Bejegyzés

Az utolsó első generációs Wenger-baby is elhagyta a fészket

Az alábbiakban ZERO_L törzskommentelőnk Theo Walcottról írt búcsúposztját olvashatjátok.

A hétvégén egy régi ismerőssel a fedélzetén az Everton látogat hozzánk, s mivel a bajnokságról jelen pillanatban nem sok értelme van beszélni, ezért beharangozó gyanánt inkább emlékezzünk meg arról a játékosról, aki a szemünk előtt nőtt fel, tizenkét szezont lehúzva szeretett csapatunkban.

A Theo Walcott-éra sokunkban keserédes emlékeket ébreszthet, hiszen ez az időszak volt mikor a sikerekkel teli éveket felváltotta, a kudarcok sokasága, a világsztárokkal teletűzdelt keretet pedig fiatalokra és másodvonalas játékosokra cseréltük. Aztán mikor a stadion projektet magunk mögött hagytuk, addigra sajnos meg már kiderült, hogy a wonderkidnek beállított tiniből nem lesz soha elit szintű futballista.

A hype

Walcott életútjával ma már mindenki tisztában van. A Southampton akadémiájáról került ki, ahol először az ifi csapatban lépett pályára 15 évesen(!), majd egy évvel később már a frissen kiesett másodosztályú felnőtt csapatban kapott rendszeresen szerepet. Az őt körülvevő hatalmas szenzációra viszont csak azok emlékezhetnek, akik már akkor is az angol labdarúgás ütőerén tartották az ujjukat. Természetesen mindennek ki volt kiállítva, ő lesz az új Pelé, az angol labdarúgás egyik legnagyobb alakja, egyesek a könnyed futását, gyorsaságát és széleken való megindulásait idoljához Henry-hoz hasonlították. Nem mellesleg tinédzserként már Nike által szponzorált futballistának mondhatta el magát. Nem is kellett több, fél év másodosztályban töltött idő alatt, már az összes angol nagycsapat az ő kegyeiért állt sorba.

A hosszú évek során azt viszont már megtanulhattuk, hogy ha az angol média, szakma ódákat zeng egy hazai játékosáról akkor azt jobb, ha inkább kettővel, néhol hárommal elosztjuk.

 

2006 januárjában a rengeteg jelentkező közül az Arsenal bizonyult a legkitartóbbnak. Nem kevés pénzért, 5+7M fontért igazoltuk le (beszámolók szerint, a hétmilliós bónuszból ötöt ki is fizettünk), hogy ez akkoriban mennyit is jelentett azt jól mutatja, hogy egy évvel később Rosickyért adtunk ki tíz millió fontot. Annak ellenére, hogy Walcott tavasszal egy percet sem játszott a Premier League-ben, az egész médiafelhajtás nem hagyott alább, így az akkori angol szövetségi kapitány Sven-Goran Eriksson ki is vitte a 17 éves Walcottot a 2006-os német világbajnokságra. Később a játékos is elismerte, hogy ez a megmérettetés túl korai volt számára.

Amikor elhittük

Már az első teljes évében, a bajnokságban 16 meccsen kapott szerepet, ahol több mint 600 percet játszott, kezdő is volt öt alkalommal, de többnyire kiesőjelöltek ellen. A hazai kupákban viszont rendszeresen szerepet kapott, a Ligakupában mindegyik meccsen kezdett és végül ebben a sorozatban szerezte meg első gólját Ágyúsként.

Még a végeredmény tudatában is, ezt a gólt nehéz feledni, ahogy az egész kupamenetelést is. Főleg ifikkel és cserejátékosokkal felállva elvertük például idegenben a Pool-t vagy az odavisszavágós rendszerben lebonyolított elődöntőben a Sp*rs-t.

Második szezonjában Walcott már feljebb lépett a ranglétrán, mivel a veretlen bajnoki cím hőseit szinte egytől egyig kiárusítottuk, így több lehetősége lett a fiataloknak. Megduplázta perceinek számát a bajnokságban 25 bajnokin lépett pályára, ebből 11-szer kezdőként. A PL-ben csak négy gólt szerzett, de ez 4 pontot hozott a konyhára. Az év első felében csak a Ligakupában egyszer, és a Bajnokok Ligájában kétszer volt eredményes. Az első (és talán egyetlen?) igazán ikonikus megmozdulása tavasszal a BL-ben, a Livepool elleni visszavágón történt. Aki élőben látta ezt a futást, míg él nem felejti el…

Talán ez hozta meg a kellő áttörést a bajnokságban, ahol tavasszal először a Birmingham City ellen az ő duplájának köszönhetően szereztünk egy pontot, majd a Sunderland ellen az egyetlen góljával eldöntötte a meccset.

