Bejegyzés

Naná, hogy Wenger a hibás! (Stoke City – Arsenal 1-0)

Szóval itt vagyunk újra. Pontosan a második meccsig kellett arra várni, hogy az eredmény kicsapja minden Arsenal szurkolónál a biztosítékot, pedig igazából nincs új a nap alatt. Ha belegondolunk az Arsenalnak szurkolni – na meg az Arsenal meccseiről írni – a világ egyik leghálásabb és leghálatlanabb feladata egyszerre. Unos untig ismertjük már az összes forgatókönyvet, a hibákat, igazából minket már nagyon nem lephet meg semmi. Őszintén, csodálkozott bárki azon, hogy nem pont a Stoke otthonából fogunk először csalódott távozni? És mégis ki a hibás ezért? Naná, hogy Wenger. Meg a bíró.

A probléma az Arsenallal már akkor látszódott, amikor hivatalosan is kihirdetésre kerültek a kezdőcsapatok. Wenger a védelemben ismét két olyan játékosra számított, akiknek eredendően nem ez az elsődleges posztja, ami még magyarázható lenne a kényszerűséggel, de ne feledjük, hogy miközben Monreal a háromfős védelem tengelyében szerepelt, addig Mertesacker a kispadon pislogott, míg Holding a keretbe sem került be. A probléma ezzel csak annyi, hogy amíg Monreal tökéletesen alkalmas arra, hogy a három középhátvéd közül a bal oldali játékos szerepkörét ellássa, a tengelyben teljesen más kvalitásokra van szükség. Itt jóval kevésbé kap szerepet az atlétikusság, de annál inkább fontos a helyezkedés és a játékszituációk olvasása. Ráadásul így, hogy Monreal középen szerepelt, a bal oldali védő posztját ismét az a Kolasinac látta el, akiről sokan azt feltételeztük, hogy tökéletes jelölt lesz a bal oldali szárnyvédő szerepkörére, Wengernek azonban érthetlen módon mintha teljesen más tervei lennének vele.

Amikor Wenger a mérkőzés után arról kérdezték, hogy miért Hector Bellerin játszott a bal szélen, a francia elárulta, hogy a meccsektől függően dönti el, hogy ő vagy Chamberlain játszik-e azon az oldalon. Ezek szerint Wengernél Kolasinac szinte számításba sem jön az eredeti posztján, és inkább játszat valakit, akinek ez a szerepkör egyáltalán nem áll jól. Oxlade-Chamberlain valóban sokkal hatékonyabb jobb oldali szárnyvédőként, mivel egy az egyben szinte bárkit bármikor képes megverni, utána pedig már csak kevés lehetőség közül kell választania, a másik oldalon viszont ha az erősebb lába felé próbál cselezni, akkor csak szűkíti a területet, és nem biztosítja a csapata számára a szélességet ami ezen a poszton kulcsfontosságú. Ez a szituációi Bellerin esetében is fenn áll, ráadásul a spanyol még csak nem is képes olyan szinten kis területen megtartani a labdát mint az angol párja. Ráadásul mivel rendre a gyengébbik lábára kapja a labdát, szinte mindig legalább egyel több érintésre van szüksége, amivel jócskán lelassul a támadások lendülete. Wenger valamiért úgy döntött, hogy inkább egy félmegoldást választ ahelyett, hogy a lehető legésszerűbb opció mellett tenné le a voksát.

Hiába állt tehát a teljes előszezon a rendelkezésére szinte a teljes kerettel, Arséne Wenger még most a bajnokság második fordulójában sem tudja pontosan, hogy milyen összeállításban tud a csapata a legjobban szerepelni, és egyes posztokra kik a legmegfelelőbb játékosok.

Az enyhén szólva érdekes összeállítás ellenére is sikerült azonban a mérkőzés elejétől nyomás alatt tartani a Stoke City-t, és a helyzetek alapján már akár az első félidőben is megnyerhette volna a meccset az Arsenal. Néhány gyors váltással nagyon könnyen zavarba lehetett hozni a Stoke védelmét, ami a bal oldalra különösen igaz. Bellerin többször is ígéretes pozícióba került, de nem egyszer érződött, hogy ha a helyén egy a poszton természetesebben mozgó játékos szerepelt volna, sokkal gyorsabban és pontosabban is be lehetett volna fejezni a támadásokat.

A Stoke látszólag végig az eredmény védésére volt berendezkedve. Az Arsenal térfelén labdás játékosra nyomást szinte soha nem helyeztek, többnyire csak az elülső három játékos próbálta lezárni a passzopciókat az Arsenal védői elől, de őket többnyire néhány kombinációival sikerült kijátszani. A legnagyobb gondot a kapu előtt felhúzott fal jelentette, különösen a mérkőzés záró szakaszában. Erről azonban egy kicsit később.

Előbb beszéljünk a Stoke kontralehetőségeiről, amiket megfelelő szervezettséggel könnyedén le lehetett volna védekezni, ezzel szemben a győztes gólt is egy labdavesztés utáni gyors megindulásból szerezte a hazai csapat.

Amit először érdemes a gólnál megfigyelni, az Ramsey pozíciója. Annak ellenére, hogy papíron a walesi a pálya közepén szerepel, az ideje nagy részét az ellenfél védelmi vonalának közelében tölti. Ez különösen fontos az Arsenal szempontjából, hiszen nagyon kevés olyan játékos szerepel a csapatban, aki megfelelő beindulásokkal tudja segíteni a támadásokat, amik kevésbé teszik kiszámíthatóvá a csapat játékát, és ezeket a beindulásokat a védelem is nehezebben tudja lekövetni. A probléma tehát elsősorban nem ez, hanem hogy ezt a szituációt mennyire képtelen kezelni az Arsenal.

Xhaka eladja a labdát a pálya közepén, de a legnagyobb hibát akkor véti, amikor megpróbálja azt azonnal visszaszerezni. Ramsey pozíciója miatt Xhaka letámadásával teljesen megnyílik a pálya közepe. A svájcinak az eladott labda után a pozícióját kellett volna tartania, mert így a pálya teljes középső része megnyílt a hazai csapat számára, hogy tisztán a védelemre vezethessék a labdát.

A baj azonban még így is elkerülhető lett volna, amennyiben a védelem tudja tartani a megfelelő távolságot a csapatrészek között. Ha Monrealék magasabban helyezkedtek volna, akkor már csírájában el lehetett volna folytani a kontrát, a középpályától távol meghúzott védelmi vonal miatt azonban a pálya hosszában szerkezetileg teljesen szétesett az Arsenal, ami biztosítja a megfelelő mennyiségű területet ahhoz, hogy lendületből érkezhessenek a Stoke játékosai, ezzel reaktív szerepre kényszerítve a vendég védőket. Ez egy megszokott hiba az Arsenal részéről: a letámadás nem kollektívan történik, míg egy játékos nyomás alá akarja helyezni az ellenfelet, addig a többiek teljesen máshogy reagálják le a szituációt. A játékosok ösztönösen cselekszenek, mert nincs konkretizálva a forgatókönyv ilyen esetekre.

Hátrányban menetrendszerint érkezett is a pályára Olivier Giroud, aki a falban egy-egy gyors pörgetéssel egyből veszélyt tudott teremteni, ebből született Lacazette gólja is, amit aztán jogosan les címén érvénytelenítettek. Tényleg hangyfasznyin múlott, hogy ne helyezkednej a leshatáron túl a francia, és általában ennél egyértelműbb helyzeteket is el szoktak engedni a partjelezők, de most jól tippelt a sporttárs. Tippelt, mert ezt a pár milliméteres lest szabadszemmel egyszerűen nem lehetett kiszúrni. Amit viszont ki kellett volna szúrni, az a három egyértelmű büntető, amiket végül nem kapott meg az Arsenal.

Amíg Wenger a Leicester ellen a cseréivel remekül tudott belenyúlni a mérkőzésbe, ezúttal a hajrában tökéletesen kivette a csapatát a meccsből Iwobi és Walcott beküldésével. A probléma nem is elsősorban az érkezőkkel volt, sokkal inkább azokkal akik elhagyták a pályát. Már Giroud beállításánál is elég komoly hiba volt, hogy nem Bellerin, hanem Kolasinac hagyta el a pályát, így továbbra is egy olyan játékos foglalta el a bal oldalt, akinek mindent második szándékból kellett megoldania. Később Lacazette és Xhaka lehozatala pedig gyakorlatilag a fehér törülköző bedobásával ért fel. A Stoke tömörülő védelme ellen Xhaka kreativitása nagy fegyvertény lehetett volna, Lacazatte személyében pedig a csapat egyik leggólveszélyesebb játékosa hagyta el a pályát.

Steven Gerrard a meccs után a BT Sports közvetítésében kiemelte, hogy az Arsenalnak túl sok technikás játékosa volt a pályán, akik nem voltak képesek elvégezni a piszkos munkát. Remélhetőleg a Liverpool legendája edzőként lelkiismeretesebb munkát végez, az Arsenal problémája a hajrában ugyanis pont az volt, hogy az újabb és újabb támadók felpakolosával egyre kevesebb kreatív játékos maradt ott a pályán. Épp emiatt Özilnek is egyre mélyebben kellett labdát kérnie, ezzel esélyt sem teremtve arra, hogy a tizenhatos közelében megtalálja a rést az ellenfél védelmén.

Apropó Özil: Gerrard szerint az Arsenal másik komoly gondja az volt, hogy Özil ismét nem hajtott eléggé. Ezzel csak az a probléma, hogy Özil talán az Arsenal legjobb játékosa volt a 90 perc alatt. Nem csak minden csele volt sikeres, és sok csapattársával ellentétben egyszer sem veszített labdát, a passzainak 93 százalékát sikeresen végrehajtotta négy helyzet kialakítása mellett. Az Arsenal toronymagas esélyese lenne a bajnokságnak, ha minden meccsen így teljesítene az éppen leggyengébben játszó embere.

A meccsen az Arsenal jóval több helyzetet alakított ki, sokkal többet birtokolta a labdát, folyamatosan nyomás alatt tartotta az ellenfelét, és összességében is jobban játszott, így viszont ismét csak maguknak és a játékvezetőnek köszönhetik, hogy nem húzták be a három pontot.

 

Három az igazság? (Middlesbrough – Arsenal 1-2)

Mikor már nyugodtan azt hihettük, hogy ez a szezon nem tartogat meglepetéseket, a Papa ismét elővette a troll énjét. Ki gondolta volna, hogy 20 év után pont a liga egyik legreménytelenebb csapatának otthonában fogunk három védős felállásra váltani? Olyan szempontból persze időszerű volt a váltás, hogy valamivel már tényleg ideje volt felrázni ezt a bágyadt társaságot, emellett pedig mindenképpen reagálni kellett arra, hogy az utóbbi meccseken rendre kiszolgáltatott helyzetben maradtak a védőink, az ellenfelek pedig erre folyamatosan rájátszottak.

“Úgy éreztem az utóbbi hetekben védekezésben sebezhetőek voltunk, és a csapatnak szüksége volt egy kis megnyugvásra. Sok olyan meccset játszottunk ahol az ellenfeleink nagyon direkt felfogásban léptek pályára, és most is arra számítottam, hogy Gestede és Negredo fog kezdeni, a Boro pedig őket akarja majd közvetlenül megjátszani.”

Bár a logikus magyarázat megvan, mégis ritkán látunk a formációk terén igencsak konzervatív Wengertől egy ennyire éles váltást. Ugyan a 2009 óta megszokottá vált 4-2-3-1-es formáció rengeteg változáson ment keresztül az elmúlt években, maga a váz szinte mindig változatlan maradt. Wenger csak néha vette elő a 4-4-2-őt vagy alkalmazta a 4-3-3-as szisztémát. Ehhez képest az, hogy a csapata három középhátvéddel állt fel, az igencsak meglepő változtatás.

Mindezek ellenére az 5 illetve 3 védős játékrendszerek csöppet sem idegenek Wengertől. A Monaco edzőjeként csapata nagyon sokszor 3 középhátvéddel játszott, de amikor a francia átvette az Arsenal irányítást, jó pár hónapig nem bontotta meg a jól működő Bould-Adams-Keown hármast a védelem közepén. 1997 óta viszont egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy az Arsenal kezdőcsapatában úgy kapott volna lehetőséget egyszerre 3 középhátvéd, hogy az egyikük ne a védelem szélén szerepelt volna.

