan felkészítette a csapatát, és az olasz hagyományokhoz méltóan az ellenfél hibáit szinte maximálisan használták ki. Wenger ugyan először jól nyúlt bele a meccsbe, de az utolsó cseréjével szinte teljesen kivette a lendületet a csapatából. Az Arsenal a szünet után végig odaszögezte a kapujához ellenfelét, és kis szerencsével összejöhetett volna a döntetlen, de a három pontot aligha érdemelték volna meg.

 

Jótékony sérülés (Arsenal – Stoke City 3-1)

Hiába a Stoke City jó formája, a stadionjuknak nevezett segglyuktól távol továbbra sem képesek érdemi eredményt elérni az Arsenal ellen. A játékstílusuk ugyan Hughes kinevezése óta konszolidálódott, de a szurkolóik és a keretükben fellelhető tahók miatt a rangadókon kívül még mindig az ő elverésük a legédesebb. Ezúttal hiába szereztek vezetést az emberségét ismét zseniálisan elrejtő Charlie Adam révén, a második félidőre olyan sima lett a meccs, ahogy azt előzetesen is várni lehetett. Még az sem zavarta meg az Arsenalt, hogy az első félidőben combizomsérülés miatt elvesztették Mustafit. Sőt! Végül ez a sérülés játszott kulcsszerepet a győzelemben.

Mark Hughes a Premier League-ben is egyre divatosabb 3-4-2-1-es felállásban küldte pályára a csapatát, és a meccs elején pörögtek is rendesen. Előbb Muniesa lövését tolta kapu fölé Cech, majd a meccset egyébként nevetséges módon vezető Lee Mason ítélt büntető Xhaka könyöklése után. Ekkor még úgy is tűnhetett, hogy Mustafi elvesztése után a gólhátrány erősen megfoghatja az Arsenalt, de ahogy a csereként visszatérő Hector Bellerin egyre jobban játékba lendült, úgy lett ismét veszélyes Wenger csapata. Ugyan Gabriel Paulista az elmúlt 3 meccsen jól megoldotta a feladatát jobbhátvédként – védekezésben szinte hibátlan volt -, de Bellerin egész egyszerűen más dimenziót képvisel, ha a támadások segítéséről van szó. A West Ham és a Basel ellen Wenger Gabriel jelenlétét azzal próbálta ellensúlyozni, hogy az ellentétes oldalon Monreal majd Gibbs is rengetegszer indult be labda nélkül az ellenfél védelme mögé, de most a katalán gyorsvonat visszatérésével játszotta az Arsenal azt a focit amit Wenger is alapból elképzelt.

Bellerin jelenléte nem csak önmagában jelent pluszt a csapat számára, de Theo Walcott is szinteket javul ha nem tradicionális szélsőként kell szerepelnie, hanem szabadon játszhat második csatérként. Az Arsenal egyenlítő góljában Theo és Bellerin helyezkedése, valamint Alexis szokásos visszalépése volt a kulcs.

Muniesa a védőfalból kilépve követi Alexis mozgását, majd a szárnyvédő Pieters kénytelen követi Walcottot aki a közte és Martins Indi közötti üres területet igyekezett kihasználni. Így viszont Bellerin előtt szabad az út, aki Sanchez labdája után a jól érkező Walcottnak tud centerezni. Tökéletesen begyakorolt támadás az Arsenal részéről, szinte hajszálpontos másolata a Chelsea elleni második gólnak.

Ez a gól remekül mintázza mennyire fontos eleme Bellerin az Arsenal támadójátékának, és ha hozzávesszük, hogy az előző szezon kezdete óta nála több gólpasszt senki nem adott a Premier League védői közül, akkor jogosan ujjonghatunk az új szerződése miatt. Valószínűleg senki sem várta Gabrieltől, hogy ennyire jól helyt fog állni a jobb oldalon, de a támadásokat figyelembe véve a hozzáadott érték közte és Bellerin között ég és föld.

Az első képen Gabriel támadó harmadban bemutatott akciói láthatóak a West Ham ellen, míg a másodikon Bellerin hasonló adatai a Stoke City ellen. Egyértelműen látható a különbség, még úgy is, hogy Bellerin a Stoke ellen csak a 25. percben szállt be.

A második félidőben az Arsenal már teljesen uralta a meccset, és nem is kellett sokáig várni a vezetést jelentő gólra. Özil idei jó szokásához híven remek ütemben indult be a védelem mögé, Oxlade-Chamberlain pedig hajszálpontos labdával találta meg. Ami azután történt, az színtiszta zsenialitást. Özil nagyon okosan fejjel átemelte a gólvonaltól kicsit messze helyezkedő Grant fölött a labdát. Egyébként az egész meccsre jellemző volt a rengeteg védelem mögé beindulás az Arsenal játékosai részéről. Folyamatos volt a mozgás, emiatt a Stoke védőinek fokozottan kellett figyelnie, és láthatóan nem bírták el a nyomást. Alexis Sanchez 5 helyzetet alakított ki a meccsen a csapattársai számára, és ugyan gólt nem lőtt, de ezúttal is bizonyította, hogy Wenger tényleg megtalálta a helyét a pályán. Az előző szezonban már sokszor túl kiszámítható volt a játéka a bal oldalról indulva, középről viszont sokkal jobban tudja variálni a játékát, Özil pedig tökéletesen idomul ahhoz, hogy sokszor nem elsősorban ő felel a helyzetek kialakításáért, de cserébe egyre több gólt szerez.

Nehéz nem észrevenni a hasonlóságot az Arsenal jelenlegi játéka, és az utolsó bajnokcsapat között. Akkoriban papíron mindenki 4-4-2-ként írta fel az Arsenal felállását, de Dennis Bergkamp jelenlétében az is inkább hasonlított a mai 4-2-3-1-re, ahol az egyik oldalon egy kreatív középpályás (Pirés), a másikon pedig egy szélső támadó (Ljungberg) foglalt helyet. Alexis Sanchez és Henry ugyan különböző stílusú játékosok, de Bergkamp és Özil között nagyon erős párhuzamot lehet vonni, főleg hogy az utóbbi is egyre inkább viselkedik második csatárként, mint tízesként. Özil és Alexis folyamatosan váltogatják a szerepköröket, mindketten rendkívül jól mozognak labda nélkül, labdával pedig bármikor képesek zseniális megoldásokra. A mindig zseniális Tim Stillman jellemezte az Arsenal felállását 4-4-2-0-ként, ami valóban a legközelebb áll a megoldáshoz. Egy felállás, ahol mindenki csatár, és senki sem az.

A meccset lezáró harmadik gól Iwobitól külön örömteli, hiszen a fiatal nigériai formája az előző néhány hétben kissé visszaesett, de úgy tűnik a Basel elleni hétközi gól jót tett az önbizalmának, mert most egy pazar befejezéssel döntötte el végleg a meccset. Iwobi egy remek példa arra, hogy mennyit számít az ilyen fiatal játékosoknál az önbizalom. Tavaly tavasszal a Premier Leagueben gólokkal kezdett, majd miután nem jöttek össze a befejezések, görcsössé vált a kapu előtt, pedig még a tartalékok között csatárként mesterhármast is lőtt, pont a Stoke utánpótlásának. Most viszont jó lenne ha újra elkapná a fonalat, mert hiába teljesít jól a számok szerint Oxlade-Chamberlain (6 gól és 6 gólpassz idén, messze a legjobb szezonja az Arsenalban a statisztikái alapján), de még mindig kiegyensúlyozottabb az Arsenal játéka, ha Iwobi szerepel a bal oldalon.

Végül ismét sima verést kapott a Stoke az Emiratesben, de a következő két meccs már jóval keményebbnek ígérkezik. Ugyan az Everton és a Manchester City sem épp a legjobb formáját éli, de Koeman szinte mindig borsot tud törni Wenger orra alá, Guardiola pedig egy a tegnapihoz hasonló komoly verés után általában ki szokott találni valamit.

