Bejegyzés

Le Bob

Érdekesen álltak a lábai, a mozgása is kissé szokatlan volt, de amint hozzá került a labda, csodálatos dolgokat művelt vele. A szurkolók nagy kedvence volt, hiszen sokszor csak úgy emlegették: a Sp?rs réme. Gyakran elegendő volt becserélni a szünetben, majd kipasszolni neki a játékszert, és megoldotta a feladatot. Francia földön látta meg a napvilágot, portugál apa és spanyol anya szerelmének ajándékaként. Egy igazi Arsenal legenda: Robert Emmanuel Pirés.

Talán legkedvesebb személyes emlékeim vele kapcsolatban 2005 vége felé történtek. Az akkori lakótársam nagy konzol, valamint FIFA rajongó, és ugyan a való életben United szurkoló, a virtuális világban mégis az Arsenal csapatával verte kékre a PL szereplőket, ami részemről teljesen elfogadott és triviális volt. Tőlem távol állnak a konzolos / számítógépes játékok (oké, a Tekkenig én is eljutottam, az tökéletes feszültségoldó), így az otthon töltött óráimban maximum lélekben vettem részt az ilyen irányú tevékenységekben. Bandi napszaktól függetlenül előszeretettel ordított minden „általa lőtt” gólnál, és egy idő után figyelmes lettem arra, hogy furcsa mód a legtöbbször a „Piréééééééééés!!!” szűrődik ki szobájának – később egy illuminált happening alkalmával betört – ócska ajtaján.

1213_OM_Marseille_Pires

A PS2 egykori kőbányai hőse Reims-ben látta meg a napvilágot, édesanyja a Real Madridért szorított, édesapja pedig Benfica szurkoló volt, valamint játszott is a helyi Les Corpo nevű futballcsapatban, így a kölyök Robert minden szombat este a lelátón szoríthatott a papának. 15 évesen elindult futballkarrieri álmai felé, melynek első állomása az FC Metz akadémiája volt, 1993-ban már be is mutatkozhatott a bajnokságban a Lyon ellen. 6 szezon alatt 162 mérkőzésen lépett pályára, és 43 gólt szerzett, minek következtében 5 millió font ellenében eligazolt az Olympique-hez 98-ban. Első szezonjában a Marseille egy ponttal lemaradt a bajnoki címről, illetve az UEFA Kupa döntőben is vereséget szenvedett a Parmától, de Robert azért beköszönt a Chelsea-nek egy irgalmatlanul nagy góllal. Második évadjában problémákkal küzdött pályán innen és túl, melynek vége az lett, hogy 2000 nyarán Arséne Wenger kezei alá került.

Marc Overmars helyére érkezett, aki rekordösszegért igazolt az FC Barcelonához, így nem volt tétel 25 millió fontból 6-ot kicsengetni a Marseille-nek Pirés-ért. Nem tűnt jó igazolásnak, sokan támadták Wengert érte, de kritizálták a játékost is, miután tett egy olyan kijelentést, hogy Angliában túlságosan is a fizikai adottságokról szól a játék. Szép lassan azért kezdte megmutatni a képességeit, ennek első komolyabb eredménye a 2000-01-es BL kiírásban a Lazio ellen szerzett szólógólja volt, pedig akkor még olyan nevek játszottak az S.S. soraiban, mint Salas, Mihajlovic, Nesta, Nedved, Stankovic, Verón, vagy éppen Crespo. Kőkemény, sok lapos összecsapás volt, Pirés csereként lépett pályára, és miután Nesta alászaladt egy ívelésnek a 88. percben, gyönyörű gólt tekert Peruzzi hálójának jobb felsőjébe, ezzel mentve 1-1-re a mérkőzést.

Screen-Shot-2016-02-25-at-14.58.34

Még ugyanebben a szezonban belopta magát az Ágyús hívek szívébe, hiszen győztes gólt szerzett a Tottenham ellen az FA kupa elődöntőjében. Ezen a meccsen brillírozott, többször is 1 az 1-ben vezethette Sulliwanre a labdát, de a kapus mindannyiszor blokkolt. Majd egy labdavesztés következtében Vieira vezetésével a francia had ledöfte a Tottenhamet, Wiltord beadta, Bob pedig könyörtelenül bevágta, ezzel pedig kapitulált a csőcselék. Más kérdés, hogy a döntőt elbukták a londoniak a Pool ellen 2-1-re. Robert első észak-londoni szezonjában 51(!) meccsen lépett pályára, és 8 találatot jegyzett.

A következő szezon során Pirés-nek sikerült felvennie a szigetországi futball ritmusát, és a 2001-02-es évad volt élete egyik legjobbja. Több zseniális gólt szerzett, az egyik legemlékezetesebbet az Aston Villa ellen követte el, Ljungberg indításából. Megalázó módon átemelte Boateng feje fölött a labdát, aztán valami hihetetlen higgadtsággal nevettette ki Schmeichelt a publikummal. Ebben az idényben Bobby végzett a PL assziszt-listája élén, illetve az FWA az év játékosának választotta, a szurkolók pedig a szezon legjobb Arsenal futballistájának, miközben csapata duplázott. Még úgy is, hogy az utolsó két hónapot sérülés miatt a pálya szélén kellett töltenie, így 45 mérkőzésen 13 gól és 15 gólpassz került a neve mellé.