Csodát persze aligha kellett várni a számunkra újnak ható, de a Premier League-ben és Európában reneszánszát élő formációtól, és jó pár gyermekbetegség is kiütközött a csapaton. Ezen nyilván nem kell meglepődni, mert bár Wenger elmondása szerint jó pár hete ott volt a fejében az ötlet, a játékosok jó ha egy hetet tudták intenzíven gyakorolni az új játékot. Alexis Sanchez például nagyon sokszor úgy mozgott, mintha az eddig megszokott rendszerben szerepelne, és elzárta az utat Monreal elől, valamint nem vett fel megfelelő pozíciót a védelmi vonalak között a félterületben. A másik oldalon viszont Özil ha az első félidőben nem is sokszor tudott hatékonyan játékba avatkozni, de alaposan leszűkítette a Boro egyébként sem szélesre szabott védekezését, így rengeteg terület nyílt Oxlade-Chamberlain számára, akinek az elfutásai jelentették a legtöbb veszélyt az első félidőben, de a szünet után is rendre üresen várhatta a labdát, hogy aztán egy az egyben vezethesse rá a hazaiak balhátvédjére.

A Middlesbrough védelme és középpályás sora is rendre szűken védekezett, amire rásegített, hogy egy Arsenal játékos középpályás mindig a félterületben helyezkedett, még ketten lekötötték a védőket, nehogy idejében ki tudjanak lépni a szárnyvédő szerepében remek meccset játszó Chamberlainre. 

A második félidőben Özil egyre többször elhagyta a jobb oldali félterületet, és jóval szabadabban mozgott a pályán, nem egyszer a bal oldalra áthúzódva segített létszámfölényes szituációkat kialakítani. A második gól előtt szintén itt vett fel pozíciót, nem is jutott rá ember az akció során. Nem csak Ramsey lekészítése után kaphatta üresen a labdát, de már Alexis is nyugodtan kiugrathatta volna az Arsenal karmesterét.

Özil folyamatos vándorlásával az Arsenal sokkal könnyebben tudott létszámfölényes szituációkat kialakítani a pályán: a képen Alexis, Xhaka és Özil háromszögelését láthatjuk, ami után a chilei közvetlenül a védelemre vezethette a labdát. 

Mivel Wenger elsősorban a védekezés megerősítése miatt alkalmazta a három védős rendszert, érdemes azzal is foglalkozni, hogy miként tudta az Arsenal megállítani a hazai támadásokat. Wenger számításaival ellentétben egyedül Negredo kezdett csatárposzton, és emiatt nem is alakult ki akkora légiveszély, mint amire számítani lehetett. Így tulajdonképpen a gól mellett csak egy pontrúgás után jegyezhettünk fel komolyabb Middlesbrough helyzetet, de így sem mondhatjuk, hogy minden tökéletes volt. Negredo góljánál Downing Monreal mellett tudta beadni a labdát, de akár az egyik középhátvéd is kilépethetett volna segíteni, hiszen a rendszerből adódóan még így is ketten maradtak volna az egy szem spanyolra. Máskor pedig a védők között keletkező nagy távolság okozott problémát.

Jól láthatóan óriási a távolság Holding és Monreal között, ahova a hazai játékosok előszeretettel indultak be. Ugyan a létszámfölény miatt középen ezeket a helyzeteket sikerült semlegesíteni, de ez visszatérő hiba volt az Arsenal játékában.

Emellett muszáj megemlíteni azokat a dolgokat, amik nem kifejezetten rendszer specifikusak: Wenger ezúttal is komolyan számolt Xhakával a letámadások során, és bár a svájci több jó megelőző szerelést is bemutatott, a Boro játékosai többször is be tudták játszani a labdát a maga mögött hagyott üres területre. Az ellenfél letámadásait viszont sokszor jól tudta kezelni az Arsenal. Mivel a három középhátvéd letámadásához a szélsőknek is feljebb kellett lépnie, általában a bal oldalon hatalmas üres terület nyílt meg, ahova átforgatva a labdát máris lendületből tudtak támadást vezetni az Ágyúsok.

Miközben a hazai csapat letámad, az Arsenal csatárai magasan helyezkedve visszaszorítják az ellenfél védőit, így a két csapatrész között hatalmas terület nyílik meg, Koscielny hosszú labdája után pedig Monreal kaphatja a labdát ebben az üres térben. 

Az Arsenal emberemlékezet óta először tudott nyerni idegenben, de ezt nem igazán lehet az új formáció számlájára írni. A támadójáték így is akadozott, komoly helyzetet pedig csak elvétve sikerült kialakítani. A győzelmet leginkább az ellenfél hozzánk hasonló pocsék formájának, a képességbeli különbségnek, továbbá az utóbbi hetekhez képest látványosan másfajta hozzáállásnak köszönhetjük. Mindenesetre a kísérlet érdekesen sikerült, és játékbeli, valamint játékosanyagbeli finomhangolásokkal akár még életképes is lehet az újfajta felállás. Az biztos, hogy a középcsatár posztján egy olyan játékosra lenne szükség, aki mindkét oldalra be tud segíteni, valamint Monreal sem az a kiköpött szárnyvédő. A mostanában sokat pletykált Kolasinac igazolás akár azt is jelentheti, hogy Wenger hosszú távra tervez a 3-4-2-1-es rendszerrel, hiszen a bosnyák szárnyvédőként ért el áttörést a Schalke színeiben. Az mindenesetre nagy meglepetés lenne ha a Manchester City elleni FA kupa elődöntőn is mellett döntene Wenger, hiszen a City széljátéka ellen ez az erősen kísérleti stádiumban lévő rendszer még nagy valószínűséggel kevésnek bizonyulna.

 

 

 

Új remény (Arsenal – West Ham 3-0)

Ha a Manchester City elleni meccs után elmondhattuk, hogy megnyomtuk a stop gombot a meredek lejtőn, akkor most ha csak pár lépéssel is, de talán megindultunk fölfelé. Az Arsenal emberemlékezet óta először nyert komolyan vehető meccset, és a három pont viszonylagosan sima begyűjtése mellett a játékban is felfedezhető volt a javulás. Emiatt ezúttal mindenképp jár az elismerés Arséne Wengernek, aki már a legutóbbi FA kupa meccsen is próbálkozott a tegnap este látottakkal, de most egy valamivel komolyabb meccsen is siker koronázta a haditervet.

A kezdőket látva különösebben nagy meglepetést nem vehettünk észre. Slaven Bilic a biztonságra fogadott, és egy 4-5-1/4-1-4-1 hibridben küldte fel a pályára csapatát, ahol Kouyate feladata első sorban Özil semlegesítése lett volna, de ez a lentebb taglalt okok miatt végül nem jött össze neki. Az Arsenal kezdőjéből pedig tükörsimán kirajzolódhatott volna az unalomig ismert 4-2-3-1, ám Wenger az elmúlt hetekben egyre többször feltűnő és eredményes 4-3-3 mellett döntött, ahol Özil a Lincoln elleni meccshez hasonlóan a szokásosnál hátrébb szerepelt. A Manchester City elleni rangadón – na meg a szezon legtöbb találkozóján – komoly problémát okozott az Arsenalnak a hátulról középen való építkezés. A hétvégén, ahogy az elemzésben is szerepelt, a City játékosai gyakran könnyedén kivették a játékból a pálya közepén magányosan álldogáló Granit Xhakát, de ez a fajta jelenetsor szerda este egyáltalán nem volt jellemző. Mivel a rendre okosan helyezkedő Elneny mellett Özil is sokkal mélyebbre lépett vissza, az Ágyúsoknak mindig volt legalább kettő, de legtöbbször három lehetséges opciója a pálya közepén, így jóval könnyebben tudták járatni a labdát, és juttatták el azt az ellenfél tizenhatosa elé.

A 3 belső középpályás folyamatosan közel helyezkedett egymáshoz, és bár általában Xhaka volt a leghátsó ember, folyamatosan cserélték a helyüket. Elneny szerepe különösen fontos volt, hiszen az egyiptomi mindegyik pozícióban feltűnt a meccs folyamán. Mivel Özil mélyebb játékával a csatár mögötti terület könnyen üresen maradhatott volna, a két szélső támadó a félterületben helyezkedett, miközben a szélső hátvédek biztosították a csapat számára a szélességet.

Wenger a meccs után kiemelte Elneny szerepét, aki játékintelligenciájának köszönhetően mindig tudta, hol kell feltűnnie, és mindig biztosította a játék folytonosságát.

Remek példa Elneny rugalmas helyezkedésére a meccs 68. percében: Özil mélyen Xhaka mellett, így a pálya közepén a védelmi vonalak között légüres tér keletkezett, ezt felismerve Elneny egyből feljebb lépett, lekötve ezzel a West Ham játékosok figyelmét, és esetleges passzopciót nyújtva a két védelmi vonal között.

Az idén sokszor látott sokszor döcögős támadásépítésben való előrelépésben mindenképp ki kell emelni az Arsenal letámadását és a kontrapresszinget, amellyel lényegében semlegesíteni tudták Andy Carrollt. Labdavesztés után az Arsenal játékosok gyorsan leszűkítették a területet a vendégek elől, elzárva a legközelebbi megjátszható társakat, és nem hagytak időt pontos hosszú labdák kivitelezésére.

Labdaszerzés után Masuaku indul meg a pálya közepe felé, de pár másodpercen belül 5 Arsenal játékos is körülveszi őt, akik mindeközben folyamatosan elzárják a hozzá legközelebb eső társakat. A vége hazai labdaszerzés. 

Ezúttal hátulról próbál támadást építeni a West Ham, ám ennek a hatékony kivitelezésére jóformán esélyük sincs. Xhaka, Welbeck és Walcott figyelnek a legközelebbi társakra, miközben Özil letámadás közben végig a fedezőárnyékában tartja Kouyatét. Végül Welbeck csípi el Collins passzát, ami után Walcott került helyzetbe.

A West Ham ellen tehát az Arsenal a játék azon területein mutatott látványos előrelépést, amelyben sokszor a leggyengébb volt az idei szezon során. A sikeresen és hatékonyan megszervezett letámadás mellett a középpályások is jól kombináltak egymással. Özil remekül játszott 4-3-3-ban egy kicsit mélyebb szerepkörben, ráadásul mind támadásban, mind védekezésben nagyszerű teljesítményt nyújtott. Emellett ki kell emelni a két középhátvédet is, akik tökéletesen kordában tartották a West Ham támadóit, Gabriel talán a legjobb meccsét játszotta az idei szezonban.

Ugyan a West Ham valóban nem a legveretesebb ellenfél, és a Crystal Palace valamint a Middlesbrough elleni meccsek is nagyobb kihívásnak tűnnek előzetesen, de jólesett vége egy jól, taktikusan, és eredményen játszó Arsenalt látni a pályán.

 

Megállás a lejtőn (Arsenal – Manchester City 2-2)

Mikor máskor lehetne egy több évtizede nem látott hullámvölgyből kimászni, ha nem az angol futball új messiásaként beharangozott csodaedző csapata ellen? Nos, ha ez végül nem is jött össze, de az Arsenal kétségtelenül mutatott életjeleket a Manchester City ellen, ami alapján bátran feltételezhetjük, hogy talán még nyerni fog a csapat néhány meccset a szezon végéig. 

Ha a jelenlegi forma alapján nem is, de a történelem okán némi bizakodásra lehetett oka a mostanában inkább egymás gyepálásával foglalatoskodó piros-fehér szurkolóknak. Pep Guardiola ugyanis eddig nagyon nem nyerni járt az Emiratesbe. Az ezt megelőző 4 próbálkozásból csak egyszer tudott győztesen távozni, két döntetlen illetve két vereség mellett. A sikerei számát pedig ezúttal sem tudta növelni, és bármennyire is szüksége lett volna az Arsenalnak a 3 pontra, ez a döntetlen egy közvetlen rivális ellen – kifejezetten biztató játékkal megfűszerezve – talán elég lendületet ad majd a folytatáshoz.

