Bejegyzés

Kifakult derbi (Arsenal – Manchester United)

Hol vannak már azok az idők, amikor a két csapat meccse a bajnokságról döntött egyik avagy másik javára. Mi már egy jó ideje az alterantív top4 univerzumban tengődünk, szigorúan nem átlépve a 80 pontos álomhatárt, míg a Manchester United a legendás mesterük 2013-as távozása óta éber kómában vegetál és folyamatosan mögöttünk végez a bajnoki tabellán.

Esetünkben már számtalan alkalommal leírtuk, hogy az üvegplafont nem a top4-ért való kaparásnak kellene jelentenie, hanem hogy legalább májusig versenyben legyünk a bajnoki címért folyó harcban. Ez a MU-ra halmozottan igaz, hisz nekik nemhogy a bajnokságban, de Európában (ami nem az EL) is minden évben döngetniük kéne a végső győzelem ajtaját, ha már ők a világ legértékesebb futballklubja. 

Ehhez képest SAF óta még stabilan BL sincs, tavaly is csupán a korábban megénekelt csicskatriplát megkoronázó EL-győzelem jóvoltából sikerült betopanni a hátsó ajtón. A siker nem a pénzen múlik, hisz teljes mértékben kihasználják az anyagi lehetőségeiket, a fő probléma sokkal inkább a vezetőség sportszakmai fogalmatlansága. (Meg is érkeztünk a közös keresztmetszethez, de mivel most eléggé ki van apadva a Wenger & igazgatóság Out folyó, így nem szeretném a témát újfent bővebben firtatni, pláne az elmúlt hetek bizakodásra okot adó lépéseinek fényében. (Mislintat & Sanllehi kinevezése))

A harmadik bohócot tapossák Fergie óta, akik közül az aktuális mindenki kedvenc Jóskája, akire legalább annyira rá lehet húzni, hogy túl van karrierje zenitjén, mint a mi Papusunk. Egy dolog viszont örök: bármikor tud sírni egy sort az Arsenal, de méginkább Wenger kapcsán.

Ez a kép +1 indok, hogy miért nem szabad ma kikapni. Az FA-kupa győzelem ellenére, azért 2017-ben nem sok köszönet volt, egy hasonló Emiratesben lekapott mozzanat magasan a legnyomorúságosabb pillanata lenne az évnek.

Ahogy a Köln ellen, úgy kb. most is előre meg lehet jósolni, hogy mi várható: 90 perc fingreszelés, ami banális egyéni hibák nélkül, kevés gólt és valószínűleg egy döntetlent eredményez. Végeredménytől függetlenül Jóska verbálisan megtörli majd a lábát Wengerben, aki erre trollkodva reagál, de ha netán vereség a vége, akkor egy mellporral még az öltözőfolyosón lerendezi. (A trollkodás már a meccs előtt megtörtént, az Öreg szerint Jóska támadni fog az Emiratesben (max. a WC-t, ha elkapja a szapora fosás), míg Józsi már előre védi az X-et, elmondása szerint a MU-nak nem kötelező győzelem kategória a szombat esti londoni vizitálás.)

Tipp: 1-1, ami senkinek nem lesz jó, mert a City már a fő kihívónak kikiáltott, jelenleg 2. MU-tól is 10 pontra lesz, ami rögtön meg is ágyazza Jóskáéknak a hátrafelé kacsingatást, illetve top4-es iszapbírkózást és a tavalyi 6. hely démonait.

A meccset 18:30-tól a Spíler TV élőben közvetíti, de aki teheti az látogasson el a XI. kerületi Moha Caféba, sok résztvevővel a RED-ek mintájára a győzelem is meglesz. 😉

Egy győzelemre a vállalható Novembertől (Arsenal – Huddersfield Town)

Mert mondjon bárki bármit, a lehetséges 12 bajnoki pontból begyűjtött 9 egység bizony a Wenger-éra egyik legjobb novemberi teljesítménye lenne. Ehhez csupán annyi a teendő, hogy ma este lenyomjuk az idegenben nem túl acélos huddersfieldi Terriereket, akik hétvégén hazai pályán nagyot küzdöttek a Manchester City ellen, végül mégis fejet kellett hajtaniuk Guardiola tanítványai előtt.

Részlegesen már a Norwich elleni ligakupa beharangban is esett szó a mai ellenfélről, illetve annak manageréről, név szerint David Wagnerről, aki korábban a BVB II csapatánál dolgozott Jürgen Klopp padawanjaként. 2015 novemberében csatlakozott az akkor még kiesőjelöltnek számító Huddersfield csapatához, hogy egy sikeres Championship bennmaradást követően 2017 májusában, 45 évnyi alsóbb osztályú sínylődés után ismét az élvonalba vezesse a Terriereket.

Túl a bajnokság egyharmadán, a megszerzett 15 pontjukkal jó úton haladnak, hogy ne retúr jeggyel térjenek vissza a másodosztályba. Ami pedig minket illet begyűjtött pontok tekintetében, nos 13 meccs 25 pötty, ez megszorozva hárommal, egyenlő Wenger-állandó, vagyis 75 pont és annak közvetlen környéke. Ezért nemhogy bajnoki címet, de tavaly már top4-et sem adtak, szóval a hátralévő kétharmadnyi meccsen javítani kell a jelenlegi 1,92-es ppg-t.