2002 novemberében tért vissza az Auxerre elleni BL találkozón, de igazán maradandót a bajnokságban alkotott, 20 mérkőzésen 14 gólt szerzett gyors egymásutánban, a Southamptonnak hármat is berámolt, a 3. találatához azóta sem találom a megfelelő jelzőt. Februárban a hónap játékosának választották a PL-ben, és keretbe foglalta a szezonját egy győztes góllal az FA kupadöntőben, ugyancsak a Southampton kárára, és 16 góllal zárta a szezont.

o_20120111091311_robert_pires_rules_out_arsenal_return

Természetesen Robert is kardinális szereplője volt a 2003-04-es évek veretlen Arsenaljának. Henryval tökéletes kettőst alkottak ebben a szezonban, összesen 57 gólt hoztak össze, ha minden kiírást nézünk. Nehezen lendült formába, de aztán a Pool ellen ismét megvillantotta tehetségét, s innentől már nem nézett hátrafelé. Végérvényesen tudtára adta a futballszurkolóknak, hogy kivételes technikával rendelkezik, hogy egy igazi klasszis szélső, a befejezései pedig mértani pontosságúak voltak. A Chelsea ellen labdát szerzett Makalélétől, aztán nyomott egy sprintet a 16-osig, ezzel elvitt két embert is (Gallas és Terry), ami kellő szabadteret nyitott Vieirának, aki Bergkamp szokásos hajszálpontos passzával vezethette 1 az 1-ben a kapusig a labdát, majd betolta a bőrt a hálóba. Ezt a meccset 2-1-re az Arsenal nyerte, ugyanazon a napon, mikor a United képtelen volt legyűrni a Leeds-et, és ezzel komoly előnyre tett szert az Ágyús alakulat a bajnokságban, hiszen innentől kezdve végig a tabella élén tanyázhattak a piros-fehérek. Ugyan a Kékek később visszavágtak a vereségért a BL-ben, de ott is Pirés volt az Arsenal főszereplője (gólt is szerzett), egészen a 87. percig, mikor Wayne Bridge góljával kiejtette az Ágyúsokat a kiírásból.

Játékszervezői képességeit leginkább a 2-2-vel végződő 134. észak-londoni derbin csillogtatta meg, melyen ő lőtte az Arsenal második gólját. A kezdőkörből indulva Pirés – Bergkamp – Vieira – Pirés volt a gól útja, és a testvérek ismét szívükbe zárhatták. Ezzel a meccsel az Arsenal történelmet írt, megnyerte a bajnoki címet, Bobby pedig Henry mögött a második legtöbb gólt szerezte a csapatban (14), s Bergkamppal karöltve 7 gólpasszt követett el a szezon során.

1693867.main_image

2004-05-ben Robert harmadikként végzett a Premier League góllövő listáján, Henry és Andy Johnson mögött, és kétszeres FA kupagyőztesnek könyvelhette el magát, miután Edu helyére érkezett a hosszabbítás második felében, ahol tizenegyesekkel arattunk győzelmet a Manchester United felett. A következő szezonban egy évvel hosszabbították meg a szerződését 2006 júniusáig, de nagyon gyengén kezdte az idényt, egy ideig Ljungberg, Reyes és Hleb is előtte állt a sorban. Ahogy jöttek a meccsek, Pirés ismét helyet követelt magának a kezdőben, és legutolsó mérkőzését Arsenal mezben a 2006-os BL döntőben játszhatta, sajnos nem töltött sokat a pályán azon a találkozón, hiszen ő volt az áldozata Wenger kényszerű cseréjének, miután Jens Lehmannt kiállították.

Már előtte is megromlott egy picit a kapcsolata a francia mesterrel, hiszen nehezen viselte, hogy az idény nagy részét a padon töltötte, és ezen a párizsi döntőben történtek csak rontottak. Májusban aláírt a Villarealhoz, majd 2007. február 11-én egy nyilatkozatban hivatalosan is kimondta, amit szinte mindannyian tudtunk, éreztünk:

“Nagyon csalódott voltam. Amikor megláttam a mezszámom a negyedik játékvezető tábláján, nem tudtam elhinni. Az volt az utolsó meccsem 6 évnyi szolgálat után a klubnál, a Bajnokok Ligája döntőjében, az egész családom előtt Párizsban, ahol világbajnok lettem, és mindössze csak 12 percig tartott a szereplésem. Ezt nagyon nehéz volt elfogadni.”

Később, 2009-ben már mint a Villareal focistája találkozott korábbi csapatával a BL-ben. Az első meccsen a 70. percben lépett pályára, a visszavágón viszont végigjátszotta a mérkőzést az Emirates-ben, ahol csapata vereséget szenvedett, és 4-1-es összesítéssel kiesett a kupasorozat negyeddöntőjében. A szurkolók nagy szeretettel fogadták Bobbyt a stadionban, énekelték a nevét, és ő sem volt rest kifejezni háláját a klubnál eltöltött időszakért.

gun__1239873962_pires_farewell

Robert Pirés jó ideje az Arsenallal edz és a klub háza táján munkálkodik, meggyőződésem, hogy csak a jelenléte is sokat segít a csapatnak – ugyan ez egy kissé szentimentális, megfoghatatlan gondolat. Bár miért is ne fogalmazódhatna meg egy ilyen az ember fejében? Pirés egy tökéletes futballista volt, hiszem azt, hogy a posztján az akkori legjobb volt a világon. Nagyon sokat tett az Arsenalért, talán pont ezért is tört össze egy picit a szívünk, mikor eligazolt tőlünk, hiszen a játéka pótolhatatlan.