A következő szezonokban folyamatosan megkapta a lehetőséget, bár kisebb sérülések hátráltatták, ekkor még úgy hihettük befuthat egy komoly karriert, csak időt kell neki hagyni, ezért 2009 végén szerződést hosszabbítottunk vele.

Apró reménysugár majd a keserű valóság

Amikor elkerülték a sérülések és végre több mint a bajnokság felében kezdőként léphetett pályára, akkor azért jöttek a 15-20 gól+gólpassz körüli szezonok. Ami még mindig nem nevezhető kiválónak, de apró előrelépésként lehetett felfogni (meg amúgy is az akkor 1,5 éve makkegészséges Robin van Persie élete formájában volt). Nem csak a statisztikák, de Walcott játékában is észre lehetett venni a fejlődést, határozottabb lett a kapu előtt és jobban használta ki a helyzeteit. De sajnos a komoly áttörés sosem jött el és ekkor azért már lehetett sejteni, hogy ha 23 éves koráig nem tudott szintet lépni a játéka, akkor már nemigen fog (persze mindig vannak a későn érő típusúak, de elenyésző számuk miatt nem lehet mindig ebben bízni). Van Persie eligazolása után természetesen a presztízs miatt, nem tehettük meg, hogy őt is elengedjük, így az akkor irreálisan magas 100k heti fizuért januárban újra hosszabbítottunk vele, de előtte még azért elment pár meccs azon, hogy az ő kérésére csatárként játszattuk… Visszanézve talán ennél a pontnál kellett volna leírni a veszteséget és szépen továbbállni. A bajnokságban január végére összehozott 11 gólt, de tavasszal a maradék 12 meccses pályára lépésén már csak hármat.

Ismét előjöttek a sérülések, a következő szezon őszén két hónapot kellett kihagynia, majd visszatért, de az emlékezetes 2-0-s januári Sp*rs elleni FA-kupa találkozón ACL szakadást szenvedett, így novemberig vissza sem térhetett. Egy teljes év telt el mire újra kezdőként lehetett rá számítani. A visszatérést követően sem alkotott maradandót csak fellángolásai voltak, WBA elleni szezonzáró mesterhármas vagy az FA kupa döntőjében az Aston Villa ellen megszerzett vezető gól. Az elmúlt két csalódást keltő szezon után teljesen érthetetlen volt miért kell újra meghosszabbítani a szerződését és beemelni a legjobban fizetett játékosaink (Sanchez és Özil) közé. Wenger még kilenc sikertelen szezon után sem volt képes belátni, hogy Walcottból már sosem lesz meghatározó játékos, ahogy már többször most is az hátráltatta a csapat előrelépését, hogy indokolatlanul sokáig bízott egy játékosában. Végül az egész Walcott-projektnek a három belsővédős rendszer tett pontot a végére. Az új felállásban nem volt helye az angol játékosnak, amikor mégis pályára került (pl. az idei EL meccseken) nem volt sok köszönet benne. Hogy ki mondta ki a végső szót? Nem lehet tudni, de nagy pénzt mernék rá tenni, hogy a játékosnak lett elege, főleg a kevés lehetőség miatt, és inkább a váltás mellett döntött.

Azok a fránya miértek

Nem kell futballszakértőnek lenni, hogy belássuk Walcottnak még csak megközelítenie sem sikerült azt a szintet, amit jósoltak neki tizenévesen. A szurkolókban, futballkedvelőkben meg csak gyűlnek a megválaszolatlan kérdések tömkelege, miért nem sikerült, mit lehetett volna máshogy csinálni, kinek a hibája volt, hogy végül nem jött össze ennél több.

Természetesen ilyen távolságból nagyon nehéz kategorikusan kijelenteni bármit is és akár egy emberre ráhúzni a vizes lepedőt. Nem is ez a célom, de mégis felvázolnék pár „bűnöst”, okot, amik szerintem felelősek ezért a végkifejletért.

