Bejegyzés

Mr. Arsenal

George Graham úgy hívta, hogy “A Kolosszusom”, míg Arséne Wenger a védekezés professzorának nevezte, s mindkettőjüknek igaza volt. Egy technikailag maximálisan képzett, fantasztikus védő volt, igazi etalon a posztján. A szereléseit mindig a legmegfelelőbb pillanatban hajtotta végre, a levegőben egyszerűen verhetetlen volt, a pályán pedig tökéletesen látott, rendkívül jól olvasta a játékot. Ezekhez párosult némi csillapíthatatlan vágy a mindenkori harcra, párját ritkító fizikai és pszichés stabilitás, megkérdőjelezhetetlen vezérszellem, jó adag győztes mentalitás, és elementáris erő. Egész játékoskarrierjét egyetlen csapatnak szentelte, melynek színeiben 22 évet futballozott, és melynek 14 esztendőn keresztül volt a tábornoka. 669 összecsapáson tett meg mindent a címerért, ebből 663(!) alkalommal kezdőként, 48 gólt szerzett, 10 serleget elhódítva, többek közt 4 bajnoki címet és 3 FA kupát. Ő egy mára már letűnt kor szellemiségének egyik legjelesebb képviselője, a hűség, a hazaszeretet, az elkötelezettség mintaszobra, és ahogy egy szurkolói mondás tartja, ha nem ismered az életpályáját, nem tudsz semmit az Arsenalról.

Íme a szent ember, akinek Roy Keane is csókolommal köszön, akitől Vinnie Jones csontrepesztő lábai is megremegtek, az egyetlen, a megismételhetetlen, a történelem egy személyben: Tony Alexander Adams.

Fura érzés egy olyan futballistáról írni, aki abban az évben lett a felnőtt keret tagja, amikor születtem, és kölyök fejjel mégis láthattam játszani. Felettébb érdekes, hogy Wrightról, Bergkampról és Henryról is adott már ki DVD-t a klub (nem érdemtelenül), Adams viszont valamilyen oknál fogva eddig kimaradt a felsorolásból. Kutatva a világhálót, gyakorlatilag sehol nincs egy komolyabb terjedelmű, kellően részletes írás róla. Való igaz, egy 22 éves pályafutást egyetlen cikkbe sűríteni nem kis feladat, hiszen ezen időszak alatt igen sok minden történt a klub háza táján is, ami mindenképp említést érdemelne. De azért essünk csak neki, mert ez a kitöltetlen űr méltatlanul nagy.

rix_pen_1980

Egészen az 1979/80-as szezonig ugrunk vissza az időben, ami maratoni hosszúságúra nyúlt, lévén 70 tétmérkőzést játszott a csapat, közte kettő kupadöntőt is, de balszerencséjére végül trófea nélkül maradt Terry Neill csapata. Az FA döntőjében az akkor másodosztályú West Ham United diadalmaskodott, a Brüsszelben megrendezett KEK-döntőben pedig hiába játszott jobban a gárda a spanyol Valenciánál, a tizenegyespárbajban elvéreztek, ahol többek közt a kor legtechnikásabb játékosának tartott Liam Brady rontott, ahogy a képen látható Graham Rix is. Az új évtized első idénye nem sikerült rosszul, mert bár Bradyt még a szezon előtt eladták a Juventus-nak, s egyik kupasorozatban sem jutott túl messzire az együttes, a bajnokságban mégis sikerült megcsípniük a harmadik helyet.

young tony adamsA 80/81-es évadban már a csikócsapat tagja volt a romfordi születésű Tony Adams is, akit 14 évesen igazoltak, de nyilván ekkor még mindenki az első csapat eredményeivel volt elfoglalva, amelyek egyre rosszabbak lettek. Kiesési gondokkal ugyan nem küszködött Neill gárdája, viszont a különböző kupákban egyre-másra érkeztek a kínos eredmények. A 81/82-es UEFA-sorozatban már a második fordulóban búcsúzni kellett a belga Winterslag ellen, az FA kupa első összecsapásán pedig a Tottenham ütötte ki az Ágyúsokat. Egy évre rá a Ligakupa és az FA kupa elődöntőjéig is eljutottak, de mindkét alkalommal a Manchester United jött szembe, még súlyosabb volt azonban az UEFA kupából már az első körben búcsúzni, amikor a klub mind a mai napig legcsúfosabb hazai vereségét szenvedte el a kontinentális porondon, a Szpartak Moszkva győzött 5-2-re a Highburyben.

1983. november 5-én Adams bemutatkozhatott a felnőttek közt a Sunderland ellen, de vélhetően nem szívesen emlékszik vissza erre a mérkőzésre, ugyanis vastagon benne volt a Macskák egyenlítő találatában, akik végül nyertek is 2-1-re. A szezon hasonlóan alakult, mint Tony első fellépése, a Ligakupából a harmadosztályú Walsall ütötte ki hazai pályán az Arsenalt, majd ezután a WBA-tól és a WHU-tól is kikapott a gárda, ami megpecsételte Terry Neill sorsát. Utódja a várakozásoknak megfelelően a pályaedzője, Don Howe lett, az eredmények azonban az ő irányítása alatt sem javultak. A szurkolók egyedül annak örülhettek, hogy Howe-nak köszönhetően folyamatosan mutatkozhattak be a saját nevelésű fiatalok. David Rocastle 1985 szeptemberében lépett először pályára, Martin Keown két hónappal később húzhatta fel először az Arsenal mezét tétmérkőzésen, decemberben pedig Niall Quinnt köszönthették a drukkerek a nagycsapatban. Ez azonban csakis a jövő szempontjából volt biztató, Howe-on nem sokat segített, aki 1986. március 22-én, négy, sorozatban megnyert mérkőzés után, a csúcson lemondott. Helyére ideiglenes jelleggel az Arsenal játékosmegfigyelője, Steve Burtenshaw lépett, miközben az újságok egyre többet cikkeztek arról, hogy a klub vezetősége az akkor a Barcelonánál dolgozó Terry Venablesszel tárgyal. A nyáron végül megérkezett az új mester – aki azonban nem Venables volt.

adams_notforest_1986

A kispadra a csapat egykori játékosa, George Graham ülhetett le, aki nagy meglepetésre egyetlen új futballistát nem igazolt. Inkább a meglévő játékosokból igyekezett kihozni a maximumot, ami meglepően jól sikerült neki. Adams ekkor már kirobbanthatatlan tagja volt a védelemnek, s miután a csapat 1986. szeptember 27-én kikapott a Nottingham Foresttől (a képen Adams küzd azon a meccsen), 17 találkozón keresztül veretlen maradt, amivel új klubrekordot állított fel, nem mellesleg a tabella élére ugrott. Később ugyan visszacsúszott a gárda, viszont a Ligakupában a döntőbe jutott, ahol a korszak legjobb csapata, a Liverpool várt rájuk. A Vörösök Ian Rush találatával hamar vezetést szereztek, ami nem sok jót jelentett, hiszen a Pool híres volt arról, hogy sohasem kapott ki, ha a walesi támadó gólt lőtt. Ez a sorozat azonban megszakadt, mivel az Arsenal fordítani tudott Charlie Nicholas duplájával, így 1979 után ismét kupát ünnepelhettek a londoni rajongók. Ugyanebben a szezonban Adams elnyerte az Év fiatal játékosának járó díjat, és a válogatottban is debütálhatott.