A kezdők terén egyik edző sem találta fel ezúttal a spanyol viaszt. Mesut Özil visszatérésével Wenger visszatért a jó öreg 4-2-3-1-hez, a másik oldalon Guardiola leginkább Navas jobbhátvédként való játszatásával igyekezte sokkolni a nézőket, de az alapfelállás maradt az utóbbi hetekben megszokott 4-1-4-1, ami esetenként De Bruyne visszalépéseivel, majd a szünet után Yaya Toure beállásával véglegesen 4-2-3-1-be váltott.

A nagy kérdést igazából az jelentette, hogy az Arsenal miként próbál nekivágni a meccsnek. A Liverpool ellen alaposan ráfáztak arra, hogy az első félidőben szinte semmilyen nyomást nem helyeztek az ellenfélre, így most egy kifejezetten proaktív hozzáállást tanúsított Wenger csapata. Az Arsenal játékosai folyamatos letámadással próbálták megzavarni a City támadásépítését, ami többnyire sikerrel is járt, de néhányszor hiba csúszott a számításba. Mivel Wenger a letámadást szokás szerint ember-orientáltan szervezte meg, így ha egy játékosa csak egy ütemet is késett, vagy nem figyelt a mögötte lévő emberre, akkor egy-egy elmozgással hatalmas területek nyíltak meg a Manchester City játékosai előtt. Ráadásul Guardiola a szélsőit pont az ilyen esetek miatt végig magasan hagyta, ami miatt ugyan csapata védekezésben sebezhetőbb lett, de gyors megindulás esetén szinte minden alkalommal közel életveszélyes lehetőséget tudtak kialakítani az Arsenal kapuja előtt.

Stones vakarhatja a fejét: az Arsenal játékosai szépen kizárták előle az összes lehetséges passzopciót az erősen ember-orientált védekezéssel.

Persze Guardiolának erre is megvolt az ellenszere: mivel az Arsenal játékosai egy az egyben próbálták levédekezni a City játékosait,  De Bruyne visszalépéseivel hatalmas terület nyílt meg az Arsenal védelme és a középpálya között, ahova Agüero előszeretettel lépett vissza. Ez eredményezte a City első gólját is.

Bár sokan Mustafi nyakába varrták a meccs első gólját, a német védőnek igazából nem marad sok választása: mivel az Arsenal játékosok jól láthatóan a saját emberükre figyelnek Caballero kirúgásánál, a pálya közepén hatalmas terület nyílt meg, ahova Agüero tudatosan be is indul. Itt Mustafi két megoldás közül választhatott. Vagy marad a helyén, és akkor az argentin egyenlő létszám mellett tisztán vezetheti lendületből a védőkre a labdát, vagy követi és megpróbálja megnyerni a párharcot. Mustafi az utóbbit választotta, és bár elfejelte a labdát, de az közvetlenül De Bruyne elé került, aki kapásból belőtte a védelemben így megnyíló résben Sané felé a labdát.

Agüero visszalépései és a hosszú labdák hatékony fegyvernek bizonyultak a City számára, amivel az Arsenal jól láthatóan nem tudott mit kezdeni. Az alábbi jelenet pár perccel a gól után:

Agüero ezúttal tisztán át tudta venni a labdát, a fordulás után pedig De Bruyne máris sprintel a Mustafi által üresen hagyott terület felé.

Emellett nem csak az Arsenal tudta jól megakadályozni az ellenfél támadásépítését, de fordítva is működött a formula, ha a hazai csapat hátulról próbált építkezni.

A City játékosai körbeveszik a középpálya közepén teljesen magányosan álló Xhakát, ezzel Mustafit a szél felé kényszerítik. Coquelin mindeközben borzalmasan helyezkedik; ahelyett, hogy második passzlehetőséget biztosítana középen, éppen Sané mögött rejtőzik indokolatlanul magas pozícióban.

Ahogy telt a mérkőzés, úgy kezdett el az Arsenal egyre agresszívabban fellépni a City játékosaival szemben, miközben Özil folyamatos mozgása rendszeresen összezavarta a vendégek játékosait. A német karmester hol a védelmi vonalak között, hol a csatárok mellett, a bugyikékek védelmi vonalában tűnt fel.

A második félidő jelentős változást nem hozott a mérkőzésen. Guardiola a gyengén játszó Sterling lecserélésével végleg átállt 4-2-3-1-re, az Arsenal lendülete pedig szépen lassan elkezdett fogyni az egyenlítő gól után, és Mustafi fejesétől egészen a lefújásig már csak egyetlen Iwobi lövést tudtak felmutatni az Ágyúsok. A Manchester City egyre inkább átvette a kezdeményező szerepet, és benne volt a levegőben a győztes góljuk, de Mustafi és Gabriel jól állták a sarat középen, a bal oldalon pedig Monreal hosszú hetek (hónapok?) óta a legjobb teljesítményét nyújtotta Arsenal mezben.

A kaotikus meccs vége igazságosnak mondható döntetlen lett, és bár a City dolgozott ki valamivel nagyobb helyzeteket, az Arsenal is bőven felnőtt a feladathoz, ami épp elég volt ahhoz, hogy a hetek óta tartó rémálom után most pár napig valamivel nyugodtabb körülmények között tudjanak készülni a soron következő, nyerhetőbbnek tűnő meccsekre.

Így menthető meg az Arsenal szezonja

Kevés lehangolóbb dolgot tudnék hirtelen említeni, mint mostanában Arsenal szurkolónak lenni. Az elmúlt heteket jellemző kollektív nihilben valóban csak a legelvetemültebbek találhattak bármiféle pozitívumot, de ha keresztülúszunk a szartenger, mégis találhatunk egy pislákoló kis reménysugarat, ami arra utalhat, hogy nem kell mostantól egészen a szezon végéig a kötelet a nyakunk köré szorítani, hogy aztán a megfelelő pillanatban kirúgjuk magunk alól a széket.

A Bayern elleni hazai kiütéses vereség minden bizonnyal a totális összeomlásról marad majd emlékezetes hosszú távon, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egészen Koscielny kiállításáig hosszú hetek után a legjobb teljesítményét nyújtotta az Arsenal. Lamentálhatunk azon, hogy a bajorok a biztos előny tudatában nem pörögtek rá teljesen a meccsre, de szemmel látható volt, hogy Wenger csapata szerkezetileg sokkal jobban egyben van, mint az azt megelőző jó pár meccsen. A kulcs egyértelműen a már unalomig ismert 4-2-3-1-es játékrendszer lecserélése volt. Ez így persze csak játék számokkal, és ne gondoljuk azt, hogy ha minden meccsen 4-3-3-ban kezdtünk volna, akkor most toronymagasan vezetnénk a bajnokságot, de Cazorla kiválásával egyszerűen értelmét vesztette az addig alkalmazott felállás.

Számtalanszor érte már kritika Wengert amiatt, hogy csak nagyon nehezen hajlandó váltani az eredeti elképzelésein, és ezt ismét joggal lehetne a francia mester fejéhez vágni. A csapat spanyol karmesterének kiválásával pont az éle veszett el annak a taktikának ami az ősz folyamán jól működött, és Wenger hosszú ideig igyekezett megtalálni a megfelelő párost a pálya közepére ahelyett, hogy a rendelkezésre álló állományhoz igazította volna az elképzeléseit.

Az Arsenal a legjobb meccseit az utóbbi időben akkor játszotta, ha Wenger a 4-3-3-as formáció mellett döntött. Emlékezhetünk a Southampton kiütésére a kupában, ahogy a Bayern München elleni visszavágóra is. Ennek a játékrendszernek az előnye, hogy szinte magától értetődő természetességgel alakulnak ki passzháromszögek, ami az általában strukturálisan látványosan széteső Arsenal esetében egy igencsak fontos kapaszkodóként szolgál.

A játékosok alapvető pozíciójából adódva sokkal könnyebben alakulnak ki passzháromszöget, ami a hatékony labdajáratást segíti elő.

Maga a formáció persze önmagában semmit nem jelent, ha olyan játékosokkal töltjük fel, akik nem tudnak hatékonyan alkalmazkodni a szerepkörükhöz. Az utóbbi meccseken látott Xhaka-Ramsey-Chamberlain trió viszont pontosan így érzi a legjobban magát a pályán. A svájci középpályás igencsak ellentmondásos szezont fut, ami nagyban köszönhető annak, hogy Arséne Wenger nem igazán tudta elhelyezni a csapatán belül. A francia jól láthatóan tisztában van új játékosának képességeivel, de folyamatosan olyan szerepkörbe kényszeríti, amelyben az erősségei helyett a hátrányai emelkednek ki. Mivel az Arsenal általában 4-4-1-1-es rendszerben védekezik labda nélkül, Xhakának kimondottan nagy területet kell levédekeznie, de ehhez egyáltalán nincs meg a sebessége, így nem egyszer láthattuk, hogy csak késve ér oda egy kulcspillanatban, és máris villan a sárga lap. Valódi tízes nélkül viszont plusz egy emberrel, 4-5-1-ben áll fel az Arsenal, így a svájcinak máris kisebb területet kell bejátszania.

Az áttörést jelentő 2013/14-es szezon után Aaron Ramsey akkor tudta a legjobb teljesítményt nyújtani, mikor papíron a jobb oldalon, de valójában harmadik belső középpályásként szerepelt, ezzel is elősegítve az Arsenal passzjátékát, valamint szabadon indulhatott be a védők mögé is, hiszen bőven volt ember aki biztosítani tudott mögötte. Ramsey a Bayern München ellen hasonló erényeket csillogtatott; mivel hihetetlen mennyiséget képes lefutni egy meccs alatt, így a saját és az ellenfél kapuja előtt is rendre feltűnt, miközben két másik társa lehetővé tette számára a labda nélküli beindulásokat. 

A kulcs mégis az az Oxlade-Chamberlain, akiről hiába hajtogatja Wenger évek óta, hogy a jövője a középpályán van, és játszott remekül a korábbi években Bajnokok Ligája meccseken is ezen a poszton, csak most kapta meg igazán a lehetőséget a bizonyításra. A Bayern München ellen magasan a csapata legjobbja volt. Passzainak 80 százaléka sikeres volt, emellett hatból négy hosszú labdája is csapattársat talált, és két kulcspassz is fűződött a nevéhez. Labdacipelő képessége pedig lehetővé teszi, hogy akár egymaga is áttörjön az ellenfél védelmi vonalain; a Bayern ellen például 10 sikeres csellel messze kiemelkedett a mezőnyből.

“Na de mi lesz így Mesut Özillel?”

Kérdezheti mindenki joggal, merthogy Wenger eddig többnyire csak akkor volt hajlandó változtatni a megszokott formulán, ha gülüszemű játékmester éppen nem volt bevethető. Ez persze nem meglepő, hiszen 4-3-3-ban Özil szerepe jóval kötöttebb lenne, mint az eddig használt 4-2-3-1-ben, ami már csak azért is problémás, mert annak idején Wenger pont azzal csábította az előretolt irányítok kihalóban lévő fajának egyik utolsó képviselőjét, hogy itt aztán szabadon alkothat. Ehhez aztán rengeteg kompromisszumot kellett kötni, ami miatt sokszor kárpótolt minket a német zsenije, de egyre inkább úgy tűnik, hogy ez rajta kívül mindenkit komfortzónán kívülre helyez. A Bayern München elleni első meccsen mindenki azt várta, hogy Wenger Oxlade-Chamberlainnek középen lehetőséget adva 4-3-3-ban kezd, végül Özil maradt a helyén, Ancelotti csapata pedig teljesen ízekre szedte az Arsenalt. Érdemes megnézni azt is, hogy a haladó szellemiségű klubok közül szinte már mindenki három belső védővel, vagy 3 középpályással játszik, amivel a pálya egyik vagy a másik részén igyekeznek döntő fölényt kialakítani. Az egyedüli kivételt talán a Junvetus jelenti, ahol -az első számú Wenger utódnak kikiáltott – Massimiliano Allegri egy aszimmetrikus 4-2-3-1-gyel veri bucira ismét az olasz mezőnyt.