De az idő nagy úr, a sebek lassan begyógyulnak, s a fülemben még mindig itt zeng Kőbánya a nevétől…

Londoni galaktikusok Madridban

Egészen a 2005/2006-os szezonig egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy az Arsenal a másodiknál rosszabb pozícióban végezzen az angol bajnoki tabellán, mióta Arséne Wenger 1996-ban átvette a csapat irányítását, és rút kiskacsából a világ egyik legszebben játszó csapatát faragta. 2006 februárjában viszont úgy tűnt, nemhogy minimum a második hely, de még a Bajnokok Ligája selejtezőt érő 4. hely sem lesz meg az Ágyúsoknak. A pocsék bajnoki forma ellenére azonban az európai porondon elég simán abszolválta a csoportkört az Arsenal, ahol a Sparta Prahat, az FC Thunt, és az 1995-ös BL szezon végső győztesét, az Ajaxot megelőzve sikerült a csoport élén végezni. A sors azonban nem volt kegyes az Ágyúsokhoz, és a legjobb tizenhat között a Lyon mögött második helyen továbbjutó Real Madridot kapták meg, és természetesen mindenki a Zidane, Ronaldo és David Beckham nevével fémjelzett galaktikusok továbbjutását jósolta, annak ellenére is, hogy a 2003-as bajnoki cím óta egyetlen trófeával sem bővült a madridiak vitrinje.

A Real Madridnál ekkoriban csúcsosodott ki az első Pérez éra dilettantizmusa. Vicente Del Bosque menesztését követően a Real az Arsenal elleni meccs idején nem kevesebb, mint az ötödik edzőjét fogyasztotta a kispadon. Juan Ramón Lopez Caró 2005 decemberében foglalta el a brazil Vanderlei Luxemborgo helyét a kispadon, aki belebukott abba, hogy egy 4-2-2-2-es játékrendszert próbált ráerőltetni a csapatára, amit ráadásul megfejelt egy kisebb sérüléshullám is. A kettő együtt pedig ahhoz vezetett, hogy a Barcelona elleni hazai 3 gólos égés után Florentino Pérez neki is megköszönte a munkáját, és a szezon végéig az addig a B csapatot irányító Lopez Caróra bízta azt a nem kis feladatot, hogy nyerjen minél több trófeát a világsztárokkal teletűzdelt csapattal.

A sérülések azonban nem csak a Real Madrid dolgát nehezítették meg. Mióta Wenger átvette az Arsenal irányítását, ez a szezon volt az, amelyben jóformán először kellett ilyen szintű sérüléshullám mellett dolgoznia. Főleg a védelemből hiányoztak kulcsjátékosok, de az ősz folyamán Thierry Henrynak is több hetet ki kellett hagynia. A Real Madrid elleni mérkőzést megelőzően 8 hiányzóval kellett számolnia Wengernek, és Jose Antonio Reyes játéka is kérdéses volt, de ő végül vállalni tudta a szereplést. Ellentétben mondjuk Laurennel, Sol Campbellel, Ashley Cole-lal vagy éppen Gael Clichyvel. Ennek volt köszönhető, hogy Wenger kénytelen volt a pályára küldeni egy egészen felforgatott hátsó négyest, ahol konkrétan az addig csak a középpályán szereplő Mathieu Flamininek kellett betöltenie a balhátvéd szerepkörét, míg a jobb oldalon a kiváló Afrikai Nemzetek Kupája szereplés után Emmanuel Eboué vette át Lauren helyét, Kolo Touré párja pedig Philippe Senderos lett. A Realnak a meccset megelőzően már nem voltak komoly hiányzói, igaz Woodgate-et már a 9. percben le kellett cserélni, őt Mejía váltotta.

lineups

Lopez Caró egy 4-4-1-1-es játékrendszerben küldte pályára a csapatát, amely a mérkőzés során többször is átalakult 4-2-3-1-es, illetve 4-2-4-es formációvá is. Ezek azonban szinte egyszer sem tudatos váltások voltak, a Real Madrid folyamatosan szerkezeti gondokkal küzdött, nem volt elég tudatos a támadásépítésük, ráadásul egyes játékosok időről időre teljesen elszigetelődtek a pályán. Különösen David Beckham és Zinedine Zidane játszott szürkén. Előbbi végig szigorúan az oldalvonalhoz kötve játszott, és csak nagyon ritkán sikerült őt megjátszani, míg utóbbit Gilberto Silva gyönyörűen kivette a játékból, ráadásul sokszor túl közel helyezkedett Ronaldohoz, akit szintén alig lehetett észrevenni a meccs folyamán. Az Arsenal már az első 10 percben megszerezhette volna a vezetést, hiszen Reyes, Ljungberg majd Henry révén is komoly gólszerzési esély adódott az Ágyúsok előtt. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy a madridiak igyekeztek már az Arsenal térfelén labdát szerezni, azonban ezek a letámadási kísérletek leginkább egyéni labdakergetések voltak, és nem sikerült lezárni a passzsávokat az Arsenal játékosai előtt, akik így 2-3 egyszerű átadással ki tudták hozni a labdát a saját térfelükről. Ráadásul a védelem nem követte a Real támadóinak és középpályásainak a mozgását, így Ljungbergék hatalmas üres területet futhattak be.

