Bejegyzés

Csak erős idegezetűeknek (Manchester City – Arsenal)

Akik csupán pár meccset láttak idén tőlünk, illetve a bugyikékektől, azok a fogadóirodák szorzóinak lecsekkolása nélkül is könnyen rájöhettek, hogy kibaszott nagy underdogok leszünk a vasárnapi rangadón. Ehhez hasonló alárendelt pozícióból nekifutva általában a meleg szart is ki szokták verni belőlünk (lásd.: Barcelona, Bayern elleni BL-meccsek), de szerencsére akad szabályt erősítő kivétel is, hisz 4 éve egy 1:3-ra cummantott hazai odavágó után a Heynckes-féle Bayernnek bár sikerült a faszára taposni, a hanyatt lökéséhez már nem volt elég nafta a csapatban, így az Allianzban 2:0-ra behúzott visszavágó csupán a kevesebb idegenben lőtt gólos szép halálhoz volt elegendő.

A kopasz katalán elleni tengernyi szar emlék mellett (Messi-póker, RvP labdaelrúgó-gate, Bayern elleni 5:1-es szopó szabadalmaztatása), szerencsére akad jó pár felemelő pillanat is (“Bendtner to Wilshere…Arshaviiiin”, csoportból menekülős Bayern-verés, tavalyi FA-kupa elődöntő a Red keretein belül), viszont most mégis csak az tűnik kérdésesnek, hogy mekkorára szabja majd a Papus zakóját. Igaz, az utolsó Top6-os rivális ellen lejátszott rangadónkon végre mi is egy szervezett, elképzeléssel rendelkező és játszó csapat benyomását keltettük, de a háromvédős, többnyire még mindig ad hoc módon védekező felállásunknak a Pool-meccs óta ez lesz az első találkozása egy hasonló, sőt még magasabb szintet képviselő támadó alakulat ellen. (Remélhetőleg most nagyobb sikerünk lesz legalább a támadásaink során, ha már a Vörösök szarházi védelmét nem sikerült próbára tenni.)

Parasztvakítás helyett tényleg csak abban lehet bízni, hogy Wenger nem fogja a csapattal kézenfogva összeszarni a gatyáját és olyan szervezettséggel, koncentráltsággal megyünk ki a pályára, mint legutóbb a Chelsea ellen. Utoljára 2015 januárjában nyertünk idegenben Top6-os csapat ellen, amikor is történetesen pont a Manchester City volt az ellenfél. Akkor a hét híreinek középpontjában álló Cazorla volt a kulcs, most még vele is nehéz lenne csodát tenni, mivel a City kapcsán lassan arról lehet vitázni, hogy képesek lesznek-e veretlenül végig tolni az idei bajnoki kiírást.

TV: Spíler, 15:15

Szélek szárnyán (Arsenal – Manchester City 2-1)

Elmondhatatlan, hogy mennyire szüksége volt már az Arsenalnak egy ilyen győzelemre! Nem csak a szurkolóknak, de legfőképp a játékosoknak és Wengernek. Négy éven belül harmadjára is ott leszünk az FA kupa döntőjében, és bár az elmúlt hónapok gyötrelmeit ez aligha feledteti, de az eredmény mellett a teljesítmény is kicsit talán visszaadta a lelkesedést a szezon hátralévő meccseire.

Arséne Wenger múlt héten megjelent nyilatkozatai alapján nem volt meglepetés, hogy a csapat ismét a Boro elleni meccsen látott 3-4-2-1-es rendszerben futott ki a pályára, míg Guardiola a két csapat előző találkozójához képest már a kezdő sípszótól kezdve számított Yaya Toure játékára, és a 4-2-3-1-es felállás mellett döntött De Bruynével a jobb oldalon, aki aztán Silva korai sérülését követően behúzódott Agüero mögé.

Az első félidő nagy részében a City irányított, ez pedig főleg annak volt köszönhető, hogy labdavesztés után szinte mindig hatékonyan tudták alkalmazni a kontrapresszinget, és csak kevés időt hagytak az Arsenal játékosainak arra, hogy hátulról építkezni tudjanak.

Ha az Arsenalnak volt ideje rendezni a védekezését, akkor a Manchester City alig tudott komolyabb lehetőséget kialakítani. A három középhátvéd kimagasló teljesítményt nyújtott: Holding 20 éves kora ellenére rendkívül éretten játszott, Gabriel pedig alighanem a legjobb meccsén van túl piros-fehérben. Emellett a két belső középpályás is rengeteg segített, akik folyamatosan biztosították, hogy ne kerüljön az Arsenal létszámhátrányba a pálya szélén, továbbá a Boro ellen gondokat okozó területet is sikerült lezárni a szélső középhátvédek és a szárnyvédők között.

Guardiola csapata akkor tudott igazán veszélyesen játszani, amikor az Arsenal magasan az ellenfél térfelén próbált meg labdát szerezni, azonban az ember-orientált presszing gyakran csődöt mondott és néhány hátrapassz után könnyen nyitott területet magának a Manchester City.

A második félidőben a Yaya Toure kapufáját eredményező helyzet is egy rossz letámadási kísérletből indult:

A második félidőben az Arsenal már sokkal többet tudta birtokolni a labdát, és egyre inkább átvették a meccs irányítását. Ez egyrészt annak is volt köszönhető, hogy a City letámadásának intenzitása  csökkent, az Arsenal pedig ezeket vagy gyors kényszerítőkkel, vagy hosszú labdákkal és egyéni megoldásokkal tudta áthidalni.