Nem új keletű dolog Wenger részéről, hogy a csapata játékát egyetlen kiemelkedő játékos köré szervezi. Dennis Bergkamp esetében ez jóformán magától értetődő volt, de évekkel később az addig alkalmazott rugalmas 4-4-2-es formációt Cesc Fabregas kedvéért cserélte le, hogy a spanyol játékosnak minél kevesebb energiát kelljen a védekezésbe fektetnie. Özil pedig szépen átvette Fabregas örökségét, de ekkora luxust ma már egyetlen topcsapat sem engedhet meg magának. Az nem kérdés, hogy Özilnek helye van az Arsenal kezdőcsapatában, de jóval kötöttebb szerepkörben, mint ahogy eddig láthattuk. Erre pedig két megoldás lehetséges:

Özil, mint 3. középpályás.

Ez a megoldás lehetővé tenné, hogy Özil akár rendszeresen mélyebben visszalépve segítse a labdakihozatalokat. Mivel ennek a folyamatnak a kidolgozását is előszeretettel hárítja át a játékosaira, a nyomás alatt is jó döntéseket meghozni képes Özil támadásépítés során kifejezetten hasznos elemként tudna szolgálni, az ellenfél térfeléve felérve pedig a jobb oldali félterületből számos passzopció közül választhatna. A hátrány viszont a labda nélküli játék során jelentkezhet. Mivel itt is egy 4-5-1-es védekezést kellene elképzelni, Özilnek több felelősséget kell vállalnia, mintha a középpálya előtt szerepelne. Persze ez sem idegen tőle, tavaly a Bayern elleni hazai győzelem alkalmával három poszton, többek között a pálya középső részén is megfordult védekezésben, és remek munkát végzett. Hosszú távon viszont nem biztos, hogy fenntartható lenne az egyensúly. Valószínű, hogy Wenger is ebben a megoldásban gondolkodik, hiszen a Lincoln ellen Özil beállása után a csapat szerkezete nem változott; Ramsey és Özil egymás mellett, valamivel Xhaka előtt játszott, Özil pedig többször is mélyen visszalépett labdáért.

Özil labdabirtoklás esetén a szélen/félterületben.

Ez a lehetőség nagyon hasonló ahhoz, mikor Ramsey játszott a jobb oldalon, Bellerin pedig biztosította a csapat számára a szélességet. A különbség annyi, hogy itt már eleve adott a középpályás hármas, amihez Özil csatlakozhat, ezzel is nagyobb fölényt kialakítva a pálya közepén. Ezt a másik oldalon Welbeck tudná ellensúlyozni, aki labda nélkül indulhatna be a védelem mögé, vagy akár a szintén vissza-vissza lépő Alexis helyére, de Öziltől sem idegenek ezek a megindulások az idei szezonban, az erre specializálódott Ramseyről már nem is beszélve.

Az Arsenal szezonjának még koránt sincs vége: az FA kupa elődöntőjében a Manchester City vár az Ágyúsokra, a Bajnokok Ligája indulásért pedig továbbra is nyílt a harc. Wenger saját elmondása szerint többször is visszanézte a Bayern München elleni visszavágót, a Lincoln ellen alkalmazott taktikából pedig arra lehet következtetni, hogy ő is a három belső középpályás alkalmazásában látja a feltámadás lehetőségét. Most már csak abban kell bíznunk, hogy megfelelően keveri majd a kártyákat.

Darázscsípés (Arsenal – Watford 1-2)

Ha a Chelsea és a Liverpool tegnap játszott volna döntetlent, akkor egyértelműen kijelenthetnénk: vége a bajnoki álmoknak. A lelkünk mélyén persze tudjuk, hogy ez a rangadó eredményétől függetlenül is igaz, ráadásul pár nap múlva a Chelsea ellen amúgy is be fog következni az elkerülhetetlen. Ugyanakkor joggal várhattuk, hogy legalább addig képesek leszünk versenyben maradni. A Watford december óta nem nyert bajnoki meccset, így hazai pályán pont ideális ellenfélnek tűntek. Walter Mazzari azonban jó olaszhoz méltóan kiválóan felkészült az ellenfélből, és alaposan meglepte az álmoskás Arsenalt egy nagy iramú, de taktikai szempontból is érdekes mérkőzésen.

A Southampton ellen az Arsenal a sebességet valamint a folyamatos mozgást kihasználva tudott fölényes győzelmet aratni. Ehhez képest Arséne Wenger a Watford ellen egy jóval statikusabb kezdő tizenegyet küldött a pályára, aminek aztán csapata itta meg a levét. Nem elég, hogy Olivier Giroud visszakerült a kezdőcsapatba, Gabriel személyében egy újabb statikus ember is helyet kapott a csapatban, így tökéletesen sikerült a Watford kezére játszani az első 45 percben, akik szűkre szabott, de magasan feltolt védelmi vonallal frusztrálták az Arsenal játékosait.

A Watford négy középhátvéddel, és 5 középpályással szűkítette le a területet a pálya közepén. Ráadásul mivel az Arsenalban egy olyan játékos sem akadt, aki mélységi beindulásokkal veszélyeztetni tudott volna. Mivel a vendégek utolsó védelmi vonal többnyire a térfelük közepén helyezkedett el, Olivier Giroud jelenléte teljesen feleslegessé vált. 

A Mazzari által nevezett kezdőcsapat négy középhátvéddel és Janmaattal a jobb szélen egyértelműen jelezte, hogy a biztonságot tartja leginkább szem előtt. Ennek megfelelően a Watford játékosai nem is dédelgették a labdát, hanem amit lehetőségük volt rá, egyből igyekeztek eljutni a támadó harmadba. Az első játékrészben a vendégek csupán 76 passzkísérletet hajtottak végre, de ezek közül 52 a pálya utolsó harmadában esett. Jelzés értékű, hogy ez a szám az Arsenal részéről 226 kísérletből 55.

A Watford ugyan egy szabadrúgásból, és egy bedobás utáni megindulásból szerezte a góljait, de a hatékony letámadásuknak köszönhetően akár több góllal is vezethettek volna az első félidő végére. Mivel a középpályások sokszor túlságosan távol helyezkedtek a védőktől, emellett pedig rosszul is pozicionálták magukat, a vendégjátékosok könnyedén hozták nehéz helyzetbe az Arsenal a támadásépítés során. Ezen kívül szinte minden apró hiba után keselyűként csaptak le, és vezettek támadásokat a rendezetlen Arsenal védelem ellen. Capoue messze a mezőny legjobbja volt az első félidőben.

“A lelátóról jobban átlátni a meccseket taktikailag, de hiányzik a pálya közelsége.” – nyilatkozta Wenger a Southampton meccs után, és azt kell mondjam a továbbiakban is jobb lenne, ha legalább a meccsek első félidejét nem a kispadról nézné végig. A félidőben ugyanis kiválóan nyúlt bele a meccsbe a francia. Remekül ismerte fel, hogy Giroud játékát könnyedén semlegesíti az ellenfél, továbbá, hogy nincs valódi szélessége a csapatának. Walcott személyében így az Arsenalnak már lett egy olyan játékosa, aki a leshatáron figyelve várta az indításokat, emiatt a vendégeknek jóval hátrébb kellett húzniuk a védelmi vonalukat, ami miatt a nyomás is fokozatosan megnőtt rajtuk. Alex Iwobi áthúzódott a bal oldalra, ahol a helyezkedésével próbálta széthúzni a vendégek védelmét, valamint rendszeresen egy az egyben verte az időközben védelembe visszahúzódó Janmaatot (a Watford 5-4-1-re váltott át, Cleverley húzódott ki a jobb oldalra). A kulcs azonban Mesut Özil helyezkedése volt. A német karmester állandósította a helyét a pálya jobb oldalán, ami 3 a 2 elleni szituáció alakulhatott volna ki Niang és Britos ellen, így Behraminak középről kellett kiváltania, ami a visszalépő Sancheznek nyitott üres területet.

A képen jól látható, hogy Walcott a védelmi vonalban helyezkedik, miközben Niang Gabrielre figyel. Behraminak nincs más választása mint kilépni Özilre, de az általa hagyott üres területen Alexis kapja a labdát, aki máris kapu felé fordulhat.

Az Arsenal hatalmas nyomást fejtett ki az ellenfél védelmére a második félidő első 20 percében. Walcott ziccerét Gomes védte, de Özil és Iwobi lövésénél is résen kellett lennie a brazil kapusnak. Alexis középre tett labdája után viszont már ő sem tudott mit tenni, és Iwobi egy remek befejezéssel szépített. A 67. percben Wenger úgy döntött kihasználja a harmadik cserelehetőségét is: Coquelin helyére érkezett Lucas Perez, de ennél rosszabbul nem is változtathatott volna. Iwobi a szélen rendszeresen szétszedte a Watford védelmét, így viszont be kellett húzódnia Coquelin helyére, ráadásul Özil is elhagyta a jobb oldalt, és középre húzódva egy nagyon szűk 4-3-3-ban játszott tovább az Arsenal. A csapat szélessége ismét megszűnt, a folytatásban pedig már csak egy komoly helyzete akadt az Ágyúsoknak: Gabriel bedobásánál elaludtak a Watford védői, ami után Lucas forgácsolta szét a felső lécet.

Az Arsenal lehetőségei a második félidőben Lucas becserélése előtt…

és után.

Összességében elmondható, hogy megérdemelt a Watford győzelme. Mazzari kiválóan felkészítette a csapatát, és az olasz hagyományokhoz méltóan az ellenfél hibáit szinte maximálisan használták ki. Wenger ugyan először jól nyúlt bele a meccsbe, de az utolsó cseréjével szinte teljesen kivette a lendületet a csapatából. Az Arsenal a szünet után végig odaszögezte a kapujához ellenfelét, és kis szerencsével összejöhetett volna a döntetlen, de a három pontot aligha érdemelték volna meg.

 

Mentally Strong? (Arsenal – Burnley 2-1)

Tényleg ennyire pörög a mákdaráló, vagy valóban nagyon összeszedett fejben az igazi Arsenal? Utóbbit az cáfolja, hogy a meccsek nagy részén korán sikerül lábon lőni magunkat, de kétségtelen, hogy utána többször sikerül felállni mint nem. Mentálisan az a csapat mondható igazán erősnek, amely nem engedi ki a meccset a kezéből, és nem kell állandóan még az utolsó percben is futnia az eredmény után. Tagadhatatlan viszont, hogy ha már 2-3 alkalommal sikerül nyerni vagy pontot menteni a meccs hajrájában, akkor a játékosok elhiszik, hogy soha nincs veszve semmi. Elég megnézni, hogy a Burnley egyenlítő gólja után milyen gyorsasággal sikerült még 10 emberrel is nyomás alá helyezni az ellenfelet, mert ott volt a tudat, hogy meg lehet csinálni. És sikerült is.

Nem lehet egyszerű Burnley szurkolóként idegenbe utazni, hiszen Sean Dyche csapatának eddig az otthon melegétől távol kemény 1 pontot sikerült összekaparnia eddig a bajnokságban. Igaz, az pont a Manchester United ellen jött össze.

Az Old Traffordon a háló már szinte feltörte a Burnley játékosok hátát, Heatonnek pedig számos komoly védést kellett bemutatnia, de az Arsenal ellen Dyche azt kérte játékosaitól, hogy a saját kapujuktól jóval távolabb próbálják lassítani az Ágyúsok támadásait.

A Burnley a meccs elejétől kezdve emberorientált presszinggel igyekezett megzavarni az Arsenal támadásszövését. Ennek a hátránya, hogy egy csellel vagy egy pontos összjátékal könnyedén át lehet játszani, és nagy területek nyílnak meg. A képen a Burnley játékosa későn lép ki Gabrielre, akinek így bőven van ideje továbbtenni a labdát.

Ha az Arsenalnak sikerült eljutnia a pálya közepéig, a vendégjátékosok visszahúzódtak a saját térfelükre, és egy 6-3-1-es védvonallal igyekeztek megakadályozni az Ágyúsokat a gólszerzésben. Ugyan már az első félidőben számos lövéssel kísérleteztek a hazai játékosok, de valódi ziccerig nem sikerült eljutni.