Graham tovább folytatta az építkezést, s egyrészt újabb fiataloknak szavazott bizalmat (például Paul Merson és Michael Thomas), másrészt immár vett játékosokat is. Májusban Alan Smith, nem sokkal később Nigel Winterburn, majd 1988 februárjában Lee Dixon is csatlakozott az Arsenalhoz. Az 1988-as Ligakupa döntőt ugyan elbukta az együttes a Luton Town ellen, viszont a rá következő nyáron még két új futballista tette át a székhelyét Londonba: Steve Bould és Kevin Richardson, és ezzel egy olyan keret állt össze, ami célba vehette a bajnoki címet.

thomas_pool_1989

Adams már az előző idényben, 1988. január 1-jén megkapta a csapatkapitányi karszalagot, amivel minden idők legfiatalabb kapitánya lett (21 évesen), és a következő pontvadászatban sikerre vezette a gárdát. Már az első mérkőzés is jelezte, hogy Graham együttese komolyan gondolja a bajnoki álmokat, mivel a kor egyik legbrutálisabban játszó csapatát, a vadbarom Vinnie Jones-szal felálló Wimbledont sikerült 5-1-re legyalulni az otthonukban. Decemberre az Ágyúsok a táblázat élén tanyáztak, s tőlük szokatlan módon egyáltalán nem unalmas meccseket játszottak: négy gól a WHU-nak és a Nottingham Forestnek, tripla a Tottenhamnek, a Charltonnak, a Middlesborough-nak, az Aston Villának és az Evertonnak. Ekkor 11 pontos előnnyel fordultak az új évre, de a lábak kezdtek megroggyanni, miközben a Liverpool szorgalmasan gyűjtötte a pontokat, az Arsenal többször is megbotlott. Márciusban Graham villantott egy hatalmasat, s a középhátvéd David O’Leary-t visszahúzta a védőnégyes mögé, amolyan magányos söprögetőnek. Ezáltal a szélsőhátvédek bátrabban segíthették a támadások építését, s ugyan sikerült és véget vetni a hullámvölgynek, de addigra a Pool már beelőzött. A rangadót a hillsborough-i tragédia miatt el kellett halasztani, az új időpont május 26-lett, ez volt az utolsó mérkőzés az idényből, így valódi bajnoki döntővé vált: a Liverpool előnye két pont volt, és a gólkülönbségük is jobb volt, tehát az Ágyúsoknak legalább két góllal kellett nyerniük. Az Anfield Road megtelt, viszont a házigazda elkövette azt a hibát, hogy nem akart gólt szerezni, csak őrizni az eredményt. A többi már történelem:

Hogy az Arsenal 1989-ben, 18 év szünet után ismét bajnoki címet ünnepelhetett, abban nagy szerepe volt az Adams vezette védelemnek. A Dixon – Adams – Bould – Winterburn kvartett a futballtörténelem egyik (ha nem a) legkeményebb védekező szekciója volt a szakírók szerint. Zseniálisan használták ki a lescsapdát, s hát a beadásokkal sem lehetett különösebben zavarba hozni őket. Ez a négy ember olyan összhangban védte a kapuját, hogy a legtöbb ellenfélnek már a pálya közepén elment a kedve a támadástól. A tökéletességhez viszont kellett még egy klasszis kapus, aki David Seaman személyében meg is érkezett a csapathoz 1990 nyarán.

Man-Utd-v-Arsenal-1990-001

Az 1990/91-es szezont ennek megfelelően az Arsenal parádésan kezdte, sorra nyerték a meccseket, egyszerűen képtelenek voltak veszíteni. A kilencedik körben az Old Traffordra látogattak, ami egy igencsak botrányos mérkőzésként vonult a könyvek lapjaira. Az Ágyúsok egy vitatott találattal szerezték meg a vezetést a magyar származású, svéd Anders Limpar révén. A második félidőben már minden labdáért élet-halál harc folyt a pályán, és egy elkésett becsúszás után 21 ember kezdte el egymást gyepálni, csak a mindig higgadt Seaman maradt ki a csetepatéból. A meccset ugyan az Arsenal nyerte 1-0-ra, de az FA kivizsgálta az esetet, és mindkét csapatot pontlevonással sújtották: a Manchestertől egy, Grahaméktől viszont 2 pontot vontak le, mivel visszaesők voltak (az előző szezonban a Norwich ellen történt hasonló). Ennek következményeként a listavezető Liverpool 8 ponttal meglógott, de az Ágyúsok sorozatos győzelmekkel válaszoltak, többek közt a Vörösöket is elkalapálták 3-0-ra a Highburyben, így újra a nyakukba lihegtek, amikor jött a mélyütés.

tony-adams-addicted2Sikeressége ellenére a jó Tony bizony nem vetette meg az alkoholt, komolyabban a 80-as évek közepén kezdett hörpinteni, és olykor bizony összezúzott 1-2 két orrnyerget mindenféle éjszakai lokálokban. 1990. május 6-án nekirohant Ford Sierrájával egy falnak, s a nagy sikerű, 1998-ban kiadott életrajzi könyvéből kiderül, hogy alig tudott kimászni a volán mögül, a véralkohol szintje több mint 27-szerese volt a megengedettnek. Mivel többszörös visszaeső volt, fél évvel később meg is született a határozat, minek értelmében a Karácsonyt már börtönben töltötte, s egészen 1991. február 15-ig volt kénytelen bent tartózkodni, így jó pár mérkőzésen nem léphetett pályára. Állítólag börtönőr csak annyit mondott, mikor meglátta: “Shit! It’s Adams!” Később kiderült, hogy Tottenham drukker volt.

Adams összesen 8 bajnokit hagyott ki, amely alatt az Arsenal elveszítette a veretlenségét (a 24. fordulóban jött az első pofon a Chelsea-től), de továbbra is a tabella első helyén csücsült, mi több az FA kupában is menetelt, így a drukkerek már a duplázást hangoztatták. Sajnos a Tottenham a kupa elődöntőjében legyőzte az Ágyúsokat, de a pontvadászatban már nem adták ki a kezükből az elsőséget. Végül a két pontos levonás és a csapatkapitány időszakos hiánya ellenére is 7 pontot vertek a második Liverpoolra, még fontosabb azonban, hogy 38 forduló alatt mindössze 18(!!!) gólt kaptak.

thefamousfour

“The Famous Four”

Nem sok babér termett az Arsenal számára a bajnokság következő éveiben, viszont az európai porondon remekeltek, a KEK döntőjébe kétszer is bejutottak, az elsőt megnyerték a Parma ellen 1994-ben, egy évvel később viszont kikaptak a Zaragozától Nayim emlékezetes, félpályás góljával. Mindeközben Adams tovább züllött, és igen nehezen kezelte alkoholfüggőségét. A 93/94-es szezonban egészen elvetemült dolgokat művelt, több mérkőzésen is részegen játszott, de leesett a lépcsőről is kottán, 29 öltéssel varrták össze a fejét. Sőt, földijével, a szintén romfordi születésű Ray Parlourrel egyszer annyira bekentek, hogy poroltók segítségével hűtötték le az őket kigúnyoló drukkereket egy essex-i Pizza Hut vécéjében. Grahamet meg kirúgták 1995 februárjában, mivel kiderült, hogy pénzt fogadott el két játékos leigazolásakor a futballisták ügynökétől. Ezen időszak egyetlen pozitívuma az volt, hogy 95-ben Bruce Rioch leigazolta Dennis Bergkampot. Végül Adams 1996. szeptember 14-én a nyilvánosság előtt is elismerte, hogy erősen szenvedélybeteg, majd elment egy elterelőre, ahol megtanult zongorázni. Óriási.