Halálpontos (Arsenal – Bournemouth 3-1)

Mindjárt vége a novembernek, és még mindig veretlenek vagyunk, mindössze 3 ponttal a listavezető Chelsea mögött. Ráadásul tegnap még nyerni is sikerült ami aztán tényleg extra kiváltság az év legkellemetlenebb hónapjában. Persze a Bournemouth előzetesen is kellemes játszópajtásnak tűnt. Eddie Howe csapata az alsóházból messze a legszimpatikusabb focit játssza, és az elvárásoknak megfelelően az Emiratesbe is letolt gatyával érkeztek. Viszont ahelyett, hogy beverték volna a lompost, végül mégis nekik kellett lehajolniuk, pedig az aktus kimenetele közel sem volt ennyire egyértelmű.

Howe a Premier League szabályai miatt nélkülözni volt kénytelen Jack Wilsheret, aki eddig nagyon szépen építi fel magát ideiglenes csapatában, ráadásul Jordon Ibe is csak a kispadra ülhetett le, hogy Daniels hiányát már meg se említsem. Wenger hiányzói nem változtak, de aligha lehetett megelégedve Jenkinson teljesítményével, hiszen még a keretben sem kapott helyet, és meglepetésre tavaly november után először léphetett pályára az Arsenalban Mathieu Debuchy, aki hiába kezdett jól, 15 perc után újabb sérülés miatt le kellett cserélni. A pálya közepén is cserélt Wenger, a Ramsey-Coquelin duó helyett az előszezonban és a Ligakupában jól működő Elneny-Xhaka páros találta magát a kezdőcsapatban.

Az Arsenal jól kezdte a meccset, a Bournemoth középpályás letámadásának ellenére gyorsan sikerült eljutni az ellenfél tizenhatosáig, de ott általában egy utolsó passz vagy egy pontos lövés hiányzott az áttöréshez. Szerencsére Cook volt olyan kedves, hogy megajándékozza Alexist egy kulcspasszal, amit az egyébként is remekül teljesítő chilei könnyedén gólra váltott.

alexistop

Alexis újra topformában.

Alexis Sanchez a válogatott edzésén összeszedett combizomsérülése után most először játszott úgy, mint aki tényleg teljesen felépült. A Manchester United ellen kifejezetten tompa volt, és túl sokat lépett vissza eredeti pozíciójából, a PSG ellen pedig a jobb oldalról indulva nem tudta a tőle megszokott játékot hozni, hiába volt meg benne az akarás. Most szinte minden bejött neki. 5 kulcspasszával a csapat legkreatívabb játékosa volt, miközben 4 lövéséből kettőt gól követett, egy pedig a felső lécről vágódott ki. Ráadásul védekezésben is odatette magát. Volt, hogy egészen a saját térfelének a közepéig visszazárt labdát szerezni. Azt pedig bűn lenne említés nélkül hagyni, hogy milyen jól megértik egymást a pályán Özillel. Szinte folyamatosan keresik egymást, és az ember néha (jogosan) úgy érzi, hogy rajtuk áll vagy bukik, sikerül-e a pálya utolsó harmadában váratlant húzni. Mindennél fontosabb, hogy ez a két ember aláírja az új szerződését, mert nem csak élmény nézni a játékukat, de a pótlásuk is a lehetetlen kategóriát súrolja.

A játék képe nagyjából az első negyed óra végén kezdett változni, amikor a sérült Debuchyt Gabriel váltotta a jobbhátvéd posztján. Ez egyrészt azért problémás, mert alapvetően Gabriel középhátvéd, és utoljára még Brazíliában játszott ezen az oldalon. Ennél fogva a támadásokat ezen az oldalon jóval kevésbé tudtunk hatékonyan vezetni, és az egyébként is inkább a bal oldal felé orientálódó játékunk még inkább oda összpontosult. Ehhez még hozzájött az is, hogy a két szélsőhátvéd közül általában Monreal marad mélyen, hogy segítse a labdakihozatalokat (sok topcsapattal ellentétben az Arsenal inkább a középhátvédeken és a szélsővédőkön keresztül építi a támadásait, a középpályások csak ritkán lépnek vissza mélyebbre), így viszont fentebb létszámhátrányba kerültünk, a Bournemouth pedig átvette a meccs irányítását, hogy egy könnyű síppal befújt büntetővel egyenlítsenek, majd további helyzeteket dolgozzanak ki.

passmapbou

Az Arsenal a támadásai nagy részét a bal oldalon vezette, mindkét szélső hátvéd mélyen helyezkedik. Granit Xhaka viszont jól mozgatta a szálakat, Özil és Alexis pedig sokat keresték egymást a labdával.

Wenger csapata a visszaesés ellenére erősen zárta az első félidőt, Alexis lövése után a felső lécen csattant a labda, a szünet után pedig a meccs elejéhez hasonlóan átvették az irányítást, Walcott pedig egy remek akció végén visszaszerezte a vezetést. Ezután már jóval könnyebb dolguk volt, hiszen a Bournemouth egyre jobban kinyílt hátul, a kontrákban pedig mindig ott volt a harmadik gól lehetősége, ami végül a 90. percben érkezett meg. Özil, Giroud és Alexis kiválóan játszották le a 3v2-es szituációt.

Az Ágyúsok sokkal jobban játszottak, mint az előző meccseken (az ellenfél is gyengébb volt), viszont most is csak három alkalommal sikerült eltalálni az ellenfél kapuját. Viszont ezekből kivétel nélkül sikerült gólt szerezni. A tegnapival együtt az Arsenal az utóbbi négy meccsen hétszer találta el az ellenfél kapuját, és ezeken a meccseken hét gólt szerzett. Egészen elképesztő adat, ami egyrészt rávilágít arra, hogy mennyire pontos a helyzetkihasználás, ugyanakkor azt is, hogy meccsenként mennyire kevés igazán veszélyes szituációt sikerül kialakítani az ellenfél kapuja előtt. Ráadásul ezzel együtt az ellenfelek nem váltják olyan szinten gólra a helyzeteiket, ahogy az a statisztikák szerint várható lenne.xglucky

Az xG modell alapján az Arsenal a legszerencsésebb csapat az angol bajnokságban.

Amire még mindenképp érdemes kitérni, az a pálya közepén Xhaka és Elneny teljesítménye. A kívánságkosár hiába telt meg a Ramsey-Xhaka párosért könyörgő üzenetekkel, a Papa csak félig tett eleget az óhajoknak. Granit Xhaka végre bekerült a kezdőcsapatba, és ez egyből meg is látszódott a csapat játékán. A svájci sokkal hatékonyabban tudta segíteni a támadásokat, passzainak az 58 százaléka az ellenfél kapuja felé irányult miközben védekezésben egészen parádés számokat hozott. 9 sikeres szerelés mellett háromszor fülelte le az ellenfél passzait. Mellette Elneny hozta a szokásos sallangmentes egyszerű játékot. Nyomás alatt is jól tartotta meg a labdát, amit szinte minden alkalommal pontosan játszott meg, miközben a letámadásokat is hatékonyan segítette, bár ez többször is egyéni partizánakciókba torkollott. Hozzá képest a szintén hasonló energiabefektetésre képes Ramsey azért is lehet előrelépés, mert a kaput képes sokkal agresszívabban támadni, többször vállalkozik kulcspasszokra, és mélységből hatékonyabban tud felérni a tizenhatoson belülre, ami Özil és Alexis helyzetét is segítheti.

