Bejegyzés

Naná, hogy Wenger a hibás! (Stoke City – Arsenal 1-0)

Szóval itt vagyunk újra. Pontosan a második meccsig kellett arra várni, hogy az eredmény kicsapja minden Arsenal szurkolónál a biztosítékot, pedig igazából nincs új a nap alatt. Ha belegondolunk az Arsenalnak szurkolni – na meg az Arsenal meccseiről írni – a világ egyik leghálásabb és leghálatlanabb feladata egyszerre. Unos untig ismertjük már az összes forgatókönyvet, a hibákat, igazából minket már nagyon nem lephet meg semmi. Őszintén, csodálkozott bárki azon, hogy nem pont a Stoke otthonából fogunk először csalódott távozni? És mégis ki a hibás ezért? Naná, hogy Wenger. Meg a bíró.

A probléma az Arsenallal már akkor látszódott, amikor hivatalosan is kihirdetésre kerültek a kezdőcsapatok. Wenger a védelemben ismét két olyan játékosra számított, akiknek eredendően nem ez az elsődleges posztja, ami még magyarázható lenne a kényszerűséggel, de ne feledjük, hogy miközben Monreal a háromfős védelem tengelyében szerepelt, addig Mertesacker a kispadon pislogott, míg Holding a keretbe sem került be. A probléma ezzel csak annyi, hogy amíg Monreal tökéletesen alkalmas arra, hogy a három középhátvéd közül a bal oldali játékos szerepkörét ellássa, a tengelyben teljesen más kvalitásokra van szükség. Itt jóval kevésbé kap szerepet az atlétikusság, de annál inkább fontos a helyezkedés és a játékszituációk olvasása. Ráadásul így, hogy Monreal középen szerepelt, a bal oldali védő posztját ismét az a Kolasinac látta el, akiről sokan azt feltételeztük, hogy tökéletes jelölt lesz a bal oldali szárnyvédő szerepkörére, Wengernek azonban érthetlen módon mintha teljesen más tervei lennének vele.

Amikor Wenger a mérkőzés után arról kérdezték, hogy miért Hector Bellerin játszott a bal szélen, a francia elárulta, hogy a meccsektől függően dönti el, hogy ő vagy Chamberlain játszik-e azon az oldalon. Ezek szerint Wengernél Kolasinac szinte számításba sem jön az eredeti posztján, és inkább játszat valakit, akinek ez a szerepkör egyáltalán nem áll jól. Oxlade-Chamberlain valóban sokkal hatékonyabb jobb oldali szárnyvédőként, mivel egy az egyben szinte bárkit bármikor képes megverni, utána pedig már csak kevés lehetőség közül kell választania, a másik oldalon viszont ha az erősebb lába felé próbál cselezni, akkor csak szűkíti a területet, és nem biztosítja a csapata számára a szélességet ami ezen a poszton kulcsfontosságú. Ez a szituációi Bellerin esetében is fenn áll, ráadásul a spanyol még csak nem is képes olyan szinten kis területen megtartani a labdát mint az angol párja. Ráadásul mivel rendre a gyengébbik lábára kapja a labdát, szinte mindig legalább egyel több érintésre van szüksége, amivel jócskán lelassul a támadások lendülete. Wenger valamiért úgy döntött, hogy inkább egy félmegoldást választ ahelyett, hogy a lehető legésszerűbb opció mellett tenné le a voksát.

Hiába állt tehát a teljes előszezon a rendelkezésére szinte a teljes kerettel, Arséne Wenger még most a bajnokság második fordulójában sem tudja pontosan, hogy milyen összeállításban tud a csapata a legjobban szerepelni, és egyes posztokra kik a legmegfelelőbb játékosok.

Az enyhén szólva érdekes összeállítás ellenére is sikerült azonban a mérkőzés elejétől nyomás alatt tartani a Stoke City-t, és a helyzetek alapján már akár az első félidőben is megnyerhette volna a meccset az Arsenal. Néhány gyors váltással nagyon könnyen zavarba lehetett hozni a Stoke védelmét, ami a bal oldalra különösen igaz. Bellerin többször is ígéretes pozícióba került, de nem egyszer érződött, hogy ha a helyén egy a poszton természetesebben mozgó játékos szerepelt volna, sokkal gyorsabban és pontosabban is be lehetett volna fejezni a támadásokat.

A Stoke látszólag végig az eredmény védésére volt berendezkedve. Az Arsenal térfelén labdás játékosra nyomást szinte soha nem helyeztek, többnyire csak az elülső három játékos próbálta lezárni a passzopciókat az Arsenal védői elől, de őket többnyire néhány kombinációival sikerült kijátszani. A legnagyobb gondot a kapu előtt felhúzott fal jelentette, különösen a mérkőzés záró szakaszában. Erről azonban egy kicsit később.

Előbb beszéljünk a Stoke kontralehetőségeiről, amiket megfelelő szervezettséggel könnyedén le lehetett volna védekezni, ezzel szemben a győztes gólt is egy labdavesztés utáni gyors megindulásból szerezte a hazai csapat.

Amit először érdemes a gólnál megfigyelni, az Ramsey pozíciója. Annak ellenére, hogy papíron a walesi a pálya közepén szerepel, az ideje nagy részét az ellenfél védelmi vonalának közelében tölti. Ez különösen fontos az Arsenal szempontjából, hiszen nagyon kevés olyan játékos szerepel a csapatban, aki megfelelő beindulásokkal tudja segíteni a támadásokat, amik kevésbé teszik kiszámíthatóvá a csapat játékát, és ezeket a beindulásokat a védelem is nehezebben tudja lekövetni. A probléma tehát elsősorban nem ez, hanem hogy ezt a szituációt mennyire képtelen kezelni az Arsenal.

Xhaka eladja a labdát a pálya közepén, de a legnagyobb hibát akkor véti, amikor megpróbálja azt azonnal visszaszerezni. Ramsey pozíciója miatt Xhaka letámadásával teljesen megnyílik a pálya közepe. A svájcinak az eladott labda után a pozícióját kellett volna tartania, mert így a pálya teljes középső része megnyílt a hazai csapat számára, hogy tisztán a védelemre vezethessék a labdát.

A baj azonban még így is elkerülhető lett volna, amennyiben a védelem tudja tartani a megfelelő távolságot a csapatrészek között. Ha Monrealék magasabban helyezkedtek volna, akkor már csírájában el lehetett volna folytani a kontrát, a középpályától távol meghúzott védelmi vonal miatt azonban a pálya hosszában szerkezetileg teljesen szétesett az Arsenal, ami biztosítja a megfelelő mennyiségű területet ahhoz, hogy lendületből érkezhessenek a Stoke játékosai, ezzel reaktív szerepre kényszerítve a vendég védőket. Ez egy megszokott hiba az Arsenal részéről: a letámadás nem kollektívan történik, míg egy játékos nyomás alá akarja helyezni az ellenfelet, addig a többiek teljesen máshogy reagálják le a szituációt. A játékosok ösztönösen cselekszenek, mert nincs konkretizálva a forgatókönyv ilyen esetekre.

Hátrányban menetrendszerint érkezett is a pályára Olivier Giroud, aki a falban egy-egy gyors pörgetéssel egyből veszélyt tudott teremteni, ebből született Lacazette gólja is, amit aztán jogosan les címén érvénytelenítettek. Tényleg hangyfasznyin múlott, hogy ne helyezkednej a leshatáron túl a francia, és általában ennél egyértelműbb helyzeteket is el szoktak engedni a partjelezők, de most jól tippelt a sporttárs. Tippelt, mert ezt a pár milliméteres lest szabadszemmel egyszerűen nem lehetett kiszúrni. Amit viszont ki kellett volna szúrni, az a három egyértelmű büntető, amiket végül nem kapott meg az Arsenal.

Amíg Wenger a Leicester ellen a cseréivel remekül tudott belenyúlni a mérkőzésbe, ezúttal a hajrában tökéletesen kivette a csapatát a meccsből Iwobi és Walcott beküldésével. A probléma nem is elsősorban az érkezőkkel volt, sokkal inkább azokkal akik elhagyták a pályát. Már Giroud beállításánál is elég komoly hiba volt, hogy nem Bellerin, hanem Kolasinac hagyta el a pályát, így továbbra is egy olyan játékos foglalta el a bal oldalt, akinek mindent második szándékból kellett megoldania. Később Lacazette és Xhaka lehozatala pedig gyakorlatilag a fehér törülköző bedobásával ért fel. A Stoke tömörülő védelme ellen Xhaka kreativitása nagy fegyvertény lehetett volna, Lacazatte személyében pedig a csapat egyik leggólveszélyesebb játékosa hagyta el a pályát.

Steven Gerrard a meccs után a BT Sports közvetítésében kiemelte, hogy az Arsenalnak túl sok technikás játékosa volt a pályán, akik nem voltak képesek elvégezni a piszkos munkát. Remélhetőleg a Liverpool legendája edzőként lelkiismeretesebb munkát végez, az Arsenal problémája a hajrában ugyanis pont az volt, hogy az újabb és újabb támadók felpakolosával egyre kevesebb kreatív játékos maradt ott a pályán. Épp emiatt Özilnek is egyre mélyebben kellett labdát kérnie, ezzel esélyt sem teremtve arra, hogy a tizenhatos közelében megtalálja a rést az ellenfél védelmén.

Apropó Özil: Gerrard szerint az Arsenal másik komoly gondja az volt, hogy Özil ismét nem hajtott eléggé. Ezzel csak az a probléma, hogy Özil talán az Arsenal legjobb játékosa volt a 90 perc alatt. Nem csak minden csele volt sikeres, és sok csapattársával ellentétben egyszer sem veszített labdát, a passzainak 93 százalékát sikeresen végrehajtotta négy helyzet kialakítása mellett. Az Arsenal toronymagas esélyese lenne a bajnokságnak, ha minden meccsen így teljesítene az éppen leggyengébben játszó embere.