Sajnos a Manchester City enyhén szólva elkerülhető gólja pont akkor jött amikor az Arsenal valóban egyre veszélyesebbnek látszott, és az utóbbi hetek tapasztalata alapján akár egy látványos összeomlást is várhattunk volna Wenger csapatától, de ezzel ellentétben a lendület tovább tartott. Közvetlenül a gól után Özil lőtt kapu mellé, de Monreal egyenlítő találatára sem kell sokat várni. Bár fentebb elég kritikát kapott az Ágyúsok letámadása, ezt az akciót mégis az eredményezte, hogy sikerült megzavarni Bravot, aki taccsra vágta a labdát. A bedobás utáni jelenet pedig már ismerős lehet ebből a szezonból, de most nem mi voltunk a szenvedő alany.

Guardiolánál a szélsők labda nélkül is folyamatosan magasan helyezkednek, így itt a posztjából adódóan mélyebbről érkező Oxlade-Chamberlainnek bőven volt ideje a beadásra, a másik oldalon pedig Monrealra pont ezért nem maradt ember. Ha visszaemlékezünk a Chelsea elleni idegenbeli mérkőzésre, ott Marcos Alonso találta magát hasonló helyzetben a Kékek vezető gólja előtt.

Itt pedig érdemes kiemelni a két szárnyvédő teljesítményét, akik- bár akadt jó pár remek teljesítmény a csapatban – egyértelműen a meccs legjobbjai voltak. Monreal főleg védekezésben, Ox pedig támadásban nyújtott maradandót, amellett, hogy hátul is stabil volt. Nem egyszer az ő remek cselsorozatai teremtettek lehetőséget arra, hogy lendületben kerülhessen kapu elé az Arsenal, és a beadásai is rendre veszélyt hordoztak magukban. Az egyenlítő gól pedig ilyen szempontból jelképes is.

A fordulópontot mégis Welbeck beállítása jelentette. Ebben a játékrendszerben talán Giroud találja legkevésbé a helyét. Bár a védekezésből alaposan kivette a részét, de a csapat jóval nagyobb hasznát vette a gyors és jól cselező Welbecknek, akinek a révén a hosszabbításban is rengeteg veszélyes támadást sikerült vezetni, és ha 1-2 alkalommal jobb döntést hoz, akkor akár egymaga is eldönthette volna a meccset. Mindenesetre érdekes lesz látni hogyan fog kinézni a csapat játéka ebben a rendszerben egy mozgékony, összjátékban is erős csatárral a kezdő sípszótól kezdve.

A hosszabbításban a momentum már érezhetően az Arsenalé volt, és Alexis gólja után a végig nagyot alkotó védelem tagjai pedig lehúzták a rolót. Az Arsenal remek csapatszintű teljesítménnyel jutott a fináléba, és csak reménykedhetünk benne, hogy ez a bajnokságban is lendületet ad majd.

Megállás a lejtőn (Arsenal – Manchester City 2-2)

Mikor máskor lehetne egy több évtizede nem látott hullámvölgyből kimászni, ha nem az angol futball új messiásaként beharangozott csodaedző csapata ellen? Nos, ha ez végül nem is jött össze, de az Arsenal kétségtelenül mutatott életjeleket a Manchester City ellen, ami alapján bátran feltételezhetjük, hogy talán még nyerni fog a csapat néhány meccset a szezon végéig. 

Ha a jelenlegi forma alapján nem is, de a történelem okán némi bizakodásra lehetett oka a mostanában inkább egymás gyepálásával foglalatoskodó piros-fehér szurkolóknak. Pep Guardiola ugyanis eddig nagyon nem nyerni járt az Emiratesbe. Az ezt megelőző 4 próbálkozásból csak egyszer tudott győztesen távozni, két döntetlen illetve két vereség mellett. A sikerei számát pedig ezúttal sem tudta növelni, és bármennyire is szüksége lett volna az Arsenalnak a 3 pontra, ez a döntetlen egy közvetlen rivális ellen – kifejezetten biztató játékkal megfűszerezve – talán elég lendületet ad majd a folytatáshoz.

A kezdők terén egyik edző sem találta fel ezúttal a spanyol viaszt. Mesut Özil visszatérésével Wenger visszatért a jó öreg 4-2-3-1-hez, a másik oldalon Guardiola leginkább Navas jobbhátvédként való játszatásával igyekezte sokkolni a nézőket, de az alapfelállás maradt az utóbbi hetekben megszokott 4-1-4-1, ami esetenként De Bruyne visszalépéseivel, majd a szünet után Yaya Toure beállásával véglegesen 4-2-3-1-be váltott.

A nagy kérdést igazából az jelentette, hogy az Arsenal miként próbál nekivágni a meccsnek. A Liverpool ellen alaposan ráfáztak arra, hogy az első félidőben szinte semmilyen nyomást nem helyeztek az ellenfélre, így most egy kifejezetten proaktív hozzáállást tanúsított Wenger csapata. Az Arsenal játékosai folyamatos letámadással próbálták megzavarni a City támadásépítését, ami többnyire sikerrel is járt, de néhányszor hiba csúszott a számításba. Mivel Wenger a letámadást szokás szerint ember-orientáltan szervezte meg, így ha egy játékosa csak egy ütemet is késett, vagy nem figyelt a mögötte lévő emberre, akkor egy-egy elmozgással hatalmas területek nyíltak meg a Manchester City játékosai előtt. Ráadásul Guardiola a szélsőit pont az ilyen esetek miatt végig magasan hagyta, ami miatt ugyan csapata védekezésben sebezhetőbb lett, de gyors megindulás esetén szinte minden alkalommal közel életveszélyes lehetőséget tudtak kialakítani az Arsenal kapuja előtt.

Stones vakarhatja a fejét: az Arsenal játékosai szépen kizárták előle az összes lehetséges passzopciót az erősen ember-orientált védekezéssel.