helyavédőkéskpsokközt

A Real Madrid játékosainak letámadása szinte alig vezetett eredményre. Mindössze egyszer sikerült ilyen módon helyzetet kialakítaniuk, amikor is Senderos vett át kicsit hosszan egy egyszerű passzt, ami után Beckham került szembe Lehmannal, de a Real 23-asa végül a németbe lőtte a ziccert. Ezzel szemben az Arsenal játékosai szabadon fickándozhattak a madridiak által üresen hagyott területen, ráadásul még a Makelele utódnak szánt – majd egy szezon után és a klub történetének egyik legszörnyűbb igazolásaként távozó – Gravesen is csak fejetlenül rohangált, ahelyett hogy hátul biztosított volna.  Wenger – és az ekkor besegítő Martin Keown – viszont tökéletesen megszervezte az Arsenal védekezését.

4141

Az Arsenal labda nélkül látványosan 4-1-4-1-et játszott, ahol a két védelmi vonal között Gilberto Silva biztosított. Így hiába lépett vissza a sorok közötti területre Zinedine Zidane a brazil egyből a nyakában lihegett.

Na de miért is jó, ha egy csapat a 4-1-4-1-es felállás mellett dönt? Elsősorban azért, mert ez a formáció nagy fokú rugalmasságot tesz lehetővé. Az ellenféltől függően nagyon könnyedén átalakulhat egy sokkal defenzívebb 4-2-3-1-es rendszerré, vagy egy sokkal támadóbb 4-3-3 vagy 4-4-2 is különösebben bonyolultabb átrendeződés nélkül kihozható belőle, mindössze a megfelelő játékosokra van szükség hozzá. Továbbá kulcsfontosságú szerep hárul a védekező középpályásra, akinek egyrészt kiemelkedőnek kell lennie helyezkedés és labdaszerzés terén, másrészt össze kell kötnie a védelmet a támadósorral. Az Arsenal ezen a mérkőzésen kihasználta a rendszer legtöbb lehetőségét, amelyben Freddie Ljungberg volt a legrugalmasabb szereplő. Támadás esetén második csatárt játszott, míg labda nélkül Fabregas mellett helyezkedett a középpályán.  Mindeközben Gilberto fantasztikus munkát végzett a védelem előtt. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden játékrendszer hatékonyságát az adott stílus és a pályán lévő játékosok határozzák meg. Wenger évekkel később a 2014/15-ös szezon elején is kísérletezett a 4-1-4-1-es formációval, azonban csúfosan megbukott, hiszen a védelem előtt azt a Flaminit játszatta, aki nem tudta ellátni a védekező középpályás feladatait. Pár hónappal később azonban a Coquelin-Ramsey-Cazorla trióval a középpályán már jóval nagyobb sikereket ért el az Arsenal. Többek között így sikerült megverni idegenben a Manchester Cityt is.

Az Arsenal a mérkőzés során egyáltalán nem törekedett a labda birtoklására. Labdaszerzés után minél hamarabb lehetőleg maximum 2-3 passz után el akartak jutni a támadó harmadba, majd egyből a támadások befejezésére törekedtek. A madridi játékosok labdakihozatalát egyáltalán nem zavarták, csupán a saját térfelükön kezdtek el letámadni a londoni középpályások. Ennek ellenére főleg a második félidőben számos ki nem kényszerített hibából volt lehetősége az Arsenal játékosoknak a gólszerzésre.

A mérkőzés egyetlen gólja már mindenkinek beleégett a retinájába, de érdemes megvizsgálni, hogy milyen események tették lehetővé ezt a találatot.

A videón (0:26-tól) jól látszik, hogy az Arsenal a második félidő elején feljebb tolta a védekezését, ezáltal Ronaldonak egészen a kezdőkörig kell visszalépnie, hogy labdához jusson. Ramos meg is találja, de Gilberto mellett a brazil egy labdakezelési hiba miatt elveszíti a labdát, ami Fabregashoz kerül, majd egy egyszerű rövid passzal eljuttatja Henryhoz. Ekkor azonban a franciának még a komplett Real Madrid védelmen kell átverekednie magát, és innen már szinte tisztán a játékos egyéni klasszisa dönt. Mondhatnánk, hogy miért nem próbáltak meg vele egyszerűen szabálytalankodni, hiszen maximum egy sárga lapos figyelmeztetésért cserébe el lehetett volna kerülni a gólt, de hiába csimpaszkodnak bele Henryba, egyszerűen megy tovább, az emberek pedig dőlnek el sorban. Talán ha egy Mejíánál komolyabb képességű védő kerül vele szembe, akkor ez a gól nem születik meg, de valójában ez semmit sem von le Henry érdemeiből. Az Arsenal számos komoly helyzetet dolgozott ki a meccs folyamán, mégis egy egyéni villanásnak köszönhetően született meg a győztes találat.