Az Arsenal ugyan nem alakított ki tonnaszámra ziccereket a Bournemouth ellen, de a kidolgozott helyzetek mind minőségiek voltak, és ezeket kivétel nélkül sikerült is gólra váltani. A vendégek folyamatosan hajtottak az egyenlítésért, és látszólag veszélyesen futballoztak, de a szünet után Afobe közeli lövésén kívül már nem tudtak valódi veszélyes helyzetet kialakítani. Wenger csapata a tavalyi szezonhoz képest rengeteget fejlődött helyzetkihasználásban, viszont ahhoz, hogy tartósan tartani tudják a lépést a riválisokkal szemben, egyszerűen muszáj lesz több lehetőséget kialakítaniuk a meccseken, mert az ilyen pozitív tendenciák könnyen átfordulhatnak a másik irányba.

xgbou

 

Rágós csirke (Arsenal – Tottenham 1-1)

A Tottenham folyamatos fejlődésével az észak-londoni derbi már régóta nem arról szól, hogy az Arsenal egyértelmű esélyesként többnyire látványosan lepofozza a gyűlölt szomszédot. Az Arsenal utoljára a 2013/14-es szezonban tudta oda-vissza megverni a Spurst, azóta pedig egy Tottenham győzelem kivételével minden egyes alkalommal döntetlenre végeztek a felek a bajnokságban. Pochettino ráadásul már a Southampton edzőjeként is kemény falat volt Wengernek, csupán akkor tudott nyerni ellene, mikor Boruc hajlandó volt gólt ajándékozni az Arsenalnak az Emiratesben. Ennek megfelelően ez a meccs is egy szoros döntetlent hozott, ahol mindkét csapatnak volt ugyan lehetősége megnyerni a meccset, de végül igazságos eredmény született.

A Tottenhamről aligha volt elmondható a meccs előtt, hogy jó formában lenne. Az ezt megelőző három bajnoki meccsükön is döntetlent játszottak, ráadásul a Leverkusen elleni hétközi vereséggel a BL csoportjukban is kellemetlen helyzetbe kerültek. Ezen felül Pochettinonak nélkülöznie kellett Alderweireld és Lamela mellett Allit is, de a visszatérő Kane sem volt száz százalékos állapotban. Az argentin viszont igyekezett váratlant húzni, ezért Alli helyére nem egy másik középpályást tett be a kezdőcsapatba, hanem Dier és Vertonghen mellé harmadik középhátvédnek állt be Kevin Wimmer. Így gyakorlatilag egy 3-4-2-1-es felállás alakult ki, ahol a két szárnyvédő támadásban magasan helyezkedett, miközben Son és Eriksen szinte teljesen szabadon mozoghatott Kane mögött.

Ezzel ellentétben Wenger egyáltalán nem húzott váratlant. A szokásos kezdőjéből csupán Cazorla maradt ki a még mindig húzódó sérülése miatt, az ő helyét vette át az eltiltása után visszatérő Xhaka, akik Coquelinnel párban védekezésben kiváló teljesítmény nyújtott. A svájci 5 sikeres szerelés mellett 4 passzt is lefülelt, ezzel magasan az Arsenal legjobbja volt a labdaszerzési mutatókat figyelembe véve.

A Spurs az első félidőben ugyan többet birtokolta a labdát, de ez a fajta fölényük javarészt steril volt. Cech kapuját egyszer sem sikerült eltalálni, egyedül Son remek elfutása és Kane fejese hordozott magában komolyabb veszélyt. Pochettino csapatának az első félidőben végig problémái voltak a támadások felépítésével, az Arsenal pedig sokszor okosan kényszerítette őket hosszú labdákra, ami labdavesztésekhez vezetett.

arsenaldefendWalcott letámadását követően Vertonhgen kényszerhelyzetbe kerül, hiszen Wanyama, Dembele és Eriksen is megjátszhatatlan, miközben Alexis csak arra vár, hogy mikor támadhatja meg Wimmert amint labdát kap. A túloldalon Iwobi biztosít. Nincs más megoldás, mint az előrevágott labda.

tottenham-forcedtogolong

Alig egy perccel később ismét hasonló szituáció alakul ki, ezúttal a másik oldalon. Iwobi okosan úgy támadja le Diert, hogy mindeközben Wanyamat a fedezőárnyékában tartja, miközben Dembele és Wimmer szintén megjátszhatatlan, Walcott pedig a túloldalon biztosít.

A Tottenham akkor tudott nagyobb nyomást helyezni az Arsenal védelmére, mikor Vertonghen a védősorból fellépett az Arsenal térfelén lévő félterületbe, így pedig Bellerin sokszor egy az egyben maradt Rose ellen. Az Arsenal is csak a félidő második felében tudott igazán veszélyesen futballozni, addig nem igazán sikerült jól kivitelezett ellentámadásokat vezetni, de összességében is elmondható, hogy az Arsenal játékából hiányzott az élesség és a valódi kreativitás. Wenger csapata a 30. perc után kezdett igazán veszélyesen játszani, ekkor Alexis Sanchez is kijjebb húzódott a bal oldal felé, és sikerült kihasználni a Walker mögötti üres területet. Ekkor került hatalmas helyzetbe Iwobi, és egy balról visszatett labda után lőhetett Özil is. A gól végül mégis egy pontrúgás után született meg Wimmer közreműködésével.

A második félidő első felében a Spurs elkezdett jóval veszélyesebben futballozni, lényegében azért, mert Rose futásait Walcott egyre kevésbé tudta követni, és Dembele is jóval többet tört előre labdával, mint az első félidőben. Ilyen helyzetből jött az egyenlítő gólhoz vezető tizenegyes is.

Wenger a cseréivel láthatóan meg akarta nyerni a meccset, legalábbis a Coquelin-Ramsey csere ezt bizonyítja. A kulcsmomentum viszont a kettős csere volt, mely során Walcottot Oxlade-Chamberlain, míg Iwobit Giroud váltotta. Ezzel egyrészt javult az Arsenal védekezése, Ox jobban követte Roset, mint Walcott a szünet után. Ugyanakkor támadásban szinte nem akadt jó megoldása, így hiába villog a kisebb csapatok ellen a kupában és a Bajnokok Ligájában, egyre fájdalmasabban egyértelmű, hogy Oxra nem lehet komolyan számítani az igazán nagy meccseken.

Iwobi és Giroud cseréje pedig döntően befolyásolta a meccset abból a szempontból, hogy Wenger így szinte teljesen kivette a kontrollt a csapatából azzal, hogy egy nagyon direkt támadóhármassal játszott. Iwobin az utóbbi két meccsen egyértelműen látszódtak a mentális fáradtság jelei, de technikai képzettségével és okos játékával így is kulcsfigurája az Arsenalnak abban, hogy hatékonyan tudják járatni a labdát az ellenfél térfelén. Az ő lejövetele után szinte tizenhatostól tizenhatosig zajlott a játék, és egyik csapat sem tudta igazán magához ragadni az irányítást. A Tottenham védői többször is az utolsó pillanatban mentettek az Arsenal mindig veszélyes kapu elé keresztbe belőtt labdái után, míg a második oldalon még a gól után Eriksennek volt egy ziccere, de egy szabadrúgás után egy kapufát is elért a Spurs, akárcsak az első félidőben Walcott.

Végül az Arsenal ismét győzelem nélkül maradt a változatos észak-londoni derbin, ahol mindkét csapatnak voltak jobb periódusai, de összességében egyikre sem lehet rámondani, hogy jobban megérdemelte volna a győzelmet a másiknál.

xg

Minden eszközt bevetve (Arsenal – Swansea City 3-2)

Az elmúlt években a Swansea City egyértelműen a Premier League szimpatikusabb csapatai közé tartozott, bár arról érdemes lett volna elbeszélgetni a szakmai stábbal, hogy miként illik viselkedni vendégségben. A hattyúk a 2011-es feljutást követően öt meccsen csupán egyszer szenvedtek vereséget az Emiratesben, de akkor is egy óriási Vorm hiba kellett a Manchester United elleni 8-2-es vereség után a saját fejét kereső Arsenalnak, hogy begyűjtsék a 2011/12-es szezon első három pontját. Azóta ülhetett a Swansea kispadján bárki, a hazai győzelem mindig elmaradt. Tavaly még az ideiglenesen kinevezett Alan Curtis is képes volt komoly pofont mérni a bajnoki álmokat dédelgető Wengerre. A Swansea nyáron Williams és Ayew eladásával gyakorlatilag felragasztotta magára a biztos kieső címkéjét, és a nyitófordulós győzelem utáni eredmények valóban ezt igazolták, habár a játékuk koránt sem volt reménytelen. Az akkor még Guidolin vezette csapat jó játékkal még a hasító Manchester City-t is képes volt megszorongatni, és erős a gyanúm, hogy idővel a jó játék eredményekkel is párosult volna. Ezzel szemben a tavasszal a bennmaradást simán biztosító edzőt kipicsázták, és érkezett Bob Bradley, aki az első Premier League meccsén nem tudott olyan jó eredményt elérni az Arsenal otthonában, mint az elődei.