A meccsen az Arsenal jóval több helyzetet alakított ki, sokkal többet birtokolta a labdát, folyamatosan nyomás alatt tartotta az ellenfelét, és összességében is jobban játszott, így viszont ismét csak maguknak és a játékvezetőnek köszönhetik, hogy nem húzták be a három pontot.

 

Utolsó szalmaszál (Arsenal – Manchester United 2-0)

Egy dolog biztos volt az Arsenal – Manchester United rangadó előtt. Mindkét csapatnak győznie kellett ha az utolsó meccseknek még TOP4-es reményeknek akartak nekivágni. Mivel a Manchester Unitednek az Európa Liga révén még más úton is van esélye a Bajnokok Ligája indulásra, így egyértelműen az Arsenal számára volt fontosabb a találkozó ami a két kezdőcsapaton is érzékelhető volt. Arséne Wenger az elérhető legerősebb tizenegyét küldte a pályára, míg Mourinho Pogbát, Rashfordot és Baillyt is pihentette a kulcsjátékosai közül, a jobbhátvéd posztra pedig a fiatal Tuanzebét jelölte. 

Jose Mourinho egyébként is szeret megúszásra játszani az Emiratesben, ahol eddig minden meccsen döntetlent ért el aktuális csapatával, de erre most ürügye is bőven volt. Így nem meglepő, hogy a rangadókon egyébként is rendkívül defenzív Manchester United rendkívül óvatos taktikával állt ki a mérkőzésre. A csapatuk két szélén ugyan két elsősorban támadó kvalitásairól ismert játékos kezdett Mkhitaryan és Mata személyében, de az ő feladatuk is elsősorban a szélek levédekezése volt az Arsenal szárnyvédőivel szemben. Eközben a pálya közepén Rooney, Carrick és Herrera egymáshoz közel helyezkedve a lehető legkisebb szabad területet igyekeztek hagyni a pálya közepén, ami miatt Özil és Sanchez is rendkívül mélyre kényszerült.

Mivel a Manchester United nem is próbálta letámadni az Arsenal hátsó sorát, így a két oldalsó bekk Monreal és főleg Holding is könnyedén tudta felhozni a labdát akár az ellenfél térfelének a közepéig is, ott viszont elkezdődtek a gondok.

A négy védő egymáshoz közel helyezkedett, miközben a két szélső visszazár a szárnyvédőkkel egy 6-3-1-es felállást kialakítva ezzel. A United három középpályása szintén egymáshoz közel helyezkedik, miközben egy Arsenal játékos sem helyezkedik a védelmi vonalak között.

Nézzünk erre egy szituációt a mérkőzésről:

Emellett az Arsenal labdajáratásai is kifejezetten lassúak voltak a rossz pozíciós elosztás miatt: a félterületben – főleg a bal oldalon csak nagyon ritkán akadt összekötő ember a pálya két része között, így Manchester United játékosainak bőven volt idejük a megfelelő irányba tolódni.

Épp a fentieknek köszönhetően ezen a meccsen sem záporoztak az Arsenal helyzetek. Legtöbbször akkor alakult ki veszélyes lehetőség, amikor Aaron Ramsey a középpályáról beindult az ellenfél védelme mögé. Az ilyen harmadik emberes elmozgásokat kifejezetten nehéz lekövetni, így ebből ziccerig is eljutott az Arsenal. A walesi középpályás egyébként is a legjobb meccsét játszotta az idei szezonban. A jó ütemű beindulások mellett kialakított egy helyzetet, és 3 szerelést valamint egy labdaszerzést is bemutatott. A statikusan játszó Arsenalban kulcsfontosságú volt a jelenléte.

A gól mégsem egy Ramsey beindulás után, hanem Granit Xhaka szerencsés távoli lövése után született meg. Rá pár percre Oxlade-Chamberlain tankönyvi beadása és Welbeck fejese pedig le is zárta a meccset. Mourinho hiába küldte be Lingardot és Rashfordot, a Manchester United nem tudott üzemi hőfokra felpörögni, a Holding és Koscielny által vezetett védelem pedig minden akadállyal megbirkózott. A két gólos előny tudatában már az Arsenal sem erőltette túlságosan a támadásokat, tudván, hogy a 3 pont most mindennél fontosabb.

Ezzel a győzelemmel még mindig pislákol egy halvány kis reménysugár a BL hely megszerzésére, de tudván, hogy a következő két meccsünket a Southampton és a Stoke City ellen játsszuk idegenben, túl sok dologban nem bízhatunk. Az Arsenal az utolsó 10 idegenbeli bajnokiján mindössze 7 pontot szerzett, a Soton és a Stoke pedig általában nem bizonyulnak szívélyes vendéglátónak, ha az Arsenalról van szó.

Három az igazság? (Middlesbrough – Arsenal 1-2)

Mikor már nyugodtan azt hihettük, hogy ez a szezon nem tartogat meglepetéseket, a Papa ismét elővette a troll énjét. Ki gondolta volna, hogy 20 év után pont a liga egyik legreménytelenebb csapatának otthonában fogunk három védős felállásra váltani? Olyan szempontból persze időszerű volt a váltás, hogy valamivel már tényleg ideje volt felrázni ezt a bágyadt társaságot, emellett pedig mindenképpen reagálni kellett arra, hogy az utóbbi meccseken rendre kiszolgáltatott helyzetben maradtak a védőink, az ellenfelek pedig erre folyamatosan rájátszottak.

“Úgy éreztem az utóbbi hetekben védekezésben sebezhetőek voltunk, és a csapatnak szüksége volt egy kis megnyugvásra. Sok olyan meccset játszottunk ahol az ellenfeleink nagyon direkt felfogásban léptek pályára, és most is arra számítottam, hogy Gestede és Negredo fog kezdeni, a Boro pedig őket akarja majd közvetlenül megjátszani.”

Bár a logikus magyarázat megvan, mégis ritkán látunk a formációk terén igencsak konzervatív Wengertől egy ennyire éles váltást. Ugyan a 2009 óta megszokottá vált 4-2-3-1-es formáció rengeteg változáson ment keresztül az elmúlt években, maga a váz szinte mindig változatlan maradt. Wenger csak néha vette elő a 4-4-2-őt vagy alkalmazta a 4-3-3-as szisztémát. Ehhez képest az, hogy a csapata három középhátvéddel állt fel, az igencsak meglepő változtatás.

Mindezek ellenére az 5 illetve 3 védős játékrendszerek csöppet sem idegenek Wengertől. A Monaco edzőjeként csapata nagyon sokszor 3 középhátvéddel játszott, de amikor a francia átvette az Arsenal irányítást, jó pár hónapig nem bontotta meg a jól működő Bould-Adams-Keown hármast a védelem közepén. 1997 óta viszont egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy az Arsenal kezdőcsapatában úgy kapott volna lehetőséget egyszerre 3 középhátvéd, hogy az egyikük ne a védelem szélén szerepelt volna.

Csodát persze aligha kellett várni a számunkra újnak ható, de a Premier League-ben és Európában reneszánszát élő formációtól, és jó pár gyermekbetegség is kiütközött a csapaton. Ezen nyilván nem kell meglepődni, mert bár Wenger elmondása szerint jó pár hete ott volt a fejében az ötlet, a játékosok jó ha egy hetet tudták intenzíven gyakorolni az új játékot. Alexis Sanchez például nagyon sokszor úgy mozgott, mintha az eddig megszokott rendszerben szerepelne, és elzárta az utat Monreal elől, valamint nem vett fel megfelelő pozíciót a védelmi vonalak között a félterületben. A másik oldalon viszont Özil ha az első félidőben nem is sokszor tudott hatékonyan játékba avatkozni, de alaposan leszűkítette a Boro egyébként sem szélesre szabott védekezését, így rengeteg terület nyílt Oxlade-Chamberlain számára, akinek az elfutásai jelentették a legtöbb veszélyt az első félidőben, de a szünet után is rendre üresen várhatta a labdát, hogy aztán egy az egyben vezethesse rá a hazaiak balhátvédjére.

A Middlesbrough védelme és középpályás sora is rendre szűken védekezett, amire rásegített, hogy egy Arsenal játékos középpályás mindig a félterületben helyezkedett, még ketten lekötötték a védőket, nehogy idejében ki tudjanak lépni a szárnyvédő szerepében remek meccset játszó Chamberlainre. 

A második félidőben Özil egyre többször elhagyta a jobb oldali félterületet, és jóval szabadabban mozgott a pályán, nem egyszer a bal oldalra áthúzódva segített létszámfölényes szituációkat kialakítani. A második gól előtt szintén itt vett fel pozíciót, nem is jutott rá ember az akció során. Nem csak Ramsey lekészítése után kaphatta üresen a labdát, de már Alexis is nyugodtan kiugrathatta volna az Arsenal karmesterét.

Özil folyamatos vándorlásával az Arsenal sokkal könnyebben tudott létszámfölényes szituációkat kialakítani a pályán: a képen Alexis, Xhaka és Özil háromszögelését láthatjuk, ami után a chilei közvetlenül a védelemre vezethette a labdát. 

Mivel Wenger elsősorban a védekezés megerősítése miatt alkalmazta a három védős rendszert, érdemes azzal is foglalkozni, hogy miként tudta az Arsenal megállítani a hazai támadásokat. Wenger számításaival ellentétben egyedül Negredo kezdett csatárposzton, és emiatt nem is alakult ki akkora légiveszély, mint amire számítani lehetett. Így tulajdonképpen a gól mellett csak egy pontrúgás után jegyezhettünk fel komolyabb Middlesbrough helyzetet, de így sem mondhatjuk, hogy minden tökéletes volt. Negredo góljánál Downing Monreal mellett tudta beadni a labdát, de akár az egyik középhátvéd is kilépethetett volna segíteni, hiszen a rendszerből adódóan még így is ketten maradtak volna az egy szem spanyolra. Máskor pedig a védők között keletkező nagy távolság okozott problémát.