López Caronak egyáltalán nem sikerült belenyúlnia a meccsbe. Robinhot váltotta ugyan Raúl, amivel gyakorlatilag posztra cserélt egyet – néha Zidane húzódott ki a bal oldalra – majd Gravesen helyett Baptista személyében egy támadó középpályás lépett pályára, de ettől még egy csöppet sem lett ötletesebb a Real Madrid játéka. Amíg a bajnokságban sokszor az is elég volt a kisebb csapatok ellen, hogy a sztárok közül valaki egyszer csak villanjon, addig a Bajnokok Ligájában a csapatjáték teljes hiányát már nem titkolhatta tovább a Real Madrid. Az utolsó negyed órában a madridiak teljesen kétségbeesetten ívelgették előre a labdát, miközben a belét is kihajtó Reyes-Hleb szélső párost váltó Diaby és Pirés is bevehette volna annak a Casillasnak a kapuját, aki a meccs legjobb madridi játékosa volt. 

Semmi nem jelképezi jobban Florentino Pérez galaktikus elképzeléseinek a bukását, mint az a tény, hogy az Arsenal úgy nyert könnyedén a Santiago Bernabeu stadionban, hogy a védelemben olyan arcok nyújtottak kiemelkedő teljesítményt, mint Emmanuel Eboué, Philippe Senderos vagy épp Mathieu Flamini, miközben a Real Madrid óriási összegekért igazolt sztárjátékosai nem tűntek többnek átlagos futballistáknál. Pérez egy héttel a mérkőzés után lemondott az elnöki pozíciójáról, majd miután az Arsenal lett az első angol csapat, amely győzni tudott a Real otthonában, Arséne Wenger csapata meg sem állt a Párizsban rendezett fináléig.

Intelligence And Class

Sokan azt hiszik, soha nem is repültem, ami éppen úgy nem igaz, mint hogy egy rossz emlék, egy rémisztő tapasztalat érlelte meg a döntésemet. Mindössze arról van szó, hogy hirtelen rájöttem, a repülés rossz hatással van a játékomra. A meccs előtt rettegek a légi úttól, a mérkőzésen meg félek a visszafelé utazástól. Egyszer csak eldöntöttem, nem repülök többé. Szerencsére az Arsenalnál és a holland szövetségnél is megértették és elfogadták ezt. Meggyőződésem, hogy ez nagyon jó hatással lett a játékomra, korábban sohasem futballoztam olyan jól, mint amióta nem kell félnem a repüléstől.

Inkább a pályán repült. Általában pont csak egy szinttel a többiek felett. Test, elme, céltudat, alázat, motiváció, finesz, fókusz, hidegvér, elegancia, áhítat – szavak egy szerénykedő mosoly mögött. Az edzők, a csapattársak, a szurkolók álma: Dennis Bergkamp.

bergk1

Valami futballisten küldhette, Manchester United fanatista családja legnagyobb örömére, nevét is Denis Law-ról kapta, a fociőrült apák már csak ilyenek. Kétség sem férhet hozzá, még azelőtt rúgott labdába, mielőtt segítség nélkül megállt volna a két lábán, és nem sokkal később az amszterdami kis srác három, szintén futballőrült – egyébként később egyaránt az amatőr ligáig jutó – bátyját próbálta kicselezni. A fiúk gyakran vakációztak Angliában, így nem csoda, hogy a kvartett beleszeretett az brit futballvilágba. A legkisebb történetesen meg is hódította…

…de csak a holland után. A Glenn Hoddle rajongó (ezért később magyarázkodnia is kellett) Dennis a Wilskracht SNL gárdájában kezdett focizni, de 12 évesen már az Ajaxnál rúgta a bőrt. Azon túl, hogy a kortársaival ellentétben nem a Maradona – Pelé – Cruyff trió valamelyikéért rajongott, szorgalmával is kitűnt társai közül: sosem maradozott ki, nem ivott és nem dohányzott. Eleinte nem sokra értékelték az igyekezetét az ificsapatnál, edzői gyengének találták ahhoz, hogy profi játékos váljék belőle. Egyedül a kor legendája, Cruyff hitt a futballtudásában, neki volt köszönhető, hogy 1986. december 14-én már bajnokit játszhatott a jobbszélen az Ajax első csapatában a Roda ellen. A 86/87-es szezon mellesleg igen pofásra sikeredett az amszterdamiaknak, májusban a Lokomotive Leipzig legyűrésével elhódították a KEK-et, s Bergkamp olyan nevek mellett játszott alig 17 évesen, mint Van Basten vagy Rijkaard.

dennis-bergkamp-ajax-best

Még nem volt 23 éves, de már egy megnyert és egy elbukott (1988, a belga Mechelen ellen) KEK döntő (is) „állt” a vitrinjében. Persze akkortájt még csak kiegészítő emberként számoltak vele, általában csereként lépett pályára, azonban az 1992-es UEFA kupagyőztes együttesnek már ő volt az elsőszámú zsugása. Mindeközben a nemzeti válogatottba is bekerült, és számtalan címet és elismerést begyűjtött:

  • Eredivisie bajnok (1989-90)
  • Eredivisie év játékosa (1990 – mint felfedezett, 1991, 1992)
  • Eredivisie gólkirály (1991 – Romárioval holtversenyben, 1992, 1993)
  • KNVB kupagyőztes (1986-87, 1992-93)
  • KEK győztes (1986-87)
  • UEFA kupagyőztes, gólkirály (1992-93)