Jól ismerjük Arséne Wengert. Ha megtalálja az ideális kezdőjét, akkor azon csak dögvész esetén hajlandó változtatni, így semmilyen változást nem eszközölt a fantasztikus szériában lévő csapatán. Bob Bradley az első meccsén rögtön csatár nélkül állt fel, papíron Sigurdsson volt a legelső emberük, mögötte pedig a kaput idén nagyon érző, de középpályás helyezkedésben leginkább nevetséges jelzőt érdemlő Leroy Fer játszott. A 4-4-2-es rendszerben védekező Swansea ugyan próbálta megzavarni a két támadóval a védők labdakihozatalait, viszont komoly nyomást nem sikerült gyakorolniuk. Ennek megfelelően az Arsenal rendszerint könnyedén tudott hátulról építkezni, és könnyedén használta ki a vendégek horizontális és vertikális védővonala közötti hatalmas távolságokat. Ráadásul sokszor akkor is magasra tolták a védelmüket, amikor nem helyeztek nyomást a labdás játékosra, így pedig az Arsenal villámgyors embereit csak a partjelző állíthatta meg. Az első gólig ugyan valódi ziccere nem volt az Arsenalnak, de végig érződött, hogy ilyen szellős védekezéssel nem húzhatja sokáig Bradley csapata.

Walcott első góljához kellett Amat hatalmas hibája,  majd a másodikhoz egy pocsék szöglet utáni védelmi hiba, de a tavalyi Theo aligha verte volna be ilyen magabiztosan ezeket a helyzeteket. Tavasszal már én is úgy gondoltam, hogy az ő ideje lejárt az Arsenalnál, de idén nagyon látványosan újradefiniálta önmagát. Nyilván sokat profitál abból, hogy olyan játékosokkal van körülvéve, akik rendkívül kreatívak, és képesek nagyon gyorsan játszani, de ez is egy újabb bizonyíték arra, hogy Walcott egy megfelelő játékrendszerben igenis jó futballista. Az angol válogatott meccsein alig akadt hasznos megmozdulása, de az Arsenalba visszatérve a két gólja mellett az összjátékban is remek volt, és kis szerencsével négy találattal is zárhatta volna a meccset.

A meccs másik főszereplője egyértelműen Granit Xhaka volt, aki az első félidőben odaajándékozott egy gólt az ellenfélnek (bár Cech védhette volna Sigurdsson lövését), majd a második félidőben kiállították. Ha csak azt nézzük, akkor simán ráfoghatjuk, hogy a svájcinak pocsék meccse volt. Ezeken kívül viszont tulajdonképpen egészen jól játszott. A támadójátékunkban egyértelműen kulcsszerepe volt.

xhakaforward

Xhaka leggyakoribb passzkombinációi egytől egyig olyan játékosokkal alakultak ki akik előtte játszanak, ez is jól mutatja, hogy amint lehet igyekszik támadást kezdeményezni, és minél hamarabb az ellenfél támadó harmadába juttatni a labdát. A következő videó pedig nagyjából össze is foglalja a tevékenységét a pályán.

 

Xhaka először hosszú passzal indítja Monrealt a bal oldalon, majd labdavesztés után megpróbálja azt visszaszerezni, majd a letámadás segítségével újra az Arsenalhoz kerül a labda, majd lövéssel fejezi be az akciót.

A hatékony letámadás idén egyébként is kulcsfontosságú az Arsenal játékában, és a jelenlegi játékosállománnyal minden adott, hogy ezt sikerüljön fenntartani. Xhaka hasonló szerepkörben futballozik mint a szezon első meccsein Coquelin, de ahogy várható is volt, a támadójátékhoz jóval többet tud hozzátenni. Az ellenfélnek ajándékozott gólon kívül a piros lapjával is felhívta magával a figyelmet, azonban meglepő módon ezt akár pozitív megmozdulásként is lehet értékelni.

xhakared

Az Arsenal mindkét szélső védője magasan helyezkedik, így ha Barrow el tudta volna vinni Xhaka mellett a labdát, akkor 4v2 szituáció alakult volna ki a hazai térfélen. Ekkor 1 gól volt a különbség a két csapat között, Xhaka pedig mindezt számításba véve helyes döntést hozott.

A játékvezetők az eddigi fordulókban finoman fogalmazva kegyesek voltak az Arsenallal, de nagyon úgy tűnik, hogy a mézes hetek véget értek. Xhaka valóban tudatos taktikai szabálytalanságot követett el, de mivel ez még a félpályán túl történt, és az Arsenalnak továbbra is volt két védőjátékosa az ellenfél a és a kapu között, aligha lehet azt mondani, hogy a svájci száz százalékos gólhelyzetet akadályozott volna meg. Jonathan Moss rossz döntést hozott, de akik eddig a keménységet hiányolták az Arsenal játékosaitól, azok most elégedetten csettinthetnek. Granit Xhaka a helyzetet jól felmérve minden lehetséges eszközt hajlandó volt bevetni az eredmény megőrzése érdekében.

A kiállítást követően a Swansea felébredt, különösen Barrow okozott fejfájást az Arsenal védelmének. Főleg Monreal izzadhatott fiatal szélső mellett, aki több alkalommal is mögé került, összesen pedig egymaga három helyzetet alakított ki, valamint egy gólpasszt is jegyzett. Az Arsenal egyébként is szenvedett a beívelt labdákkal, a Swansea szinte csak ilyen helyzetekből tudott helyzetet kialakítani, de olyankor szinte minden alkalommal üres embert találtak a tizenhatoson belül.

swansea-crosses

Ha a Swansea játékosai embert találtak a tizenhatoson belül, akkor szinte mindig tisztán fejelhettek a játékosaik. Ha Llorrente a pályán lett volna, akkor jóval nagyobb bajba is kerülhetett volna az Arsenal.

Az Arsenal harmadik gólját Özil szerezte egy fantasztikus kapáslövéssel, méghozzá Alexis kiváló passza után. Ez is jól mutatja, hogy idén kicsit felcserélődtek, de leginkább megosztódtak a szerepek. Tavaly Mesut Özil a szezon nagy részében szinte egymaga felelt az Arsenal által kialakított helyzetekért, most viszont Iwobi, Cazorla, Xhaka és Alexis is ott van az oldalán, így ilyen szempontból kevesebb felelősség hárul rá. Az Arsenal szinte pontosan ugyanannyi helyzetet alakít ki meccsenként, mint az előző szezonban, de ezek szépen eloszlanak a játékosok között. Alexis Sánchez idén már 6 gólpassznál jár, míg a tavaly csak a bajnokságban 19 gólt előkészítő Özil eddig nullát tudhat a magáénak, viszont lőtt három gólt.

Az Arsenal immár 6 bajnoki meccset nyert zsinórban, a Manchester City és Tottenham botlásával pedig pontszámban sikerült beérni a listavezetőt. Szemre a játék rendben van, a kezdő szépen összeállt. Ilyenkor azonban mindig az a kérdés, mi lesz akkor, ha eljön a rettegett november, és a kulcsjátékosaink között megint dögrovásra kerülnek néhányan?

Évfordulós Wengerball (Arsenal – Chelsea 3-0)

“Ez egyike azoknak a pillanatoknak az életben, amikor edzőként azt gondolod, ez egy igazán remek nap.”

Ennél jobban nem is lehetne összefoglalni a tegnapi londoni rangadót, főleg azután, hogy Wengernek 1000. meccsét pont a Chelsea elleni megsemmisítő 6 gólos vereséggel kellett megélni. Most stílszerűen egy a kékek elleni gálaelőadással sikerült megünnepelni azt, hogy a Papa már kerek 20 éve boldogítja az Arsenal szurkolóit. Nem csak az eredmény miatt, hanem a mutatott játék szempontjából is egy fantasztikus demonstrációja volt ez annak, amiért ez a kifinomult öregúr ilyen hosszú ideje ülhet a világ egyik legnagyobb futballklubjának kispadján. Magas intenzitású, látványos és kombinatív játék, gyönyörű gólokkal. A második találat pedig igazi, hamisítatlan Wengerball volt, abból is a szebb fajtából.