Mesut Özil már a Swansea ellen nagy hatással volt az Arsenal játékára gyors gondolkodásával, és gyors passzaival, és ez a Burnley ellen sem változott. Mindemellett rengetegszer próbált a beindulni a védők mögé. Hogy ebből előnyt tudjon kovácsolni az Arsenal, kellettek Mustafi remek hosszú labdái is, aki nem egyszer találta meg válogatottbeli csapattársát. A szünet után apró változás volt észrevehető az Arsenal szerkezetében: Özil és Iwobi számos alkalommal helyet cseréltek, jóval nagyobb mozgásteret adva ezzel a nigériainak, kinek dinamikus megindulásai többször is gondot okoztak az ellenfélnek a pálya közepén.

Erős kapcsolat a két német játékos között.

Nem csak az Arsenal próbálkozott hosszú labdákkal. Sőt, a Burnley szinte az egész támadójátékát erre hegyezte ki. Dyche csapata a mérkőzés során 155 alkalommal kísérelt meg átadást, ezekből 54 volt hosszú labda. Ezek nagy részének célpontja Andre Gray volt, aki legtöbbször a pálya szélei felé kihúzódva próbálta meg kihasználni a sebességét, és egy az egyben megverni Mustafit vagy Koscielnyt. Gray viszont szinte sosem kapott érdemi támogatást, így az Arsenal védői semlegesíteni tudták. Az Arsenal letámadását viszont ismét nem illeti dicséret. Rendre túl sok időt is helyet hagytak az ellenfél játékosainak, hogy pontosan tudják indítani a csatárukat.

A Burnley elsősorban a hosszú indításokra helyezte a hangsúlyt. Célpont: Andre Gray.

Sokszor panaszkodunk arra, hogy az Arsenal szögleteiben gyakran semmilyen veszély nem rejtőzik. Úgyhogy örömmel tapasztalhattuk, hogy több ígéretes szögletvariációt is láthattunk a pályán, melyekből veszélyesnek tűnő szituációk alakultak ki. A sors fintora, hogy a vezetést jelentő gólt Mustafi pont egy hagyományos-egyből középre lőtt sarokrúgás után szerezte.

A gól után úgy tűnt kezünkben van a meccs, Xhaka viszont izgalmasabbá kívánta tenni az addig nem túl emlékezetes találkozót. A svájci középpályás nagyon ostoba módon páros lábbal szállt bele Defourba, és teljesen jogosan kapott piros lapot. Ez a kiállítás tökéletesen beleillik a róla alkotott képbe, mely szerint egy fegyelmezetlen és durva játékos. Az elmúlt években valóban szépen gyűjtögette a piros kártyákat, de az idei szezonban eddig mindössze két sárga lapot gyűjtött össze a bajnokságban, a Swansea elleni piros lapja pedig enyhén szólva véleményes. Az viszont tény, hogy akárhányszor a földre kerülve próbál meg szerelni, szinte teljesen elveszíti a kontrollt a teste felett. Több szabályos becsúszó szerelése kapcsán is néha azt lehet érezni, hogy ha egy ütemet késik, villanhat a piros lap. Mindeközben ha két lábon marad, akkor többnyire remekül tud szerelni, ugyanis remekül használja a felsőtestét. A meccs után Wenger is hasonlóról beszélt: “Nem biztatjuk a játékosainkat becsúszó szerelésekre. Azt szeretnénk, hogy maradjanak a talpukon, és kerüljék az ilyen szabálytalanságokat.”  A kiállítás miatt persze mindenki elfelejti, hogy addig Alexis és Özil mellett ő volt a csapata legjobbja, játéka pedig kulcsfontosságú ahhoz, hogy az Arsenal labdajáratásainak legyen valódi éle.

A védekezésbeli megítélésében sokszor az sem segít, hogy Wenger olyat kér tőle, amire nem igazán használható. Konkrétan nem képes egymaga nagy területet levédekezni, és ezért önhibáján kívül is sokszor bajba kerül. Ezúttal nem ez volt a helyzet, de máskor érdemes figyelembe venni.

Kevés dolog van amiben Coquelin magasabb minőséget képvisel, de azt bátran állíthatjuk, hogy nagyon jól adja elő a szabálytalan megmozdulásait, ezért gyakran szokott megúszni necces szituációkat. Azt pedig mondani sem kell, hogy Xhaka hiányát a következő négy meccsen a támadójátékunk fogja megszenvedni. Ramsey és Coquelin közül egyik sem képes mozgatni egy csapatot, emiatt pedig Özilnek várhatóan jóval mélyebben kell majd játszania. Épp ezért időszerű lenne Alexist visszahelyezni középre, és az egyik szélre egy labda nélküli mozgásban kiemelkedő játékost betenni. Walcott visszatérése vagy Lucas szerepeltetése megoldás lehet erre.

A meccs hajrája maga volt az őrület, de ezt mondanom sem kell. Moss szinte össze-vissza fújt a 90 perc alatt, és amit elfelejtett megadni korábban Mustafi felrúgásáért, azt elengedte Koscielny leshelyzeténél. Igen, ez így óriási szerencse, de az Arsenal ezúttal megdolgozott érte. Alexis eddig két büntetőt rúgott Arsenal mezben, mindkettőt rosszul helyezte, és elhibázta. Ezúttal viszont nagyon okosan oldotta meg a helyzetet, akárcsak Argentína ellen a két évvel ezelőtt Copa America döntőben. Úgy látszik neki ez csak éles helyzetben megy. Na de bánja ezt bárki is?!

Valaki van a levegőben (Arsenal – West Brom 1-0)

Ha valaki Tony Pulis csapatától várta volna az év karácsonyi meglepetését, akkor közölnöm kell vele, hogy kicsit vissza kellene venni a kábsziból. A West Brom ugyanis pontosan azt játszotta amit várni lehetett tőlük. A támadások lehetőségét szinte teljesen feladták, miközben 6 védővel, 3 középpályással és egy szem csatárral beásták magukat a kapujuk elő. Kétségtelen, hogy az öreg baseball sapkás ebből már évek óta meg tud élni, és ezzel valóban meg lehet nehezíteni még a legnagyobb csapatok dolgát is. Nem tudom, hogy épp emiatt, vagy csak Oxlade-Chamberlain és Walcott sérülései miatt, de Wenger úgy döntött, hogy a szezon során először a kezdőcsapatba teszi Olivier Giroud-t. Végül ez bizonyult nyerőnek, de az Arsenal jó darabig szinte egyáltalán nem játszott a francia erényeinek megfelelően.

Az Arsenal teljes mértékben dominálta a meccset, amit a számok is kiválóan megmutatnak. 76 százalékos labdabirtoklás, 26 lövési kísérlet amiből 11 kaput is talált (3/1 a másik oldalon), valamint 728 sikeres passz 166-tal szemben. Mindent elmond arról, hogy mennyit akart kihozni a West Brom a meccsből, hogy Ben Foster 44 passzal a legaktívabb volt a csapatából. A vendégek még kontrákból sem igazán tudtak helyzetet kialakítani, hála Koscielny és Gabriel kiváló játékának. A legnagyobb helyzetük egy szöglet után adódott a második félidőben, amikor Yacob az ötös sarkáról lőtt csúnyán fölé. Persze az első félidőben az óriási mezőnybeli dominancia ellenére az Arsenal sem tudott valódi ziccereket kidolgozni. Hiába sikerült a fullbekkek révén néhányszor betörni a védelem mögé, a kapu előtt így is rendszeresen létszámfölényben voltak Pulis játékosai, és a középre tett labdákat könnyedén takarították el. Néhány kapura a legkevésbé sem veszélyes kísérlet után egy Sanchez szóló után sikerült először eltalálni Foster kapuját. Egyébként is sokszor visszatérő jelenet volt, hogy Alexis egymaga akarta a vállára venni az egész csapatot, hogy egyéni megoldásokkal törje fel a WBA védelmét. A chilei eddig a szezon során meccsenként átlagban 3.2 kapura lövéssel próbálkozott, de ezúttal 9 alkalommal kísérletezett.

Amit leginkább hiányolni lehetett az Arsenal játékából, az a játékosok mélységből való beindulása a védelem mögé. Bellerin és Gibbs kivételével a többiek szinte állóháborút folytattak a WBA védőivel ha nem volt nálunk a labda. Egyetlen alkalomra emlékszek, amikor Xhaka a tizenhatoson kívülről indulva megérkezett az ötösön belülre, és ha Alexis labdája pontosabb, akkor komoly helyzet is kialakulhatott volna. Épp ezért hiányzott Walcott vagy akár Ramsey játéka is. Utóbbi beállása nem keveset dobott is a támadójátékunkon az utolsó negyed órában. Ismét csak el kell mondanom, hogy Coquelin bár nem játszott rosszul, de egy olyan West Brom ellen amely jóformán középpálya nélkül állt ki, az ő szereplése teljesen fölösleges volt. Ha Ramsey még nem volt alkalmas 90 percnyi játékra, akkor nyugodtan be lehetett volna dobi Elnenyt, akinek legalább az átlövéseiben ott van az extra veszély. Ezt a Coquelin jelenséget pedig az alábbi tweetnél semmi sem foglalja össze jobban:

 

Ahogy azt már az első bekezdésben is említettem; Giroud ugyan kezdett, de az Arsenal sokáig mintha ignorálta volna az ő jelenlétéből fakadó potenciális előnyt. Az első félidőben szinte alig-alig próbálkoztak magasan belőtt labdákkal, viszont a szünet után az ilyen megoldásokból egyre veszélyesebb helyzetek alakultak ki közvetlenül, vagy a lepattanókat követően.

Az Arsenal az első félidőben a szögleteket leszámítva ötször próbálkozott beadással, amiből kettő volt sikeres, míg a félidő után 10 kísérletből 4 volt pontos, de ezekből három kapuralövést is sikerült elérni, amikből egy gól született.

Az előző szezonban a Premier League egyik leggyümölcsözőbb kapcsolata volt ami Olivier Giroud és Mesut Özil között alakult ki. Özil a gólpasszainak a nagy részét a franciának adta, ami máris megcáfolja azt a teóriát, mely szerint Giroud helyett egy másik, vagy más típusú támadóval a német is eredményesebb lenne az előkészítések terén. Ezúttal is a kettejük összjátéka hozta meg az áttörést az Arsenal számára, miután Özil remek ívelése után Giroud parádésan fejelte át Foster fölött a labdát. Érdekes megfigyelni, mennyit változik Özil szerepköre azzal, hogy nem Alexis, hanem Giroud szerepel a középcsatár helyén. Amíg Sanchezzel centerben Özil meccsenként átlagban csak 2,6 kulcspasszt szokott kiosztani, ez a szám a West Brom ellen 7 volt. Mivel Alexis szinte hamis kilencesként visszalépve papíron ugyanabban a zónában játszana, mint Özil, így az Arsenal irányítója ilyenkor inkább szinte második csatárként a védelem mögött megnyíló területet támadja, ahelyett, hogy a lábára kérné a labdát. Épp emiatt, a szerepkörök felcserélődtek, és Özil eddigi összes bajnoki gólját Sanchez készítette elő. Most viszont a tavalyi formula volt érvényes, amit a számok is igazolnak.

A meccs lefújását követően érdekes vita alakult ki a pályán Gabriel és Lucas között, mert a spanyol támadó a vezetés megszerzése után nem volt hajlandó teljes intenzitással visszazárni a szélen, ami miatt az Arsenal védőinek egy az egyben kellett védekeznie. A kritika valóban jogos, hiszen borzasztóan látványos volt, ahogy Lucas könnyed tempóban kocog visszafelé, miközben a West Brom játékosai teljes sebességgel vezetik rá a labdát az Arsenal védőire. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy Lucas Perez eddig jóval kevesebb lehetőséget kapott a vártnál, hiába jó kombinációs játékban, és a kapu előtt is.

Nem meglepetés, hogy az Arsenal az egész meccses dominanciát követően megérdemelten nyerte meg a meccset. Eleve borzasztó nehéz ennyire mélyen és sok emberrel védekező csapatok ellen helyzeteket kialakítani, de az Ágyúsok a második félidőben többször is megtornásztatták Fostert, hogy aztán Giroud révén sikerüljön megszerezni a győztes gólt is. Az előző két meccs negatív eredményei után létfontosságú volt kiharcolni a három pontot ezen a türelmet és kitartást is igénylő meccsen, hogy legalább szépen tudjuk búcsúztatni az évet. A következő pár fordulóban szintén verhető ellenfelek jönnek, úgyhogy minden adott, hogy kicsit megerősítsük a helyünket a tabellán, és ha lehet zárkózzunk a jelenleg megállíthatatlannak tűnő Chelseare.