(Jobban belegondolva eléggé siralmas dolog ez, mivel a szezon előtt a megszokottnál is nagyobb volt a fogadkozás: Wenger a régi fényét szerette volna újrapolírozni, míg a csapat esetében az utolsó nagy dobás lehetőségéről volt szó a fél lábbal már klubon kívül lévő Özillel és Sanchezzel a fedélzeten…)

A mai meccsel kapcsolatban érdekes lesz, hogy Wenger vajon változtat-e a Burnley elleni kezdőn. Özil ma sem játszik, így ezt a tényt meglovagolva a média a mai meccset egyfajta utolsó szalmaszálas esélyként lebegtette be a Wilshere-bajnoki meccsen kezdőként pályára lépés kérdéskörben. Hot topic volt még Lacazette eddigi managelése is, aki kezdőként 11-ből 10 alkalommal le lett cserélve, ezért pedig kicsit mogyorózták is az Öreget, aki az elmúlt hetekben mérsékelt mennyiségű támadási felületet hagyott magán a firkászoknak.

Tipp: 3-1

Magyar csatornán ismételten nem lesz TV-közvetítés, szóval újra Reddit és stream.

 

Bírógrád (Burnley – Arsenal)

Aki hisz a Horoszkópban, az tudja, hogy November a Skorpió és Nyilas csillagjegyek hava. Ami viszont a csapatot illeti, lassan a Bíró hónapja lesz, mivel szinte az összes rúgott és kapott gólunk olyan szituációból született, ami változó időtartamú meditálást vont maga után az ítéletek helyes/fals kérdésének eldöntésében.

A cry-sensation a City elleni meccs alatt/után kezdődött, ahol Guardiola kiváló memóriájáról tanúbizonyságot téve kicsit spoilerezett is a mai meccsről, Papus kifakadására válaszolván az alábbi gólt felhozva védte a bírók becsületét.

Pusztán emiatt is pikáns lenne a mai találkozó, de az Emiratesben megvívott “visszavágón” még ezt a végjátékot is sikerült überelni, nyakon öntve egy jó adagnyi drámával. (Mellesleg ez volt az a meccs, ahol Wenger elküldte Anthony Taylor-t a jó édes anyjába, amiért az FA egy 4 meccses lelátós levegőzéssel jutalmazta.)

Xhaka piros lap ad neked erőt és mindent lebíró akaratot

Coq kicsit túllelkesedte

Belövik, de kis híján történelmi pillanat szemtanúi vagyunk, mert Cech legalább beleér

Itt bizony valósággá vált a Wenger Out

Why always Mee? (Volt egy kisebbfajta sírás a leshelyzet miatt)

és végül GÁLA

A cím mindent elmond, az előttünk álló riválisok pontokat hullajtottak, így egy győzelemmel felkapaszkodhatnánk a 4. helyre, vereség esetén azonban a Burnley szurkolók által már lassan Isten státuszba emelt Sean Dyche csapata foglalná el a Vastrónt, előzve a Spurs-Liverpool-Arsenal triót (mi egészen a 7. helyi csúsznánk vissza…). Emire 13 forduló után még a legelvakultabb szimpatizánsaik sem igen gondolhattak.

Tipp: Mivel a gálakezdő testileg és lelkileg is ki van simulva az 1 hetes pihenőtől és a derbigyőzelemtől, így 2-0 nekünk, remélhetőleg stroke és infarktus nélkül.

Magyar csatorna nem közvetít a mérkőzést, így marad a stream, például INNEN.

A hatalomátvétel elnapolva (Arsenal – Tottenham 2-0)

2014.03.24. Ekkor történt meg a legutóbbi meccset megelőzően utoljára, hogy az Arsenal bajnoki meccsen le tudta győzni a Tottenhamet. Azóta Wenger csapata három FA kupát is nyert, mégis attól volt hangos a múlt szombati észak-londoni derbi előtt az angol sajtó, hogy immár a Tottenham a nagyobb kutya a két ősi rivális közül. Persze ennek is megvan az oka: mióta Mauricio Pochettino átvette a Spurs irányítását, az addig lesajnált lúzer bandából szépen lassan egy erőteljes, attraktív focit játszó, és a bajnoki címért versenyben lévő gárda kovácsolódott össze tele fiatal játékosokkal. Eközben bár az  Arsenal az utóbbi években már nem sajnálta a pénzt játékosokra, és megtörte a kis híján évtizedes trófeaínséget, a klub jövője bizonytalan, Arséne Wengert a legtöbb szurkoló már legszívesebben valamelyik válogatott kispadján látná, Özil és Sanchez esetében pedig csak az a kérdés, hogy januárban vagy júniusban távozik. Viszont mindezek mellett ahhoz, hogy a Tottenham valóban kilépjen végre a szomszéd árnyékából, ahhoz olyan zajos sikereket kellene elérniük, amellyel még adósak. Ráadásul szombaton az Arsenal azt is megmutatta, hogy hiába az okos építkezés, azért még mindig képesek jól picsánbillenteni a nagyravágyó kis mitugrászokat.

A meccs előtt már az bizakodásra adhatott okot az Arsenalnál, hogy Wenger a szezon során először küldhette pályára a papíron legerősebbnek tartott kezdőjét, amelyben egyszerre kapott helyet Özil, Sanchez és Lacazette, a védelemben pedig összeállt az a Koscielny, Mustafi, Monreal sor, amely ebben az összetételben még egyetlen gólt sem kapott a szezon során. Ennek megfelelően a felállás maradt a megszokott 3-4-2-1, és ha valami egészen nagy katasztrófa nem történik, akkor ez minimum a szezon végéig így is marad.