Jól láthatóan óriási a távolság Holding és Monreal között, ahova a hazai játékosok előszeretettel indultak be. Ugyan a létszámfölény miatt középen ezeket a helyzeteket sikerült semlegesíteni, de ez visszatérő hiba volt az Arsenal játékában.

Emellett muszáj megemlíteni azokat a dolgokat, amik nem kifejezetten rendszer specifikusak: Wenger ezúttal is komolyan számolt Xhakával a letámadások során, és bár a svájci több jó megelőző szerelést is bemutatott, a Boro játékosai többször is be tudták játszani a labdát a maga mögött hagyott üres területre. Az ellenfél letámadásait viszont sokszor jól tudta kezelni az Arsenal. Mivel a három középhátvéd letámadásához a szélsőknek is feljebb kellett lépnie, általában a bal oldalon hatalmas üres terület nyílt meg, ahova átforgatva a labdát máris lendületből tudtak támadást vezetni az Ágyúsok.

Miközben a hazai csapat letámad, az Arsenal csatárai magasan helyezkedve visszaszorítják az ellenfél védőit, így a két csapatrész között hatalmas terület nyílik meg, Koscielny hosszú labdája után pedig Monreal kaphatja a labdát ebben az üres térben. 

Az Arsenal emberemlékezet óta először tudott nyerni idegenben, de ezt nem igazán lehet az új formáció számlájára írni. A támadójáték így is akadozott, komoly helyzetet pedig csak elvétve sikerült kialakítani. A győzelmet leginkább az ellenfél hozzánk hasonló pocsék formájának, a képességbeli különbségnek, továbbá az utóbbi hetekhez képest látványosan másfajta hozzáállásnak köszönhetjük. Mindenesetre a kísérlet érdekesen sikerült, és játékbeli, valamint játékosanyagbeli finomhangolásokkal akár még életképes is lehet az újfajta felállás. Az biztos, hogy a középcsatár posztján egy olyan játékosra lenne szükség, aki mindkét oldalra be tud segíteni, valamint Monreal sem az a kiköpött szárnyvédő. A mostanában sokat pletykált Kolasinac igazolás akár azt is jelentheti, hogy Wenger hosszú távra tervez a 3-4-2-1-es rendszerrel, hiszen a bosnyák szárnyvédőként ért el áttörést a Schalke színeiben. Az mindenesetre nagy meglepetés lenne ha a Manchester City elleni FA kupa elődöntőn is mellett döntene Wenger, hiszen a City széljátéka ellen ez az erősen kísérleti stádiumban lévő rendszer még nagy valószínűséggel kevésnek bizonyulna.

 

 

 

Új remény (Arsenal – West Ham 3-0)

Ha a Manchester City elleni meccs után elmondhattuk, hogy megnyomtuk a stop gombot a meredek lejtőn, akkor most ha csak pár lépéssel is, de talán megindultunk fölfelé. Az Arsenal emberemlékezet óta először nyert komolyan vehető meccset, és a három pont viszonylagosan sima begyűjtése mellett a játékban is felfedezhető volt a javulás. Emiatt ezúttal mindenképp jár az elismerés Arséne Wengernek, aki már a legutóbbi FA kupa meccsen is próbálkozott a tegnap este látottakkal, de most egy valamivel komolyabb meccsen is siker koronázta a haditervet.

A kezdőket látva különösebben nagy meglepetést nem vehettünk észre. Slaven Bilic a biztonságra fogadott, és egy 4-5-1/4-1-4-1 hibridben küldte fel a pályára csapatát, ahol Kouyate feladata első sorban Özil semlegesítése lett volna, de ez a lentebb taglalt okok miatt végül nem jött össze neki. Az Arsenal kezdőjéből pedig tükörsimán kirajzolódhatott volna az unalomig ismert 4-2-3-1, ám Wenger az elmúlt hetekben egyre többször feltűnő és eredményes 4-3-3 mellett döntött, ahol Özil a Lincoln elleni meccshez hasonlóan a szokásosnál hátrébb szerepelt. A Manchester City elleni rangadón – na meg a szezon legtöbb találkozóján – komoly problémát okozott az Arsenalnak a hátulról középen való építkezés. A hétvégén, ahogy az elemzésben is szerepelt, a City játékosai gyakran könnyedén kivették a játékból a pálya közepén magányosan álldogáló Granit Xhakát, de ez a fajta jelenetsor szerda este egyáltalán nem volt jellemző. Mivel a rendre okosan helyezkedő Elneny mellett Özil is sokkal mélyebbre lépett vissza, az Ágyúsoknak mindig volt legalább kettő, de legtöbbször három lehetséges opciója a pálya közepén, így jóval könnyebben tudták járatni a labdát, és juttatták el azt az ellenfél tizenhatosa elé.

A 3 belső középpályás folyamatosan közel helyezkedett egymáshoz, és bár általában Xhaka volt a leghátsó ember, folyamatosan cserélték a helyüket. Elneny szerepe különösen fontos volt, hiszen az egyiptomi mindegyik pozícióban feltűnt a meccs folyamán. Mivel Özil mélyebb játékával a csatár mögötti terület könnyen üresen maradhatott volna, a két szélső támadó a félterületben helyezkedett, miközben a szélső hátvédek biztosították a csapat számára a szélességet.

Wenger a meccs után kiemelte Elneny szerepét, aki játékintelligenciájának köszönhetően mindig tudta, hol kell feltűnnie, és mindig biztosította a játék folytonosságát.

Remek példa Elneny rugalmas helyezkedésére a meccs 68. percében: Özil mélyen Xhaka mellett, így a pálya közepén a védelmi vonalak között légüres tér keletkezett, ezt felismerve Elneny egyből feljebb lépett, lekötve ezzel a West Ham játékosok figyelmét, és esetleges passzopciót nyújtva a két védelmi vonal között.

Az idén sokszor látott sokszor döcögős támadásépítésben való előrelépésben mindenképp ki kell emelni az Arsenal letámadását és a kontrapresszinget, amellyel lényegében semlegesíteni tudták Andy Carrollt. Labdavesztés után az Arsenal játékosok gyorsan leszűkítették a területet a vendégek elől, elzárva a legközelebbi megjátszható társakat, és nem hagytak időt pontos hosszú labdák kivitelezésére.

Labdaszerzés után Masuaku indul meg a pálya közepe felé, de pár másodpercen belül 5 Arsenal játékos is körülveszi őt, akik mindeközben folyamatosan elzárják a hozzá legközelebb eső társakat. A vége hazai labdaszerzés. 

Ezúttal hátulról próbál támadást építeni a West Ham, ám ennek a hatékony kivitelezésére jóformán esélyük sincs. Xhaka, Welbeck és Walcott figyelnek a legközelebbi társakra, miközben Özil letámadás közben végig a fedezőárnyékában tartja Kouyatét. Végül Welbeck csípi el Collins passzát, ami után Walcott került helyzetbe.

A West Ham ellen tehát az Arsenal a játék azon területein mutatott látványos előrelépést, amelyben sokszor a leggyengébb volt az idei szezon során. A sikeresen és hatékonyan megszervezett letámadás mellett a középpályások is jól kombináltak egymással. Özil remekül játszott 4-3-3-ban egy kicsit mélyebb szerepkörben, ráadásul mind támadásban, mind védekezésben nagyszerű teljesítményt nyújtott. Emellett ki kell emelni a két középhátvédet is, akik tökéletesen kordában tartották a West Ham támadóit, Gabriel talán a legjobb meccsét játszotta az idei szezonban.

Ugyan a West Ham valóban nem a legveretesebb ellenfél, és a Crystal Palace valamint a Middlesbrough elleni meccsek is nagyobb kihívásnak tűnnek előzetesen, de jólesett vége egy jól, taktikusan, és eredményen játszó Arsenalt látni a pályán.

 

Megállás a lejtőn (Arsenal – Manchester City 2-2)

Mikor máskor lehetne egy több évtizede nem látott hullámvölgyből kimászni, ha nem az angol futball új messiásaként beharangozott csodaedző csapata ellen? Nos, ha ez végül nem is jött össze, de az Arsenal kétségtelenül mutatott életjeleket a Manchester City ellen, ami alapján bátran feltételezhetjük, hogy talán még nyerni fog a csapat néhány meccset a szezon végéig. 

Ha a jelenlegi forma alapján nem is, de a történelem okán némi bizakodásra lehetett oka a mostanában inkább egymás gyepálásával foglalatoskodó piros-fehér szurkolóknak. Pep Guardiola ugyanis eddig nagyon nem nyerni járt az Emiratesbe. Az ezt megelőző 4 próbálkozásból csak egyszer tudott győztesen távozni, két döntetlen illetve két vereség mellett. A sikerei számát pedig ezúttal sem tudta növelni, és bármennyire is szüksége lett volna az Arsenalnak a 3 pontra, ez a döntetlen egy közvetlen rivális ellen – kifejezetten biztató játékkal megfűszerezve – talán elég lendületet ad majd a folytatáshoz.

A kezdők terén egyik edző sem találta fel ezúttal a spanyol viaszt. Mesut Özil visszatérésével Wenger visszatért a jó öreg 4-2-3-1-hez, a másik oldalon Guardiola leginkább Navas jobbhátvédként való játszatásával igyekezte sokkolni a nézőket, de az alapfelállás maradt az utóbbi hetekben megszokott 4-1-4-1, ami esetenként De Bruyne visszalépéseivel, majd a szünet után Yaya Toure beállásával véglegesen 4-2-3-1-be váltott.