 

Mesut, a nagy testvér

A lentebb olvasható monstre hosszúságú cikk eredetileg a 11Freunde nevű német futballmagazinban jelent meg. A fordítást köszönjük Vankó Lázár Bencének!

Mesut Özil egy Facebook poszttal több, mint 30 millió embert ér el. Aki viszont az igazi nagyságát át akarja élni, vezessen vele keresztül Londonon, találkozzon a barátaival és utazzon el Gelsenkirchenbe.

Az őrület hamarosan megindul. Mesut Özil beindítja az autóját az Emirates mélygarázsában. A kijárat felé tekint. Hallgatag. Az utolsó nyugodt másodpercek a vihar előtt. A sorompónál várnak már rá sokan, minden hazai meccs után ott állnak, rengeteg szurkoló, közülük sokan még úgy is néznek ki, mint ő. Srácok Mesut mezben, mesutos fülbevalóval, mesutos hajjal, A kezükben tollak, programfüzetek, sálak és okostelefonok. Az autó fóliázására még nem gondolt? „Meg van tiltva“, mondja Özil. És nem idegesíti ez az egész? „Én is voltam szurkoló. Madridban minden teljesen máshogy volt, a rendőrök lezárták a stadiont környező utcákat, mindenhol biztonsági emberek.“ Lassan a kijárat fele vezet, alig gyorsabban mint hússzal. Most tényegesen megindul az őrület.

A szurkolók odafutnak az autó mellé, kopognak az ablakon és a motorháztetőn folyamatosan. Özil frissen, lezuhanyozva, edzős cuccban, letekeri a hangerőt. Tarkan, a török popénekes száma a „Kuzu Kuzu“ még halkan szól a háttérben, ami a szerelemről és a vágyakról szól. Az első piros lámpánál megáll, leengedi az ablakot, a gyerekek szinte bemásznak az autóba. „Mesut, Mesut“, mondják lihegve, teljesen kifáradva a futástól. Mondják Mesutnak: „micsoda gól“, vagy, „maradj az Arsenalnál kérlek! Egy idősebb úr felé nyújt egy kisgyereket, abban a reményben, hogy ő, Óz a nagy varázsló, a kisgyereket nagy focistává teszi. Özil aláír mindent, megengedi, hogy lefotózzák, sőt maga is készít képet, ha odaadják nekik a telefonjukat. Mindenben benne van, mindent megtesz, amit tőle kérnek. Öt perc után mondja: „vigyázzatok magatokra“ és vezet tovább, a következő lámpa már látótávolságban. Most gyorsan, egy nyitókérdés. Talán a mostani formáról. Újabban olvashatott az ember az étkezéséről, hogy váltott; zöld tea, kevesebb kenyér. Mi rejlik a dolog mögött? „Egy pár apróságot megváltoztattam, biztos, hogy a jó úton vagyok.“ Jó úton? A Guardian nemrégiben újfent az Arsenal legendához Dennis Bergkamphoz hasonlította, a Sky pedig a passz-statisztikája alapján a valaha volt legkreatívabb Premier League játékosnak nyilvánította. Németországban is ódákat zengenek róla. A Süddeutsche Zeitung a csehek elleni válogatott meccs után megállapította, hogy a legjobb Mesutot látjuk az Olga utca óta, ahol a Bolzplatzon, Gelsenkirchen-Bismarckban az idősebb fiúkat cselezés közben úgy állva hagyta, mint a csocsó figurákat. Nos, Mesut: őszintén, élete formájában van! Özil, még mindig nem biztos abban, hogy ki ült be mellé a kocsiba, nem szereti az öndicséretet és ez igazából egy jó tulajdonság. Klasszikus hozzáköthető mondattal kezd, ami rá vall: „A szezon még fiatal, sokat kell még magamon dolgozni.“

Mesut Özil több, mint 80 válogatott meccset játszott eddig. Német-kupa győztes, angol-kupa győztes, spanyol bajnok és világbajnok. José Mourinho mondta róla: „Csak egy darab Mesut Özil van, egy nem is rossz Mesut Özil.“ Arsène Wenger pedig: „Aki Özil játékát nem szereti, az sohasem szerette a focit.“ Olyan passzokat ad bokából, ami akár fizikusoknak feladvány lehetne. Tíz éve profi. Mindig ott állt, ahol a mikrofonok voltak, mégsem könnyű a közelébe kerülni.

Özil folyamatosan udvarias, mégis érzi az ember, hogy interjúknál, vagy sajtótájékoztatóknál ritkán érzi jól magát. A labda nélkül törékenynek tűnik, néha már-már félénknek. Mint egy kissrác, akit a szülők elvittek akarata ellenére egy családi ünnepre, de ő inkább otthon lenne, menne vissza a barátokhoz a Bolzplatzra, vagy a PlayStation elé. Folyamatosan beszélnek róla. Popsztárok az oldalán, az utazásáról Mekkába, a himnusz témáról (hogy miért nem énekeli), vagy a vitáiról az apjával, aki már két éve nem a tanácsadója, mióta a testvére váltotta. Özil története is egy szappanopera, és ha a fociról szól éppen, akkor ez a főtéma: a testbeszéde. Özil, a kedvtelen zseni, aki hátrányban lógva hagyja a vállait. Most viszont felhúzza a vállait. Mesutözilezik egyet: „Értéke csak annak van, amit az edző mond.“ Úgy érti: mit is tudnak igazán rólam az emberek?

Talán éppen ezért van ennek a találkozónak már egy féléves története. Ezen kívűl tudni kell, hogy Özil az utóbbi években egy nagy, segítőkből álló csoportot igyekszik kialakítani. A legtöbben barátok, rokonok, ismerősök. Egy müncheni cég irányítja a sajtómunkát, az Özil Marketing Kft pedig Düsseldorfban foglalkozik az értékesítéssel. Hubert Raschka, a tanácsadója a kapcsolattartó. Dr. Erkut Sögüt, ügyvéd és licences játékostanácsadó, aki London és Düsseldorf között repked. Ott van Mutlu Özil, a testvér és vezető Düsseldorfban a Königsalleen, vagy Serdar Özil, az unokatestvér, aki Londonban él. Bizonytalanok voltak, kérdezték, miről is fog szólni a történet, 11Freunde, na igen, nem mindig pozítivan számoltunk be. És mégis, hogyan gondoltuk: mit hoz valakinek egy riport, aki egy 15 másodperces videóval a kutyájáról 1,2 millió követőt ér el? Akinek twitteren több követője van, mint Kobe Bryantnek, vagy majdnem kétszer annyi, mint Madonnának?

Végül megérkezett az oké a tanácsadóktól. Megpróbálunk, október 15.-én, a 28. születésnapján, együtt keresztül vezetni Londonon és lehet tényleg lehet ezek lesznek a legjobb körülények arra, hogy Özil közelébe kerüljünk, nem csak térben. Egy kicsit csevegni, az esőben a reflektorfény figyelni, London utcáin, mindehhez pedig török pop. Még ha az elején Özil hallgatagnak is tűnik, jókedvűnek tűnik. Az Arsenal 3:2-re nyert a Swansea ellen, és ő szerezte a harmadik gólt, kapásból a léc alá. A szurkolók éneklik: „We’ve got Mesut Özil, Mesut Özil. He’s Arsene Wenger’s man, he’s better than Zidane!“ Volt már valaha ilyen hangos az Arsenalnál?

 

Özil a fékre lép, következő piros lámpa, ugyanaz játszódik le. Mesuuut, Mesut! Happy birthday! Great goal! Aztán jön egy srác, egy üzenttel, amit odatesz a szélvédőre: „Bir Selam! Emin aus Essen!“ sok szeretet Emintől Essenből. Özil, halkan, de határozottan: „Vigyázzatok magatokra!“ Egy srác megismétli a szavait: „Vigyázzatok, ne karcoljátok meg a kocsiját!“ Özil lassan indul el, de nem megy az olyan könnyen, a gyerekek úgy lógnak az autóján, mint a horgok. Még egy páran odakiáltanak valamit törökül, ok, még valaki. Askim! Szerelmem!

Özil a következő kereszteződésre mutat, 200 méterre egy, a pub mellett: „Na, ott mégegyszer eljátszódik majd a dolog. De nem szabad elfelejteni, honnan is jössz!” Egy újabb mondás. De Özilnél ezek a mondások máshogy csengenek, még akkor is, hogy ennyi szurkolóval körülvéve, nem nagyon tudja elképzelni az ember, hogyan marad az ember két lábbal a földön, mikor őt mások hétvégente ez egekbe emelik.

Akik szeretnék tudni, hogyan is néz ki az a bizonyos föld, ahol Özil két lábbal áll, annak el kell mennie a Ruhr-vidékre, Gelsenkirchenbe. A régi városrészben Bismarckban ahol, repedezett az aszfalt, penészes a homlokzat és klasszikus sarkikocsma romantika van. Az Olga utcán, a bekerített Bolzplatzra kell menni, amit a srácok csak majomketrecnek neveznek, vagy a régi iskolójába a Berg Feldbe, ami a Schalke Arena árnyékában található, vagy Essenbe, Wernek Kikhez, ahol minden elkezdődött.

Kik, 77 éves, szürke kötött nadrágban és zöld ingben köszönt minket október elején a nappalijában. A hatvanas években a Rot-Weiss Essenben játszott, majd a kétezres évek elején ifikordinátora volt a klubnak. Egy barátságos őszhajú úr, aki mindig „prositot” mond, ha belekortyol a vizébe és aki egy kicsit izgatott, amikor Mesut Özilről kell beszélnie. Valamikor 2000 nyarán, a klubnál kopogtak az ajtaján és bemutatkozott neki Mustafa Özil. Megkérdezte, hogy a 11 éves fia edzhetne-e a többi sráccal, mivel eléggé jó. Na szép – gondolta Kik, mutasd meg mit tudsz, ezek után pedig Kik meglepődött. Az első edzés után az apának odanyújtott egy igazi szerződést, ahhoz pedig egy sofőrszolgálatot is, ami a gelsenkircheni iskolából elvinné Essenbe.

„Emlékszel még, hogyan jöttél haza, Werner?” Kik felesége az ajtóban áll. „Nagyon izgatott voltál. Mondtad: volt ott ma egy, akiből nagy játékos lesz majd.” A korábbi RWE—profi szégyenkezve néz a sarokba. „Ahh, nem is tudhattam. Eléggé elbizakodott voltam.” Majd eszébe jut, hogy milyen mérges volt, amikor az aranyifjú nem jelent meg edzésen. Nem volt már kedve jönni? Meglógott, egy másik klubhoz ment? A végén Kik megtudta, hogy Özil minden este a barátaival a majomketrecben játszott. És aznap este fontos meccs volt a szomszédos utca ellen. 

Özil, mosollyal az arcán, csúszkál az ülésben ide-oda. A szemek, amik általában fáradtnak tűnnek, most ragyognak. Elvégre a régi focizásokról van szó. Hazai föld, ismerős terep. És hirtelen beszélni kezd, és kedves pontokkal fejezi be mondandóját: „Csak a foci volt számunkra, reggeltől estig. Volt egy igazi utcabajnokság is. Akkor nagy tiszteletet éreztem a nagyobbak iránt és természetesen faultok után néha azt gondoltam: most visszavágsz, de a következő pillanatban aggódtam, hogy utána lehet nagyon megvernek. Ha kikaptunk, a győzteseknek dönert kellett vennünk és néha ez eléggé hülyén jött ki, mert kaptunk 5 márkát zsebpénznek, ami így gyorsan el is tűnt.” Ezek után meg kellett nyerniük a következő meccsüket, vagy csak édesség volt a kioszkból. Ami nem is volt annyira rossz. „Szeretem ezeket a színes zacskókat a bódéból” mondta Özil.