93-ra már komolyabb Sün! keletkezett a Middenweg körül, dögnagy európai futball-monarchiák követelték Bergkamp kiadatását. Sokáig hezitált, Cruyff erőst az általa irányított katalán mennyországban látta a jövőjét, Dennis mégis az Internek hitte el, hogy miatta átalakítják majd az akkortájt bemutatott, kevésbé támadó szellemű játékukat. Az ő eligazolása indította el a folyamatot, minek köszönhetően a 92-es Ajax kezdőjét alig 2 év alatt lerabolták a játékos ügynökök: Vink, Roy, Van’t Schip, Jonk, Winter és a svéd Pettersson is távozott a csapattól, Van Gaal meg nyomott egy restartot. A 12 milliós itáliai biznisz nem sült el túlzottan jól, bár ez nézőpont kérdése: az olasz együttessel rögtön nyert egy újabb UEFA kupát, a sorozat gólkirálya lett, de saját bevallása szerint is rossz szájízzel gondol vissza Milánóra. Több csapattársa is inkább a riválist, mint sem a társat látta benne, és a San Siro-ban eltöltött két évet elvesztegetett időként aposztrofálta később. 1995. június 20-án viszont már mosolyogva kanyarította a szignóját az elé készített papírra.

pa-1010222

Bruce Rioch volt az, ki korábban kelt, mint Johan. Kinevezése után két azonnali transzferrel jelezte, hogy szeretné feledtetni a Graham érában a csapatra aggatott „Boring Arsenal” gúnynevet: 4.75 millióért hazacsábította Olaszországból David Plattet (Sampdoria), illetve kiszurkolt még 7.5 milliót Bergkamp-ért, akit ekkor már a világ legjobbjai között emlegettek.

Nehéz kezdet volt számára, csak lassan vette fel a brit futballszokásokat, elég későn kezdte el használni a könyökét, emiatt gyakran szerelték. Annak ellenére, hogy az első 6 meccsén nem talált kapuba, hamar kiderítették, hogy a gólok háromnegyed részének tevékeny részese volt, viszont mikor a Hartlepool ellen sem volt eredményes, a sajtó lecsapott rá. Aztán a hetedik, Southampton elleni 4-2-es meccsen kettővel nyitott (a második bődületesen nagyra sikeredett), s ezzel új korszak kezdődött az Ágyúsok futballjában. A másnapi edzésen a csapattársai térdre borulva, hajbókolva fogadták, és Wrighttal az élen a „The Messiah, lead us, lead us, Dennis, we love you!” – fohászt kántálták.

Az akkori David Seaman, Lee Dixon, Nigel Winterburn, Steve Bould, Tony Adams, Ian Wright, Paul Merson, Steve Morrow, Martin Keown, Ray Parlour (de még a fradista Paul Shaw is arrafelé hástorgott akkortájt) nevekből álló Arsenal, immár Bergkampot is a soraiban tudva rögtön hét helyett javított a bajnokságban, és ötödik lett a végelszámolásnál. Rioch-ot egy év elteltével mégis menesztette a vezetőség, helyére kis huzavona után Arséne Wenger érkezett, és a két jéghideg, taktikai géniusz rövidesen egymásra talált, megalkotva ezzel a futballdelírium képletét.

wenger-and-bergkamp

Arséne felbukkanásával radikális változások léptek életbe az Arsenal háza táján. Az öreg első pár edzését szinte néma csendben tartotta meg, csak figyelte a játékosait, és közben folyamatosan mentett mindent a megfelelő mappába, ezáltal hamar rájött, hogy a holland űrlény a pályán egészen kivételes, közel 360 fokos látószöggel rendelkezik. Az edzések végén pedig bárkivel is keveredett bensőségesebb beszélgetésbe, egy dologban mindenki holtbiztos volt: Dennis Bergkamp társaságában szeretnek, és tudnak a legjobban futballozni. Job done.

Talán kicsit degradáló lesz, de hatalmamnál fogva itt biggyeszteném be gyorsan a kedvelt közhelyet: a győzelmet gólokért adják. Magyarul minden Wenger által megálmodott és hitt edzésmódszer egy, a BKV-n naiv arccal eleresztett, alkoholbűzös picsafüstté vált volna, ha egy másik zsenivel, Wrighttal nem köt életre szóló szerződést Bergkamp. Kiválóan megértették egymást a pályán, s nagyon jó barátok lettek a magánéletben, Ian lehetett az első Ágyús a sorban, aki rendszerint testközelből élvezhette Dennis zsenialitását, ami főként az utolsó, hajszálpontos passzok képében mutatkozott meg, hiszen Bergkamp a pályán általában mindig 2 lépéssel a többiek előtt járt. Wright pedig mérhetetlen háláját gólokkal fejezte ki, nem is kevéssel.

Közben azért a Professzor is kevergette a maga kásáját, ennek eredményeként négy honfitársat (Vieira, Garde, Anelka, Petit), egy ajaxos szélsőt (Overmars), meg azért egy brit származású védőt (Upson) is a Highburybe csábított. Sőt, akkor még kapust is vett (Manninger). Wenger első teljes szezonjának (97/98) elején nehezen állt össze a csapat, ennek ellenére Bergkamp brillírozott, két egymást követő hónapban is megválasztották a Premiership legjobbjának, amire korábban nem volt példa. Szeptemberben triplázott a Leicester ellen, a hónap gólja szavazásán az első 3 helyen az Ő góljai álltak, később EZT választották az idény góljának. Wrighttal pedig valóban remek kettőst alkottak, ugyanebben a hónapban Ian meg is döntötte Cliff Bastin 81 éves gólrekordját.