A nagy kérdést igazából az jelentette, hogy az Arsenal miként próbál nekivágni a meccsnek. A Liverpool ellen alaposan ráfáztak arra, hogy az első félidőben szinte semmilyen nyomást nem helyeztek az ellenfélre, így most egy kifejezetten proaktív hozzáállást tanúsított Wenger csapata. Az Arsenal játékosai folyamatos letámadással próbálták megzavarni a City támadásépítését, ami többnyire sikerrel is járt, de néhányszor hiba csúszott a számításba. Mivel Wenger a letámadást szokás szerint ember-orientáltan szervezte meg, így ha egy játékosa csak egy ütemet is késett, vagy nem figyelt a mögötte lévő emberre, akkor egy-egy elmozgással hatalmas területek nyíltak meg a Manchester City játékosai előtt. Ráadásul Guardiola a szélsőit pont az ilyen esetek miatt végig magasan hagyta, ami miatt ugyan csapata védekezésben sebezhetőbb lett, de gyors megindulás esetén szinte minden alkalommal közel életveszélyes lehetőséget tudtak kialakítani az Arsenal kapuja előtt.

Stones vakarhatja a fejét: az Arsenal játékosai szépen kizárták előle az összes lehetséges passzopciót az erősen ember-orientált védekezéssel.

Persze Guardiolának erre is megvolt az ellenszere: mivel az Arsenal játékosai egy az egyben próbálták levédekezni a City játékosait,  De Bruyne visszalépéseivel hatalmas terület nyílt meg az Arsenal védelme és a középpálya között, ahova Agüero előszeretettel lépett vissza. Ez eredményezte a City első gólját is.

Bár sokan Mustafi nyakába varrták a meccs első gólját, a német védőnek igazából nem marad sok választása: mivel az Arsenal játékosok jól láthatóan a saját emberükre figyelnek Caballero kirúgásánál, a pálya közepén hatalmas terület nyílt meg, ahova Agüero tudatosan be is indul. Itt Mustafi két megoldás közül választhatott. Vagy marad a helyén, és akkor az argentin egyenlő létszám mellett tisztán vezetheti lendületből a védőkre a labdát, vagy követi és megpróbálja megnyerni a párharcot. Mustafi az utóbbit választotta, és bár elfejelte a labdát, de az közvetlenül De Bruyne elé került, aki kapásból belőtte a védelemben így megnyíló résben Sané felé a labdát.

Agüero visszalépései és a hosszú labdák hatékony fegyvernek bizonyultak a City számára, amivel az Arsenal jól láthatóan nem tudott mit kezdeni. Az alábbi jelenet pár perccel a gól után:

Agüero ezúttal tisztán át tudta venni a labdát, a fordulás után pedig De Bruyne máris sprintel a Mustafi által üresen hagyott terület felé.

Emellett nem csak az Arsenal tudta jól megakadályozni az ellenfél támadásépítését, de fordítva is működött a formula, ha a hazai csapat hátulról próbált építkezni.

A City játékosai körbeveszik a középpálya közepén teljesen magányosan álló Xhakát, ezzel Mustafit a szél felé kényszerítik. Coquelin mindeközben borzalmasan helyezkedik; ahelyett, hogy második passzlehetőséget biztosítana középen, éppen Sané mögött rejtőzik indokolatlanul magas pozícióban.

Ahogy telt a mérkőzés, úgy kezdett el az Arsenal egyre agresszívabban fellépni a City játékosaival szemben, miközben Özil folyamatos mozgása rendszeresen összezavarta a vendégek játékosait. A német karmester hol a védelmi vonalak között, hol a csatárok mellett, a bugyikékek védelmi vonalában tűnt fel.

A második félidő jelentős változást nem hozott a mérkőzésen. Guardiola a gyengén játszó Sterling lecserélésével végleg átállt 4-2-3-1-re, az Arsenal lendülete pedig szépen lassan elkezdett fogyni az egyenlítő gól után, és Mustafi fejesétől egészen a lefújásig már csak egyetlen Iwobi lövést tudtak felmutatni az Ágyúsok. A Manchester City egyre inkább átvette a kezdeményező szerepet, és benne volt a levegőben a győztes góljuk, de Mustafi és Gabriel jól állták a sarat középen, a bal oldalon pedig Monreal hosszú hetek (hónapok?) óta a legjobb teljesítményét nyújtotta Arsenal mezben.

A kaotikus meccs vége igazságosnak mondható döntetlen lett, és bár a City dolgozott ki valamivel nagyobb helyzeteket, az Arsenal is bőven felnőtt a feladathoz, ami épp elég volt ahhoz, hogy a hetek óta tartó rémálom után most pár napig valamivel nyugodtabb körülmények között tudjanak készülni a soron következő, nyerhetőbbnek tűnő meccsekre.

Így menthető meg az Arsenal szezonja

Kevés lehangolóbb dolgot tudnék hirtelen említeni, mint mostanában Arsenal szurkolónak lenni. Az elmúlt heteket jellemző kollektív nihilben valóban csak a legelvetemültebbek találhattak bármiféle pozitívumot, de ha keresztülúszunk a szartenger, mégis találhatunk egy pislákoló kis reménysugarat, ami arra utalhat, hogy nem kell mostantól egészen a szezon végéig a kötelet a nyakunk köré szorítani, hogy aztán a megfelelő pillanatban kirúgjuk magunk alól a széket.

A Bayern elleni hazai kiütéses vereség minden bizonnyal a totális összeomlásról marad majd emlékezetes hosszú távon, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egészen Koscielny kiállításáig hosszú hetek után a legjobb teljesítményét nyújtotta az Arsenal. Lamentálhatunk azon, hogy a bajorok a biztos előny tudatában nem pörögtek rá teljesen a meccsre, de szemmel látható volt, hogy Wenger csapata szerkezetileg sokkal jobban egyben van, mint az azt megelőző jó pár meccsen. A kulcs egyértelműen a már unalomig ismert 4-2-3-1-es játékrendszer lecserélése volt. Ez így persze csak játék számokkal, és ne gondoljuk azt, hogy ha minden meccsen 4-3-3-ban kezdtünk volna, akkor most toronymagasan vezetnénk a bajnokságot, de Cazorla kiválásával egyszerűen értelmét vesztette az addig alkalmazott felállás.

Számtalanszor érte már kritika Wengert amiatt, hogy csak nagyon nehezen hajlandó váltani az eredeti elképzelésein, és ezt ismét joggal lehetne a francia mester fejéhez vágni. A csapat spanyol karmesterének kiválásával pont az éle veszett el annak a taktikának ami az ősz folyamán jól működött, és Wenger hosszú ideig igyekezett megtalálni a megfelelő párost a pálya közepére ahelyett, hogy a rendelkezésre álló állományhoz igazította volna az elképzeléseit.

Az Arsenal a legjobb meccseit az utóbbi időben akkor játszotta, ha Wenger a 4-3-3-as formáció mellett döntött. Emlékezhetünk a Southampton kiütésére a kupában, ahogy a Bayern München elleni visszavágóra is. Ennek a játékrendszernek az előnye, hogy szinte magától értetődő természetességgel alakulnak ki passzháromszögek, ami az általában strukturálisan látványosan széteső Arsenal esetében egy igencsak fontos kapaszkodóként szolgál.

A játékosok alapvető pozíciójából adódva sokkal könnyebben alakulnak ki passzháromszöget, ami a hatékony labdajáratást segíti elő.

Maga a formáció persze önmagában semmit nem jelent, ha olyan játékosokkal töltjük fel, akik nem tudnak hatékonyan alkalmazkodni a szerepkörükhöz. Az utóbbi meccseken látott Xhaka-Ramsey-Chamberlain trió viszont pontosan így érzi a legjobban magát a pályán. A svájci középpályás igencsak ellentmondásos szezont fut, ami nagyban köszönhető annak, hogy Arséne Wenger nem igazán tudta elhelyezni a csapatán belül. A francia jól láthatóan tisztában van új játékosának képességeivel, de folyamatosan olyan szerepkörbe kényszeríti, amelyben az erősségei helyett a hátrányai emelkednek ki. Mivel az Arsenal általában 4-4-1-1-es rendszerben védekezik labda nélkül, Xhakának kimondottan nagy területet kell levédekeznie, de ehhez egyáltalán nincs meg a sebessége, így nem egyszer láthattuk, hogy csak késve ér oda egy kulcspillanatban, és máris villan a sárga lap. Valódi tízes nélkül viszont plusz egy emberrel, 4-5-1-ben áll fel az Arsenal, így a svájcinak máris kisebb területet kell bejátszania.

Az áttörést jelentő 2013/14-es szezon után Aaron Ramsey akkor tudta a legjobb teljesítményt nyújtani, mikor papíron a jobb oldalon, de valójában harmadik belső középpályásként szerepelt, ezzel is elősegítve az Arsenal passzjátékát, valamint szabadon indulhatott be a védők mögé is, hiszen bőven volt ember aki biztosítani tudott mögötte. Ramsey a Bayern München ellen hasonló erényeket csillogtatott; mivel hihetetlen mennyiséget képes lefutni egy meccs alatt, így a saját és az ellenfél kapuja előtt is rendre feltűnt, miközben két másik társa lehetővé tette számára a labda nélküli beindulásokat. 