A Hull City elleni meccsen már kezdett szépen látszódni, hogy Wenger mit is akar igazán játszatni idén a csapatával, és most egy jóval magasabb szintű ellenféllel szemben sikerült növelni a színvonalon. A kezdőcsapat maradt ugyanaz, vele együtt pedig a játék is. Az Arsenal már az első pillanatoktól kezdve agresszív letámadással próbálta akadályozni a Chelsea labdakihozatalait, és igyekeztek az ellenfél kapujához minél közelebb labdát szerezni. Ráadásul Cahill vagy éppen Ivanovic nem pont azok a játékosok, akik hatékonyan tudnának fellépni ilyen szintű nyomással szemben. A Chelsea-nek látszólag semmilyen elképzelése nem volt, hogyan oldja meg ezt a helyzetet, így az Arsenal terve sikerrel járt. Már a meccs első perceitől kezdve sikerült nagy nyomás alá helyezni a vendég csapatot.

Antonio Conte a Liverpool elleni elbukott rangadó után engedett a sötét oldal delejes csábításának, és a hétközi Ligakupa meccsen duplázó Fabregast a szezon során először betette a kezdőcsapatba egy bajnoki mérkőzésen. Ugyan Fabregas az eddigi fordulók során csereként rendre sokat tudott dobni a Chelsea játékán, de az olasz mester nem véletlenül nem számított rá eddig kezdőként. Már Pep Guardiola is elmondta, hogy a Barcelonánál mindig problémát okozott neki a csapatba állítania a középpályást, főleg a taktikai éretlensége, vagy mondjuk úgy fegyelmezetlensége miatt. Korábban Arséne Wengernek is azért kellett a 4-2-3-1-es formációra váltania, mert a csapata nem bírta el a pálya közepén azt, hogy Fabregas védekezésben szinte teljesen súlytalan. Később José Mourinho szintén csak a kisebb csapatok ellen játszatta őt a védelem előtt, a rangadókon pedig rendre feltolta a csatár mögé. Az biztos, hogy Conte nagyon hamar megbánta azt a döntését, hogy a kezdőbe nevezte a katalánt, aki labda nélkül szinte csak fejetlen csirkeként szaladgált a labda után. Nem véletlen, hogy ő jött le először a pályáról a Chelsea-től, és álltak át 3-4-3-ra, ami már inkább a jövőnek szólt, mintsem ennek a meccsnek.

Labda nélkül a Chelsea nagyon mélyen húzta meg a védelmi vonalát, és igyekeztek minél kevesebb területet hagyni a védelmi vonalak között. Viszont ezzel nagyon sok helyet és időt hagytak arra, hogy az Arsenal középpályásai járassák a labdát, és előbb vagy utóbb megtalálták a megoldást a passzív Chelsea védelemmel szemben. Ebből született a második gól is:

walcott-movement

Az Arsenal szokás szerint a bal oldal felé próbál létszámfölényes szituációt kialakítani, ami azt eredményezi, hogy a védők is ebbe az irányba tolódnak. Walcott jól veszi észre az így nyíló üres területet David Luiz és Azpilicueta között, a spanyol tehát kénytelen bezárni középre.

bellerin-movement

Néhány másodperccel később Özil és Iwobi összjátékát követően a nigériai tud megfordulni kis területen. Ekkor Azpilicueta már felvette középen Walcottot, ezzel viszont utat nyitott Bellerin előtt, akit Iwobi gyönyörűen hoz játékba. Hazard borzasztóan későn reagál az eseményekre, majd a centerezés után Walcott mattolja a teljesen statikus Chelsea védelmet.

Akárcsak a Hull ellen, most is kulcsszerepet játszott a gólban az Arsenal két szélsője. Egyikük sem a pálya széle felé, hanem az ellenfél védelmi vonalai között a halfspace-ben, vagy a pálya közepén helyezkednek. Iwobi parádés technikája és gyors döntéshozatali képessége lehetővé teszi, hogy nagyon kis területen tudjon hatékonyan játszani, miközben Walcott képes bejátszani a visszalépő Alexis által üresen hagyott területet is. Ezzel súlyos döntési helyzet elé állítják az ellenfél védelmét, akik nem tudják, hogy kilépjenek, vagy hátrébb húzódjanak. Előbbi megoldás területet nyit a mögéjük beinduló szabad embernek, utóbbival súlyos létszámhátrányba kerülnek, és teljesen beszorulnak a kapujuk elé. Ez nagyrészt megmagyarázza, hogy miért használja Wenger idén Alexist középcsatárként, továbbá felveti azt a kérdést, hogy Iwobi és Walcott nélkül mennyire lehet ez a játék működőképes?

Ha valami abszolút csődöt mondott a meccsen, az a Chelsea védelme. És itt nem csak konkrétan a védőkre gondolok, hanem a csapat egész védekezése nagyon rosszul volt megszervezve. Kanté végig egyedül játszott szűrőt, sokszor teljesen kiszolgáltatott helyzetben hagyva a társai által.

chelseapositioning2

Az Arsenal 3. gólja előtt a Chelsea nem kevesebb, mint 8 emberrel támad. Az Arsenal labdaszerzése után Kanténak egyedüli védekező középpályásként az üres területet kellene biztosítania, hogy lelassíthassa az Arsenal ellentámadását. Ezzel szemben ösztönösen megpróbálja azonnal visszaszerezni a labdát, Özil pedig egy gyors lefordulást követően máris a védelemre vezetheti a labdát, és Alexisszel kiválóan oldják meg a 2v2-es szituációt.

A második félidőben az Arsenal ugyan továbbra is próbálta zavarni a Chelsea labdakihozatalait, de már kevésbé volt intenzív a letámadás, és sokkal inkább a saját térfelükről indulva igyekeztek kontrázni. Ebben az is közrejátszott, hogy a sérült (egyébként remekül futballozó) Coquelint a kevésbé dinamikus Xhaka váltotta. A Chelsea képtelen volt változtatni a játékán, és külön öröm volt nézni Diego Costa folyamatos szenvedését és hisztijét, amiért végül megkapta a megérdemelt sárga lapját. Az Arsenal középhátvédjei, Mustafi és Koscielny fantasztikusan teljesítettek, végig agresszívan támadták a labdát és egy szusszanásnyi időt sem hagytak a vendég játékosoknak – viszont sokszor hajlamosak voltak ugyanazt a labdát támadni, és ebből később még lehet baj.

Az Arsenal nagyszerű játékkal, megérdemelten nyerte a rangadót. A csapat kiválóan valósította meg, amit Wenger kitalált. Azonban ne feledjük, hogy tavaly a Manchester United hazai legyőzése alkalmával is hasonlóan magas színvonalú produkciót láthattunk, ahol kíméletlenül használtuk ki az ellenfél gyengeségeit, a szezon később azonban mégsem a felhőtlen támadójátékról szólt. Most a csapat egyre jobban idomul ahhoz, hogy egy Giroud-féle torony helyett egy mozgékony, kombinatív játékban kiemelkedő játékos a középcsatár, és a két szélső tökéletesen illik a kirakósba. Az viszont kérdés, hogy mi lesz akkor, ha ebből a kirakósból elveszítünk néhány elemet? Egyelőre viszont élvezzük ki ezt az eredményt, mert most a két edző közül bizony Antonio Conténak kell sürgősen kitalálnia valamit.

xgchelsea

Sikeres tigrisvadászat (Hull City – Arsenal 1-4)

Az idei szezon szenvedős meccseinek köszönhetően az ember kifejezetten nagyra tud értékelni egy olyan mérkőzést, amin az Arsenal nem csak hogy idegenben szerez négy gólt, de emellé olykor kifejezetten látványosan is játszik. Ezúttal valami megmutatkozott abból amit Wenger (valószínűleg) szeretne látni a csapatától. Kérdőjelek ugyan még jócskán vannak, és ehhez az eredményhez kellett a Hull City olykor botrányos védekezése is, de most kifejezetten jól érvényesült az a mondás, hogy mindenki annyit játszik, amennyit az ellenfele enged neki. Az Arsenal pedig ezúttal nem adott sok esélyt a Hullnak.