WengerAdams_1427458

Saját bevallása szerint is a legtöbbet Arséne Wenger segített neki a gyógyulásban, aki 1996. október 1-jén vette át az Arsenal irányítását. A francia zseni teljesen átformálta a klubot, beleértve például a játékosok étkezési szokásait is. Hamar felismerte, hogy a csapat egyik legfontosabb futballistájának leginkább baráti segítségre van szüksége, ezért nagyon sokat beszélgetett Tonyval privátban is. Rövid idő alatt Adams teljesen meggyógyult, így Wenger hozzákezdhetett a taktikai revolúciók megvalósításához is, és felépítette a védelemhez méltó támadószekciót.

Mint mindannyian tudjuk, ennek első gyümölcse az 1997/98-as pontvadászat volt, amikor az Arsenal duplázott, és a bajnoki aranyérmet jelentő, Everton elleni mérkőzésen Adams rúgta a csapat 4., egyben azon az összecsapáson utolsó gólját, Steve Bould indításából. Bould azonban kezdett egyre inkább leépülni a kokaintól, így legtöbbször már csak csereként számolt vele Wenger, helyére Martin Keown lépett, és a részben új védőnégyes a 98/99-es idényben még a korábbinál is jelentősebb sikert ért el, hiszen 38 meccsen összesen 17 gólig engedték az ellenfeleket, noha ez “csak” a második helyhez volt elég, s a következő évben is ezüstérmes helyen zárt a hadtest.

Az új évezred első időszakát Wenger a csapat megerősítésével töltötte, ami a 2001/02-es idényre ismét egy hatalmas sikerben manifesztálódott, lévén második dupláját is begyűjtötte a gall menedzser. A legendás vezér pedig 2002 augusztusában, mindenki legnagyobb bánatára szögre akasztotta a cipőjét, és visszavonult.

Dióhéjban összefoglalva ez történt azalatt a 22 esztendő alatt, amíg Tony Adams az Arsenal védelmét erősítette.

adams_trophyAdams az egyetlen olyan ember a szigetországi futballtörténelemben, aki három egymást követő évtizedben is bajnoki címet ünnepelhetett, ráadásul csapatkapitányként. A játékostársai körében valódi tiszteletnek és feltétlen szeretetnek örvendett, hiszen bármi is történt egy mérkőzésen, a lefújás után nem derogált neki mindenkihez odamenni személyesen és mondani 1-2 jó szót, ellátni őket tanácsokkal, s persze ha kellett, le is szúrta őket, de mindig emberséggel és bizalommal állt mindenkihez.

Még 2000 szeptemberében életre hívta a Sporting Chance Clinic alapítványt, ami szenvedélybeteg futballistáknak segít. 2003 óta edzősködik, többek közt a Portsmouth csapatát is irányította, 2010 óta az azerbajdzsáni Gabala FC szakvezetője. Mostanában az is előfordul, hogy 1-2 nyilatkozatban bírálja Wenger módszereit, ami főként a védelemre irányul, s bizonyos szempontból érthető. Vélhetően a térdét csapkodja akkor, amikor azt látja, hogy egy beadásnál egymásnak futnak a jelenlegi védőink, és sorra nyelik be a gólokat rögzített szituációkból. Legyünk őszinték: ha van olyan ember, aki megengedheti magának, hogy Arséne Wenger vízióinak helyességét megkérdőjelezze, akkor az Tony Adams. Aki ott volt akkor is, amikor majdhogynem kiesési gondokkal küszködött a csapat, s ott volt a duplázásoknál is, teljes mellszélességgel. Ő egy kultikus hős.

Végezetül, mivel sajnos sokszor tapasztalom, hogy Ágyús szurkolóknak is az alkohol az első, amit poén szinten megemlítenek, ha Adams szóba kerül, álljon itt egy részlet a könyvéből (szabad fordításban), csak hogy tudd, kiről beszélsz ilyenkor:

“A következő tavasszal – április elseje után egy nappal – a Manchester Uniteddel játszottunk, és 1-1-es döntetlent értünk el úgy, hogy mindkét kapuba betaláltam. Miután hazabuszoztunk, Paul Mersonnál töltöttem az éjszakát St. Albans közelében. Paul járatta a Daily Mirrort, és másnap reggel arra ébredtem, hogy az újság hátoldalán rólam van egy kép, amire két szamárfület rajzoltak. Ez nagyon fájt. Ami még fájdalmasabb volt, hogy egy hónappal később, mikor idegenben játszottunk a Middlesborough otthonában, annyi répát dobáltak be a szurkolók a pályára, hogy nyithattam volna egy zöldségest. Az egyik pont a jobb fülemet találta el, ami eléggé bedagadt a mérkőzés után.

Ez fizikailag és mentálisan is megviselt. Próbáltam nem tudomást venni róla, úgy gondoltam, hogy ez a munkám velejárója, és inkább a játékomra koncentráltam. A nyilvánosság előtt motivált is, és egyre inkább élveztem az idegenbeli győzelmeket – miközben egyre jobbak lettünk idegenben -, és úgy tettem, mint akit nem érdekelnek az ellenfél szurkolói. Sőt, a srácoknak mindig azt mondtam, hogy a rossz embert nézték ki maguknak, hiszen én jóval erősebb és jobb vagyok annál, minthogy az ilyen incidensek kikezdjék az önbecslésem.

De ha őszinte akarok lenni, legbelül ez pokolian sértett. Az egyetlen útja a fájdalom feldolgozásának az volt, hogy esténként leittam magam, aztán jöhetett a következő meccs. Futball és piálás, ezek az én megmentőim…”

adams_top20_greyscale

Mi a vétek, csupa szívből élek,
Adok, s kapok, drága barátom, hogy érezd,
Merek és remélek, arcom az égnek,
Aki átkoz, az téved, hisz nincs mitől féljek.

Londoni galaktikusok Madridban

Egészen a 2005/2006-os szezonig egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy az Arsenal a másodiknál rosszabb pozícióban végezzen az angol bajnoki tabellán, mióta Arséne Wenger 1996-ban átvette a csapat irányítását, és rút kiskacsából a világ egyik legszebben játszó csapatát faragta. 2006 februárjában viszont úgy tűnt, nemhogy minimum a második hely, de még a Bajnokok Ligája selejtezőt érő 4. hely sem lesz meg az Ágyúsoknak. A pocsék bajnoki forma ellenére azonban az európai porondon elég simán abszolválta a csoportkört az Arsenal, ahol a Sparta Prahat, az FC Thunt, és az 1995-ös BL szezon végső győztesét, az Ajaxot megelőzve sikerült a csoport élén végezni. A sors azonban nem volt kegyes az Ágyúsokhoz, és a legjobb tizenhat között a Lyon mögött második helyen továbbjutó Real Madridot kapták meg, és természetesen mindenki a Zidane, Ronaldo és David Beckham nevével fémjelzett galaktikusok továbbjutását jósolta, annak ellenére is, hogy a 2003-as bajnoki cím óta egyetlen trófeával sem bővült a madridiak vitrinje.