A kulcs mégis az az Oxlade-Chamberlain, akiről hiába hajtogatja Wenger évek óta, hogy a jövője a középpályán van, és játszott remekül a korábbi években Bajnokok Ligája meccseken is ezen a poszton, csak most kapta meg igazán a lehetőséget a bizonyításra. A Bayern München ellen magasan a csapata legjobbja volt. Passzainak 80 százaléka sikeres volt, emellett hatból négy hosszú labdája is csapattársat talált, és két kulcspassz is fűződött a nevéhez. Labdacipelő képessége pedig lehetővé teszi, hogy akár egymaga is áttörjön az ellenfél védelmi vonalain; a Bayern ellen például 10 sikeres csellel messze kiemelkedett a mezőnyből.

“Na de mi lesz így Mesut Özillel?”

Kérdezheti mindenki joggal, merthogy Wenger eddig többnyire csak akkor volt hajlandó változtatni a megszokott formulán, ha gülüszemű játékmester éppen nem volt bevethető. Ez persze nem meglepő, hiszen 4-3-3-ban Özil szerepe jóval kötöttebb lenne, mint az eddig használt 4-2-3-1-ben, ami már csak azért is problémás, mert annak idején Wenger pont azzal csábította az előretolt irányítok kihalóban lévő fajának egyik utolsó képviselőjét, hogy itt aztán szabadon alkothat. Ehhez aztán rengeteg kompromisszumot kellett kötni, ami miatt sokszor kárpótolt minket a német zsenije, de egyre inkább úgy tűnik, hogy ez rajta kívül mindenkit komfortzónán kívülre helyez. A Bayern München elleni első meccsen mindenki azt várta, hogy Wenger Oxlade-Chamberlainnek középen lehetőséget adva 4-3-3-ban kezd, végül Özil maradt a helyén, Ancelotti csapata pedig teljesen ízekre szedte az Arsenalt. Érdemes megnézni azt is, hogy a haladó szellemiségű klubok közül szinte már mindenki három belső védővel, vagy 3 középpályással játszik, amivel a pálya egyik vagy a másik részén igyekeznek döntő fölényt kialakítani. Az egyedüli kivételt talán a Junvetus jelenti, ahol -az első számú Wenger utódnak kikiáltott – Massimiliano Allegri egy aszimmetrikus 4-2-3-1-gyel veri bucira ismét az olasz mezőnyt.

Nem új keletű dolog Wenger részéről, hogy a csapata játékát egyetlen kiemelkedő játékos köré szervezi. Dennis Bergkamp esetében ez jóformán magától értetődő volt, de évekkel később az addig alkalmazott rugalmas 4-4-2-es formációt Cesc Fabregas kedvéért cserélte le, hogy a spanyol játékosnak minél kevesebb energiát kelljen a védekezésbe fektetnie. Özil pedig szépen átvette Fabregas örökségét, de ekkora luxust ma már egyetlen topcsapat sem engedhet meg magának. Az nem kérdés, hogy Özilnek helye van az Arsenal kezdőcsapatában, de jóval kötöttebb szerepkörben, mint ahogy eddig láthattuk. Erre pedig két megoldás lehetséges:

Özil, mint 3. középpályás.

Ez a megoldás lehetővé tenné, hogy Özil akár rendszeresen mélyebben visszalépve segítse a labdakihozatalokat. Mivel ennek a folyamatnak a kidolgozását is előszeretettel hárítja át a játékosaira, a nyomás alatt is jó döntéseket meghozni képes Özil támadásépítés során kifejezetten hasznos elemként tudna szolgálni, az ellenfél térfeléve felérve pedig a jobb oldali félterületből számos passzopció közül választhatna. A hátrány viszont a labda nélküli játék során jelentkezhet. Mivel itt is egy 4-5-1-es védekezést kellene elképzelni, Özilnek több felelősséget kell vállalnia, mintha a középpálya előtt szerepelne. Persze ez sem idegen tőle, tavaly a Bayern elleni hazai győzelem alkalmával három poszton, többek között a pálya középső részén is megfordult védekezésben, és remek munkát végzett. Hosszú távon viszont nem biztos, hogy fenntartható lenne az egyensúly. Valószínű, hogy Wenger is ebben a megoldásban gondolkodik, hiszen a Lincoln ellen Özil beállása után a csapat szerkezete nem változott; Ramsey és Özil egymás mellett, valamivel Xhaka előtt játszott, Özil pedig többször is mélyen visszalépett labdáért.

Özil labdabirtoklás esetén a szélen/félterületben.

Ez a lehetőség nagyon hasonló ahhoz, mikor Ramsey játszott a jobb oldalon, Bellerin pedig biztosította a csapat számára a szélességet. A különbség annyi, hogy itt már eleve adott a középpályás hármas, amihez Özil csatlakozhat, ezzel is nagyobb fölényt kialakítva a pálya közepén. Ezt a másik oldalon Welbeck tudná ellensúlyozni, aki labda nélkül indulhatna be a védelem mögé, vagy akár a szintén vissza-vissza lépő Alexis helyére, de Öziltől sem idegenek ezek a megindulások az idei szezonban, az erre specializálódott Ramseyről már nem is beszélve.

Az Arsenal szezonjának még koránt sincs vége: az FA kupa elődöntőjében a Manchester City vár az Ágyúsokra, a Bajnokok Ligája indulásért pedig továbbra is nyílt a harc. Wenger saját elmondása szerint többször is visszanézte a Bayern München elleni visszavágót, a Lincoln ellen alkalmazott taktikából pedig arra lehet következtetni, hogy ő is a három belső középpályás alkalmazásában látja a feltámadás lehetőségét. Most már csak abban kell bíznunk, hogy megfelelően keveri majd a kártyákat.

Bajor szög Wenger koporsójába (Bayern München – Arsenal 5-1)

Kedd este a Paris Saint-Germain úgy tudott nem csak nyerni, de megsemmisítő sikert aratni a Barcelona ellen, hogy mind taktikailag, mind pedig mentálisan teljesen a toppon voltak, és tökéletesen hajtották végre az edzőjük előzetes utasításait a pusztán egyének összességeként, de nem egységes csapatként funkcionáló Barcelona ellen. A Barcelona az elmúlt években számos alkalommal borsot tört a franciák orra alá, de most Unai Emery vezetésével kamatostul visszafizettek mindent a teljesen tehetetlen Luis Enrique Barcájával szemben. Hasonló a képlet az Arsenal és a Bayern München esetében is. Azt az apróságot leszámítva, hogy Arséne Wenger sokkal inkább hasonlított a Barcelona magatehetetlen trénerére, mint sem a PSG sikerre ítéltetett szakvezetőjére.

A mérkőzés előtti napokban szinte minden szakíró egyöntetűen úgy vélekedett, hogy az Arsenalnak nem szabad a megszokott 4-2-3-1-es felállásában pályára lépnie, hanem a középpályát megerősítve érdemesebb a 4-3-3-as formációt választania Arséne Wengernek. A változtatásra még látszott is esély, hiszen a Chelsea elleni rangadón is így kezdett az Arsenal. A módosítás már csak azért is fájdalmasan egyértelmű lett volna, mert ezúttal jóval több opció állt Wenger rendelkezésére. Az elmúlt hetekben Oxlade-Chamberlain sokkal jobb teljesítményt nyújtott, mint a szélen az utóbbi években bármikor, ráadásul Elneny újra bevethető az Afrika kupa után. Ehelyett maradt a szokásos 4-2-3-1, amely védekezésben többnyire 4-4-2, vagy 4-4-1-1 képében jelent meg. A játék tempóját diktáló Xabi Alonso semlegesítése Mesut Özilre hárult, és bár olykor igen jól végezte a dolgát, azért érezzük, hogy nem épp ez a legideálisabb szereposztás.

Carlo Ancelotti nem húzott váratlant; a lehető legjobb kezdőjét küldte be a pályára, egyedül Müller kimaradása lehet érdekes, de így Costa és Robben személyében két valódi szélsővel rendre passzopciók nyíltak meg a főleg a pálya közepét – többnyire sikertelenül – védeni igyekvő Arsenal ellen.

Az Arsenal védekezésével számos probléma akadt, többek között az, hogy bár a védekezésük elsősorban a pálya közepére koncentrálódott, horizontálisan és vertikálisan sem voltak elég kompaktak, miközben a labdás játékosra sem fejtettek ki nyomást.

Xabi Alonso visszalép a két belső védő közé, így bőven van ideje kiválasztani a legjobb opciót. Azokból pedig volt bőven. A Bayern játékosok helyezkedése szinte tökéletes: Thiago és a vonalak közé visszalépő Lewandowski biztosítja a mélységi opciókat, valamint a két szélen is megvan a lehetőség az előrejutásra. Az Arsenal középpályásai nem zárják megfelelően a passzsávokat, így Alonso a két mélységi opció közül Lewandowskit választja. Bár a passz pontatlanra sikerült, de jó megvalósítás esetében közvetlenül a kaput támadhatták volna a bajorok.

További gondokat okozott, hogy az Arsenal esetenkénti letámadása – nem túl meglepő módon- nagyon szervezetlen volt. Általában Coquelin és Xhaka egyedül próbálta meg nyomás alá helyezni a Bayern játékosait, ám a jól szervezett hazai csapat ezt könnyedén kijátszotta, így Mustafinak kellett kilépnie a védelemből a középpályán megnyíló hatalmas üres területre. Bár ebből nem kapott gólt az Arsenal, de ez leginkább a szerencse számlájára írható.