A keddi PSG elleni meccshez képest nem sok dolog változott a kezdőcsapatban. Egyedül a sérüléséből felépülő Walcott került be a rémesen gyenge Oxlade-Chamberlain helyére, miközben a másik oldalon Iwobi megtartotta a helyét a csapatban. Végül pedig pontosan ennek a két játékosnak köszönhetően arattunk kifejezetten sima győzelmet a Tigrisek ellen. Az Arsenal ismét a saját térfele közepéig tolta fel a védelmét, ezzel együtt egy kifejezetten határozott letámadással sokkolta a Hull védelmét, akik ennek köszönhetően csak nagy nehézségek árán tudták kihozni a labdát, ha egyáltalán. Pontosan ennek a letámadásnak köszönhetően sikerült szinte végig a Hull kapuja előtt tartani a labdát, amit a meccs passztérképe is gyönyörűen megmutat.

passinghull

Az Arsenal középpályásai borzasztó sokat voltak játékban a pálya utolsó harmadában. Ilyen szintű fölény a pálya közepén igazán ritka, de a számok is magukért beszélnek. Az Arsenal játékosai a pálya ezen részén 333 (!!), míg a másik térfélen a Hull játékosai csupán 80 passzt hajtottak végre. Továbbá az is jól látszik, hogy Coquelin ezen a meccsen az eddigiekhez képest valamivel mélyebben játszott.

Az Arsenal letámadása tehát jól működött, de ehhez kellett egy Hull City is. Ebben a műfajban Wenger csapata még mindig jócskán le van maradva a legjobbaktól, és kollektív területszűkítéses csapatmozgás helyett egy emberorientált letámadást láthattunk. Kétségtelen, hogy ilyen szintű csapatok ellen ez is hatásos, de egy Manchester City néhány elmozgással könnyen teremthet bejátszható üres területet magának ilyen stílusú presszing ellen.

A sikeres letámadás mellett a győzelem kulcsa a szélsőink szerepe volt, akik (főleg Iwobi) a pálya középső része felé mozogva igyekeztek túltölteni a védelmi vonalak közötti réseket, a Hull játékosai pedig szinte sosem tudták hol érdemes területet szűkíteni, az Arsenal pedig ennek köszönhetően még 11 ember ellen is nagyon könnyen került helyzetbe. Iwobi különösen elemében volt a meccsen, messze a mezőny legjobbja volt. 6 lövése mellett kiosztott két gólpasszt, miközben többnyire remekül helyezkedett és oldott meg különféle játékszituációkat kifejezetten szűk területen. Elképesztően látványos előrelépést hozott az ő játéka ahhoz az Oxlade-Chamberlainhez képest, akinek jóformán alig volt még értékelhető megmozdulása ebben a szezonban. Ha a védő munkáján még sikerül javítania, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy klasszis potenciállal rendelkező játékos került ki az akadémiáról. A másik oldalon Walcott is kifejezetten jól játszott. A középre lőtt labdái rendre veszélyesek voltak, és a helyzetei közül egyet sikerült is értékesítenie. Viszont nem is ő lenne ha a jó meccse ellenére ne lettek volna olyan pillanatai és megoldásai amitől kollektíven a fejünkhöz kaptunk.

betweenlines

A Hull játékosok Özilt még sikeresen kizárják az akcióból, de a középre mozgó Iwobit és Walcottot senkinek nem sikerül felvennie a két védelmi vonal között. Ezután a két játékos egyenesen a védőkre vezetheti rá a labdát, majd egy gyönyörű kényszerítő után Walcott megszerzi az Arsenal második gólját.

gaphull

Hatalmas visszatérő hiba a Hull részéről. Miután az Arsenal kijátszotta a labdát a szélre, a középpályások szinte soha nem követték le a tizenhatosra betörő játékosok mozgását. Ebből Coquelin kétszer, és Sánchez egyszer lőhetett kapura, de az első gól is ebből született. Igaz, ott Walcott végül nem középre gurított, hanem kapura tette a labdát. Ez itt épp a kiállítást megelőző szituáció ahol Walcott nem kevesebb, mint 4 opció közül választhat. A Hull gyakorlatilag tálcán kínálta a sikert az Arsenalnak.

Nyilván Livermore piros lapja után sokkal nyugodtabban játszhatott az Arsenal, de magában a játék képében lényegi változás nem történt. Az Arsenal 11 ember ellen is dominálta a meccseket, valamint rengeteg helyzetet alakított ki a Hull City pocsék védelmének köszönhetően. A szépítő gól után pedig sikerült újra rákapcsolni, Xhaka bombagólja pedig csak hab volt a tortán. A sima győzelem és a jó játék ellenére azonban még mindig maradtak kétségek néhány dologgal kapcsolatban. Alexis hiába szerzett két gólt, a mozgása továbbra sem teljesen meggyőző a középcsatár posztján. Ráadásul ha lehet hinni a híreknek (na meg az eddigi tapasztalatoknak) még jó párszor fogjuk őt ezen a poszton látni a szezon során. A számai így sem rosszak ugyan, hiszen már 4 gólnál jár, de a szélen valószínűleg jóval pozitívabb hatást tudna kifejteni a játék képére. Ráadásul felmerül a kérdés, hogy mi lesz így Giroud-val és Lucasszal? Az pedig kifejezetten bosszantó, hogy Özil mellett a második legértékesebb játékosunk is allergiás a büntetőkre.

A keddi Ligakupa meccsen ha minden jól alakul először láthatjuk együtt huzamosabb ideig Xhakát és Elnenyt együtt a középpályán. Habár mellettük a csapat jócskán fel lesz forgatva, de mindenképp érdekes lesz látni milyen hatással lesz ez a két játékos együtt a kollektív performanszra. Szombaton pedig jön a Chelsea, akik aligha fognak olyan látványosan bepucsítani, mint tette azt most a Hull City.

xg

Újra a régi lemez (Arsenal – Southampton 2-1)

Ha rám kötöttek volna egy vérnyomásmérőt abban a néhány percben ami a hajrában befújt büntető és annak elvégzése között lepörgött, akkor az alighanem nagyon durván kiakadt volna. Kevés dolog tud annyi energiát felszabadítani az emberben, mint egy utolsó percekben szerzett győztes gól, de az a várakozás egész egyszerűen gyilkos volt. Minden elismerésem Santi Cazorlának, aki mindvégig nyugodt tudott maradni, és a magabiztosan elvégzett tizenegyesével megnyert nekünk egy olyan meccset, ahol a jónak nevezhető játék csak momentumokra ütötte fel a fejét.

Mivel jelenleg szokatlanul bő kerettel számolhat Wenger, a hétközi válogatott meccsekre és a keddi Bajnokok Ligája összecsapásra való tekintettel jó pár helyen belenyúlt a kezdőcsapatba. Debütált a védelemben Mustafi, a csatársorban pedig Lucas. Így Giroud és Alexis csak a padon kaptak helyet, de ami a leginkább befolyásolta a meccset, az ismét Xhaka hiánya volt. Az Arsenal a meccs elején egyáltalán nem találta a ritmust. Rengeteg pontatlanság és eladott labda jellemezte a játékukat. Ennek is köszönhetően az első 20 perc elég csapongó és kiegyenlített összecsapás képét mutatta. Ebben az időszakban az Arsenal 98, míg a Southampton játékosai 102 sikeres passzt hajtottak végre. A támadóharmadban viszont a vendégeknek volt nagyobb jelenléte. A Szentek 37, míg az Arsenal játékosai csak 25 passzt produkáltak a pálya utolsó harmadában. Ennek ellenére a Southampton sem tudott jelentős helyzeteket kialakítani. A góljuk egy ordas nagy műesést követő nagyon szerencsés szabadrúgásból született, amivel igazából nem nagyon lehet mit kezdeni.