Persze Guardiolának erre is megvolt az ellenszere: mivel az Arsenal játékosai egy az egyben próbálták levédekezni a City játékosait,  De Bruyne visszalépéseivel hatalmas terület nyílt meg az Arsenal védelme és a középpálya között, ahova Agüero előszeretettel lépett vissza. Ez eredményezte a City első gólját is.

Bár sokan Mustafi nyakába varrták a meccs első gólját, a német védőnek igazából nem marad sok választása: mivel az Arsenal játékosok jól láthatóan a saját emberükre figyelnek Caballero kirúgásánál, a pálya közepén hatalmas terület nyílt meg, ahova Agüero tudatosan be is indul. Itt Mustafi két megoldás közül választhatott. Vagy marad a helyén, és akkor az argentin egyenlő létszám mellett tisztán vezetheti lendületből a védőkre a labdát, vagy követi és megpróbálja megnyerni a párharcot. Mustafi az utóbbit választotta, és bár elfejelte a labdát, de az közvetlenül De Bruyne elé került, aki kapásból belőtte a védelemben így megnyíló résben Sané felé a labdát.

Agüero visszalépései és a hosszú labdák hatékony fegyvernek bizonyultak a City számára, amivel az Arsenal jól láthatóan nem tudott mit kezdeni. Az alábbi jelenet pár perccel a gól után:

Agüero ezúttal tisztán át tudta venni a labdát, a fordulás után pedig De Bruyne máris sprintel a Mustafi által üresen hagyott terület felé.

Emellett nem csak az Arsenal tudta jól megakadályozni az ellenfél támadásépítését, de fordítva is működött a formula, ha a hazai csapat hátulról próbált építkezni.

A City játékosai körbeveszik a középpálya közepén teljesen magányosan álló Xhakát, ezzel Mustafit a szél felé kényszerítik. Coquelin mindeközben borzalmasan helyezkedik; ahelyett, hogy második passzlehetőséget biztosítana középen, éppen Sané mögött rejtőzik indokolatlanul magas pozícióban.

Ahogy telt a mérkőzés, úgy kezdett el az Arsenal egyre agresszívabban fellépni a City játékosaival szemben, miközben Özil folyamatos mozgása rendszeresen összezavarta a vendégek játékosait. A német karmester hol a védelmi vonalak között, hol a csatárok mellett, a bugyikékek védelmi vonalában tűnt fel.

A második félidő jelentős változást nem hozott a mérkőzésen. Guardiola a gyengén játszó Sterling lecserélésével végleg átállt 4-2-3-1-re, az Arsenal lendülete pedig szépen lassan elkezdett fogyni az egyenlítő gól után, és Mustafi fejesétől egészen a lefújásig már csak egyetlen Iwobi lövést tudtak felmutatni az Ágyúsok. A Manchester City egyre inkább átvette a kezdeményező szerepet, és benne volt a levegőben a győztes góljuk, de Mustafi és Gabriel jól állták a sarat középen, a bal oldalon pedig Monreal hosszú hetek (hónapok?) óta a legjobb teljesítményét nyújtotta Arsenal mezben.

A kaotikus meccs vége igazságosnak mondható döntetlen lett, és bár a City dolgozott ki valamivel nagyobb helyzeteket, az Arsenal is bőven felnőtt a feladathoz, ami épp elég volt ahhoz, hogy a hetek óta tartó rémálom után most pár napig valamivel nyugodtabb körülmények között tudjanak készülni a soron következő, nyerhetőbbnek tűnő meccsekre.

Üdvözöljük a valóságban! (Manchester City – Arsenal 2-1)

Van amikor egy meccs végeredménye egy atomvillanás tisztaságával mutatja meg számunkra, hogy valami nagyon nincs rendben. Azonban előfordulnak olyan esetek, ahol a végeredmény közel sem reflektál kellőképpen arra, hogy mekkora zűrzavar, káosz, és elképzelés nélküli produktumot kellett végignéznünk. A tegnapi Manchester City elleni meccs az utóbbi kategóriába tartozik. A 2-1-es végeredmény akár egy szoros meccs képét is mutathatná, de aki valóban leült megnézni a Premier League hétvégi rangadóját, annak világos volt – különösen a második félidőben -, hogy a vesztes csapat csúnyán a földbe lett döngölve.

Pep Guardiola nem kevés kritikával kellett szembenézzen az elmúlt hetekben. A Leicester City elleni vereség csak a hab volt a tortán, a csapata hullámzó teljesítménye és a kiváló kezdés után az egyre zavarosabb taktikai elképzeléseit félre kellett tennie, és a kulcsembereit nélkülöző City a szezon elején is látott 4-1-4-1-es felállásban lépett pályára, ahol a hiányzó kulcsemberek helyét Fernando, Yaya Touré, és hamis kilencesként Sterling vette át. Wenger természetesen semmi váratlant nem húzott a kezdőcsapat összeállítását illetően, egyedül Iwobi váltotta Oxlade-Chamberlaint, a középpálya megerősítésének érdekében.

Annak ellenére, hogy a lefújás után senki sincs aki megkérdőjelezné a Manchester City győzelmének jogosságát, Guardiola csapata egyáltalán nem nyújtott meggyőző teljesítményt az első félidőben. A letámadásuk ugyan többször is megzavarta az Arsenal labdakihozatalait, de ha a sárga mezes játékosok képesek voltak gyors egymásutánban 3-4 passzt végrehajtani, akkor máris hatalmas bejátszható üres területre tettek szert, és ugyanez igaz közvetlenül a labdaszerzés utáni szituációkra is. Így született meg az Arsenal vezető gólja is, ahol Cech kigurított labdája után Bellerin senkitől sem zavartatva vezethette a labdát métereken keresztül, hogy aztán egy egyszerű passzal hozza játékba a visszalépő Sanchezt, aki az idén már sokszor látott formula alapján hozta helyzetbe a helyére betörő Walcottot.