Pochettinonak már komolyabb gondjai voltak a sérülésekkel, mert bár Harry Kane visszatért, de a védelemből kidőlt az a Toby Alderweireld, akinek a hiányát leginkább a labdakihozatalok során érezték meg. Emellett vártalan húzásként egyszerre kezdett Dembele és Sissoko a pálya közepén, akikhez a támadósorból visszalépve csatlakozott a dánok pótselejtezőjén mesterhármast szerző Christian Eriksen is, miközben az angolok új nagy reménysége Harry Winks csak a kispadon kapott helyet.

Mivel mindkét csapat szinte teljesen azonos felállásban lépett pályára, ezért az Arsenal sokkal hatékonyabban tudta alkalmazni az emberalapú letámadást, mint azt tették két héttel korábban a Manchester City ellen. Akkor ugyanis Guardiola csapata a védelemben és a pálya közepén is könnyen alakított ki létszámfölényes helyzeteket. Papíron Eriksen révén a Tottenham is átvehette volna az uralmat a középpályán, de az Arsenal erőteljes letámadása ezt nem tette lehetővé.

Az Arsenal három támadója a Tottenham három védőjét támadja le, miközben Ramsey és Xhaka az ellenfél belső középpályásaira figyel, Kolasinac pedig a veze szemben játszó Trippierre ügyel. Eriksen ugyan visszalép a támadósorból, hogy három a kettő elleni szituáció alakuljon ki, de a hatékony letámadás miatt esély sincs arra, hogy eljusson hozzá a labda.

Az Eriksen által jelentette veszélyt persze nem lehetett teljesen figyelmen kívül hagyni, így ha a dán középpályás egészen mélyre visszalépett a labdakihozatalt segíteni, akkor Koscielny a védelemből kilépve szorosan követte őt.

Ismét mindenkinek megvan a maga embere a letámadásnál, épp ezért Eriksen ismét visszalép a támadósorból, de Koscielny még a félpályán túlra is követi őt, nehogy szabad emberként megjátszható legyen, és a Tottenham közvetlenül a védelemre tudja rávezetni a labdát a sikertelen letámadást követően.

A másik oldalon ugyanez a helyzet: Ezúttal Sissoko maradhatna szabadon a pálya közepén, emiatt Monreal lép ki a védelemből, hogy kiegyenlítse a létszámot.

Ugyan a fenti módszer a legtöbbször sikerrel járt, de ugyanakkor nem kevés kockázatot is hordoz magával. Mivel a három védő közül az egyik kilép a visszalépő támadóra, hátul 2 a 2 elleni szituáció alakul ki, ami miatt kulcsfontosságú, hogy a hátul maradt két védő folyamatosan megnyerje a párharcait. Ez legtöbbször sikerült is, de az első félidőben a Tottenham legnagyobb helyzete abból jött létre, hogy egy ilyen elveszített párharc után Kane szinte egyedül gyalogolhatott be az Arsenal tizenhatosára. Összességében azonban az Arsenal védői valódi klasszis teljesítményt nyújtottak, és ebben a folyamatos emberalapú letámadásra épülő védekezésben kulcsfontosságú volt, hogy mindhárman kiválóan a megelőző szerelésekben, és rendkívül agresszívan képesek támadni a labdát. 

A Tottenham az Arsenalhoz hasonló módon emberorientált letámadással próbálta megzavarni az ellenfelét, de a Spursszel ellentétben az Arsenal nem próbált meg hátulról a pálya közepén építkezni, hanem a szélen, sokszor a kapus által hosszan előreívelt labdákkal operáltak. Cech elsősorban Kolasinacot kereste az ilyen szituációkban, aki jó eséllyel képes megnyerni a légipárharcokat. Továbbá az Arsenal úgy is sokszor rengeteg szabad területhez jutott, hogy gyorsan átforgatták a labdát a Spurs által védekezésnél túltelített oldalról az ellenkező irányba, így lendületből vezethettek támadásokat.

Fontos különbség még a két csapat védekezését tekintve, hogy amint a Tottenham eljutott a támadóharmadba, az Arsenal védői és középpályásai a lehető legkisebbre próbálták szűkíteni a két védelmi sor közötti területet, a védők pedig már nem léptek ki agresszívan az ellenfélre. Ezzel szemben a Spurs magasabbra tolta a védekezését, a védők pedig rendszeresen kiléptek a támadó középpályásokra amint úgy tűnt eljuthat hozzájuk a labda.

Kulcszerep jutott még az Arsenal szárnyvédőinek is. Kolasinac és Bellerin végig nagyon magasan helyezkedtek, ezzel visszaszorítva az ellenfél azonos poszton szereplő játékosait, és biztosítva ezáltal a csapat szélességét, mivel az Ágyúsok két “tízese” Alexis és Özil a félterületben való helyezkedésükkel minél szűkebbre próbálták húzni a Tottenham védősorát.

Lacazette remek helyezkedéssel egyszerre két védő figyelmét is leköti ezzel kényszerhelyzetbe hozva a Tottenham szárnyvédőjét, akinek egyszerre Özilre és a beinduló Bellerinre is figyelnie kellene. Ezt követően Ramsey egy fantasztikus labdával játszotta meg beinduló Bellerint, akinek a középre tett labdájáról Lacazette éppen csak lemaradt.