0113085

1998 kezdetén viszont csak hatodik volt a csapat, 12 ponttal lemaradva a MU mögött. Bergkamp élete legjobb formájában játszott, habár a szezon második felében kisebb sérülésekkel, s tőle szokatlan módon a lapokkal is küzdött, 9 sárga és 1 piros volt a jutalma, meg némi eltiltás. Lassan, de biztosan ő is tökélyre fejlesztette a könyök használatát és kellően asszimilálódott a korábban a szakírók által hiányolt agresszivitással. Az Arsenal összeért az új évre, és egy 16 meccses veretlenségi sorozatot produkáltak, amelyből a legszebb hagyományokhoz illően, 12 meccsen maximum csak a szellő mozgatta meg Manninger hálóját. Sorozatban négy 1-0-s győzelem után azért megindultak a gólok is: Newcastle (3), Blackburn (4), Wimbledon (5), Everton (4), s ekkor már behozhatatlan volt az Ágyúsok előnye az utolsó két fordulóra.

Dennis közben a Derby County ellen összeszedett egy combsérülést, a szezonvégi meccseket, és nagy bánatára a Newcastle ellen megnyert FA kupadöntőt is ki kellett hagynia. 40 mérkőzésen lépett pályára, melyeken 22 gólt szerzett, 20 gólpassz mellett – csapata duplázott, emellett ő is behúzta a maga személyes dupláját: PFA és FWA Év Játékosává választották. A 98-as Vb-n negyedik lett a holland válogatottal, remekül játszott a tornán, az Argentinok elleni negyeddöntőben meg ugye nyomott egy ilyet: a tökéletes labdakezelés.

A következő szezon nem sikerült valami fényesen a számára, Wright eligazolt a West Hamhez, emellett Dennis nagyon sokat volt sérült, elsősorban hátfájása kínozta. Amikor végre teljesen felépült, elsősorban az előkészítésben jeleskedett, rengeteg gólhelyzetet alakított ki, ezeket Anelka használta ki a legtöbbször. Kettejük remek összjátékának köszönhetően a piros-fehérek hívei újra reménykedni kezdtek a címvédésben, de a 98-99-es idényben a Manchester United sokkolta a világot, ez volt a Vörös Ördögök triplázásának éve. Hogy az lett, abban Bergkampnak is volt némi része, az FA kupaelődöntő 90. percében ugyanis tizenegyest lőhetett, de Peter Schmeichel kiszedte. Így viszont a hosszabbításban Ryan Giggs belőtte az angol futballtörténelem második legszebb szólógólját, és az Ágyúsok kiestek.

Közben a két legendának, Fergusonnak és Wengernek sikerült elérnie, hogy egészen 2005-ig a legfelsőbb angol pontvadászat csapataik öldöklő versenyfutásáról szóljon. A végelszámolás többnyire a Manchester sikerét hozta, 3 bajnokságot nyertek gyors egymásutánban, az egymás elleni meccsek parázs csatákat, meg komoly Keano-Vieira „vitákat” hordoztak magukban. Az edzők sem mentek a szomszédba némi szájkarate erejéig, az összecsapások előtti és utáni nyilatkozatokban egyaránt megtalálták egymást. Talán ezért van, hogy egy újkori Arsenal drukker leginkább a MU elleni rangadót várja remegő szemekkel, és így akkor még finomak voltunk.

dennis_thierry

Ezalatt Bergkampnak köszönhetően olyan gólszerző futballisták kerültek fel a térképre, mint Nwanko Kanu, Fredrik Ljungberg, Thierry Henry, Sylvain Wiltord és Robert Pires. Nyilván ebből a legjelentősebb szövetség Henryval köttetett, Wenger pedig tovább tökéletesíthette a gépezetet. Három mondat, három egymás irányába tett nyilatkozatrész tökéletesen leírja hármójuk kapcsolatát:

“Emlékszem, hogy amikor Dennis betegeskedett, Thierry nem volt boldog.”

“Csatárként ő egy álom.”

“Ő egy csatár, muszáj önzőnek lennie.”

Felesleges is tovább szórni a jelzőket, idézeteket, meglátásokat, elmélkedéseket. Értelmetlen megannyi kivágott videóval bizonygatni, számokkal alátámasztani a nagyságukat. Aki valamit is tud a fociról, tisztában van vele, hogy őket látni kellett, érezni, szakmai részről pedig csak egészségesen, fitten tartani. Kettőjük pazar játéka meghozta a várva várt sikert az Ágyús szíveknek, 2001/02-es kiírást, fej-fej mellett haladva Man United mellett, az utolsó fordulóban, az Old Traffordon sikerült behúzni, Wiltord góljával. Ami ezután történt Londonban, az szavakba nem önthető…

A bajnoki címmel jött még egy kupagyőzelem is a Chelsea ellen, az idény második felének főhőse Ljungberg lett, aki a szezonvégi hét fordulóban 6 gólt rúgott, s betalált a Kékek ellen is, ezt a pompás jobbfelsőt pedig Parlour vétette az FA kupadöntőben. Persze, azért még márciusban Bergkamp is megrúgta a világ legnagyobb gólját a Newcastle ellen. Micsoda csapat volt!