Alexis játéka messze kiemelkedett az Arsenal játékosai közül az első félidőben. Hét próbálkozásból öt sikeres cselt hajtott végre, és ezek által is az ő egyéni képességei jelentették a menekülést a City letámadása elől, amik után így nagyobb területet játszhatott be az Arsenal, és a félidő végéig Walcott még egyszer jó helyzetbe került (miután Sanchez mozgása pozíción kívülre sodorta Kolarovot), továbbá a City védelmének mindkét oldalán egyszer-egyszer jól kombináltak az Ágyúsok. A bal oldalon Iwobi gólját les miatt érvénytelenítették, a másikon pedig Özil és Alexis kényszerítője után menteni tudtak a City védői. A másik oldalon közvetlenül Walcott gólja után a beinduló De Bruyne mozgását nem sikerült lekövetni, a beadása után Sterling fejelt a kapu torkából mellé. Az ilyen beindulásokkal többször is meggyűlt a baja az Arsenal játékosainak, de az első félidőben ennél több igazán nagy helyzetet nem alakított ki a hazai csapat. Silva és De Bruyne ugyan néhányszor megtalálták az üres területet az Arsenal védelmi vonalai között, de összességében az Arsenal szervezetten védekezett, a játékuk pedig a veszélyes ellentámadás lehetőségét is magában rejtette.

Az első félidő az Arsenalnak állt, de a szünet után teljesen más sebességfokozatban kezdett el játszani a Manchester City. Labdavesztés után egy másodpercnyi előnyt sem adtak az Arsenal játékosainak, a labdás játékost egyszerre legalább ketten támadták, aminek az esetek nagy százalékában labdaszerzés lett az eredménye. Ráadásul Sané gyors gólja után mentálisan is a padlóra került a vendég csapat, és csak idő kérdése volt mikor fogja megfordítani a meccset a City.

A Manchester City által visszaszerzett labdák az első illetve második félidőben. A szünet után nem csak hogy sokkal többször sikerült labdát szerezniük az Arsenal térfelén, de mindezt veszélyesebb pozíciókban is érték el. Gegenpressing csúcsrajáratva.

Ami tehát késik, az nem múlik; sorozatos védelmi hibák után ( De Bruyne teljesen szabadon kapta a labdát bedobás után, Monreal nem a vonal felé terelte Sterlinget) megszerezte a vezetést a Manchester City. Nehéz persze elmenni a tény mellett, hogy mind Sané, mind pedig Sterling találatait lesállás előzte meg. Az első esetben még valóban sasszemre lett volna szüksége a partjelzőnek, hogy kiszúrja a dolgot, de másodjára David Silva egyértelmű lesállásnál próbált játékba avatkozni, és így annak ellenére, hogy nem akadályozta Cech-t a labda útjának követésében, maga a mozdulat megzavarta a kapust. Ennek ellenére a játék képe alapján az Arsenal valóban nem érdemelt semmit ezen a meccsen. A szünet után a Manchester City teljesen megsemmisítette a riválisát. Nem gólokkal, nem végtelen mennyiségű gólhelyzettel, de olyan magas szintű védekezéssel aminek hála az Arsenal játékosai még csak az ellenfél térfelére is alig tudtak eljutni. Az Ágyúsok csupán 20 sikeres passzt hajtottak végre a pálya utolsó harmadában, és egyetlen kulcspasszt számláltak, miközben a másik oldalon a zseniális Kevin De Bruyne pusztán egymaga 7 alkalommal hozta helyzetbe a társait.

A két csapat lövései a szünet után. Nem nehéz kitalálni a képek gazdáját…

Miközben a City épp megalázó fölényben futballozott az Arsenal ellen, Arséne Wenger kétszer változtatott önként a csapatán. Alex Oxlade-Chamberlain váltotta Alex Iwobit, majd Coquelin helyére beállt Olivier Giroud. Wenger próbálta támadóbbá változtatni a csapatát azzal, hogy a borzalmasan gyengén játszó védekező középpályása helyére egy labdával dinamikus játékost küld be, illetve Giroud révén sokkal direktebb lehetett volna az Arsenal játéka, Wenger azonban megfeledkezett arról, hogy valahogy szabadulni kellene a City nyomása alól. A személyek ugyan változtak a pályán, de a terv változatlan maradt. Már ha létezett egyáltalán olyan. Immár megszámlálhatatlanul sokadszor lehetünk szemtanúi annak, hogy az Arsenal teljesen ötlettelenül, és gyámoltalanul játszik olyan csapatok ellen, amelyeknek konkrét terve van arra, miként semlegesítsék Wenger csapatának játékát. Amíg a sokszor bármiféle különösebben kidolgozott taktika nélkül kiálló kis és középcsapatok ellen legtöbbször elég a játékosok egyéni képességeinek érvényesítése addig az olyan csapatok ellen, amelyek szisztematikusan taposnak rá az Arsenal tyúkszemére a Wenger féle terv tízből kilenc alkalommal csődöt mond. Néha ugyan egy jól működő alap sikert jelenthet, de amint komolyan alkalmazkodni kellene az ellenfélhez, és bele kell nyúlni a meccsbe, rendre Wenger húzza a rövidebbet. Így is jól lehet teljesíteni topszinten is, láthatjuk ezt Luis Enrique és Zinedine Zidane példáján. Nekik viszont jóformán minden poszton a világ legjobb játékosai állnak rendelkezésükre, míg Wenger sokszor a saját klasszisaiból is csak vér és veríték árán tudja kihozni a legtöbbet.