Említettem, hogy a Tottenham középhátvédei rendszeresen kiléptek az Arsenal támadó középpályásaira, és a második gólnál részben ez is okozta a vesztüket.

Alexandre Lacazette ismét két védő között helyezkedve kiugrásra készen várja a labdát, miközben Vertonghen egy pillanatra megpróbál kilépni Özilre. Ezt használja ki Bellerin, aki könnyedén ugratja ki az Arsenal kilencesét, akinek a középre tett labdájából Sanchez megszerezi a második, és mindent eldöntő gólt. 

Bár Özil és Sanchez is fantasztikusan játszott, muszáj kiemelni, hogy Lacazette milyen remekül alkalmazkodott a körülményekhez. Korábban rengeteget lépett vissza labdáért segítve az összjátékot, és ugyan akkor is rendszeresek voltak a beindulásai, most szinte végig a leshatáron helyezkedett, lekötötte a védők figyelmét, és kiváló ütemben indult be. Csak egy gól hiányzott ahhoz, hogy feltegye a koronát a teljesítményére.

A második félidőben a biztos előny tudatában az Arsenal sokkal konzervatívabban játszott, és mély 5-4-1-es védekezés mellett leginkább a kontrákra hagyatkoztak, amikből akár a harmadik-negyedik gólt is megszerezhették volna. Wenger később Coquelint is a pályára küldte, hogy ezzel is megerősítse a középpályás védekezést. A Tottenhamnek ugyan voltak veszélyes pillanatai, de Pochettino nem tudott érdemben belenyúlni a meccsbe, és az Arsenal mintaszerű játékkal hozta le a maradék játékidőt.

Wenger csapata tehát magabiztos győzelmet aratott egy rangadón a legerősebb kezdőcsapatát felvonultatva. A legnagyobb kérdés a következő hetekben az Arsenalra vonatkozóan, hogy ez a 11 játékos mennyi ideig tud tartósan együtt játszani, mielőtt be nem üt egy újabb sérülés. Másfél hét múlva a Manchester United lép pályára az Emiratesben (ha Mourinho okos, akkor a Chelsea és Tottenham elleni meccsekkel ellentétben négy védővel fog kezdeni), de azon kívül karácsonyig nyerhető meccsek jönnek a bajnokságban, ráadásul a United elleni meccset követő rangadókat is egyaránt hazai pályán fogja lejátszani a csapat. Ez pedig egy remek alkalom arra, hogy a Manchester City után kullogó mezőnyben tartósítsák a helyüket a TOP4-ben.

Csak erős idegezetűeknek (Manchester City – Arsenal)

Akik csupán pár meccset láttak idén tőlünk, illetve a bugyikékektől, azok a fogadóirodák szorzóinak lecsekkolása nélkül is könnyen rájöhettek, hogy kibaszott nagy underdogok leszünk a vasárnapi rangadón. Ehhez hasonló alárendelt pozícióból nekifutva általában a meleg szart is ki szokták verni belőlünk (lásd.: Barcelona, Bayern elleni BL-meccsek), de szerencsére akad szabályt erősítő kivétel is, hisz 4 éve egy 1:3-ra cummantott hazai odavágó után a Heynckes-féle Bayernnek bár sikerült a faszára taposni, a hanyatt lökéséhez már nem volt elég nafta a csapatban, így az Allianzban 2:0-ra behúzott visszavágó csupán a kevesebb idegenben lőtt gólos szép halálhoz volt elegendő.

A kopasz katalán elleni tengernyi szar emlék mellett (Messi-póker, RvP labdaelrúgó-gate, Bayern elleni 5:1-es szopó szabadalmaztatása), szerencsére akad jó pár felemelő pillanat is (“Bendtner to Wilshere…Arshaviiiin”, csoportból menekülős Bayern-verés, tavalyi FA-kupa elődöntő a Red keretein belül), viszont most mégis csak az tűnik kérdésesnek, hogy mekkorára szabja majd a Papus zakóját. Igaz, az utolsó Top6-os rivális ellen lejátszott rangadónkon végre mi is egy szervezett, elképzeléssel rendelkező és játszó csapat benyomását keltettük, de a háromvédős, többnyire még mindig ad hoc módon védekező felállásunknak a Pool-meccs óta ez lesz az első találkozása egy hasonló, sőt még magasabb szintet képviselő támadó alakulat ellen. (Remélhetőleg most nagyobb sikerünk lesz legalább a támadásaink során, ha már a Vörösök szarházi védelmét nem sikerült próbára tenni.)

Parasztvakítás helyett tényleg csak abban lehet bízni, hogy Wenger nem fogja a csapattal kézenfogva összeszarni a gatyáját és olyan szervezettséggel, koncentráltsággal megyünk ki a pályára, mint legutóbb a Chelsea ellen. Utoljára 2015 januárjában nyertünk idegenben Top6-os csapat ellen, amikor is történetesen pont a Manchester City volt az ellenfél. Akkor a hét híreinek középpontjában álló Cazorla volt a kulcs, most még vele is nehéz lenne csodát tenni, mivel a City kapcsán lassan arról lehet vitázni, hogy képesek lesznek-e veretlenül végig tolni az idei bajnoki kiírást.