Másból viszont sikerült gólt kapni, méghozzá a jól ismert Robben-féle befelé cselezés és lövés kombinációból. Ha van valami, amiből mindenkinek fel kell készülnie az ez a szituáció. Ez Arséne Wenger csapatának mégsem sikerült. A jelenetről Beregi István készített egy remek szemléltető képet:

Amikor Robben elkezd befelé cselezni, az Arsenal középpályásai túlságosan mélyen helyezkednek, így területet nyitnak a holland szélsőnek. Bár a góllal kapcsolatban Mesut Özilt érte a legtöbb kritika amiért végig állva nézi a jelenetsort, miközben az alapvetően rá bízott feladatot jól hajtja végre: a fedezőárnyékával kiveszi a játékból Xabi Alonsot, bár ha megfelelő szögben támadja Robbent, akkor két legyet is üthetett volna egy csapásra. A kulcsfontosságú hibát Coquelin követi el, aki érthetetlen módon tesz egy lépést balra, ami után már esélye sincs visszaérni, hogy szereljen, vagy blokkolja a lövést.

Az Arsenal egyetlen jó periódusa az igencsak komikus körülmények között esett egyenlítő gól (félelmetes, hogy a két legnagyobb sztárunk egyike sem képes normálisan elvégezni egy tizenegyest), és az első félidő vége közé esett. Ekkor labdavesztés után a Bayern csak nehézkesen tudott visszarendeződni védekezésbe, így az Ágyúsoknak volt területe és ideje is ellentámadásokat vezetni. Xhaka hatalmas helyzetben Neuerbe lőtte a labdát, míg Özil kiszorított helyzetből megeresztett lövését szépen védte a német kapus. Ezzel pedig le is zárhatjuk a vendég helyzetek nem túl veretes sorát.

A fent említett periódust leszámítva a Bayern München letámadása kiválóan működött; az Arsenallal ellentétben többnyire nem közvetlenül az embert, hanem a passzsávokat támadták, így szinte minden egyes alkalommal könnyedén szerezték vissza a labdát. Az Arsenal brutálisan kevés, mindössze 184 sikeres passzt hajtott végre, míg a bajorok 704 átadással zártak.

Wenger a mérkőzés utáni nyilatkozatában elmondta, csapata a harmadik kapott gól után esett szét teljesen, de már annak a találatnak a körülményei is igen érdekesek. Addigra Koscielny kiválásával szinte megszűnt létezni az Arsenal addig sem épp a legbiztosabb lábakon álló védekezése.

Alonso az Arsenal térfelének közepén ismét zavartalanul passzolhat, miközben a védelmi vonalak között három játékos is megjátszható. Gabriel ugyan tessék-lássék módjára kilép a labdát kapó Lewandowskira, de gyakorlatilag semmilyen nyomást nem helyez a lengyel támadóra, aki így könnyedén tudja bejátszani a labdát a megnyíló üres területre. Eközben Mustafi inkább Bellerinnek magyaráz valamit ahelyett, hogy követnő a beinduló Thiago mozgását. Teljes katasztrófa.

Aki jelenleg egyéni hibákban próbálja megtalálni a súlyos vereség okát, az teljesen tévúton jár. Nem lehet véletlen, hogy bizonyos meccseken az Arsenal játékosai rendre csődöt mondanak, akárhogyan cserélődnek is a nevek a kezdőcsapatban. Ez már jóval túlmutat azon, hogy Coquelinből hiányzik a játékintelligencia, hogy Özil nem tud elég jól védekezni (pláne, hogy 5 szereléssel a legjobbunk volt ilyen tekintetben), vagy Mustafi nem tud helyezkedni. Ezeket a neveket kicserélhetjük bárkire az Arsenal elmúlt jó pár szezonjából és megkapjuk ugyanazt az eredményt. Az előző szezonban a Bayern München ugyanúgy egy ötöst vágott Wenger csapatának, ő mégis szinte hajszálpontosan ugyanúgy küldte fel a csapatát az Allianz Arena gyepére. Mindeközben a mérkőzés alatt fájdalmasan egyértelmű volt, hogy Wengernek nincs ötlete hogyan lehetne érdemben beavatkozni a pályán történtekbe, így csak néhány sablon cserével asszisztált tovább a vérengzéshez.

Nem lehet nem belegondolni, hogy ebből a játékosállományból egy a kor szelleméhez sokkal jobban igazodó, és alkalmazkodni sokkal inkább képes edző mennyivel többet ki tudna hozni. Pontosan akkor válik ez világossá amikor éppen minden összeáll és jól megy a játék pár hétig. Ezek a játékosok nem felejtenek el focizni, de vannak mérkőzések amelyen megfelelő felkészítés híján mit sem ér a tehetség. Pontosan a Barcelona példáján láthattuk, hogy Lionel Messi hiába a világ legjobb játékosa, ha egyszer az őt körülvevő rendszer és a megfelelően felkészült ellenfél ellehetetleníti a játékát.

Nem gondolom, hogy szégyen ha valaki egy idő után nem képes továbbfejlődni. Arséne Wenger közel a 70 évhez már jócskán túlélte a legmagasabb szinten korának sztáredzőit. A futball azonban az elmúlt 5 évben rendkívül gyorsan és nagyon nagy mértékben megváltozott. Igazságtalanság lenne Arséne Wengertől elvárni, hogy még mindig ő legyen a legfelkészültebb, és járjon mindenben az élen. Az a munka amit a francia menedzser az Arsenalnál töltött első évtizede alatt letett az asztalra, minden kétséget kizáróan bámulatos. Sőt, úgy gondolom az azt követő 7 év teljesítménye még ennél is fontosabb volt, és mindenképp értékelni kell. 2013 óta viszont az Arsenal már újra a nagyfiúk játszóterén próbál felkapaszkodni a mászókára – csak az elmúlt nyáron 80 millió fontot költöttek játékosokra -, Arséne Wenger azonban már csak a kicsi eredményeket tudja szállítani, és azt is ki tudja még meddig.

Nem a Bayern München elleni vereség tette egyértelművé, hogy Arséne Wenger regnálását az Arsenal élén nem szabad tovább húzni. Ez csupán egy újabb égbekiáltó figyelmeztetés, ha valakinek nem lett volna még világos. Jelenleg az lenne a legjobb, ha Wenger bejelentené a távozását, és megkímélné magát az őt folyamatosan érő sokszor minősíthetetlen kritikáktól, amikre talán nem feltétlenül szolgált rá. Merthogy Arséne Wenger sokkal jobban szereti ezt a klubot nálad, és nálam is. Jobban akarja a sikert, mint bármelyikünk. Azonban valamit akarni, és véghez vinni nem ugyanaz. Én nagyon szeretném, hogy Arséne Wenger az őt megillető módon hősként adná át a helyét az utódjának, és nem a hátsó ajtón kellene távoznia, a szurkolók haragjától övezve.

 

Értelem és érzelem

Habár ezerszer megfogadtam már, hogy lefekvés előtt nem olvasok kommenteket (bár ezt inkább alapjáraton kellene elfelejteni), de most mégis beleestem ebbe a hibába. Egy éjszakán át tartó nyugtalan forgolódás után vágjunk is bele:

A Burnley elleni meccs óta mással sincs tele a sajtó, mint Wenger lehetséges eltiltásával, na meg Xhaka piros lapjával amit egy reptéri balhéval sikerült megfejelni. Nekünk pedig most az utóbbi a fontos. A twitter szerintem az egyik legjobb dolog jelenleg az interneten, de tagadhatatlan, hogy nagyon ügyesen kell mazsolázni az értékes tartalomért, és még így is bele lehet futni néha olyan egyénekbe akiknek a megszólalásai miatt erősen megnő az emberben a hajlam valamilyen tömegpusztító fegyver kifejlesztésére. Na persze a magyar facebook komment mezőket sem kell félteni ….

Valamiért úgy tűnik, hogy Granit Xhaka lett az épp aktuális közellenség, amitől én személy szerint köpni-nyelni nem tudok, annyira szürreális ez az egész.

Ami tény: Xhakát a Burnley ellen immár második alkalommal szórták ki azonnali piros lappal, ami tökéletes táptalajt ad a média számára arra, hogy tovább építgethessék a vele kapcsolatos népszerű narratívát. Xhaka durva és fegyelmezetlen játékos, a pályán kész életveszély, állítják ezt ők és tagadhatatlan, van benne részigazság. A svájci-albán középpályás az elmúlt három évben összesen már 9 piros lapot gyűjtött be, ami brutálisan sok. Ahogy azt már a hétvégi meccs elemzésében is írtam; amíg Xhaka talpon van és a játék olvasásával oldja meg a védő feladatait, addig minden a legnagyobb rendben. Viszont amint arra szánja el magát, hogy lemegy a földre, ott jön a baj. Sokan mindezt úgy értelmezik, hogy Xhaka egyszerűen nem tud védekezni, miközben meccsenként átlagban több sikeres szerelést hajt végre, mint a Premier League méltán legjobb védekező középpályásának tartott N’Golo Kanté (2.16-1.86).

Valamiért most mégis úgy tűnik, hogy Xhaka játéka sokak számára csalódást keltő. Ennyi pénzért nem azt kapták amit vártak. Én viszont megkérdezném, hogy ugyan mégis mi a búbánatos fityfenét néznek ezek az emberek amikor épp az Arsenal játszik? Xhaka játékintelligenciája és passzjátéka közel az egyetlen dolog ami miatt idén képesek vagyunk elboldogulni Cazorla hiányában is, annak ellenére, hogy megérkezése óta a komfortzónáján kívül kell teljesítenie. Nem lehet, hogy ezt csak azért nem képes értékelni az átlagos focidrukker, mert nem elég egyértelmű?