Az elmúlt hét eredményei valószínűleg most visszarántják az Arsenalt a valóságba. A számok alapján eddig is nyilvánvaló volt, hogy az Ágyúsok jócskán túlteljesítenek az idei szezonban. A 38 lőtt góllal ott vannak ugyan Európa elitjében, de a tény, hogy ezt a mennyiséget 80 kaput eltaláló lövésből sikerült elérni (ami csak a 7. helyre elég a bajnokságban) már jóval árnyaltabbá teszi a képet. Január végéig az Arsenal sorsolása igencsak kedvező, ami miatt akár néhány ponttal még sikerülhet is közelebb lopózni a Chelseahez, illetve tartani a lépést az élbollyal, de magának a játéknak a minősége, illetve hogy néhány kulcsjátékosunk már most fizikai és mentális állóképességének a határán van, közel sem azt vetíti elő, hogy az Arsenal szurkolóinak a szezon végén még mindig a bajnoki cím miatt kell majd izgulnia.

Klasszis. Csatár?

Arséne Wenger évek óta hangoztatja, hogy elképesztő szinten lecsökkent a klasszis csatárok száma az európai futballban. Ennek a következményeit mi is tapasztaltuk, hiszen az elmúlt 4 évben egyaránt úgy futottunk neki a szezonnak, hogy az az Olivier Giroud volt az első számú csatárunk, aki ugyan kétségkívül hasznos, és minden évben megbízhatóan meglövi a maga körülbelül 20 gólját, de világklasszisnak azért nehezen nevezhetnénk. Mivel már a Papa is érezte, hogy a helyzet tarthatatlan, és a piacon ismét nem volt vízben oldódó instant klasszis, szétnézett házon belül, hogy a meglévő hozzávalókból mit lehet összekutyulni. Az Arsenal eddigi összes tétmeccsén – a Ligakupa kivételével – az az Alexis Sánchez kezdett a középcsatár pozíciójában, aki az előző két évben a pálya szélein nyújtott világklasszis teljesítményt. Éppen ezért húzhattuk alaposan a szemöldökünket a szezon első néhány hetében Wenger döntésén, de az elmúlt néhány meccs úgy tűnik, hogy mégis a Papát igazolja.

Alexis Sánchez azonban közel sem a hagyományos középcsatár szerepkörét látja el. Rengeteget mozog a pályán horizontálisan és vertikálisan is egyaránt, az első meccseken pedig különösen szenvedett azzal, hogy mikor tartsa a pozícióját, mikor hagyja el a helyét, és mikor induljon be az ellenfél védelme mögé. Ezzel együtt a játékostársaknak is időbe telt mire hozzászoktak ahhoz, hogy most nem egy 190 centis jóképű, de kevésbé mozgékony francia képe villan fel a mágnestábla csúcsán. Sánchez jelenlegi szerepköre jóval közelebb áll a hamis kilenceséhez. A “posztot” sokan szeretik Pep Guardiola nevéhez kötni, de már jóval a katalán edző feltűnése előtt is jelen volt a futballban, habár egy jó időre eltűnt a fiók mélyén.

pepleo

Guardiola Messi képében találta meg a tökéletes hamis kilencest.

Ha az első igazán híres hamis kilencest keressük, akkor vissza kell mennünk egészen az 1930-as évekig. Akkoriban a világ egyik legjobb nemzeti csapata az osztrák Wundermanschaft volt, amelynek első számú sztárjátékosa Matthias Sindelar. Később Magyarországon az MTK-ban Palotás Péter játszott remekül a középpályára rendszeresen visszalépő középcsatárként, majd az Aranycsapatban már Hidegkuti Nándor által vált híressé ez a fajta játék az angolok elleni 6-3 után. Aztán az idő múlásával ez a dolog szépen lassan eltűnt, egészen a 2006/2007-es szezonig, amikor a Roma edzője, Luciano Spalletti a csapat kapitányában, Francesco Tottiban látta meg a lehetőséget, hogy a csatár helyéről indulva, de az esetek nagy többségében középpályásként üzemelve vezesse sikerre a csapatát. A dolog bejött. A Roma látványos futballt játszott, Totti pedig begyűjtötte az Aranycipőt. Az viszont nem véletlen, hogy ma már a legtöbb embernek Guardiola csoda Barcelonája és Lionel Messi jut eszébe, ha azt mondják neki, hamis kilences. 2009-ben a Barcelona fantasztikus futballal 6-2-re verte idegenben a Real Madridot, méghozzá annak köszönhetően, hogy Pep Guardiola meghúzta a váratlant, és Samuel Eto’o-t kivezényelte a jobb oldalra, Messi pedig a középcsatár helyéről rendszeresen visszalépett a középpályára, így a madridi védők egyszerűen nem tudták eldönteni, hogy kövessék az argentin mozgását, hogy ezzel maguk mögött üres területet nyissanak meg, vagy maradjanak a helyükön, amivel viszont a középpályán nyer a Barcelona egy szabad embert. 

Később, amikor az Arsenal eladta Emmanuel Adebayort a Manchester Citynek, Arséne Wenger nem vásárolt a helyére másik középcsatárt. Ehelyett az addig leginkább a visszavont ék posztját betöltő Robin Van Persie került egy sorral előrébb, és az Arsenal végleg átváltott 4-2-3-1-es játékrendszerre. Wenger hitt benne, hogy a holland képes lesz alkalmazkodni az új helyzethez, és annak ellenére, hogy az első néhány meccsén képtelen volt a kapuba találni, később világklasszis szintre emelkedett, és amellett, hogy utolsó londoni szezonjában 37 gólt szerzett, a társai számára is ő teremtette a legtöbb lehetőséget, hogy aztán a Manchester Unitedben már klasszikus középcsatárként söpörje be ismét a gólkirályi címet.