A csehek elleni meccs előtt megint ott volt. Otthon, mondja ő, az Olga utcában. Az emlékek egyből feltörtek, a képek, az illatok. A sarki köftés (török fasírt), a rizses bódé, de mindenekelőtt a foci. Zinedine Zidane cseleit gyakorolni, vagy Ronaldo lövéseit és Figo beadásait. Amikor Mesut Özil 17 éves volt, már megvolt az elképzelése arról, hogy hogyan is fog kinézni a jövője. Akkor igazolt az Schalke ifijeihez és találkozott az edzővel, Norbert Elgerttel, aki olyan csiszolatlan gyémántokat nyújtott át Özil mellett a profiknak, mint Draxler, Neuer vagy Höwedes. Az 59 éves Elbert, aki korábban profi volt a Schalkénál, a Courtyard halljában ül, ami közvetlenül a régi Parkstadion mellett van. Egy tárgyilagos ember, régi iskola, tömör kijelentésekkel. Nem volt meglepődve, hogy Özil sikeres focistává vált. Magabiztos volt, állítja. Tudta, mit akar. Mondatok, amiket a fiatal Özillel nem feltétlenül lehetne kapcsolatba állítani. Nem kéne inkább csodálkozni, hogy egy ilyen félénk srác egy ilyen kemény bizniszben, mint a foci sikeres? Nem, mondja Elgert. Özil sohasem volt félénk. Visszahúzódó, kicsit introvertált, de mindig is céltudatos volt. Amikor Elbert megkérdezte az ifistákat a terveikről, ezt mondta a karrierjéről: „ Kezdő akart lenni az U19-nél, profi a Schalkénél, majd a Real Madridnál vagy a Barcánál és valamikor az Arsenalnál szeretne játszani.” Egy próféta? Ahh. Egy csoda? Mmmh. Az edző nem szereti a hisztériát a profi futballban, azt az apparátust, ami csak olyan kifejezéseket ismer, mint a szupersztár, vagy lúzer. Ahol mindenki szakértőnek nevezi magát, akinek lábában akár tíz Bundesliga meccs volt. Állítja, hogy Özilt sokszor rosszul volt megítélve. Már azok a viták is a testbeszédéről! Sokan nem is akarják megérteni a játékát, mondja Elgert, miközben az az ujjával vonalakat rajzol az asztalon. Szerinte Özil sokszor szabadra lopódzik, lehetőséget kínál fel a társaknak a hullámok között, anélkül, hogy ezt az ellenfél észrevenné. És egy olyan teljesítmény, mint a futás mennyisége semmit sem jelent. Nem a sprintek száma a lényeg, hanem a minősége.

A kapcsolat kettejük között – tanár és diák – sosem szakadt meg. 2013-ban Özil meghívta régi edzőjét a Spanyol-kupa döntőre. Egy évvel később, amikor Özil tiszteleletbeli díjat kapott szociális tevékenységeiért, az edzőt kérte fel, hogy beszédet tartson róla. Valamikor pedig csak szimplán küld egy üzenetet. Az egyikben ez állt: „Edző, ha bármire is szüksége lenne, én itt vagyok önnek.”
Nem messze a hoteltől van a Berger Feld iskola. Az egyik folyosón található a hírességek fala, itt vannak bekeretezett képek Neuerről, Fährmannról vagy Matipról. Mindannyian idejártak iskolába, egy közös céllal: kifutni a Schalke Arena gyepére, ami a hatalmas fák mögött bújik meg az iskola közelében. A tanárok az általános iskolában megszámolhatatlan interjút adtak korábbi diákjaikról. Egyikőjük azt mondta, hogy Özil egy kicsit autista hatást keltett, ami eléggé hülyén hangzik. A korábbi tanár Christian Krabbe máshogy fogalmaz: „Szerény volt és nem szeretett a középpontban állni. Csakis focizni akart és ez máig is így van.” 

Ezután pedig elmeséli kedvenc történetét Özilről, ami már akkor történt, mikor Mesut Özil a Schalke felnőtt csapatában játszott. Krabbe találkozott egy tanulóval a menzán, akit kiküldtek az óráról, mivel nem csinálta meg a háziját. „Egy szöveget kéne írnom a példaképemről.” „Ki a példaképed?”– kérdezte a tanár. „Mesut Özil, de nem tudom mit is írjak.” Krabbe elővette a telefonját, kiválasztotta Özil számát, majd átnyújtotta a gyereknek a telefont. „Beszélj vele, akkor lehet, majd beugrik valami.” A diák és Özil beszéltek egy pár percig törökül, majd a kissrác írt egy pár mondatot és csillogó szemekkel tért vissza az osztályához. Krabbe szünetet tart, majd hozzáfűz egy mondatot: „Mesut sohasem felejtette el honnan is jön.” 

Mielőtt 2008-ban Özil a Werder Bremenhez igazolt volna, a Welt azt írta, hogy hírneve miatt problémákkal küzd. A legtöbb embernek Özil úgy ragadt meg a fejében, mint egy fiatal focista, akit az apja marionett bábúként mozgat és megőrült a pénztől. Ez is, mint sokszor, perspektíva kérdése. Mint a mostani szerződési pókere az Arsenalnál. 10 millió fontot kereshetne évente, ez óránként 1200 eurót jelentene, amit néhány barátja a Bolzplatzról a mai napig havonta megkeres.

Ma, a 28. születésnapján az Olga utca mindenestül megérkezett Londonba. Brothers from another mother, brók, tesók, egy tucatnyi haverja. Özilt Mesut Abinak hívják, ami annyit tesz, mint Mesut, a nagy testvér. És amikor valaki a közös történetüket hallja, kicsit giccsesnek tűnhet, de biztosan megérinti az embert, mert egy álom ténylegesen valóra vált.
Közülük sokaknak 2012-ben egy új élet kezdődött. Ugyanis akkoriban alapította meg apjával közösen Özil az Özil Marketing Kft-t. Ma már nem csupán Mutlu, a testvére vezeti a Kft-t, hanem a legjobb barátai is ott dolgoznak. Amikor az ember a cégéről kérdezi, azt mondja: „Azt akartam, hogy senkinek se kelljen aggódnia. És a barátaimmal együtt akartam menni nyaralni, amit korábban nem tudtunk megtenni.” Ugyanis mikor előtte máshol dolgoztak, Özilnek reménykednie kellett, hogy a főnökök pont jókor adnak ki nekik szabadságot. Ezen felül megígérték egymásnak anno, az Olga utcában, ha valaki innen sokra viszi, viszi a többieket is magával. Egy mondat, ami egy zenész önéletrajzában is benne lehetne, aki egyik napról a másikra Bronxból eljut a Madison Square Gardenre és az egész bandáját magával vitte háttérénekesnek. Mindegy is, hogy azok a mikrofonok be vannak dugva, avagy sem.

A legtöbb barátja egyszerű munkákat űzött. Baris, Özil legjobb barátja korábban autókereskedő volt. Erkan, szintén a kiskorából, egy benzinkúton dolgozott. Mindketten Özil cégénél most a felderítés&tanácsadás részlegen dolgoznak. Erkut Sögüt tanította őket, az ügyvéd. Ő úgymond a stratégiai feje a cégnek. Sok kívülállónak akar gyanús is lehet ez a hálózat a cégen belül. Mintha csak egy hatalmas entourage-t emberi páncélként maga köré állított volna. És az ember elképzeli, hogy a srácok úgy állnak sorban, ahogy Özil annak idején kicselezte őket a majomketrecben. Pedig nem így van. Erre a legjobb példa Erkan. A fiatalember, baseball sapka, fehér póló, fehér lépők, ismeri Özilt az óvoda óta. Ő a legfiatalabb a cégnél. Az elmúlt évben apa lett, Özilnek logikus volt, hogy felveszi a céghez. Mivel a benzinkutas pénzből az ember nem nagyon tud egy családot etetni.

Erkan a legviccesebb a csapatból. Sokat beszél-nagyon gyorsan, és annak ellenére, hogy egy párszor már volt az Emiratesben, a gyermeki kíváncsiság megmaradt. Nézd, ott jönnek a játékosok, nézd, ott vannak a kispadok. Egy kicsit hihetetlennek tűnik amiatt, hogy nemrégen még egy kassza mögött állt és a gondolatai a benzin és dízel árak körül forogtak, most pedig egy designer irodában ül Königsalleen Düsseldrofban és a gondolatai a körül járnak, hogy vajon jövő hétben menjen Párizsba meccsre, vagy egy Premier League meccsre Londonba.

Az Özil-tesók VIP-bokában köftet, chait és török kenyeret szolgálnak fel. Egy fiatal srác leül. Szintén az Olga utcából? „Nem, nem beszél németül. Ali Londonból, angolul mondjad neki” mondta Erkan. Ali egyetemista. Fogorvos akar lenni és már régóta nagy Özil szurkoló. „Figyeljetek rá! Ez a jelenlét, azok a gólpasszok! Ilyet csak élőben a stadionban látsz!” Talán Alinak igaza van. Özil lehet nem az a tv-focista. Ha ez ember élőben követi Özilt a Swansea ellen, észreveheti a szüneteket és hogy ténylegesen leengedi a vállait. De: Özil a döntő pillanatoknál jelen van és tényleg szabadra lopódzik, ahogy Elgert mondta. Özil testbeszédéről azóta mennek a viták, mióta profi lett. Sokszor mondják, hogy lélektelenül játszik, nehezére esik mozogni a pályán. Az Európa bajnokság alatt is folyamatosan kritizálták, főleg az Ukrajna elleni meccs után. A Sport Bild azt írta, hogy sápadt maradt, de az adatokat elemző cég, az Impect kiderítette, hogy a torna alatt, egy olyan középpályás sem volt, aki többször kérte volna a labdát és játszotta azt meg, mint Mesut Özil. 

A Premier Leagie előző szezonja elsősorban a gólpasszairól maradt emlékezetes, 19 gólpasszt adott ugyanis. A Swansea ellen is adott nagy labdákat. Néha csak éppen hogy hozzáér a labdához, kettő, vagy három méteres passzok, külsővel, vagy éppen csőrrel. De hirtelen, a másodperc töredéke alatt, az egész tizenhatos környéke úgy néz ki, mint egy gombolyag, amit összekötöttek volna, köszönhetően Özilnek. Akarva akaratlanul is eszébe jut az embernek az nem is olyan régi tweet: „Mesut Özil asszisztált a nővéreknek a saját szülésénél.” Mint egy Chuck Norris vicc, ami sokat elárul arról, hogy mekkorára értékelik Özilt Londonban.

Na de tovább Alival, akinek a története úgy hangzik, mint egy gyerekkori álom. Egy történet, amitől mindenkit elcsodálkozik, akik Özilt az ilyen pletykalapokból ismerik. Pár évvel ezelőtt Ali látta a példaképét egy étteremben ülni és gondolkozott rajta, hogy megszólítsa-e. De egy ekkora sztár, erre a kisdiákra szánna is egy másodpercet? Előreküldte Ali az anyukáját. „Özil úr, a fiam nagy rajongója önnek, ideülhetne önhöz?” Ali odaülhetett. Beszéltek egy darabig törökül és telefonszámot is cseréltek. Ma közeli barátok, már amennyire ez lehetséges. Az egyikőjük több száz másik emberrel együtt előadásokra jár, míg a másikukat százezrek ünnepelik egy stadionban. Mégis voltak együtt Amerikában nyaralni, meséli Ali. Egy pár perccel később a haver lő egy gólt, amivel 3:1 lesz az állás. Ali, Erkan, Baris és a többiek ugrálnak a boxban, és kiabálnak, majd pacsiznak, Gelsenkirchen-Bismarch jelen van, mintha csak együtt futottak volna az Olga utcától idáig és védhetetlenül zúdították volna a hálóba a labdát. Amint ismételten leülnek, azt mondja egyikőjük: „Tud ő, ha akar.” Miért nem akar mindig? A srác pedig csak nevet.