A Real Madridnál ekkoriban csúcsosodott ki az első Pérez éra dilettantizmusa. Vicente Del Bosque menesztését követően a Real az Arsenal elleni meccs idején nem kevesebb, mint az ötödik edzőjét fogyasztotta a kispadon. Juan Ramón Lopez Caró 2005 decemberében foglalta el a brazil Vanderlei Luxemborgo helyét a kispadon, aki belebukott abba, hogy egy 4-2-2-2-es játékrendszert próbált ráerőltetni a csapatára, amit ráadásul megfejelt egy kisebb sérüléshullám is. A kettő együtt pedig ahhoz vezetett, hogy a Barcelona elleni hazai 3 gólos égés után Florentino Pérez neki is megköszönte a munkáját, és a szezon végéig az addig a B csapatot irányító Lopez Caróra bízta azt a nem kis feladatot, hogy nyerjen minél több trófeát a világsztárokkal teletűzdelt csapattal.

A sérülések azonban nem csak a Real Madrid dolgát nehezítették meg. Mióta Wenger átvette az Arsenal irányítását, ez a szezon volt az, amelyben jóformán először kellett ilyen szintű sérüléshullám mellett dolgoznia. Főleg a védelemből hiányoztak kulcsjátékosok, de az ősz folyamán Thierry Henrynak is több hetet ki kellett hagynia. A Real Madrid elleni mérkőzést megelőzően 8 hiányzóval kellett számolnia Wengernek, és Jose Antonio Reyes játéka is kérdéses volt, de ő végül vállalni tudta a szereplést. Ellentétben mondjuk Laurennel, Sol Campbellel, Ashley Cole-lal vagy éppen Gael Clichyvel. Ennek volt köszönhető, hogy Wenger kénytelen volt a pályára küldeni egy egészen felforgatott hátsó négyest, ahol konkrétan az addig csak a középpályán szereplő Mathieu Flamininek kellett betöltenie a balhátvéd szerepkörét, míg a jobb oldalon a kiváló Afrikai Nemzetek Kupája szereplés után Emmanuel Eboué vette át Lauren helyét, Kolo Touré párja pedig Philippe Senderos lett. A Realnak a meccset megelőzően már nem voltak komoly hiányzói, igaz Woodgate-et már a 9. percben le kellett cserélni, őt Mejía váltotta.

lineups

Lopez Caró egy 4-4-1-1-es játékrendszerben küldte pályára a csapatát, amely a mérkőzés során többször is átalakult 4-2-3-1-es, illetve 4-2-4-es formációvá is. Ezek azonban szinte egyszer sem tudatos váltások voltak, a Real Madrid folyamatosan szerkezeti gondokkal küzdött, nem volt elég tudatos a támadásépítésük, ráadásul egyes játékosok időről időre teljesen elszigetelődtek a pályán. Különösen David Beckham és Zinedine Zidane játszott szürkén. Előbbi végig szigorúan az oldalvonalhoz kötve játszott, és csak nagyon ritkán sikerült őt megjátszani, míg utóbbit Gilberto Silva gyönyörűen kivette a játékból, ráadásul sokszor túl közel helyezkedett Ronaldohoz, akit szintén alig lehetett észrevenni a meccs folyamán. Az Arsenal már az első 10 percben megszerezhette volna a vezetést, hiszen Reyes, Ljungberg majd Henry révén is komoly gólszerzési esély adódott az Ágyúsok előtt. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy a madridiak igyekeztek már az Arsenal térfelén labdát szerezni, azonban ezek a letámadási kísérletek leginkább egyéni labdakergetések voltak, és nem sikerült lezárni a passzsávokat az Arsenal játékosai előtt, akik így 2-3 egyszerű átadással ki tudták hozni a labdát a saját térfelükről. Ráadásul a védelem nem követte a Real támadóinak és középpályásainak a mozgását, így Ljungbergék hatalmas üres területet futhattak be.

helyavédőkéskpsokközt

A Real Madrid játékosainak letámadása szinte alig vezetett eredményre. Mindössze egyszer sikerült ilyen módon helyzetet kialakítaniuk, amikor is Senderos vett át kicsit hosszan egy egyszerű passzt, ami után Beckham került szembe Lehmannal, de a Real 23-asa végül a németbe lőtte a ziccert. Ezzel szemben az Arsenal játékosai szabadon fickándozhattak a madridiak által üresen hagyott területen, ráadásul még a Makelele utódnak szánt – majd egy szezon után és a klub történetének egyik legszörnyűbb igazolásaként távozó – Gravesen is csak fejetlenül rohangált, ahelyett hogy hátul biztosított volna.  Wenger – és az ekkor besegítő Martin Keown – viszont tökéletesen megszervezte az Arsenal védekezését.

4141

Az Arsenal labda nélkül látványosan 4-1-4-1-et játszott, ahol a két védelmi vonal között Gilberto Silva biztosított. Így hiába lépett vissza a sorok közötti területre Zinedine Zidane a brazil egyből a nyakában lihegett.

Na de miért is jó, ha egy csapat a 4-1-4-1-es felállás mellett dönt? Elsősorban azért, mert ez a formáció nagy fokú rugalmasságot tesz lehetővé. Az ellenféltől függően nagyon könnyedén átalakulhat egy sokkal defenzívebb 4-2-3-1-es rendszerré, vagy egy sokkal támadóbb 4-3-3 vagy 4-4-2 is különösebben bonyolultabb átrendeződés nélkül kihozható belőle, mindössze a megfelelő játékosokra van szükség hozzá. Továbbá kulcsfontosságú szerep hárul a védekező középpályásra, akinek egyrészt kiemelkedőnek kell lennie helyezkedés és labdaszerzés terén, másrészt össze kell kötnie a védelmet a támadósorral. Az Arsenal ezen a mérkőzésen kihasználta a rendszer legtöbb lehetőségét, amelyben Freddie Ljungberg volt a legrugalmasabb szereplő. Támadás esetén második csatárt játszott, míg labda nélkül Fabregas mellett helyezkedett a középpályán.  Mindeközben Gilberto fantasztikus munkát végzett a védelem előtt. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden játékrendszer hatékonyságát az adott stílus és a pályán lévő játékosok határozzák meg. Wenger évekkel később a 2014/15-ös szezon elején is kísérletezett a 4-1-4-1-es formációval, azonban csúfosan megbukott, hiszen a védelem előtt azt a Flaminit játszatta, aki nem tudta ellátni a védekező középpályás feladatait. Pár hónappal később azonban a Coquelin-Ramsey-Cazorla trióval a középpályán már jóval nagyobb sikereket ért el az Arsenal. Többek között így sikerült megverni idegenben a Manchester Cityt is.

Az Arsenal a mérkőzés során egyáltalán nem törekedett a labda birtoklására. Labdaszerzés után minél hamarabb lehetőleg maximum 2-3 passz után el akartak jutni a támadó harmadba, majd egyből a támadások befejezésére törekedtek. A madridi játékosok labdakihozatalát egyáltalán nem zavarták, csupán a saját térfelükön kezdtek el letámadni a londoni középpályások. Ennek ellenére főleg a második félidőben számos ki nem kényszerített hibából volt lehetősége az Arsenal játékosoknak a gólszerzésre.

A mérkőzés egyetlen gólja már mindenkinek beleégett a retinájába, de érdemes megvizsgálni, hogy milyen események tették lehetővé ezt a találatot.