  • Maga a játékos

A nyilvánvalóval kell kezdeni, jól látható a gólösszefoglalóján, hogy az évek alatt szinte semmit nem változott. Persze ez kicsit sarkítás, mert erősebb lett, volt jó periódusa, ahol a döntéshozatalában, a helyzetkihasználásokban látszott a fejlődés, de ha csak magát a játékát nézzük, akkor gyerekként is a sebességéből élt és azóta is ez egyetlen(?) erénye. Technikailag kis túlzással amatőr szinten volt egész pályafutása során, például az ő cselezési repertoárja nem állt másból, mint megtolni a labdát és bízni az első lépések gyorsaságában. Meg lehetne még említeni azt is, mennyire képtelen még a mai napig a sebessége mellet rendesen labdát átvenni, vezetni. Nincs rá jobb szó, egyszerűen zavarja a labda. A játékintelligenciával nem volt probléma, nem egy Özil/Fabregas félreértés ne essék, de tudta adott helyzetben mi a jó megoldás, csak sajnos technikailag mindig is annyira képzetlen volt, hogy ez az esetek többségében bénázásban és teljesen komikus megoldásokban csúcsosodott ki. Erre példaként mindig ezt a jelenetet szoktam felhozni.

Tudja mi a jó megoldás, de nem egy Henry vagy Pires aki tízből nyolcszor ezeket a ziccereket kihasználja.

Márpedig ki más tudna ezen változtatni, ha nem saját maga. Lehet okolni a később említésre kerülő tényezőket és biztos annak is van igazság alapja, de azt nem akarom elhinni, hogy egy ilyen státuszú futballistának nincs meg a lehetősége a fejlődésre, ez szerintem egyszerű akarat kérdése. Sok mindenért lehet például utálni Cristiano Ronaldot (hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagy rajongója vagyok) viszont azt nem lehet elvitatni tőle mennyi munkát tesz abba, hogy a világ egyik legjobbja legyen, persze erre a kutya nem kíváncsi. Nem vagyok tisztában David Beckham percre pontos életrajzával, de gondolom ő sem a rácsos ágyból ívelgette a lasztit a konyhában cigiző faterjának… Walcottban nem volt meg az alázat(?), az ambíció(?), hogy napról napra jobb játékos váljon belőle, sajnos megelégedett (elvakította?) azzal a csillogással, amit tinédzserkorától folyamatosan megkapott.

  • A környezet

Visszanézve meg kell állapítani a körülötte lévő csapat, a keretben lévő játékosok sem voltak segítségére a fejlődésben. Henry-val egy teljes szezont tudott eltölteni, rajta kívül meg ott volt van Persie, aki akkortájt többet volt sérült, mint egészséges; Adebayor, aki bár technikás volt, de nem ő volt a legélesebb kés a fiókban, meg ott volt a szintén zöldfülű Bendtner, aki szintén nem volt egy követendő példa alkat(+sajnos a horvát-brazil Eduardo sem volt nálunk sokat, hogy valamit el tudjon tőle lesni Theo).  Aztán teltek az évek és hirtelen Walcott lett a rangidős. Egyszerűen nem volt kitől tanulnia, voltak idősebb, tapasztaltabb játékosok, főleg hátul, de olyan mentor, akitől a csatár „szakma” minden apró trükkjét elleshette volna, vagy olyan aki nagyobb alázatra, fejlődésre sarkalja, tanítsa nem volt. Az egész akkori csapat, korszak legtöbbet kritizált és talán legfontosabb hiányzó eleme a vezér faktor volt, mind a pályán mind az öltözőben és edzéseken.

  • A rendszer

Régi vesszőparipám, hogy az angol tehetségek túlságosan nagy számban kallódnak el. Személy szerint leginkább a gyenge edzőképzésre, utánpótlás bajnokság gyenge színvonalára és a HG státusz által generált irreálisan magas fizetésre/igényre vezetném ezt vissza. De lehet, hogy ezt rosszul látom. Viszont az észrevehető, hogy az angol tehetséggondozással komoly bajok vannak. A mi akadémiánkról is rengeteg olyan játékos kerül ki, akik az ifi környezetben villognak, majd szépen a másod-, harmadosztályból nem jutnak előrébb, mert megállnak a fejlődésben és képtelenek megugrani az első osztály szintjét. Ha eggyel magasabb szinten vizsgáljuk az első osztály szintjét megugrani képes angol tehetségeket ott is komoly gond van. Elenyésző számban vannak azok, akik rendszeresen, évről évre magas szinten tudnak teljesíteni. Elég csak végignézni az angol válogatott keretén, ahol kiütközik, hogy Harry Kane-en kívül nem találni a posztján klasszis játékost.