TV: Spíler, 15:15

Hattyúvadászat (Arsenal – Swansea City)

Az Everton elleni gála után újabb kötelező feladat megoldása vár ránk, ezúttal a nagy mumus Swansea ellen. Kifejezetten fontos 3 pont lenne ez, hisz a következő fordulóban az Etihadban lesz jelenésünk, ahol így látatlanban egy nehezen kikapart X is hatalmas eredmény lenne a szárnyaló Manchester City ellen. Aktuális ellenfelünkre ugyanakkor korántsem lehet azt mondani, hogy csúcsformában lennének: Paul Clement fiai idén már 5 alkalommal is kapituláltak, bár mentségükre szóljon, hogy a MU elleni hazai 4-es kivételével, csupán 1 gólos vereségeket szenvedtek el. Egyik legnagyobb skalpjuk a Tottenham ellen kiharcolt idegenbeli döntetlen, ahol Clement újfent megvillantotta, hogy Carlo Ancelotti hű fegyverhordozójaként (Chelsea, PSG, Real Madrid, Bayern az olasz mester összes ex-csapatánál ő töltötte be az asszisztens szerepkörét) nem csak az étkezési szokásokból, hanem a taktikai felkészültségből is ragadt rá.

Tavaly a már Clement-féle Swansea ellen a vártnál jóval simábban, 4:0-ra tudtunk nyerni idegenben, mivel két játékosuk látens Ágyúsnak képzelte magát, egy-egy öngóllal kisegítve az akkor már féltérdre rogyó Wenger papát.

Hazai pályán eddig makulátlan a bajnoki mérlegünk, 4/4 győzelem, ráadásul a nyitóforduló óta még gólt sem kaptunk az Emirates-ben, viszont a Swansea ellen jobb óvatos duhajnak lenni, hisz a PL-ben töltött 6 évük alatt már 3 alkalommal is győztesen hagyták el a plázát, ami csupán 1-gyel kevesebb, mint az ebben a mutatóban csúcstartó Chelsea nyertes mérlege.

Mivel a Norwich ellen ismét a teljes gálakezdő pihenhetett, valamint az Everton elleni meccs sem szedett újabb áldozatot, így a rossz emlékek ellenére is egy meggyőző 3:1-es hazai győzelmet várok.

(Magyar csatorna nem közvetíti a mérkőzést, így marad a streamvadászat.)

“Gondolj Papára, ha rákerülsz a lapátra…” (Everton – Arsenal)

Hofi Géza klasszikusának átiratából gyorsan kiderült, hogy bizony itt és most alkalmunk nyílhat megszabadulni Ronald Koemantól, aki ellen mindig a lehető legrosszabb alkalommal sikerült elhasalni, kiváltképp idegenben.

Az első kellemetlen affér a PSV ellen játszott, 2007 februári BL nyolcaddöntős párosítás volt, amikor is az 1:0-ás eindhoveni odavágós megbaszódást követően, otthon egészen a 83. percig hosszabbításra álltunk a párharcban, ám ekkor érkezett a későbbi Chelsea-védő Alex fejese és az előző szezon döntőseként már a 16 között kiestünk a sorozatból.

Nagyot ugorva az időben, a legtöbb kárt mégis Southampton managerként okozta, előbb a PL-újonc szezonjában kívánt boldog újévet és nyomta a fejünket a saját hányásunkba 2015 első napján (2:0), majd ugyanezen naptári évben, de már a következő szezonban, amikor lóhalálában üldöztük a Leicester City-t a bajnoki cím reményében, a Boxing Day-en nem várt csomagot tolt a karácsonyfánk alá. (Bár meg kell hagyni, Martina gólja gyönyörű volt, remélhetőleg ma nem fog elsülni a lába, immáron az Everton játékosként.)

Ez a vereség, a nullázás mellett azért is kurvára fájdalmas volt, mert a találkozót megelőzően már 5 meccses nyeretlenségi szériában voltak a bajnokságban, majd pedig a karácsonyi ajándékunkat követően sem sürgették magukat, ami a gödörből való kimászást illette. (Természetesen a 2016. február 2-án lejátszott hazai meccsen sem sikerült őket megverni (0:0), így még távolabbról szemlélhettük a héliummal töltött Leicester-lufit.)

A legfrissebb emlék pedig a Watford elleni posztban is megemlített tavaly decemberi mérkőzés, ahol lehetőségünk lett volna a tabella élére állni, de előbb a meleg szart is kirugdosták belőlünk, hogy egy szinte utolsó perces szögletből szerzett fejes góllal feltegyék a saját fejükre a koronát. Funfact: a meccs előtt ismét 5 meccses nyeretlenségük volt a bajnokságban…

Naná, hogy Özilt ezután a meccs után is megtalálták a szakértők

Számunkra rossz ómen, hogy az idei bajnoki, valamint EL szereplésük ezidáig katasztrofális és akkor még finoman is fogalmaztam. A kitűzött célok pedig jóval magasabban vannak a tabellán 8 ponttal elfoglalt 16. , valamint a csoportban megszerzett 1 ponttal elért sereghajtó pozíciónál, pláne mióta az a Farhad Moshiri a klub többségi tulajdonosa, aki korábban az Arsenalnál is főrészvényes volt, illetve Alisher Usmanov üzlettársa, akit nem igazán kell bemutatni senkinek.