Akárcsak az egy évvel későbbi…

A MU szokás szerint megint behúzott egy bajnoki címet, aztán következett 2003/04-es szezon, mikor is az Arsenal futballistái történelmet írtak, 38 mérkőzésen át maradtak veretlenek a Premier League-ben (ezt egészen 49-ig folytatták a következő kiírásban). Dennis tette a dolgát, szépen osztogatta a forintos labdákat (19), és azért 5 találatot is felvéshettünk a neve mellé. Henry szárnyalt, összesen 39 gólt és 14 gólpasszt vállalt. Lehmann, Lauren, Campbell, Toure, Cole, Ljungberg, Parlour, Vieira, Gilberto, Pires, Reyes – mind emberfelettit alkotott, s ekkor már egy tizenéves katalóniai hontalan is a Highburyben próbálgatta a szárnyait.

Az itt felsorolt focistáknak minden bizonnyal ez lehetett karrierjük csúcspontja, Bergkamp esetében sem volt ez másképp. Az ideális pont az i-re, főleg ha azt vesszük, hogy 2003 nyarán járt le a szerződése, és akkoriban így nyilatkozott a folytatásról:

Korábban felvetődött bennem, hogy befejezem a játékot, de most úgy gondolom, ,,ráteszek” még egy szezont. Megnyugtat az a tudat, hogy élvezem a játékot, hogy a góljaimnak éppen úgy tudok örülni, mint fiatalon. Az szinte biztos, hogy az Arsenalban fejezem majd be a játékot, hamarosan tárgyalóasztalhoz ülünk a klub vezetőivel. Nem akarok egy kisebb klubba elmenni. A pillanatnyi állás szerint nem a szívem vagy az eszem, hanem a testem mondja majd ki a végső szót. Ha bírok még egy évet, játszom jövőre is.

Jól döntött, hiszen a válogatottságot már jóval korábban lemondta, ebben nagy „segítségére” volt az olaszok ellen elveszített tizenegyes-párbaj a 2000-es, holland rendezésű EB-n. Magyarul kellett egy, a pályafutásához méltó siker az Ágyúsoknál. A Highbury népe további két éven keresztül csodálhatta még piros-fehér mezben, 11 találat és 25 assziszt került még az ellenőrzőjébe, legtöbbször már csereként lépett pályára.

Apropó, Highbury. Sokan úgy tartják, Henry volt a királya. Ez téves. A Highburynek csak és kizárólag egyetlen uralkodója lehetett. A stadion a legutolsó hazai meccsen narancsszínbe borult, és a távozó ünnepelt egy trademark találattal tett pontot karrierjének végére. Az új stadion, az Emirates első meccsét is neki dedikálták, 60 ezer ember – nemzeti, nemi és vallási hovatartozástól függetlenül – könnybe lábadt szemekkel énekelte a „There is only one Dennis Bergkamp!” című dalt. Csodálatos volt.

Dennis_Bergkamp_2831119b

Rendkívül nehéz egy olyasvalakiről írni, akire valódi áhítattal, egyfajta Istenként tekintesz. Ha hétköznaponként éppen nem a töködet vakarod, akkor hónapokon keresztül csak fejben haladsz, ha haladsz. Esténként megnyitod a róla készült filmeket, az előre, aprólékos munkával kigyűjtött videókat, próbálod összhangba helyezni a saját élményeiddel, a saját érzéseiddel, a gondolataiddal, amiket meg akarsz osztani másokkal. Nézed ezeket a filmeket, és csak nem történik előrelépés, újra és újra belefeledkezel abba, amit látsz. A monitoron szépen elrendezed az ablakokat, jobb oldalt Word, bal oldalt valami médiapléjer, háttérben Youtube, meg statisztikai oldalak. Néha írsz pár sort, néha csak az asszonynak áradozol, aki sokadik alkalommal veszi fel az érdeklődő arcot, hiszen ezredszer hallja, és egy „Jólvan.” még mindig belefér. Olykor felkiáltasz, olykor csak meredsz magad elé, és azon töröd a fejed, ezt most hogyan is öntsem szavakba? A hihetetlen szót nem használhatod örökké. Az egész too much information.

Ez az ember maga volt a Mennyország, az egyszemélyes londoni szohó. A legtöbb megmozdulását nem követték szavak, csak tátva maradt ajkak, és ég felé dobott kezek. Akkor, most és ezután is, amíg futballt játszanak ezen a bolygón. Az Arsenal történelmében sok játékosra mondhatjuk azt, hogy a legjobb volt, de csak egyetlen ember nyerte meg igazán a szurkolók szívét, és a lentebb eszközölt illusztráció választ is ad a miértre. A mondatok ugyanis elfogytak, szükségtelen tovább arról értekezni, hogy távozásával milyen veszteség érte szeretett csapatomat, Wenger megteszi ezt helyettem, 2006 óta minden éjjel. Várjuk a pillanatot, mikor újra visszatér hozzánk, The Messiah, lead us, lead us, Dennis!

Mindenesetre fantasztikus 3 napot töltöttem most a „társaságában”, és kívánom minden futballszurkoló társamnak, hogy egyszer élje át ezt az élményt, a maga gyermekkori hősével.

dennis-bergkamp-football-1540

A tökéletes kép a tökéletes 10-esről, Dennis Bergkamp.

„I think, what I have in my mind, I can do with my feet.”