Hasonlóan nehézkesen indult most Alexis Sánchez szezonja is az új szerepkörében, de minden jel arra mutat, hogy mostanra belejött a dologba. Ehhez viszont kellenek olyan játszótársak is, akik alá tudnak játszani a chilei erényeinek. Amikor Sánchez a bal oldal felé mozog, Iwobi a középpályára belépve kerüli el, hogy a két játékos egymás nyakát tapossa, ha pedig a középpálya felé mozog, akkor Theo Walcott támadja az így keletkezett bejátszható területet.

false9

A Basel elleni második Arsenal gól tökéletes példája a hamis kilences szerepének tökéletes alkalmazására. Sánchez visszalép, a védők pedig kilépnek rá, így a kényszerítő után Walcott egy hatalmas üres területet futhat be, hogy pontos befejezéssel megszerezze csapata második találatát.

Sánchez csatárként való alkalmazásának hátterében továbbá ott leselkedik még az örökmozgó chilei energiafelhasználásának célirányossá tétele is. Amíg a két szélen a védőmunkából úgy kellett kivennie a részét, hogy rendszeresen visszazár, illetve felveszi az ellenfél szélsővédőjének a mozgását, most elsődlegesen az ellenfél középhátvédjeit kell letámadnia (szegény Cahill…). Az agresszív presszing idén egyébként is kiemelt szerepet kap az Arsenalnál, aminek köszönhetően az előző két bajnokin és a Basel elleni meccsen 8 rúgott gól mellé mindössze egyet kapott az Arsenal, azt is büntetőből. Alexis pedig a Basel ellen nem csak kiosztott két gólpasszt, de még számos helyzetet kialakított a csapattársai számára, és kis szerencsével ő maga is jó párszor betalálhatott volna. A bajnokságot és a Bajnokok Ligáját figyelembe véve pedig átlagban meccsenként két helyzetet teremt, és összességében is ő a legeredményesebb ilyen tekintetben az Arsenal keretéből 15 kialakított gólhelyzettel.

Nem véletlen, hogy Wenger az átigazolási időszak utolsó napjaiban egy olyan középcsatárt szerződtetett, aki szintén gyors, agresszív és az összjátékban is kiválóan használható. Lucas Pérez már a kupában megcsillogtatta az erényeit, és az alapján jó váltótárs lehet Alexis számára. Így viszont kérdéses, hogy mi lesz Olivier Giroud-val, aki enyhén szólva nem illik ebbe a folyékony, rengeteg mozgásra és helycserére épülő, agresszív letámadással fűszerezett játékba. A francia idén még egyetlen alkalommal sem lépett pályára kezdőként, és bár az eddigi szezonokban előbb-utóbb mindig kiharcolta magának a kezdő pozíciót, most viszont jóformán csak a sérülésekben bízhat. A Sánchez-Iwobi-Walcott trió szinte tökéletesen kiegészíti egymást, és ennek köszönhetően az Arsenal az utóbbi néhány meccsen rég nem látott látványos futballt produkált. Viszont mindannyian tudjuk, hogy Wenger kártyavárai alól sajnos elég gyakran sikerül kirántani az alapot.

Insert Coin To Continue

  • Nagyjából 1 hét múlva megkezdődik a valódi őrület az átigazolási piacon.
  • A 2016-os nyári lehet minden idők legnagyobb pénzmozgású transzfer-időszaka.
  • Kiváltképp igaz lehet ez a megállapítás a Premier League-re.
  • Ezt nagyon jól tudják a játékos-ügynökök is, akik hivatalból tesznek az érzelmekre.
  • Ezúttal rendesen ki kell nyitni a bukszát Arséne Wengernek.

Figyelemmel követve azt, hogy Granit Xhaka miként űzi a játékot az Európa-bajnokságon, mindenféle túlzás nélkül kijelenthetjük azt, hogy nagyjából 20 millió fontot spóroltak azzal, hogy Granit még a torna előtt érkezett meg és fúdekurvajó, hogy az Arsenalhoz, amit természetesen nagyban segített az, hogy már egy éve folytak a tárgyalások a játékos és a klub között, magyarul vélhetően a bajnokságok végezetével már csak a papírmunka maradt hátra.

Mielőtt tovább haladnánk, nézzük meg azt, hogy a pénzen kívül még mi folyik formailag a színfalak mögött egy átigazolás során, illetve hogy milyen kardinális sarokpontjai vannak egy átlagos szerződésnek:

START
Az ajánlatnak mindenképpen valamilyen írásos formában kell megérkeznie az adott klubhoz, amit a klub szándékai szerint vagy azonnal elutasíthat, vagy megkezdődhetnek a tárgyalások a két klub között addig, amíg megállapodás történik az árban.

Az ügynök szerepe
Ha nem érkezik be konkrét ajánlat, klub megkérheti az ügynököt, hogy képviselje őket, és találjon egy vevőt az adott játékosnak, ez a legtöbb esetben akkor történik, amikor a játékos a padon tölti az ideje nagyobb részét. Minden más esetben az ügynöknek először engedélyt kell kapnia a klubtól, hogy tárgyalhasson más klubokkal az általa képviselt játékost érintően, és a legtöbbször a klubok ekkor meghatároznak egy minimális árat, amit az ügynöknek kommunikálnia kell az érdeklődők felé. Csak ezután kezdheti meg az ügynök a munkát és a kapcsolatfelvételt a vezetőedzőkkel, a vezető játékos-megfigyelőkkel vagy az átigazolásokért felelős vezetőkkel a kluboknál.

Mivel a legtöbb ügynöknek nem csak egy ügyfele van, így általában előre bekérik az engedélyeket a kluboktól a tárgyalásokra, és az esetek többségében a munkájuk ezután klasszikus telemarketinges formát ölt, a beszélgetések során leginkább arról érdeklődnek, hogy az adott vásárlónak mire van szüksége (középpályásra, bal szélsőre, középső védőre, csatárra).