A legbrutálisabb felismerést számomra azok a pillanatok jelentik, mikor valaki a mai napig képes visszasírni Lukas Podolski játékát, vagy képes idealizálni Joel Campbell teljesítményét. Mert hát persze ezek a játékosok soha nem kapták meg a valós tudásukhoz méltó játéklehetőséget, így hát valójában bizonyítani sem tudtak. Hiszen, mindig az a legjobb játékos, aki nincs a pályán. Vagy talán ez azért van, mert könnyű megragadni a játékuk kiemelkedő karakterisztikáit? Kétségtelen, hogy Podolski bal lábas bombagóljai sokkal könnyebben értelmezhetőbbek, mint egy területnyitás, vagy egy védelmi vonalak közé belőtt passz. Az sem csoda, hogy Francis Coquelin nagyon népszerű a szurkolók körében. A méterekről induló becsúszásai, a látványos szerelések könnyebben beleivódnak az emberek emlékezetébe, na meg azok a látványos gólörömök, ahogy Podolski esetében az ünneplés a szurkolókkal, amik miatt sokan hajlamosak szemet hunyni afelett, hogy valójában mennyire korlátolt is valójában a játékuk.

Valamiért úgy érzem, hogy ha Andrea Pirlo nem csavart volna be karrierje során jó pár szabadrúgást, akkor ma közel sem örvendene akkora elismerésnek az egyszerű szurkolók körében. Ez a játékának egy könnyen értelmezhető -de az összkép tekintetében nem a legjelentősebb –  aspektusa, aminek a hiányában talán csak sznobizmusnak hatna a modern regista posztjának megformálójának nagyra tartása. Említhetjük akár szegény Paul Scholest is, akiről sokak fejében csak a borzalmas becsúszó szerelései maradtak meg, és kiröhögik azt, aki a Premier League történetének egyik, ha nem a legjobb középpályását látja benne. Pedig…

A labdarúgás az érzelmekről és annak megéléséről szól. Emiatt léteznek szurkolók, ez tartja életben ezt az egész játékot. Viszont el kell jutnunk egy pontig amikor a játékosok teljesítményét nem az érzelmeink, hanem tények és megfigyelések alapján ítéljük meg. Ha Granit Xhaka kapcsán felülünk arra a vonatra amelyen csupa rossz szempont alapján értékelik az eddigi teljesítményét, akkor hihetetlen vakvágányra tévedünk. Valóban vannak olyan aspektusai a játéknak amelyekben fejlődnie kell, de ég és föld a különbség az Arsenal általános játékában amikor ő a pályán van és amikor nincs. Jusson ez mindenkinek az eszébe, amikor azt kívánja mondani, hogy nincs helye a csapatban.

Mentally Strong? (Arsenal – Burnley 2-1)

Tényleg ennyire pörög a mákdaráló, vagy valóban nagyon összeszedett fejben az igazi Arsenal? Utóbbit az cáfolja, hogy a meccsek nagy részén korán sikerül lábon lőni magunkat, de kétségtelen, hogy utána többször sikerül felállni mint nem. Mentálisan az a csapat mondható igazán erősnek, amely nem engedi ki a meccset a kezéből, és nem kell állandóan még az utolsó percben is futnia az eredmény után. Tagadhatatlan viszont, hogy ha már 2-3 alkalommal sikerül nyerni vagy pontot menteni a meccs hajrájában, akkor a játékosok elhiszik, hogy soha nincs veszve semmi. Elég megnézni, hogy a Burnley egyenlítő gólja után milyen gyorsasággal sikerült még 10 emberrel is nyomás alá helyezni az ellenfelet, mert ott volt a tudat, hogy meg lehet csinálni. És sikerült is.

Nem lehet egyszerű Burnley szurkolóként idegenbe utazni, hiszen Sean Dyche csapatának eddig az otthon melegétől távol kemény 1 pontot sikerült összekaparnia eddig a bajnokságban. Igaz, az pont a Manchester United ellen jött össze.

Az Old Traffordon a háló már szinte feltörte a Burnley játékosok hátát, Heatonnek pedig számos komoly védést kellett bemutatnia, de az Arsenal ellen Dyche azt kérte játékosaitól, hogy a saját kapujuktól jóval távolabb próbálják lassítani az Ágyúsok támadásait.

A Burnley a meccs elejétől kezdve emberorientált presszinggel igyekezett megzavarni az Arsenal támadásszövését. Ennek a hátránya, hogy egy csellel vagy egy pontos összjátékal könnyedén át lehet játszani, és nagy területek nyílnak meg. A képen a Burnley játékosa későn lép ki Gabrielre, akinek így bőven van ideje továbbtenni a labdát.

Ha az Arsenalnak sikerült eljutnia a pálya közepéig, a vendégjátékosok visszahúzódtak a saját térfelükre, és egy 6-3-1-es védvonallal igyekeztek megakadályozni az Ágyúsokat a gólszerzésben. Ugyan már az első félidőben számos lövéssel kísérleteztek a hazai játékosok, de valódi ziccerig nem sikerült eljutni.

Mesut Özil már a Swansea ellen nagy hatással volt az Arsenal játékára gyors gondolkodásával, és gyors passzaival, és ez a Burnley ellen sem változott. Mindemellett rengetegszer próbált a beindulni a védők mögé. Hogy ebből előnyt tudjon kovácsolni az Arsenal, kellettek Mustafi remek hosszú labdái is, aki nem egyszer találta meg válogatottbeli csapattársát. A szünet után apró változás volt észrevehető az Arsenal szerkezetében: Özil és Iwobi számos alkalommal helyet cseréltek, jóval nagyobb mozgásteret adva ezzel a nigériainak, kinek dinamikus megindulásai többször is gondot okoztak az ellenfélnek a pálya közepén.

Erős kapcsolat a két német játékos között.

Nem csak az Arsenal próbálkozott hosszú labdákkal. Sőt, a Burnley szinte az egész támadójátékát erre hegyezte ki. Dyche csapata a mérkőzés során 155 alkalommal kísérelt meg átadást, ezekből 54 volt hosszú labda. Ezek nagy részének célpontja Andre Gray volt, aki legtöbbször a pálya szélei felé kihúzódva próbálta meg kihasználni a sebességét, és egy az egyben megverni Mustafit vagy Koscielnyt. Gray viszont szinte sosem kapott érdemi támogatást, így az Arsenal védői semlegesíteni tudták. Az Arsenal letámadását viszont ismét nem illeti dicséret. Rendre túl sok időt is helyet hagytak az ellenfél játékosainak, hogy pontosan tudják indítani a csatárukat.

A Burnley elsősorban a hosszú indításokra helyezte a hangsúlyt. Célpont: Andre Gray.

Sokszor panaszkodunk arra, hogy az Arsenal szögleteiben gyakran semmilyen veszély nem rejtőzik. Úgyhogy örömmel tapasztalhattuk, hogy több ígéretes szögletvariációt is láthattunk a pályán, melyekből veszélyesnek tűnő szituációk alakultak ki. A sors fintora, hogy a vezetést jelentő gólt Mustafi pont egy hagyományos-egyből középre lőtt sarokrúgás után szerezte.

A gól után úgy tűnt kezünkben van a meccs, Xhaka viszont izgalmasabbá kívánta tenni az addig nem túl emlékezetes találkozót. A svájci középpályás nagyon ostoba módon páros lábbal szállt bele Defourba, és teljesen jogosan kapott piros lapot. Ez a kiállítás tökéletesen beleillik a róla alkotott képbe, mely szerint egy fegyelmezetlen és durva játékos. Az elmúlt években valóban szépen gyűjtögette a piros kártyákat, de az idei szezonban eddig mindössze két sárga lapot gyűjtött össze a bajnokságban, a Swansea elleni piros lapja pedig enyhén szólva véleményes. Az viszont tény, hogy akárhányszor a földre kerülve próbál meg szerelni, szinte teljesen elveszíti a kontrollt a teste felett. Több szabályos becsúszó szerelése kapcsán is néha azt lehet érezni, hogy ha egy ütemet késik, villanhat a piros lap. Mindeközben ha két lábon marad, akkor többnyire remekül tud szerelni, ugyanis remekül használja a felsőtestét. A meccs után Wenger is hasonlóról beszélt: “Nem biztatjuk a játékosainkat becsúszó szerelésekre. Azt szeretnénk, hogy maradjanak a talpukon, és kerüljék az ilyen szabálytalanságokat.”  A kiállítás miatt persze mindenki elfelejti, hogy addig Alexis és Özil mellett ő volt a csapata legjobbja, játéka pedig kulcsfontosságú ahhoz, hogy az Arsenal labdajáratásainak legyen valódi éle.

A védekezésbeli megítélésében sokszor az sem segít, hogy Wenger olyat kér tőle, amire nem igazán használható. Konkrétan nem képes egymaga nagy területet levédekezni, és ezért önhibáján kívül is sokszor bajba kerül. Ezúttal nem ez volt a helyzet, de máskor érdemes figyelembe venni.

Kevés dolog van amiben Coquelin magasabb minőséget képvisel, de azt bátran állíthatjuk, hogy nagyon jól adja elő a szabálytalan megmozdulásait, ezért gyakran szokott megúszni necces szituációkat. Azt pedig mondani sem kell, hogy Xhaka hiányát a következő négy meccsen a támadójátékunk fogja megszenvedni. Ramsey és Coquelin közül egyik sem képes mozgatni egy csapatot, emiatt pedig Özilnek várhatóan jóval mélyebben kell majd játszania. Épp ezért időszerű lenne Alexist visszahelyezni középre, és az egyik szélre egy labda nélküli mozgásban kiemelkedő játékost betenni. Walcott visszatérése vagy Lucas szerepeltetése megoldás lehet erre.

A meccs hajrája maga volt az őrület, de ezt mondanom sem kell. Moss szinte össze-vissza fújt a 90 perc alatt, és amit elfelejtett megadni korábban Mustafi felrúgásáért, azt elengedte Koscielny leshelyzeténél. Igen, ez így óriási szerencse, de az Arsenal ezúttal megdolgozott érte. Alexis eddig két büntetőt rúgott Arsenal mezben, mindkettőt rosszul helyezte, és elhibázta. Ezúttal viszont nagyon okosan oldotta meg a helyzetet, akárcsak Argentína ellen a két évvel ezelőtt Copa America döntőben. Úgy látszik neki ez csak éles helyzetben megy. Na de bánja ezt bárki is?!