A Soton játékosai leginkább a jobb oldalon veszélyeztettek, ahova Tadic rendszeresen kihúzódott, illetve Oxlade-Chamberlain is pocsék védőmunkát végzett Soaresszel szemben. Oxnak összességében sem volt jó meccse. A legalapvetőbb passzokat megcsinálta, de ezen felül vagy teljesen észrevehetetlen volt, vagy rém rossz megoldásokat választott. A lecserélésekor mindent le lehetett olvasni az arcáról. Kapott három fordulót kezdőként, de egyáltalán nem tudott élni a lehetőséggel. Most pedig azzal, hogy érkezett Lucas és Giroud is 100%-os állapotban van, aligha fogja kiszorítani Alexist a bal oldalról. A másik szélen Walcott is messze a leggyengébb meccsét produkálta a szezonban. Szinte alig avatkozott játékba, a csereként beálló Iwobi jóval aktívabb volt abban a kevés időben amit kapott.

passmap

A labda ugyan eljutott a szélsőkig, de ott rendre elhaltak a támadásaink. Ráadásul Walcott olyan ritkán avatkozott játékba, hogy szinte alig látszik a passztérképen.

Ez volt a negyedik meccsünk a szezonban, és már harmadjára kell kitérni az Arsenal pozíciós struktúrájára, illetve annak hibáira. Kétségtelen, hogy ezen a meccsen közel sem volt olyan súlyos a helyzet, mint a Liverpool vagy épp a Leicester ellen, de ez is bőven szerepet játszott abban, hogy szinte alig tudtunk értelmezhető helyzetet kialakítani a meccsen. Továbbá ne feledjük, hogy mindkét gólunk pontrúgás után esett, és ezeken kívül egyetlen alkalommal sem sikerült eltalálni Forster kapuját. Ezek pedig rendkívül aggasztó tények. Wenger úgy döntött pihenteti Xhakát erre a meccsre, és az elmúlt 1,5 évben jól bevált Cazorla-Coquelin párost jelöli a középpályára. Kétségtelen, hogy ez a duó jól működött 2015 tavaszán és őszén, viszont akkor még egy extra középpályás is helyet kapott a csapatban Ramsey személyében, most viszont két valódi szélsővel vágtunk neki a meccsnek. Ez pedig bőven megnehezítette a labdakihozatalainkat, ami sokszor ahhoz vezetett, hogy Özilnek kellett nagyon mélyre visszalépnie, miközben tudjuk, ő a pálya utolsó harmadában igazán veszélyes.

spacing

Özilnek vissza kell lépnie labdáért, ezzel az eredeti pozíciója teljesen üresen marad, miközben Cazorla és Walcott egymás sarkát tapossa, nagyban megkönnyítve ezzel a Southampton védőinek a dolgot. Özilnek nincs más választása, mint visszafordulni.

spacing2

Özilnek ismét nagyon mélyre, a kezdőkörig kell visszalépnie labdáért, miközben az első két védelmi vonal közötti üres területbe senki nem lép be. Optimáis esetben Özilnek Coquelin képen elfoglalt helyéről kellene belépni az üres területbe, de így csak oldalirányba folytatódhat a játék.

Xhaka szerepének fontossága továbbra is kiválóan látszik amikor nincs a pályán. Mivel ő képes a védelemtől felvett labdákat pontosan megjátszani, és több embert is kivenni a játékból, Özilnek nem kell ennyire mélyen visszahúzódnia, és olyan helyen kaphatja a labdát, ahol a legtöbb kár tudja tenni az ellenfélben. Stefan Reinart egykori Bundesliga játékos dolgozott ki egy modellt , amely azt méri, egy játékos a passzaival hány ellenfelet tud kivenni a játékból meccsenként. A ‘packing’ névre elkeresztelt formula mérései szerint Granit Xhaka az előző Bundesliga szezonban meccsenként átlagosan 55 ellenfelet semlegesített a passzaival, és csak Xabi Alonso ért el nála jobb számokat. A modell emellett értékeli a passzokat kapó játékosok helyezkedését is azzal, hogy az általuk megkapott labdák szintén hány ellenfelet tudtak semlegesíteni. Az eddig is tudtuk, hogy Mesut Özil rendszerint kiválóan helyezkedik, és találja meg az üres területeket, ez modell viszont ezt a hatékonyságot a számokra is lefordítja. A nyári Európa bajnokságon az Özil által megkapott labdák mérkőzésenként átlagosan 63 játékost vettek ki a játékból. Ennél jobban semmi sem bizonyítja, hogy mekkora jelentőséggel bír az Arsenal vertikális játéka szempontjából, hogy Xhaka és Özil egyszerre tartózkodjon a pályán. Coquelin a maga nemében ismét jó meccset hozott, hiszen végig energikus volt, sok labdát szerzett, illetve a második félidőben a visszatámadásai rendre labdaszerzéshez vezettek. Viszont nem rendelkezik sem Xhaka, sem pedig Özil kvalitásaival, aminek az Arsenal támadójátéka látja kárát.

A második félidőben a Southampton még mélyebben védekezett, az Arsenal pedig még feljebb tolta a védelmét, ezzel szűkítve az ellenfél rendelkezésére álló területet. Így jóval könnyebben tudtak labdaszerzés után visszatámadni, aminek köszönhetően egyre nagyobb nyomás alakult ki a Southampton kapuja előtt, ami főleg Alexis és Giroud beállásával helyzetekben is megmutatkozott. Ennek ellenére nem lehetne ráfogni az Arsenalra ebben a periódusban sem, hogy kifejezetten jól játszott volna, de egyértelműen nagyobb nyomás alá sikerült helyezni az ellenfelet a második félidő nagyobb részében. A győztes gólhoz vezető játékvezetői ítéletek is megérnek továbbá egy misét. A tizenegyes szituációt megelőző szöglethez egy olyan kontratámadás vezetett, amit Monreal egyértelmű szabálytalansága előzött meg. A partjelző közelről láthatta az esetet, mégsem jelzett. A szöglet után Koscielny a földre került, de mivel az Arsenalnál maradt a labda, a spori úgy döntött nem szakítja meg a játékot. Mustafi beemelt labdája után pedig Fonte egyértelműen és látványosan megrángatta Giroud mezét, és ehhez hasonló szabálytalanságokért idén már jó pár büntetőt befújtak a Premier League meccsein. 

Az új igazolásaink közül egyértelműen Mustafi teljesített jobban. Még nem volt tökéletes, és szoknia kell a játékrendszert valamint a csapattársakat, de agresszív volt és határozott, a labdával pedig bátor. Ezek az erények pedig mindenféleképpen szükségesek ahhoz, hogy egy Premier League élcsapatban egy védő érvényesülni tudjon. Lucas még nagyon kereste a helyét, de a mozgása és néhány megoldása elég biztató volt a jövőre nézve. Viszont jóval agresszívabban kell támadnia a labdát a tizenhatoson belül, különben az ilyen védelmek ellen nem sok sót fog megenni. A régi motorosok közül külön dicséretet érdemel a két gólszerző. Koscielny védő létére parádés gólt szerzett, a meccs végén pedig még a fejsérülésével is hősiesen helytállt. Cazorla pedig ezen a meccsen egyértelműen a játékunk mozgatórugója volt. Nélküle alighanem elveszítettük volna ezt a meccset.

Érdekes lesz, hogy a PSG elleni Bajnokok Ligája meccsen milyen taktikával és középpályás összetétellel szándékozik pályára küldeni a csapatát Wenger. Xhaka és Alexis visszatérése szinte borítékolható. A kérdés már csak az, hogy a center pozíciójában Giroudnak, vagy a kontráknál papíron használhatóbb Lucas kap majd bizalmat.