Mi történik azután, ha a két klub sikeresen megállapodott az árban?
Az összegben való megállapodás koránt sem jelenti azt, hogy az átigazolás automatikusan végbemegy, valójában ekkor kezdődik meg az ügynök igazi munkája, hogy a személyi igényeket és részleteket átrágva a lehető legjobb üzletet kösse a játékos számára, és valójában ez az, ami egy átigazolás során az ezzel töltött időt elnyújtja. A legfőbb tényezők ebben a játékidő mennyisége, a játékos fizetése és a szerződés hossza.

Fizetések és aláírási pénz
Túl azon a nem túl nagy titkon, hogy az ügynökök szeretnék a lehető legmagasabb fizetést kialkudni a képviselt játékosoknak egy átigazolás során, további okosságokkal is operálhatnak. Ilyen például az évről évre emelkedő fizetés, amit az befolyásolhat, hogy egy játékos hányszor lép pályára egy adott szezonban. Másik fontos pont még az aláírási pénz, ami ligánként eltérhet, és a klubok financiális erejének függvényében más és más lehet, és ezt is nagyban befolyásolja az, hogy a játékosnak mennyi játékpercet garantál egy szezon során az adott klub.

Bónuszok
Ez már a finomhangolása az alkudozási folyamatnak, és továbbra is főként csak pénzről van szó, méghozzá nem kevésről, meg némi pofátlankodásról és baromi sok ezzel töltött időről. Itt szó lehet lojalitási bónuszról, amit a játékos akkor kap, ha kitölti a szerződését a klubnál, tehát nem csak az van ilyenkor, hogy a klub kénytelen ingyen megválni a játékostól, hanem még a szezon utolsó meccsnapján ezt a bónuszt is kifizeti számára. Szó lehet még pályára-lépési bónuszról, amit általában meghatároznak egy X összegben, és ha a játékos kezdőként lép pályára, akkor megkapja az összeg 100%-át, csereként az 50%-át, a padon maradásért pedig a 25%-át.

További bónuszok lehetnek még: bajnoki cím vagy kupagyőzelem után kapott, európai kvalifikáció után vagy meghatározott számú kupaforduló után kapott bónuszról. De van még olyan, hogy gólszerzési bónusz, clean sheet bónusz, válogatottsági bónusz vagy az elnyert személyes díjak utáni bónusz. Egy fiatal játékos esetében szó eshet még a felnőtt csapatban való szereplés utáni bónuszról, sőt, és ez a legjobb, létezik kiesés utáni bónusz is, mikor az adott csapat kiesik a legfelsőbb pontvadászat csapatai közül, ám mégis kénytelen fájdalomdíjat fizetni ezután egy játékosnak.

Reklámjogok
Ez az egyik legfontosabb pontja a szerződésnek, ugyanis itt jönnek elő csak az igazán nagy pénzek, hiszen számtalan esetben van az, főként egy már befutott, jól marketingelt klasszis játékos esetében, hogy a klubbéli éves fizetésének sokszorosát keresi meg a reklámszerződéseivel (amit van, hogy elfelejt leadózni Meseország népének javára). A bevett szokás ezekben az esetekben, hogy a játékos megtartja a reklámjogait, és az ügynöke segítségével felépíti a saját imidzs-cégét, aminek az adott klub egy maghatározott összeget fizet azután, hogy bárhol felhasználja a játékos nevét, fotóját vagy népszerűségét a saját javára.

A játékos szerepe a folyamatban
Ha mindezen fenti dolgokban sikerül is megegyezésre jutni, egy játékos még mindig dönthet úgy, hogy mégsem él az átigazolás lehetőségével (ez történt Jamie Vardy esetében is). Éppen ezért szokta a legtöbb ügynök azt kérni az ügyfelétől, hogy hadd intézzen minden pályán kívüli dolgot egyedül, mert az nem mindig kifizetődő a tárgyaló felek számára, ha egy focista önnön erejétől fogva gondolkodik. Az ügynök természetesen a komplett folyamatról tájékoztatja az ügyfelét, és a financiális részen túl a legtöbb esetben a játékos döntését a klub ambíciói, a klub háttere és infrastrukturális felszereltsége befolyásolja, továbbá az egyik legfontosabb rész itt egy játékos számára az, hogy az adott klub mennyire tudja őt egészségesen és fitten tartani – egy muhahát a részünkről azért mindenképp biggyesszünk be ide, mert nagyon könnyen megeshet, hogy az Arsenalnál ennél a rákfenénél bukik meg a legtöbb komoly átigazolás, nem pedig az ambíciók, a kupák vagy a pénz miatt.

Ha mindezt sikerült megbeszélni a játékossal és annak családjával, akkor általában ezután következhet az orvosi vizsgálat – de még utána is dönthet úgy a játékos, hogy mégsem.

Az ügynök bérezése
Az ügynököt kizárólag egyetlen fél fizetheti az átigazolás során, ez az esetek 99%-ban a vevő klub, és a vételi összegből kapja meg a saját maga százalékát vagy az ügyfelével kötött szerződése, vagy a vevő klubbal történt egyezkedés alapján. Minden más bérezés játékos és ügynök között, főként a reklámszerződések esetében egyéni megállapodáson alapszik.

Véglegesítés
Amennyiben mindenben sikerült megegyezésre jutni a tárgyaló felek között, benyújtásra kerülnek a hivatalos papírok a liga szervezeteihez, és megkezdődik a regisztráció, ami szintén időbe telik. Ez a 2 szervezet az angol bajnokság esetében az FA és a Premier League, a regisztrációhoz benyújtott papíroknak pedig minden a szerződésben foglalt dolgot tartalmaznia kell.