A videón (0:26-tól) jól látszik, hogy az Arsenal a második félidő elején feljebb tolta a védekezését, ezáltal Ronaldonak egészen a kezdőkörig kell visszalépnie, hogy labdához jusson. Ramos meg is találja, de Gilberto mellett a brazil egy labdakezelési hiba miatt elveszíti a labdát, ami Fabregashoz kerül, majd egy egyszerű rövid passzal eljuttatja Henryhoz. Ekkor azonban a franciának még a komplett Real Madrid védelmen kell átverekednie magát, és innen már szinte tisztán a játékos egyéni klasszisa dönt. Mondhatnánk, hogy miért nem próbáltak meg vele egyszerűen szabálytalankodni, hiszen maximum egy sárga lapos figyelmeztetésért cserébe el lehetett volna kerülni a gólt, de hiába csimpaszkodnak bele Henryba, egyszerűen megy tovább, az emberek pedig dőlnek el sorban. Talán ha egy Mejíánál komolyabb képességű védő kerül vele szembe, akkor ez a gól nem születik meg, de valójában ez semmit sem von le Henry érdemeiből. Az Arsenal számos komoly helyzetet dolgozott ki a meccs folyamán, mégis egy egyéni villanásnak köszönhetően született meg a győztes találat.

López Caronak egyáltalán nem sikerült belenyúlnia a meccsbe. Robinhot váltotta ugyan Raúl, amivel gyakorlatilag posztra cserélt egyet – néha Zidane húzódott ki a bal oldalra – majd Gravesen helyett Baptista személyében egy támadó középpályás lépett pályára, de ettől még egy csöppet sem lett ötletesebb a Real Madrid játéka. Amíg a bajnokságban sokszor az is elég volt a kisebb csapatok ellen, hogy a sztárok közül valaki egyszer csak villanjon, addig a Bajnokok Ligájában a csapatjáték teljes hiányát már nem titkolhatta tovább a Real Madrid. Az utolsó negyed órában a madridiak teljesen kétségbeesetten ívelgették előre a labdát, miközben a belét is kihajtó Reyes-Hleb szélső párost váltó Diaby és Pirés is bevehette volna annak a Casillasnak a kapuját, aki a meccs legjobb madridi játékosa volt. 

Semmi nem jelképezi jobban Florentino Pérez galaktikus elképzeléseinek a bukását, mint az a tény, hogy az Arsenal úgy nyert könnyedén a Santiago Bernabeu stadionban, hogy a védelemben olyan arcok nyújtottak kiemelkedő teljesítményt, mint Emmanuel Eboué, Philippe Senderos vagy épp Mathieu Flamini, miközben a Real Madrid óriási összegekért igazolt sztárjátékosai nem tűntek többnek átlagos futballistáknál. Pérez egy héttel a mérkőzés után lemondott az elnöki pozíciójáról, majd miután az Arsenal lett az első angol csapat, amely győzni tudott a Real otthonában, Arséne Wenger csapata meg sem állt a Párizsban rendezett fináléig.

Intelligence And Class

Sokan azt hiszik, soha nem is repültem, ami éppen úgy nem igaz, mint hogy egy rossz emlék, egy rémisztő tapasztalat érlelte meg a döntésemet. Mindössze arról van szó, hogy hirtelen rájöttem, a repülés rossz hatással van a játékomra. A meccs előtt rettegek a légi úttól, a mérkőzésen meg félek a visszafelé utazástól. Egyszer csak eldöntöttem, nem repülök többé. Szerencsére az Arsenalnál és a holland szövetségnél is megértették és elfogadták ezt. Meggyőződésem, hogy ez nagyon jó hatással lett a játékomra, korábban sohasem futballoztam olyan jól, mint amióta nem kell félnem a repüléstől.

Inkább a pályán repült. Általában pont csak egy szinttel a többiek felett. Test, elme, céltudat, alázat, motiváció, finesz, fókusz, hidegvér, elegancia, áhítat – szavak egy szerénykedő mosoly mögött. Az edzők, a csapattársak, a szurkolók álma: Dennis Bergkamp.

bergk1

Valami futballisten küldhette, Manchester United fanatista családja legnagyobb örömére, nevét is Denis Law-ról kapta, a fociőrült apák már csak ilyenek. Kétség sem férhet hozzá, még azelőtt rúgott labdába, mielőtt segítség nélkül megállt volna a két lábán, és nem sokkal később az amszterdami kis srác három, szintén futballőrült – egyébként később egyaránt az amatőr ligáig jutó – bátyját próbálta kicselezni. A fiúk gyakran vakációztak Angliában, így nem csoda, hogy a kvartett beleszeretett az brit futballvilágba. A legkisebb történetesen meg is hódította…

…de csak a holland után. A Glenn Hoddle rajongó (ezért később magyarázkodnia is kellett) Dennis a Wilskracht SNL gárdájában kezdett focizni, de 12 évesen már az Ajaxnál rúgta a bőrt. Azon túl, hogy a kortársaival ellentétben nem a Maradona – Pelé – Cruyff trió valamelyikéért rajongott, szorgalmával is kitűnt társai közül: sosem maradozott ki, nem ivott és nem dohányzott. Eleinte nem sokra értékelték az igyekezetét az ificsapatnál, edzői gyengének találták ahhoz, hogy profi játékos váljék belőle. Egyedül a kor legendája, Cruyff hitt a futballtudásában, neki volt köszönhető, hogy 1986. december 14-én már bajnokit játszhatott a jobbszélen az Ajax első csapatában a Roda ellen. A 86/87-es szezon mellesleg igen pofásra sikeredett az amszterdamiaknak, májusban a Lokomotive Leipzig legyűrésével elhódították a KEK-et, s Bergkamp olyan nevek mellett játszott alig 17 évesen, mint Van Basten vagy Rijkaard.

dennis-bergkamp-ajax-best

Még nem volt 23 éves, de már egy megnyert és egy elbukott (1988, a belga Mechelen ellen) KEK döntő (is) „állt” a vitrinjében. Persze akkortájt még csak kiegészítő emberként számoltak vele, általában csereként lépett pályára, azonban az 1992-es UEFA kupagyőztes együttesnek már ő volt az elsőszámú zsugása. Mindeközben a nemzeti válogatottba is bekerült, és számtalan címet és elismerést begyűjtött:

  • Eredivisie bajnok (1989-90)
  • Eredivisie év játékosa (1990 – mint felfedezett, 1991, 1992)
  • Eredivisie gólkirály (1991 – Romárioval holtversenyben, 1992, 1993)
  • KNVB kupagyőztes (1986-87, 1992-93)
  • KEK győztes (1986-87)
  • UEFA kupagyőztes, gólkirály (1992-93)

93-ra már komolyabb Sün! keletkezett a Middenweg körül, dögnagy európai futball-monarchiák követelték Bergkamp kiadatását. Sokáig hezitált, Cruyff erőst az általa irányított katalán mennyországban látta a jövőjét, Dennis mégis az Internek hitte el, hogy miatta átalakítják majd az akkortájt bemutatott, kevésbé támadó szellemű játékukat. Az ő eligazolása indította el a folyamatot, minek köszönhetően a 92-es Ajax kezdőjét alig 2 év alatt lerabolták a játékos ügynökök: Vink, Roy, Van’t Schip, Jonk, Winter és a svéd Pettersson is távozott a csapattól, Van Gaal meg nyomott egy restartot. A 12 milliós itáliai biznisz nem sült el túlzottan jól, bár ez nézőpont kérdése: az olasz együttessel rögtön nyert egy újabb UEFA kupát, a sorozat gólkirálya lett, de saját bevallása szerint is rossz szájízzel gondol vissza Milánóra. Több csapattársa is inkább a riválist, mint sem a társat látta benne, és a San Siro-ban eltöltött két évet elvesztegetett időként aposztrofálta később. 1995. június 20-án viszont már mosolyogva kanyarította a szignóját az elé készített papírra.

pa-1010222

Bruce Rioch volt az, ki korábban kelt, mint Johan. Kinevezése után két azonnali transzferrel jelezte, hogy szeretné feledtetni a Graham érában a csapatra aggatott „Boring Arsenal” gúnynevet: 4.75 millióért hazacsábította Olaszországból David Plattet (Sampdoria), illetve kiszurkolt még 7.5 milliót Bergkamp-ért, akit ekkor már a világ legjobbjai között emlegettek.