A válogatott szünet előtt teljes mellszélességgel kiállt Koeman mellett, de általában az ilyen nyilatkozatok jelentik a selyemzsinór közelgő eljövetelét 

Mivel a Watford ellen sikeresen tökön lőttük magunkat, így jóból is megárt a sok alapon nem kellene egy back-to-back vereségbe belenézni és ha már nem is lesz sok köszönet az idei szezonban, legalább ezt a dagadt szőke hollandot rúgjuk le a kispadról, megspórolva a potenciális kellemetlenségeket a következő találkozásnál. Koemanba mellékesen még játékos ill. segédedző korából egy kis katalán-dns is szorult, jobb híján a zuhanyzóban elkapott körömgomba formájában, ez pedig további +1 indok, miért is kell holnap aláaknázni egy veréssel.

Ami minket illet, sérült fronton korántsem annyira szar a helyzet, mint ahogyan a hét elején kinézett, hisz Wenger megerősítette, hogy az Alexis-Ramsey-Koscielny trió ott lehet a Goodison Parkban. Az elmúlt napok címlapsztárja, Özil is ott lehet a pályán, akivel rögtön sikerült továbbgondolni a Wenger által felvetett januári kiárusítást, így biztos könnyes szemekkel nézte, ahogy a lapokban megszellőztetett leendő csapatát széttépték a huddersfieldi Terrierek.

Tipp: 1-2, a csontzene ismételten borítékolható, de ezúttal mi nevetünk a végén.

Előre az első idegenben lőtt gólért (Watford – Arsenal)

És ha már sikerül megszerezni, akkor egyúttal az első győzelemért is. A Watford eddig bőven a várakozásokon felül teljesít, hisz a megszerzett 12 pontjukkal mindössze egy egységgel maradnak el tőlünk. (Ha nagyon gecik akarunk lenni, akkor persze azt is mondhatjuk, hogy mi teljesítünk alul.) Mégsem elvitatva a Lódarazsak érdemeit, az eddigi sikeres szereplés fő letéteményese a Hull Citytől elcsaklizott Marco Silva, akiről újfent nem zengenék ódákat, hisz tavaly a Tigrisek elleni hazai szereplésünk előtt már megtettem. IDE kattintva elolvasható.

Ugye a 2017-es év a #Változás szlogenre lett meghirdetve a klubnál, de eddig mégis a megszokott sablon szerint vitézkedünk, így az alulteljesítés helyett a stagnálás a helyes kifejezés.

Sablon a’la Papus:

  • Beragadás a bajnoki rajtnál  (stimm)
  • Legalább 1 vállalhatatlan vereség (stimm)
  • A vereség után egy hosszabb veretlenségi széria, legalább eredmények szintjén talpra állás, még ha a játék nem is sziporkázik (maximálisan stimm)
  • Sérüléshullám, dögrovás (Kis túlzással már egy kezdőcsapatnyi játékosunk túlesett valamilyen kisebb-nagyobb sérülésen)
  • “Váratlan” földbeállás (azért idézőjeles, mert pl. tavaly sem a szar formában lévő, Koeman-átokkal súlyosbított Everton ellen vártuk a hosszú győzelmi szériánk utáni első bajnok zacskót)

Papíron a mai meccs teljes mértékben kompatibilis a váratlan megbaszódáshoz, de egyrészt a WBA után a Watfordnak is jövünk egy büdös nagy lángossal, mivel a tavalyi szezonban szvsz az ellenük elszenvedett hazai 2:1-es vereség volt a szakadékba ugrás pillanata, hisz ezzel a vereséggel együtt, az elkövetkezendő 12 meccsből 7 alkalommal is kikaptunk. Ugye ez volt a lökdösődő Wenger utolsó meccse a kakasülőn, de valószínűleg akkor sem nyertük volna meg, ha a kispadról vezényel.

Nagy sztori volt még a héten, ahogy Wenger bebaszta a gumicsontot a firkászok közé, miszerint nincs kizárva annak a lehetősége, hogy Özil és Sanchez akár már januárban távozzon. Nos, ezen ráérünk majd akkor meditálni, ha valóban bekövetkezik (amennyiben tartjuk az első helyhez mérten ezt a jelenlegi 6 pontos lőtávot, akkor én kizártnak tartom, hogy megtörténne).

Tipp: 1-2

Payback time (Arsenal – West Bromwich Albion)

Az csak egy dolog, hogy a márciusi meccs előtt mi már úgy össze voltunk esve, mint egy lyukasra baszott guminő, de még ennek ellenére is elfogadhatatlan volt az a tükörsima vereség, amivel kénytelenek voltunk elhagyni a Hawthorns-t. Ugye a meccsre úgy érkeztünk, hogy nekünk már minden megszerzett pont élet-halál kérdés volt a BL helyekért való versenyfutásban, míg Pulisék nyugisan áztathatták a lábukat a langyos vízben, hisz már a forduló előtt 40 pont állt a nevük mellett, amivel szinte borítékolható volt a bennmaradás. A kegyelem taknyán behúzott 3 pont helyett pedig mintha egy időutazásba csöppentünk volna, kottára úgy szoptunk ki, ahogy jó pár évvel korábban a Britanniában, a mindenkori Pulis foci igazi prototípusa, a Stoke City ellen. Egyedül a bedobás utáni fejes gól hiányzott, de a szögleteknél alkalmazott védekezésünk azóta már az UEFA Pro Licence tananyagának része. (Funfact: a 29. fordulóban találkoztunk velük, ezután már több meccset nem nyertek.)