Bromance (Watford – Arsenal 1-3)

Így a harmadik forduló környékén éppen ideje volt, hogy az Arsenal végre behúzza az első győzelmét 2016/17-es szezonban. Már a kezdőcsapatok kihirdetésekor érezni lehetett, hogy támadásszervezésben fejlődés várható az Ágyúsoktól, hiszen Özil visszatérése mellett a védelem előzz ezúttal Xhaka oldalán nem Coquelin, hanem Cazorla kapott lehetőséget. Ez a fajta támadóbb felfogás pedig indokolt is volt, hiszen a Watford a várakozásoknak megfelelően nem épp támadó felfogásban lépett a pályára. Walter Mazzari a tőle megszokott 3-5-2-es felállásban pakolta fel a játékosait a gyepre, így a középpálya közepén a két csapat 3 középpályása papíron egy az egyben nézhetett volna farkasszemet egymással, viszont főleg az első félidőben a pálya minden pontján képes volt emberfölényes szituációkat kialakítani. Mivel Giroud elvileg még mindig nem teljesen fitt, ezért ismét Alexis Sánchez játszott a középcsatár helyén, de ez főleg Özil játékának köszönhetően sokkal jobban működött, mint az előző meccseken.

Utólag teljesen egyértelmű, hogy a Watford az első félidőben mutatott borzalmasan passzív labda nélküli játékával tökéletes öngyilkosságot követett el. Rendszeresen túl sok időt hagytak az Arsenal labdás játékosának, illetve a vonalak között is rendre hatalmas területeket hagytak, így Xhakának és Cazorlának iszonyatosan könnyű dolga volt, hogy megjátssza az ide behúzódó Oxlade-Chamberlaint, a visszalépő Alexist, vagy éppen Özilt. A Watford ezen stratégiája azt is lehetővé tette, hogy szinte laboratóriumi körülmények között csodáljuk meg, hogy mik Granit Xhaka erősségei. Mivel ezen a meccsen rendre jóval több lehetséges passzopció közül választhatott, a svájci albán látványosan demonstrálta, hogy mindenféle távolságra képes hajszálpontosan passzolni, ez pedig a támadásszervezés első harmadában létfontosságú. Xhaka a meccsen 87 százalékos pontossággal passzolt, 9/6 pontos hosszú labdája volt, valamint kialakított egy helyzetet is, ami szintén egy mélységi indításból keletkezett. Ezeken a számokon még lehet javítani, de az Arsenal tavaly ordított egy ilyen típusú játékosért, és most végre megkaptuk. Azonban tegnap nem csak Xhaka próbálkozott hosszú indításokkal. Az egyébként védekezésben is remekül teljesítő Rob Holding 7/4 sikeres átadást jegyez, ami nem rossz egy olyan 20 éves játékostól, akinek ez volt mindössze a harmadik meccse a legmagasabb szinten.

A videó kitűnően demonstrálja, hogy ilyen pontos passzokkal milyen könnyedén lehet akár egyszerre több védelmi vonalon is áthatolni. Xhaka és Holding pedig képes is arra, hogy rendszeresen ilyen labdákat osztogassanak.

Az viszont egyelőre kérdéses, hogy olyan csapatok ellen, amelyek ennél jóval nagyobb nyomást akarnak majd kifejteni a középpályásainkra és a védelmünkre -ennél fogva pedig jóval kevesebb idő lesz kivitelezni ezeket a passzokat – vajon milyen hatékonysággal sikerül majd mindezt kivitelezni? Továbbá azt se felejtsük el, hogy Cazorlának mennyire fontos szerepe volt abban, hogy ezúttal ennyire hatékonyak tudtunk lenni a pálya közepén. Coquelinnek ellentétben sokkal hatékonyabban vett fel jó pozíciót a pályán, a kettejük közötti technikai különbséget pedig nem is kell ecsetelnem.

passing

Az ábrán kiválóan látszik, hogy amíg a Leicester elleni meccsen Coquelin szinte passzív figura volt a labdajáratásban, most a Watford ellen Cazorla ugyanazon a poszton központi figura volt az Arsenal játékában. 

A meccs megnyerésének a kulcsa viszont egyértelműen Özil jelenléte volt, akinek a segítségével Alexis játéka is jelentősen feljavult. Lehet, hogy unalmas minden alkalommal elolvasni, de egyszerűen nem lehet eléggé a fejekbe sulykolni, hogy Mesut Özil az Arsenal legfontosabb játékosa. A német olyan mint a fokhagyma. Egyszerűen mindent jobbá tesz. A jelenléte egész egyszerűen szintlépést jelent bármely csapat számára. A játékintelligenciája és a technikai képzettsége a legtöbb futballista fölé emeli. Ezen a meccsen pedig leginkább az eszére volt szükség, és Alexis profitált belőle a legtöbbet.

özilalexisswitch

A Leicester City elleni meccsen az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy amikor Alexis kihúzódott a bal oldalra, középen senki nem foglalta el a helyét, illetve senki sem érkezett mélységből a középpályáról, akinek be lehetett volna tenni a labdát középre. Itt még csak a meccs elején járunk, de amint Alexis kint van a bal oldalon, Özil azonnal beindul a védelem mögé az üres területre. Itt még ugyan lesen kapja a labdát, de a harmadik gólt is hasonló szituáció előzte meg.

özilalexisswitch2

Alexis ismét a bal oldalon kap labdát, a Watford védője azonban teljesen passzív, még csak meg sem próbálja leszerelni. Özil ahelyett, hogy szintén kihúzódna a szélre, egyből beindul a középen hagyott üres területre. Holebas borzalmasan helyezkedik, így esélye sincs időben odaérnie a berobbanó játékosra, aki teljesen tisztán fejelve szerzi meg az Arsenal harmadik gólját. 

A félidőre tehát jelentős előnnyel vonulhatott el Wenger csapata, míg a Watford helyzete szinte teljesen reménytelennek látszott. Viszont ahogy már rengetegszer úgy a szünet után az Arsenal teljesítménye is jócskán visszaesett. Ebben nyilván lehet egy tudatos döntés is, hiszen három gólos előny birtokában nyugodtan vissza lehet állni védekezni, és keresni a kontratámadások lehetőségét (Pérez leigazolása jelzi, hogy ez Wenger egyértelmű jövőbeli szándéka). Bőven meg is voltak az Arsenal lehetőségei ellentámadások után, hogy újabb 2 vagy akár három gólt is szerezzenek, viszont a védekezés túlságosan is széles volt, a két középpályásnak túlságosan nagy területet kellett levédekeznie. Ebben a helyzetben hiányzott Coquelin, aki a gyorsaságával és energikusságával ilyen helyzetekben is hatékony tud lenni, de egy jóval kompaktabb védekezés is sokat javíthatott volna az Arsenal helyzetén. Szerencsére a Watford hiába váltott szerkezetet is a második félidőben, mindössze egy szépítésre futott tőlük, hála többek között Cech bravúrjainak is. Wenger pedig Elneny pályára küldésével végleg lezárta a meccset. Muszáj azonban felhívni a figyelmet az első és a második félidő közötti óriási különbségekre. 

watars1st

watars2nd

Akit még mindenképpen ki kell emelni, az nem más, mint Theo Walcott. Azon felül, hogy remek gólpasszt adott Alexis Sáncheznek, a mezőnymunkája is kiváló volt.  Ezen a meccsen 1 sikeres szerelés, és két lefülelt passz fűződik a nevéhez, de ezen felül is folyamatosan ott lóg az ellenfelek nyakán, és a zavaró repülései nem egyszer vezettek labdaszerzéshez. Ha pedig az eddigi három meccset összességében nézzük, akkor sem lehet sok panaszunk Walcott játékára, aki jól láthatóan bizonyítani szeretne Wengernek, hogy érdemes rá számítani. Nyilván limitált eszköztárból dolgozik, de 3 meccsen eddig 1 gól és 1 gólpassz a mérlege, miközben a mezőnymunkája is kifejezetten példás. Ugyanilyen jókat már nem mondhatunk el Oxlade-Chamberlainről, aki ezen a meccsen is nagyon szürkén játszott.

Összességében tagadhatatlan, hogy az Arsenal megérdemelten nyerte meg a meccset, és így azért jobb szájízzel várhatjuk a következő fordulót, amire a válogatott meccsek miatt két hét múlva kerül sor. A Southampton ellen pedig talán már a pályán láthatjuk az új igazolásainkat is Mustafi illetve Lucas Pérez személyében.