Nehéz kezdet volt számára, csak lassan vette fel a brit futballszokásokat, elég későn kezdte el használni a könyökét, emiatt gyakran szerelték. Annak ellenére, hogy az első 6 meccsén nem talált kapuba, hamar kiderítették, hogy a gólok háromnegyed részének tevékeny részese volt, viszont mikor a Hartlepool ellen sem volt eredményes, a sajtó lecsapott rá. Aztán a hetedik, Southampton elleni 4-2-es meccsen kettővel nyitott (a második bődületesen nagyra sikeredett), s ezzel új korszak kezdődött az Ágyúsok futballjában. A másnapi edzésen a csapattársai térdre borulva, hajbókolva fogadták, és Wrighttal az élen a „The Messiah, lead us, lead us, Dennis, we love you!” – fohászt kántálták.

Az akkori David Seaman, Lee Dixon, Nigel Winterburn, Steve Bould, Tony Adams, Ian Wright, Paul Merson, Steve Morrow, Martin Keown, Ray Parlour (de még a fradista Paul Shaw is arrafelé hástorgott akkortájt) nevekből álló Arsenal, immár Bergkampot is a soraiban tudva rögtön hét helyett javított a bajnokságban, és ötödik lett a végelszámolásnál. Rioch-ot egy év elteltével mégis menesztette a vezetőség, helyére kis huzavona után Arséne Wenger érkezett, és a két jéghideg, taktikai géniusz rövidesen egymásra talált, megalkotva ezzel a futballdelírium képletét.

wenger-and-bergkamp

Arséne felbukkanásával radikális változások léptek életbe az Arsenal háza táján. Az öreg első pár edzését szinte néma csendben tartotta meg, csak figyelte a játékosait, és közben folyamatosan mentett mindent a megfelelő mappába, ezáltal hamar rájött, hogy a holland űrlény a pályán egészen kivételes, közel 360 fokos látószöggel rendelkezik. Az edzések végén pedig bárkivel is keveredett bensőségesebb beszélgetésbe, egy dologban mindenki holtbiztos volt: Dennis Bergkamp társaságában szeretnek, és tudnak a legjobban futballozni. Job done.

Talán kicsit degradáló lesz, de hatalmamnál fogva itt biggyeszteném be gyorsan a kedvelt közhelyet: a győzelmet gólokért adják. Magyarul minden Wenger által megálmodott és hitt edzésmódszer egy, a BKV-n naiv arccal eleresztett, alkoholbűzös picsafüstté vált volna, ha egy másik zsenivel, Wrighttal nem köt életre szóló szerződést Bergkamp. Kiválóan megértették egymást a pályán, s nagyon jó barátok lettek a magánéletben, Ian lehetett az első Ágyús a sorban, aki rendszerint testközelből élvezhette Dennis zsenialitását, ami főként az utolsó, hajszálpontos passzok képében mutatkozott meg, hiszen Bergkamp a pályán általában mindig 2 lépéssel a többiek előtt járt. Wright pedig mérhetetlen háláját gólokkal fejezte ki, nem is kevéssel.

Közben azért a Professzor is kevergette a maga kásáját, ennek eredményeként négy honfitársat (Vieira, Garde, Anelka, Petit), egy ajaxos szélsőt (Overmars), meg azért egy brit származású védőt (Upson) is a Highburybe csábított. Sőt, akkor még kapust is vett (Manninger). Wenger első teljes szezonjának (97/98) elején nehezen állt össze a csapat, ennek ellenére Bergkamp brillírozott, két egymást követő hónapban is megválasztották a Premiership legjobbjának, amire korábban nem volt példa. Szeptemberben triplázott a Leicester ellen, a hónap gólja szavazásán az első 3 helyen az Ő góljai álltak, később EZT választották az idény góljának. Wrighttal pedig valóban remek kettőst alkottak, ugyanebben a hónapban Ian meg is döntötte Cliff Bastin 81 éves gólrekordját.

0113085

1998 kezdetén viszont csak hatodik volt a csapat, 12 ponttal lemaradva a MU mögött. Bergkamp élete legjobb formájában játszott, habár a szezon második felében kisebb sérülésekkel, s tőle szokatlan módon a lapokkal is küzdött, 9 sárga és 1 piros volt a jutalma, meg némi eltiltás. Lassan, de biztosan ő is tökélyre fejlesztette a könyök használatát és kellően asszimilálódott a korábban a szakírók által hiányolt agresszivitással. Az Arsenal összeért az új évre, és egy 16 meccses veretlenségi sorozatot produkáltak, amelyből a legszebb hagyományokhoz illően, 12 meccsen maximum csak a szellő mozgatta meg Manninger hálóját. Sorozatban négy 1-0-s győzelem után azért megindultak a gólok is: Newcastle (3), Blackburn (4), Wimbledon (5), Everton (4), s ekkor már behozhatatlan volt az Ágyúsok előnye az utolsó két fordulóra.

Dennis közben a Derby County ellen összeszedett egy combsérülést, a szezonvégi meccseket, és nagy bánatára a Newcastle ellen megnyert FA kupadöntőt is ki kellett hagynia. 40 mérkőzésen lépett pályára, melyeken 22 gólt szerzett, 20 gólpassz mellett – csapata duplázott, emellett ő is behúzta a maga személyes dupláját: PFA és FWA Év Játékosává választották. A 98-as Vb-n negyedik lett a holland válogatottal, remekül játszott a tornán, az Argentinok elleni negyeddöntőben meg ugye nyomott egy ilyet: a tökéletes labdakezelés.

A következő szezon nem sikerült valami fényesen a számára, Wright eligazolt a West Hamhez, emellett Dennis nagyon sokat volt sérült, elsősorban hátfájása kínozta. Amikor végre teljesen felépült, elsősorban az előkészítésben jeleskedett, rengeteg gólhelyzetet alakított ki, ezeket Anelka használta ki a legtöbbször. Kettejük remek összjátékának köszönhetően a piros-fehérek hívei újra reménykedni kezdtek a címvédésben, de a 98-99-es idényben a Manchester United sokkolta a világot, ez volt a Vörös Ördögök triplázásának éve. Hogy az lett, abban Bergkampnak is volt némi része, az FA kupaelődöntő 90. percében ugyanis tizenegyest lőhetett, de Peter Schmeichel kiszedte. Így viszont a hosszabbításban Ryan Giggs belőtte az angol futballtörténelem második legszebb szólógólját, és az Ágyúsok kiestek.