Lehetőségeikhez képest a szurkolók is kimaxolták a fordulót, ugyanis ekkor adták meg a gépeknek a felszállási engedélyt, így a meccs alatt egyszerre csodálhattuk meg az égben úszó Wenger Out, valamint Wenger In bannert.

A hazai szurkolók pedig 3:1-nél rázendítettek az “Olle, Olle, Arséne Wenger, we want you to stay!”-re, ami azért az ő szájukból a kurvagáz kategória…

A hétközi Mikiegér meccsen sikeresen abszolváltuk a gálakezdő pihentetését (-Alexis, aki Welé kiesésével valószínűleg visszatér a bajnoki kezdő 11-be is), valamint szerencsére újfent láthattuk, hogy ha Wilshere-t sikerülne egészségesen tartani (kopogás x3), akkor azért az Elneny-Coq jó munkás duó mellett némi kvalityit is be lehetne küldeni a kp-ra a padról a komolyabb meccseken. Sérült fronton sajnos lassan, de biztosan elkezdődött a buli, Cazorla majd talán újévkor, Coq-Welé legalább 1 hónapra felejtős, Chambers sem élvezhette sokáig a visszatérését, a következő válogatott szünetig tutira offos. Jó hír viszont, hogy Özil már a csapattal együtt edzett, így legalább a padra leülhet.

Pulisék idén eddig ott folytatják, ahol tavaly abbahagyták. Otthon üzembiztosan hozzák a pontokat a velük egy súlycsoportban lévők ellen, míg idegenben egy Brighton elleni (kissé meglepő) sima vereség mellett, a Burnley-t sikerült lenyomniuk 0:1-re. Hasonló stílus, ahol az “erősebb kutya baszik” tézis érvényesült.

Az est egyik fénypontja lesz, hogy a klubot 13 évig szolgáló és így Ágyús matuzsálemnek nevezhető Kieran Gibbs valószínűleg kezdőként fog pályára lépni az Emiratesben, immár a West Brom szerelésében. Wenger elmondása szerint olyan lesz ez, mint egy nagy családi összeborulása, ha fogadnom kellene én is arra tenném a garast, hogy egy Eduardohoz hasonló fogadtatásban részesül majd, nem pedig az RvP/Nasri-féle korábbi szeretetcsomagban. (Bár ezt ne vegyük készpénznek, mivel a kis köcsögnek volt pofája olyat nyilatkozni, hogy az Arsenaltól való távozásával belőle bizony jobb játékos, jobb védő lesz a jövőben. Wenger ezt azért erősen megkérdőjelezte, de akár meg is erősíthette volna, hisz az ő kaptafája a “faragjunk mindenkiből egy fasza csatárt”.) Ha nagyon izzadunk a busz feltörésével, azért egy öngóllal a pályán mégis jelezhetné, hogy melyik alomból való.

Tipp: 2-0, nem fogják könnyen adni, de valahogy mégis behúzzuk, ha már ennyire rápihenhettünk. Giroud pedig most már tényleg megszerzi azt a kurva 100. ágyús gólt.

A meccset 21:00-tól a Spíler TV élőben közvetíti.

Eldöntetlen maradt a londoni állóháború (Chelsea-Arsenal 0-0)

Arséne Wenger megígérte, és betartotta a szavát. Az Arsenal a 2017/18-as szezonnak abban a 3-4-2-1-es rendszerben vágott neki amellyel az előző idényt sikerrel és egy FA kupa győzelemmel tudta zárni, de az eddig lejátszott meccsek szinte mindegyike megmutatta, hogy bizony ennek is bőven megvannak a maga gyenge pontjai, és a megfelelő típusú játékosok nélkül -ahogy szinte minden Wenger által elképzelt rendszer – kártyavárként omlik össze. Ennek eredményeképp az idén eddig lejátszott hét tétmeccsből csupán kettő olyan akadt, amikor az összecsapása valamely szakaszában ne váltott volna 4-2-3-1-re vagy 4-2-4-re az Arsenal edzője. A két kivétel a Bournemouth ellen 3-0-ra megnyert bajnoki, illetve a Chelsea elleni 1-1-re végződő Community Shield meccs jelenti.

Antonio Conte tavaly az Arsenal elleni zakó után váltott szintén 3-4-2-1-re, amivel igába is hajtotta az egész ligát, de a azon a három meccsen amelyen Wenger hasonló szisztémában pályára lépő csapatával kellett szembenéznie ezidáig mindannyiszor győzelem nélkül maradt. Bár alapvetően Conténak jobban kéne ismernie a rendszer adta lehetőségeket, Wenger eddig mindannyiszor remekül alkalmazkodott az ellenfeléhez. Ez nem történt másképp a két csapat vasárnapi mérkőzésén sem, ahol London északi és déli fele nemes egyszerűséggel kioltotta egymást.

Ahogy várható volt, a Chelsea és az Arsenal is a megszokott 3-4-2-1-es formációban lépett pályára, de ami még fontosabb, a mérkőzéshez tervezett stratégiájuk is szinte hajszálpontosan azonos volt. Védekezésben mindkét csapat nagyon erősen ember orientált volt, és már az ellenkező térfélen próbálták nyomás alá helyezni a másik együttest. Ebből adódóan rengeteg párharc alakult ki a pályán az azonos poszton szereplő játékosok között.