Özil a kereszteződésre mutat, „itt van a kocsma.” A csapatvezetés arra utasította a játékosokat, hogy ezután a lámpa után már ne adjanak autogramot, mert sok szurkoló a mezeket drágán eladja. Özil csak annyit mond: „Nem szeretem, amikor a felnőttek odébb lökik a gyerekeket.” A középső sávba megy és megáll egy másik autó mögött, de még így is észreveszik őt. Ismételten futnak felé, és folytatódik az őrület. Újfent énekelnek „Happy Birthday”, „Arsene Wenger’s man” és hogy jobb, mint Zidane. 

Ha már Zidanenál tartunk, milyen is volt a a nagy példakép a Real Madridnál? „Izzadtak a tenyerek” mondja Özil. Majd kicsit tanakodik és elmesél egy történetet: „remélem Sami (Khedira) nem lesz rám mérges. Jött egy nyolcvan méteres passz Ramostól, Zidane pedig simán levette a labdát. Sami pedig fut felé teljes lendületből, Zidane csinált egy testcselt.” Özil mozog a kormány mögött össze-vissza, ahogy Khedira elfutott Zidane mellett. „Na így ment neki Zidanenak. De a labda még mindig Zidane lábánál volt. Sami kissé mérges volt, de utána már ő is nevetett, és mindenki tapsolt.” 

A Mesut név azt jelenti, hogy boldog. És most, a kocsikázás vége előtt nem sokkal tényleg vidámnak tűnik. Mert lehet talán tényleg el is érte a boldogságot. Mert itt lehetnek mellette a barátai. Vagy lehet éppen a régi történetek miatt, amiket elmesélt. Történetek a grundról. A fociról. Történetek, amik jelentenek neki valamit. Nyitottabb lett a foci által? „Mindig is nyitott voltam és a mai napon is az vagyok. Legalábbis ha olyan emberek vannak körülöttem, akikben megbízom, akiket kedvelek és ismerek.” Amikor Arsène Wengert megkérdezték arról, hogy Özil csapatvezető játékos-e, azt mondta: „Mesut visszahúzódó személyiség, de ha valamit mond, akkor az egyből lényegre törő.” 

Nem sokkal később az Özil háznál. Egy villa a Highgate városrészben, amilyen nem olyan fényűző kívülről, de a kapu előtt egy Ferrari áll. A bejárati résznél egy hatalmas oroszlánokat ábrázoló kép lóg a falon. Kint esik az eső, az ajtón keresztül fut Özil kutyája, Balboa, mint Rocky, természetesen, from zero to hero. Csöngetnek, a tesók érkeznek. Özil eltűnik az emeleten, és Sögüt, az ügyvéd a tanácsadói licencel gyorsan előkapja a telefonját. „Psssst!”, mondja. „Mutatok nektek egy videót, amit a szülinapjára vettem fel.” Egy öt perces videó, sok focista, korábbi, vagy mostani csapattárs gratulál Mesutnak: Pirés, Modric, Gündogan, Boateng. Ők is Mesut-Abinak hívják. „Mindenki részt vett, jónak találod?” 

 

Amint Özil látja a videót, valósággal ragyog. Mindenek előtt a Lukas Podolskis résznél: „Mesut-Abi, az ajándékomat már megkaptad, a tízest!” És utána a Galata játékos hozzáteszi: „Amina Koyim!” Bazdmeg! Egy tesó vicc. Özil több interjúban is elmondta, hogy nem csak a Nationalelfnél, hanem az Arsenalnál is szeretné a tízes mezt. Egy gyerekkori álom, korábban is mindig a tízest szerette volna, mert Maradona és Pelé is azt viselte és mitikus mezről van szó. De miért ilyen fontos ez a szám a mezen? „Ha bemegy az ember az öltözőbe és ott lóg a tízes mez, rajta a neveddel, az egy jó érzés.” Mosolyog. „Akkor úgy gondolom, valakinek jól megy!” 

A következő reggel egy pár pletykaoldal az interneten beszámol Özilről. Arról keveset van szó, hogy nyertek a Swansea ellen, a főtéma Mesut születésnapi bulija a Tape diszkóban, ahol hajnali háromig bulizott. Justin Bieber is ott volt. A paparazzi képeken látható Özil, ahogy megy a bejárat felé, baseball sapkával a fején. A háttérben látható a nevető Erkan, a korábbi benzinkutas, és valahol mögötte az egész tesó kft, a legjobb barát Baris, a testvér Mutlu, Serdar, az unokatesó, Erkut a tanácsadó és Ali, az egyetemista.

Egy nappal később posztol Özil egy közös képet Bieberrel. Több mint száz millióan látják a képet. Három nappal később Özil a Ludogorec ellen harminc perc alatt rúg három gólt. Első mesterhármasa a karrierében és zsinórban a hetedik győzelem az Arsenal csapatának. És valóban: valakinek jól megy.

Megkésett pofon (Everton – Arsenal 2-1)

Mindannyian tudjuk, hogy a futballban a szerencse olyan könnyen tud elpártolni egy adott csapattól, mint ahogyan mellé állt. Novemberben, mikor meccsenként szinte minden kapura tartó lövésünkből gól született, sokszor a szerencse mentett meg minket attól, hogy elveszítsük a 2. forduló óta tartó veretlenségünket. Tegnap egy olyan kaotikus meccsen ahol egyik csapat sem tudott különösebben a másik fölé kerekedni a játék egyetlen fontos elemében sem, a gólba tartó lövés ezúttal a védő lábáról kifelé vágódott, a tévesen megítélt szögletből gólt kaptunk, a végén pedig a spori elfelejtett befújni egy nyilvánvaló büntetőt. A mázli nem csak elpártolt tőlünk, hanem könyörtelenül pofánbaszott minket. Amit nem kaptunk meg novemberben, az most kis késéssel megérkezett.

Persze butaság lenne azt mondani, hogy csupán a balszerencse miatt távozott nulla ponttal az Arsenal a Goodison Parkból, mert bőven voltak hibák az Ágyúsok játékában. Wenger a hétvégéhez képest csupán egy kényszerű változtatást eszközölt a középhátvéd posztján, de azon kívül ugyanaz a csapat lépett pályára, mint a Stoke City ellen. A vezetést jelentő gólig úgy is tűnt, hogy hiába a gyorst egymásutánban lejátszott két meccs, az Arsenal a kezében tartja az irányítást. Az Everton egyáltalán nem helyezett nyomást a vendégekre a támadásépítések során, csak a saját térfelük közepén kezdték el aktívan letámadni a sárga mezes játékosokat. Emellett a megszerzett labdákkal sem tudtak mit kezdeni, és jól láthatóan az önbizalmuk is a béka segge alatt volt.

Az Arsenal hiába birtokolta sokkal többet a labdát, de ebből helyzeteket nem tudtak kialakítani, pedig a meccs elején igencsak szellős volt az Everton védekezése. Mesut Özil olyan potenciális helyzeteket magában hordozó passzokat rontott el, amilyeneket máskor a kisujjából kiráz, de most minden egyes alkalommal pontatlan volt. A teljes 90 perc alatt mindössze egy helyzetet alakított ki, de az is csak egy 22 méterről megeresztett gyenge Sanchez lövést eredményezett. Az esetek 99 százalékában hatalmas bullshit azzal dobálózni, hogy Özilnek nincs kedve játszani, de a tegnap esti meccs alighanem a maradék 1 százalékba tartozott. Szinte minden mozdulatán látszott, hogy a kezdeti gyengébb megoldások után neki már semmi affinitása nincs ehhez az egészhez, pláne azután, hogy az Everton is felvette a kesztyűt. Persze ezt ráfoghatjuk a mentális és fizikai fáradtságra is, de ne feledjük, hogy Özil sokakkal ellentétben a válogatott szünetet is pihenéssel tölthette, ráadásul néhány nappal ezelőtt ezeknek még a jelét sem láthattuk. Amit pedig az Everton második góljánál előadott védekezés címén, nyugodtan mehet az év végi kabaréba. Egyszerűen szánalomkeltő volt, ahogy közelről végignézte ahogy Williams elfut mellette, és a fejes pillanatában még el is hajolt előle, nehogy bármilyen kontaktba kelljen belemennie. Özil egy zseniális labdarúgó, Alexis oldalán messze a legkiemelkedőbb játékosa az Arsenalnak, és senki sem várja el tőle, hogy folyamatosan becsúszva szereljen, és sprintben szaladgáljon a labda után. Ez nem az ő játéka. Az viszont a minimum, hogyha már rá bíznak valami minimális feladatot védekezésben (a szögletnél a beinduló ember útját kellett volna elzárnia), akkor bármennyire is ki van épp a fasza, azt a lehető legjobb tudása szerint hajtsa végre. Ez most nem jött össze.

Pár perccel Alexis gólja után az Everton játékosai mintha varázsütésre észrevették volna, hogy a hideg liverpooli éjszakában épp egy futballmeccs zajlik, és elkezdték jóval magasabban letámadni az Arsenal játékosait, és keresték a párharcokat, és sokszor a kemény belépőktől sem riadtak vissza. A presszingjük és a támadásépítésük is inkább volt lendületes mint szervezett, és egy élesebb Arsenal valószínűleg meg tudta volna oldani a helyzetet, de Wenger csapata teljesen elveszítette a kontrollt a mérkőzés felett, így nem volt meglepő az Everton egyenlítő találata az első félidő végén.

Az Everton játékosai Alexis góljáig 6 párharcból csupán hármat nyertek meg, de azt követően a félidő végéig 12-ből 11-et

A második félidőt ismét az Arsenal kezdte jobban, de a labdabirtoklás ismét iszonyatosan steril volt, és egyszer sem tudták veszélyeztetni az Everton kapuját. Később Mesut Özil előtt adódott a meccs legnagyobb vendég helyzete (Iwobi blokkolt lövésén kívül), de az ismét 3 kulcspasszt kiosztó Alexis előkészítése után kapuval szemben, teljesen üresen lőtt fölé. Ez mindenképpen a meccs további kimenetelének kulcsa volt, hiszen ha ezt a helyzetet értékesíti az Arsenal, akkor az Everton már aligha tudott volna újra visszakapaszkodni. A 70. percben Wenger végül cserére szánta el magát, és a két észrevehetetlen szélsőjét lehozta a pályáról, de alaposan elmérte magát. Bejött Giroud és Iwobi, Alexis pedig kihúzódott a pálya bal oldalára, de ezután még kiszámíthatóbb lett az Arsenal játéka. Tavasszal viszonylag jól működött a csapat Iwobi-val a bal, és Alexisszel a jobb oldalon, erre most pont megcserélődtek a szerepek. A védők pontosan tudták mire számíthatnak, Giroud pedig nem részesült érdemi kiszolgálásban, így az ő jelenléte is fölöslegesnek bizonyult.

Az Arsenal szélsői szinte semmit nem tettek hozzá a játékhoz. Alex Iwobi jelenléte nagyon hiányzott, hogy Wenger csapata kontroll alatt tudja tartani a meccset. Hiába vannak Oxlade-Chamberlainnek villanásai, a nigériai kvalitásai továbbra is pótolhatatlanok.

 

A meccs vége egy valódi kaotikus rohanásba torkollott ahol végül az Arsenal húzta a rövidebbet. Wenger csapata győzelmet semmiképp sem érdemelt volna, hiszen az egész meccs alatt mindössze három alkalommal tudták eltalálni Stekelengburg kapuját. Persze a másik oldalon sem bővelkedtek a ziccerek, de a amíg az Everton a nagy helyzeteit értékesíteni tudta, addig az Arsenalnál ezek mind kimaradtak. Iwobi gólvonalról kivágott lövése különösen bosszantó, mert a döntetlen sokkal jobban tükrözte volna a játék képét. Amíg a Manchester United vagy a Burnley ellen sikerült a végén pontot menteni vagy megnyerni a meccset, most ez a mázli nem adatott meg sem játékosoknak sem a szurkolóknak.

Ráadásul ezek a most elveszített pontok sokba kerülhetnek, hiszen ha a Chelsea hozza a következő két meccsét, mi pedig a Manchester City ellen sem tudunk nyerni, akkor a karácsonynak 8 vagy akár 9 pontos hátránnyal is nekifuthatunk. Ráadásul bármilyen pocsék formában is legyen a City, ott nem mi leszünk az esélyesek, és Wengernek nagyon jókat kell húznia, ha nyerni akar az Etihadban.

.