Közben a két legendának, Fergusonnak és Wengernek sikerült elérnie, hogy egészen 2005-ig a legfelsőbb angol pontvadászat csapataik öldöklő versenyfutásáról szóljon. A végelszámolás többnyire a Manchester sikerét hozta, 3 bajnokságot nyertek gyors egymásutánban, az egymás elleni meccsek parázs csatákat, meg komoly Keano-Vieira „vitákat” hordoztak magukban. Az edzők sem mentek a szomszédba némi szájkarate erejéig, az összecsapások előtti és utáni nyilatkozatokban egyaránt megtalálták egymást. Talán ezért van, hogy egy újkori Arsenal drukker leginkább a MU elleni rangadót várja remegő szemekkel, és így akkor még finomak voltunk.

dennis_thierry

Ezalatt Bergkampnak köszönhetően olyan gólszerző futballisták kerültek fel a térképre, mint Nwanko Kanu, Fredrik Ljungberg, Thierry Henry, Sylvain Wiltord és Robert Pires. Nyilván ebből a legjelentősebb szövetség Henryval köttetett, Wenger pedig tovább tökéletesíthette a gépezetet. Három mondat, három egymás irányába tett nyilatkozatrész tökéletesen leírja hármójuk kapcsolatát:

“Emlékszem, hogy amikor Dennis betegeskedett, Thierry nem volt boldog.”

“Csatárként ő egy álom.”

“Ő egy csatár, muszáj önzőnek lennie.”

Felesleges is tovább szórni a jelzőket, idézeteket, meglátásokat, elmélkedéseket. Értelmetlen megannyi kivágott videóval bizonygatni, számokkal alátámasztani a nagyságukat. Aki valamit is tud a fociról, tisztában van vele, hogy őket látni kellett, érezni, szakmai részről pedig csak egészségesen, fitten tartani. Kettőjük pazar játéka meghozta a várva várt sikert az Ágyús szíveknek, 2001/02-es kiírást, fej-fej mellett haladva Man United mellett, az utolsó fordulóban, az Old Traffordon sikerült behúzni, Wiltord góljával. Ami ezután történt Londonban, az szavakba nem önthető…

A bajnoki címmel jött még egy kupagyőzelem is a Chelsea ellen, az idény második felének főhőse Ljungberg lett, aki a szezonvégi hét fordulóban 6 gólt rúgott, s betalált a Kékek ellen is, ezt a pompás jobbfelsőt pedig Parlour vétette az FA kupadöntőben. Persze, azért még márciusban Bergkamp is megrúgta a világ legnagyobb gólját a Newcastle ellen. Micsoda csapat volt!

Akárcsak az egy évvel későbbi…

A MU szokás szerint megint behúzott egy bajnoki címet, aztán következett 2003/04-es szezon, mikor is az Arsenal futballistái történelmet írtak, 38 mérkőzésen át maradtak veretlenek a Premier League-ben (ezt egészen 49-ig folytatták a következő kiírásban). Dennis tette a dolgát, szépen osztogatta a forintos labdákat (19), és azért 5 találatot is felvéshettünk a neve mellé. Henry szárnyalt, összesen 39 gólt és 14 gólpasszt vállalt. Lehmann, Lauren, Campbell, Toure, Cole, Ljungberg, Parlour, Vieira, Gilberto, Pires, Reyes – mind emberfelettit alkotott, s ekkor már egy tizenéves katalóniai hontalan is a Highburyben próbálgatta a szárnyait.

Az itt felsorolt focistáknak minden bizonnyal ez lehetett karrierjük csúcspontja, Bergkamp esetében sem volt ez másképp. Az ideális pont az i-re, főleg ha azt vesszük, hogy 2003 nyarán járt le a szerződése, és akkoriban így nyilatkozott a folytatásról:

Korábban felvetődött bennem, hogy befejezem a játékot, de most úgy gondolom, ,,ráteszek” még egy szezont. Megnyugtat az a tudat, hogy élvezem a játékot, hogy a góljaimnak éppen úgy tudok örülni, mint fiatalon. Az szinte biztos, hogy az Arsenalban fejezem majd be a játékot, hamarosan tárgyalóasztalhoz ülünk a klub vezetőivel. Nem akarok egy kisebb klubba elmenni. A pillanatnyi állás szerint nem a szívem vagy az eszem, hanem a testem mondja majd ki a végső szót. Ha bírok még egy évet, játszom jövőre is.

Jól döntött, hiszen a válogatottságot már jóval korábban lemondta, ebben nagy „segítségére” volt az olaszok ellen elveszített tizenegyes-párbaj a 2000-es, holland rendezésű EB-n. Magyarul kellett egy, a pályafutásához méltó siker az Ágyúsoknál. A Highbury népe további két éven keresztül csodálhatta még piros-fehér mezben, 11 találat és 25 assziszt került még az ellenőrzőjébe, legtöbbször már csereként lépett pályára.

Apropó, Highbury. Sokan úgy tartják, Henry volt a királya. Ez téves. A Highburynek csak és kizárólag egyetlen uralkodója lehetett. A stadion a legutolsó hazai meccsen narancsszínbe borult, és a távozó ünnepelt egy trademark találattal tett pontot karrierjének végére. Az új stadion, az Emirates első meccsét is neki dedikálták, 60 ezer ember – nemzeti, nemi és vallási hovatartozástól függetlenül – könnybe lábadt szemekkel énekelte a „There is only one Dennis Bergkamp!” című dalt. Csodálatos volt.

Dennis_Bergkamp_2831119b

Rendkívül nehéz egy olyasvalakiről írni, akire valódi áhítattal, egyfajta Istenként tekintesz. Ha hétköznaponként éppen nem a töködet vakarod, akkor hónapokon keresztül csak fejben haladsz, ha haladsz. Esténként megnyitod a róla készült filmeket, az előre, aprólékos munkával kigyűjtött videókat, próbálod összhangba helyezni a saját élményeiddel, a saját érzéseiddel, a gondolataiddal, amiket meg akarsz osztani másokkal. Nézed ezeket a filmeket, és csak nem történik előrelépés, újra és újra belefeledkezel abba, amit látsz. A monitoron szépen elrendezed az ablakokat, jobb oldalt Word, bal oldalt valami médiapléjer, háttérben Youtube, meg statisztikai oldalak. Néha írsz pár sort, néha csak az asszonynak áradozol, aki sokadik alkalommal veszi fel az érdeklődő arcot, hiszen ezredszer hallja, és egy „Jólvan.” még mindig belefér. Olykor felkiáltasz, olykor csak meredsz magad elé, és azon töröd a fejed, ezt most hogyan is öntsem szavakba? A hihetetlen szót nem használhatod örökké. Az egész too much information.

Ez az ember maga volt a Mennyország, az egyszemélyes londoni szohó. A legtöbb megmozdulását nem követték szavak, csak tátva maradt ajkak, és ég felé dobott kezek. Akkor, most és ezután is, amíg futballt játszanak ezen a bolygón. Az Arsenal történelmében sok játékosra mondhatjuk azt, hogy a legjobb volt, de csak egyetlen ember nyerte meg igazán a szurkolók szívét, és a lentebb eszközölt illusztráció választ is ad a miértre. A mondatok ugyanis elfogytak, szükségtelen tovább arról értekezni, hogy távozásával milyen veszteség érte szeretett csapatomat, Wenger megteszi ezt helyettem, 2006 óta minden éjjel. Várjuk a pillanatot, mikor újra visszatér hozzánk, The Messiah, lead us, lead us, Dennis!

Mindenesetre fantasztikus 3 napot töltöttem most a „társaságában”, és kívánom minden futballszurkoló társamnak, hogy egyszer élje át ezt az élményt, a maga gyermekkori hősével.

dennis-bergkamp-football-1540

A tökéletes kép a tökéletes 10-esről, Dennis Bergkamp.

„I think, what I have in my mind, I can do with my feet.”

Szeretném visszakapni az Apocalypticát

Távolról indítok, de ígérem, elérek a címhez is.