Cuki, nem? Aki profi játékos és olvassa a sorokat, mindazonáltal még nincs ügynöke, nyugodtan keressen meg minket, hiszen nekünk is az lenne a legfontosabb, hogy jól érezd magad az adott klubnál, és az erkélyedről szép legyen a kilátás – az a horribilis pénz, amit a bőrödön keresnénk csak másodlagos.

clash of the titans

Egyelőre elég nagy csend honol az átigazolási piacon az Európa-bajnokság miatt, de a fenti kép sokat elárulhat arról, hogy milyen szezonnak is nézünk elébe a Premier League-et illetően, minden bizonnyal az egyik legkiélezettebb bajnoki versenyfutás következhet a 2016/17-es idényben.

A piacon való masszív költést nem csak a megemelkedett televíziós közvetítési díjak borítékolhatják, hanem annak ténye is, hogy tavaly a legtöbb nagy klub önmagához mérten igencsak alul teljesített – még fontosabb azonban, hogy sok esetben új edzőket üdvözölhetünk a nagy csapatok élén. Az új menedzserek első kérdése pedig minden esetben a mennyit költhetek, és ha történetesen olyan klubokról van szó, mint a Manchester City, a Manchester United és a Chelsea (de nyugodtan idevehetjük a Liverpoolt is), nem nehéz megjósolni, hogy elég komoly összegek fognak gazdát cserélni július 1-től kezdődően.

José Mourinhoról tudjuk, hogy kifejezetten kerüli az olyan klubokat munkavállalás szempontjából, ahol nem verhet el remek üzleti és emberi érzékekkel megáldva pár százmilliót új játékosokra, s ugyan eddig csak egy védőt vett (nahát, nahát) a Villarealtól, de azt is 40 millió fontért. Pep Guardiola előtt vélhetően még a korábbiaknál is újabb távlatok nyílnak meg akkor, ha kap egy bankszámla kivonatot Manszúr sejktől, de Antonio Conténak sem kell majd sokat könyörögnie azért, hogy Abramovics megnyissa a csapot annak érdekében, hogy legalább a 10. helyig eljussanak jövőre is, mielőtt kirúgják az olaszt, és jöhet Hiddink, hogy megtartsa a pozíciót. És az is biztos, hogy amikor Jürgen Klopp döntött arról, hogy érthetetlen módon a Liverpool edzője lesz, nem azzal győzték meg, hogy egyfajta kraut-Kozsóként nem költhet eleget a legújabb heavy metál zenekarára. A Tottenhamnél meg edzőtől függetlenül is csak simán előszeretettel és szarul költenek minden évben, szóval mindezek függvényében valószínűsíthető, hogy drasztikusan megemelkedett árak fognak repkedni a sajtóban akkor, amikor a PL klubok kopogtatnak.

A modern futball történetének egyik legnagyobb sokkját már így is túléltük az elmúlt egy hónapban, mikor is a Watford visszautasította a Leicester City 30 millió fontos ajánlatát Troy Deeneyért, amivel a második helyre szorult az, hogy a Leicester City 30 milliót ajánlott a Watford csatáráért, Troy Deeneyért. Nem állítjuk, hogy nem ér 30 milliót, azt meg végképp nem, hogy igen.

Na most Arséne Wengerrel pénzköltés szempontjából nincs sok baj, azt leszámítva, hogy nem szereti túlkölteni magát, és kifejezetten fázik attól, hogy jóval többet fizessen egy játékosért annál, mint amit közgazdászként gondol az értékéről – ez pedig még akkor is így volt, ha egy Chamakh-kal kellett nekifutni a szezonnak csatárposzton. Ez a hozzáállás nagyon sok esetben indokolt és admirálható is, hiszen te sem fizetsz 8 milliót egy kocsiért, amelyről azt gondolod, hogy csak 4-et ér.

Arsene-Wenger-001

Ez egészen addig működik így, amíg nem találod ott magad, hogy rohadtul kellene egy kocsi, és ezt az autódílerek is pontosan tudják rólad. Egy ideig lehet biciklizni, mert amúgy nagyon egészséges dolog, de ha valóban messzire akarsz jutni, akkor fontolóra kell venned az ajánlatokat, és lépned kell valamit.

Nem kérdés, hogy az Arsenalnak valóban erősítenie kell a keretének több fontos pontján is, és az sem kérdés, hogy ez sokba fog kerülni, már csak azért is, mert jelenleg nem sok klasszis játékos érhető el reális eséllyel Európában, így nagyon valószínű, hogy a legnagyobb klubok ugyanazokért a futballistákért fognak versenyezni, és habár nekünk megvan a BL szerepléssel az az előnyünk, ami a Unitednek, a Chelsea-nek és a Liverpoolnak nincsen, ettől függetlenül a pénz fog beszélni a legtöbb esetben.

Az sem véletlen, hogy eddig talán Granit Xhaka volt az egyetlen komoly érkező ezen a nyáron a bajnokságba, és róla sem állíthatjuk azt, hogy már egy befutott klasszisról van szó, ámbár mégis 30 millió fontot kellett érte fizetni. Ennek ténye, valamint annak, hogy hajlandóak lettünk volna 22 milliót fizetni egy 29 éves játékosért, bizonyos Jamie Vardyért, megkínálva őt egy heti 120 ezres fizetéssel, talán már azt a nagyon üdvözítő dolgot jelzi, hogy ezúttal az Arsenalnál is eldöntötték, hogy mindent megtesznek az előrelépés érdekében, és nem csak azt, ami 100%-ig biztonságos és 100%-ig jövedelmező.

Mindezen folyamatokba azért könnyen lehet, hogy csúnyán belefostak most a britek az EU-s kilépésükkel, és csak egy tipp, de inkább egy kérés: ha profi módon értesz a közokirat hamisításhoz, akkor húzzál Londonba, mert egyrészt komoly pénzek várnak rád, másrészt így most tehetsz valamit a csapatodért, nem beszélve a labdaügyes afrikaiakról, akiknek bizony nem áruk, hanem értékük van.