A két csapat letámadási sémája teljesen megegyezik. A támadók vagy letámadják az ellenfél védőit, vagy a passzsávot zárják a középpályások elől, miközben a labdához közeli középpályás leköveti az ellenfél azonos poszton szereplő emberét. Ugyanez a szárnyvédők esetében is fennáll.

Védekezésben tehát hajszálpontosan ugyanazt játszotta a két csapat, a védelmek feltörésében viszont már más megoldásokat alkalmaztak. Conte valószínűleg jól felkészült az ellenfélből, és igyekezett kihasználni az Arsenal védelme és középpályás sora között rendszeresen megjelenő nagy területet, így középpályás elmozgásokkal próbált helyet nyitni a vonalak között mozgó Williannak és Pedrónak, illetve az esetenként visszalépő Moratának, akinek a lekészítései után lendületből vezethettek volna támadást a Kékek. Az Arsenal proaktív védői azonban szinte piócaként tapadtak az emberükre, és akár egészen mélyre is követték az ellenfelet, ezzel nagyon kicsi helyet és kevés időt hagyva a pontos építkezésre.

Az Arsenal ezzel szemben a pálya közepén igyekezett fölénybe kerülni, ami miatt az első félidő nagy részében irányítani is tudták a meccset. A kulcsszerepet itt Iwobi pozíciója jelentette, aki a támadásépítés során egészen mélyen helyezkedett, és harmadik középpályásként funkcionálva segített létszámfölényt kialakítani Kantéval és Fabregasszal szemben.

Iwobi a félpályánál helyezkedik, ezzel három fősre bővítve az Arsenal középpályás sorát, létszámfölényt kialakítva a Chelsea két belső emberével szemben. Bár a Chelsea védői is proaktívan léptek fel az Arsenal támadóival szemben, ilyen messzire a társainak jóval lassabb Cahill sem próbált merészkedni. 

Amikor az egymással szemben álló csapatok stratégiája ennyire hasonló, olyankor általában egy-egy hiba vagy egyéni megoldás mozdíthatja egyik vagy másik oldalra a mérleg nyelvét. Nézzünk meg tehát mindkét oldalnál ilyen helyzeteket.

Koscielny egészen a félpályáig előrehúzódott egy fejpárbaj során, amit ugyan megnyert, de a labda rossz helyre került. A képen látjuk, hogy Monreal és Mustafi is szorosan fogja az emberét, Koscielny viszont nem ér vissza időben a pozíciójába, így Fabregas indítani tudja az üres területbe beinduló Pedrót.

A Chelsea egészen a saját kapujáig kergeti vissza az Arsenalt, ahol viszont Petr Cech egy pimasz csellel átveri az őt megtámadó Moratát. Ezzel máris elcsúszott a hazai csapat védekezése, hiszen Mustafi így szabadon marad, és bőven van helye, és ideje is arra, hogy felnézzen és pontos labdával indítson támadást aminek a végén Welbeck fejel a kapu mellé.

A félidőben Conte jól reagált a helyzetre, és bár kényszerű okokból, de Pedro helyére Bakayoko érkezett, Fabregas pedig egy sorral feljebb húzódott. Így egy fizikálisan rendkívül erős, védekezésben jól használható játékos váltotta a labda nélkül sokkal passzívabb korábbi Arsenal kapitányt, aminek következtében már közel sem tudtak az Ágyúsok átmasírozni a pálya közepén, amit a második félidőben elért nulla kapura lövésük is megmutat.

Fontos még beszélni Wenger döntéseiről, már ami a csapat összeállítását illeti. Iwobi a legtermészetesebb helyettese a sérült Özilnek, így az ő csapatba kerülése teljesen egyértelmű volt, de Welbeck kezdőbe kerülése már egy érdekesebb döntés. Emögött nyilván ott van az is, hogy Sanchez még közel sincs 100%-os állapotban, ez a Köln elleni meccsen is nagyon szembetűnő volt a gólja ellenére is. Másrészt Welbeck taktikailag rendkívül fegyelmezett, sokoldalú játékos, akinek a védő munkája parádés volt egészen a lecseréléséig. Remélhetőleg nem kell majd túl sok időt kihagynia az újabb sérülése miatt, mert bár sokszor nem látványosak az erényei, de a fentebb említett erényei miatt egy rendkívül értékes tagja a keretnek. Nem véletlenül kelt ki korábban José Mourinho is amiatt, hogy még a Van Gaal érában megvált tőle a Manchester United. A portugál ugyanis imádja az ilyen játékosokat.

A meccs embere címet Aaron Ramsey kapta, méghozzá megérdemelten. Sokkal fegyelmezettebben játszott, mint a korábbi mérkőzéseken, Xhakával párban pedig remekül oldották meg a középpályás védekezést. Ezzel együtt pedig még mindig ő járt legközelebb a győztes gólt megszerzéséhez is.

Bár a Chelsea ebben a formában ismét kellemesebb ellenfél volt annak az Arsenalnak amely leginkább a nagy tempót diktáló, rendkívül agresszív letámadást alkalmazó csapatok ellen szokott szenvedni (khm Liverpool, khm Tottenham…), mégis muszáj őket megdicsérni, mert a gól nélküli döntetlen ellenére is a szezon eddigi legérettebb teljesítményét sikerült letenni az asztalra.