Az az igazság, hogy bár hiába rendelkezik az öltözőnk a legnagyobb átlagos brémérettel, sajnos besült a brit mag. Talán nem is volt két éve, amikor igazán fényesnek láttuk a jövőt (akkor is), és ez elsősorban a brit magnak volt köszönhető: Ramsey kiváló formában játszotta végig a szezont, Chambers, Ox, Wilshere megcsillogtatta, hogy mire lehetnek hivatottak, és még Walcott és Gibbs is megmutatta, hogy azért nem véletlenül választották ezt a karriert. Fiatalok, szépek és britek, akik tudják, hogy mit jelent egy esős délután a Britanniában, akik tudják mit jelent kifutni a Wembley gyepére egy kupadöntőre, hiszen valószínűleg egész életükben arra vártak.

Az angol válogatott 10 meccs/10 győzelem mutatóval jutott ki az EB-re, és most igazán nagy esélyük van, hogy ne hozzanak teljes szégyent hazájukra. Fájó pont, hogy az Arsenal játékosai közül mindössze Wilshere lesz ott Franciaországban (no meg persze a walesi válogatottal Ramsey, ahol ő az egyetlen focizni tudó ember, meg még valami tenyésztett cirkuszi majom is), de az ő jelöléséért is a szövetségi kapitány fejét követelik. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor az idei teljesítmény alapján egyedül Welbeck érdemelne behívót, aki ugye a jövő évi új igazolásunk lesz, most azon kívül, hogyha egy Wilshere egészséges, akkor igazán nagy luxus lenne otthon hagyni.

Még fájóbb az angolok EB keretét elnézve, hogy igazán fiatal… A PL-ben az elmúlt években megjelent vagy éppenséggel kinőtte magát Sturridge, Sterling, Alli, Stones, Barkley, Kane, Drinkwater, Dier, Rose, Clyne, de nyugodtan meg lehet említeni már Rashfordot is. A méltán híres Arsenal akadémiáról az elmúlt pár évben egyedül Iwobi került idén az első csapat közelébe, de én kissé tartok attól, hogy Gnabry vagy Zelalem sorsára jut, bár egy jó kölcsön jót tehet neki, míg a fiatal britek közül mindössze Welbeck tudott úgy igazán hozzátenni valamit ebben az évben.

british core

Miért is sírok egy erős brit mag iránt? Igazából azért, mert a saját prekoncepcióim szerint ők tudnák elhozni azt, ami ennek az Arsenalnak a leginkább hiányzik, és az nem más, mint a vezéregyéniség. Walcott valamikor elpöttyintette, hogy amikor nem ment a téli-tavaszi időszakban, akkor összehívta a válságstábot a vének tanácsa, Cech, Rosicky, Arteta, Mertesacker. Ezekből igazából már csak Cech játszik meghatározó szerepet a kezdőcsapatban (Rosickytól és Artetától már el is köszöntünk), Mertesacker is ki-be járt a kezdőből. Nem akarom lekicsinyíteni ezen játékosok öltözőbeli szerepét, de a pályáról igenis hiányzik a vezéregyéniség. Itt most nem arra akarok kitérni, hogy Özil mennyire szarik bele az egészbe, mert ez úgy hülyeség ahogy van, de a pályáról tényleg hiányzik néhány címzetes köcsög, a szó jó értelmében. Pár hete egyedül maradtam azzal a véleményemmel, hogy az Atletico játékától a hányinger kerülget, de azt elismerem, hogy egy egészséges mértékben igenis hiányzik az a stílus a mi játékunkból.

Igazából nincs utálható játékosunk, csak kinevethető, ami sokkal rosszabb. Flamini és Coquelin pont ezt próbálta pótolni a pálya közepén, Gabriel meg inkább hülyén agresszív, mint hasznosan. Koscielny és Monreal bár kemény, de azért olyan igazi úriemberek módján. Elneny (akkor is így fogom írni) és Xhaka leigazolása is abba az irányba hat, hogy ideje kicsapni, amink van. Egy igazi vezéregyéniség a pályán ki tudja hozni a többiekből a legjobbat, elég ha csak annyit mondok, hogy Vieira. Azt hiszem Carragher mondta még azt – a sok hülyesége között – hogy az Arsenal ellen volt a legnehezebb játszani, mert egyszerűen fizikálisan nem lehetett felvenni velük a versenyt. Igen, arról az Arsenalról beszélünk, amelyik veretlenül lett bajnok, ami Anglia, de talán egész Európa legszebb fociját játszotta. El tudtuk volna képzelni annál a csapatnál, hogy Charlie Adam ezután a megmozdulása után élve elhagyhatta volna a pályát? Szerintem ott helyben megásatták volna vele a sírját.

adam-sanchez_3130685b

A 90-es években, és még a 2000-es évek elején ott volt egy Tony Adams, Martin Keown, Lee Dixon, Sol Campbell, Ray Parlour vagy éppenséggel David Seaman, miközben Vieira és Roy Keane összecsapásaitól még Ferguson whiskeys üvegei is összetörtek a bárszekrényben az Old Traffordon. De hát ugye ki ne emlékezne például arra a szép jelenetre, amikor Keown egy paprikás meccs végén próbálta van Nistelrooyból kiűzni az ördögöt? Azt a meccset végül a brit sajtó elnevezte a Battle of Old Traffordnak.

Ez a fajta szolidaritás és tűz most nincs meg annyira a játékosokban. Akarnak-akarnak, de amolyan lesz, ami lesz alapon, míg elég kevés játékoson érzed, hogy igazán kész lenne meghalni ezért a klubért. Itt pedig vissza is kanyarodunk arra, hogy szükség van egy megbízható brit magra, amely sokkal könnyebben tud azonosulni a klubbal és a szurkolók is velük. Welbeck pont ezt a tüzet, ezt az akarást hozta el minden pályára lépésével, és ezért vált gyorsan a szurkolók egyik nagy kedvencévé. No meg segített a tehenesek ellen lőtt néhány idegenbeli gól, illetve az a fejes a Leicester ellen, ami az utolsó fordulóig ennek a szezonnak a katarzis pontja volt. De említhetném Walcott régebbi szárnyalását, illetve, amikor beállt eredményjelzőnek a csirkék ellen. A népnek pont ez kell, és hát ennek a legnagyobb mestere talán Wilshere, akinek nem a részeg éneklése a legnagyobb erénye, hanem ahogy pl. kész lett volna megverekedni az egész csirkefarmmal, amikor Adebayor beleszállt Cazorlába, de ki ne emlékezne arra, amikor igazából leszarta a híres Barca DNS-t és a tiki-takát, és úgy döntött, hogy ő bizony leveszi a Barcelona középpályáját a pályáról. Tette mindezt 19 évesen.

article-2235101-1615F1E4000005DC-672_634x408

Végül pedig térjünk át a címre is. Klopp egyszer azt mondta, hogy míg Wenger Arsenalja a klasszikus zene, az ő Borussia Dortmundja inkább a heavy metal. Wenger igenis megmutatta már, hogy a klasszikus zene és a metal nagyon jól elfér egymás mellett, ahogy a méltán népszerű finn Apocalyptica is. Ideje tehát, hogy fogjuk a szimfónia zenekarba való hangszereinket, és néha lejátsszunk egy-egy metálszámot is. A karmester lehet külföldi, de a talp alá valót, a ritmust elsősorban egy erős brit mag adhatná meg ennek a csapatnak.