Nincs vége, amíg nincs vége (Bournemouth – Arsenal 3-3)

Legbelül mindenki tudta, hogy csöppet sem lesz könnyű egyetlen nap pihenéssel idegenben játszani az egyébként nagyon pofás Bournemouth ellen. Személy szerint a Chelsea meccsig tartó viszonylag könnyebbnek látszó meccsek közül itt számítottam leginkább pontvesztésre az ellenfél játékerejét és a körülményeket figyelembe véve. Nos, a megérzésem bejött, és ha nincs a csodás feltámadás a második félidőben, akkor sokkal csúnyább is lehetett volna a vége.

Az Arsenal a rendkívül kellemetlen sorsolásnak hála alig pihenhetett az előző bajnokit követően, ráadásul számos játékos kisebb sérüléssel és fájdalommal volt kénytelen játszani. Hiába változtatott több helyen is Arséne Wenger az előző meccshez képest, a hiányzók száma miatt nem tudott annyit frissíteni a csapatán mint amennyit szeretett volna. Ez persze nem mentség arra, hogy az első félidőben Eddie Howe konkrétan lemosta a pályáról veterán riválisát.

Egyre jellemzőbb jelenség, hogy az olyan edzők akik taktikailag a közepesnél valamivel képzettebb, rendszeresen meg tudják lepni Arséne Wengert, amire a francia mesternek nagyon sokszor nincs is válasza. Az Arsenal szerencséje, hogy ezúttal sikerült jól reagálni a Bournemouth játékára, de addigra már több gólos hátránnyal kellett szembenéznie az Ágyúsoknak.

A Bournemouth nem követte el azt a hibát, hogy engedi kibontakozni az Arsenal játékát, és már csírájában kezdték el elfojtani a vendégek támadásait. Épp ezért a labdakihozatalok alkalmával a játékot próbálták minél inkább a vonalak mellé terelni, hogy a játéktér szélét extra védőjátékosként használva limitálják az opciókat legtöbbször Mustafi számára.

A Bournemouth támadójának a presszingje a vonal mellé kényszeríti Mustafit akinek nem maradt más választása, mint hosszan előreívelni a labdát. A hazai csapat így többször is meg tudta akadályozni, hogy az Arsenal sikeresen tudjon támadást építeni. Erre Wenger csapatának egészen az első félidő végéig nem akadt válasza.

Egészen az első félidő végéig kellett várni arra, hogy az Arsenal elkezdje hatékonyan kijátszani a Bournemouth letámadását. Az első képen látszik, hogy Xhaka besegíthetne, ám túlságosan is távol helyezkedik a labdás játékostól. A félidő vége felé viszont már kivált Mustafi oldalára, és mivel Bellerin emiatt jóval feljebb lépett, megszabadult Fraser szorításától, így Xhakától szabadon kaphatta a labdát. Ráadásul mivel Arter próbálta követni Xhaka mozgását, még szabad terület is nyílt a pálya közepén, amit végül nem sikerült kihasználni.

A fentieken túl a Bournemouth másik nagy fegyvere amivel zavarba tudták hozni az Arsenalt, az a védekezésből támadásba való átrendeződések közben gyors és agresszív letámadás.

Az Arsenal labdaszerzés után megpróbál támadást indítani, de amint Xhaka megkapná a labdát, Arter máris lendületből érkezik hátulról. Emiatt a svájcinak nagyon gyorsan kellene reagálnia, aminek a vége egy eladott labda, és máris jöhet újra a Bournemouth.

Amíg a Bournemouth rendszeresen nyomást tudott gyakorolni, és ezzel hibára kényszerítették az Arsenal játékosait, a másik oldalon ugyanez már nem volt elmondható. Az Arsenal legtöbbször passzívan védekezett, letámadás esetén pedig túlságosan ember orientált volt, ami az intenzitás hiányával együtt azt is jelentette, hogy Howe csapata könnyedén hozta ki a labdát a saját térfeléről, de legtöbbször még az Arsenal területén is nyugodtan passzolgathatott. Erre kiváló példát szolgáltat a vezetést jelentő góljuk, amire nem mellesleg még Pep Guardiola is csak elismerően bólinthat. Valódi tankönyvi találat.

A Bournemouth az első félidő során többször is a labdához közeli oldal túltöltésével próbálkozott, hogy aztán egy keresztlabda után a felfutó bekk megjátszható legyen az üres területen. Ezt egyszer sikerült tökéletesen kivitelezni, és annak gól is lett a vége. A pálya teljes felborult, mindenki az Arsenal bal oldalán csoportosul, miközben Fraser egy keresztbemozgással Bellerint is magával húzza. Az így felszabaduló területre érkezik meg Daniels, akit Stanislas remek labdával talál meg, miután az Arsenal játékosai bőven adtak neki időt és területet is a passz kivitelezéséhez.

A gól kapcsán muszáj kiemelni, hogy Petr Cech ismét borzasztó könnyedén engedte be a labdát a rövid sarokba. Idén egyébként is sok kritika érte annak ellenére is, hogy hajmeresztő hibái nem voltak, de ez a meccs is mutatja, hogy a teljesítménye azért sokszor bőven hagy maga után kívánni valót. Pláne ha megnézzük a harmadik bekapott gólt is, ami után szinten nem lehet büszke magára a sisakos hálóőr. Rajta kívül is bőven akadt még gyenge egyéni teljesítmény a csapatban. Mustafi messze a leggyengébb meccsét játszotta eddig Arsenal mezben, és bár eddig sem volt tőle idegen egy-egy hajmeresztő hiba, Wilson most nagyon a földbe gyalulta. Bellerin szintén akkor játszott utoljára ilyen gyengén, mikor Wenger az első pár alkalommal bedobta őt a mély vízbe az első csapatnál, de nála mentség lehet, hogy 3 nap alatt kellett 180 percet vállalnia, pedig még csak nemrég tért vissza sérülése után. Ugyanez igaz Koscielny-re is, aki eddig az első fordulón kívül minden bajnokin a pályán volt, úgyhogy nem csoda, hogy csak 1 óráig bírta 31 évesen.

A szünet után a Bournemouth a két gólos előny tudatában visszavett a tempóból, és már nem próbáltak rögtön az Arsenal tizenhatosa előtt letámadni, ráadásul ekkor már rendszeres volt, hogy az egyik középpályás – jellemzően Ramsey – belépett az egyik szélső védő és a középhátvéd közé, hogy 3v2-es szituációt kialakítva tudják kihozni a labdát. Viszont a Bournemouth két támadója ezután jóval mélyebben helyezkedett labda nélkül, sokszor a saját félpályájuk közepén próbálták semlegesíteni az Arsenal akcióit, amely kezdte végleg magához venni a kezdeményezést.

A meccs kulcsfontosságú momentuma volt, mikor Wenger a 61. percben Alex Iwobi helyére behozta Lucas Perezt. Ezzel az Arsenal hadrendje is megváltozott, egy aszimmetrikus 4-4-2-re, ahol a frissen beállt spanyol Olivier Giroud mellett játszott ugyan, de Alexis Sanchez teljesen szabad kezet kapva szinte mindenhol feltűnt a pályán.  Már a Crystal Palace elleni meccsen is kiemeltem Lucas labda nélküli mozgását, ami most gólt is eredményezett.

Granit Xhaka nagyszerű megoldással Olivier Giroud-t választja a kockázatos labdával, aki egy tőle megszokott remek pörgetéssel játssza meg a fullbekk és a középhátvéd között tátongó üres területre nagyon intelligens módon beinduló Lucast.

Xhaka ismét sok kritikát kapott a meccs alatt és után, amiért ismét egy buta tizenegyest ajándékozott az ellenfélnek, de a második félidőben így is az Arsenal egyik legjobbja volt Alexis és Giroud mellett. Fentebb már kiemeltem, milyen intelligensen, egy lépéssel már előre gondolkodva játszotta meg Giroud-t a második gólnál, majd az egyenlítésnél is nagyszerűen tekerte oda a labdát a francia fejére.

Két gólpassz és egy gól. Ismét Olivier Giroud lett tehát az Arsenal megmentője, ahogy azt ebben a szezonban szinte már megszokhattuk. Viszont továbbra sem gondolom, hogy hosszú távon meg kellene ragadnia a csapatban kezdőként. Egyrészt Alexisszel középen sokkal kreatívabb a támadójátékunk, másrészt a letámadás is sokkal hatékonyabb a dinamikus sokat futó chileivel, mint a lomha franciával. Giroud a meccsek hajrájában rendkívül jó opció lehet, amikor mindenféleképpen gólra van szükség, mert a nagyon mélyre visszahúzódó csapatok ellen, kis területen jól érvényesülnek a fizikai és technikai adottságai a gyors egyérintőkkel.

Amikor az első félidőben az Arsenal nem találta a meccs ritmusát, és képtelen volt a kapujához szorítani az ellenfelét, Olivier Giroud szinte mintha nem is lett volna a pályán (1. kép), amint viszont sikerült a kapuhoz szorítani a Bournemouth-t, rögtön az Arsenal leghasznosabb játékosa lett. (2. kép)

Az Arsenal végül a sírból hozta vissza a meccset, Wenger ezúttal jól tudott reagálni ellenfele lépéseire, de ez az egy pont alighanem csak a 4. hely szempontjából jelenthet bármit is. Ha a Chelsea ma este megveri a Tottenhamet, az Ágyúsok szinte biztosan kiszállnak a bajnoki címért folytatott küzdelemről, és elkezdhetnek figyelni a Tottenham és a Manchester United eredményeire.