Sajnos az angol média is inkább ajnározza a saját játékosait, mintsem komoly kritikát fogalmazzon meg velük kapcsolatban. („If Andy Carroll didn’t have injuries, he’d be Harry Kane…” jó tudom bohócok mindenhol vannak, de azért na…) Ha másra nem is Walcott karrierje tanulságul szolgálhatna a fiatalabb generációknak, hogy önmagában a tehetséggel és a korai sikerekkel nem szabad megelégedni. A közelmúlt szintén negatív példáit látva ezt az üzenetet még nem sikerült megérteniük a fiataloknak.

Bár története nem végződött igazi happy enddel, ennek ellenére köszönjük Theo Walcott azt a rengeteg szép emléket, amit az elmúlt tizenkét évben együtt átélhettünk.

“Gondolj Papára, ha rákerülsz a lapátra…” (Everton – Arsenal)

Hofi Géza klasszikusának átiratából gyorsan kiderült, hogy bizony itt és most alkalmunk nyílhat megszabadulni Ronald Koemantól, aki ellen mindig a lehető legrosszabb alkalommal sikerült elhasalni, kiváltképp idegenben.

Az első kellemetlen affér a PSV ellen játszott, 2007 februári BL nyolcaddöntős párosítás volt, amikor is az 1:0-ás eindhoveni odavágós megbaszódást követően, otthon egészen a 83. percig hosszabbításra álltunk a párharcban, ám ekkor érkezett a későbbi Chelsea-védő Alex fejese és az előző szezon döntőseként már a 16 között kiestünk a sorozatból.

Nagyot ugorva az időben, a legtöbb kárt mégis Southampton managerként okozta, előbb a PL-újonc szezonjában kívánt boldog újévet és nyomta a fejünket a saját hányásunkba 2015 első napján (2:0), majd ugyanezen naptári évben, de már a következő szezonban, amikor lóhalálában üldöztük a Leicester City-t a bajnoki cím reményében, a Boxing Day-en nem várt csomagot tolt a karácsonyfánk alá. (Bár meg kell hagyni, Martina gólja gyönyörű volt, remélhetőleg ma nem fog elsülni a lába, immáron az Everton játékosként.)

Ez a vereség, a nullázás mellett azért is kurvára fájdalmas volt, mert a találkozót megelőzően már 5 meccses nyeretlenségi szériában voltak a bajnokságban, majd pedig a karácsonyi ajándékunkat követően sem sürgették magukat, ami a gödörből való kimászást illette. (Természetesen a 2016. február 2-án lejátszott hazai meccsen sem sikerült őket megverni (0:0), így még távolabbról szemlélhettük a héliummal töltött Leicester-lufit.)

A legfrissebb emlék pedig a Watford elleni posztban is megemlített tavaly decemberi mérkőzés, ahol lehetőségünk lett volna a tabella élére állni, de előbb a meleg szart is kirugdosták belőlünk, hogy egy szinte utolsó perces szögletből szerzett fejes góllal feltegyék a saját fejükre a koronát. Funfact: a meccs előtt ismét 5 meccses nyeretlenségük volt a bajnokságban…

Naná, hogy Özilt ezután a meccs után is megtalálták a szakértők

Számunkra rossz ómen, hogy az idei bajnoki, valamint EL szereplésük ezidáig katasztrofális és akkor még finoman is fogalmaztam. A kitűzött célok pedig jóval magasabban vannak a tabellán 8 ponttal elfoglalt 16. , valamint a csoportban megszerzett 1 ponttal elért sereghajtó pozíciónál, pláne mióta az a Farhad Moshiri a klub többségi tulajdonosa, aki korábban az Arsenalnál is főrészvényes volt, illetve Alisher Usmanov üzlettársa, akit nem igazán kell bemutatni senkinek.

A válogatott szünet előtt teljes mellszélességgel kiállt Koeman mellett, de általában az ilyen nyilatkozatok jelentik a selyemzsinór közelgő eljövetelét 

Mivel a Watford ellen sikeresen tökön lőttük magunkat, így jóból is megárt a sok alapon nem kellene egy back-to-back vereségbe belenézni és ha már nem is lesz sok köszönet az idei szezonban, legalább ezt a dagadt szőke hollandot rúgjuk le a kispadról, megspórolva a potenciális kellemetlenségeket a következő találkozásnál. Koemanba mellékesen még játékos ill. segédedző korából egy kis katalán-dns is szorult, jobb híján a zuhanyzóban elkapott körömgomba formájában, ez pedig további +1 indok, miért is kell holnap aláaknázni egy veréssel.

Ami minket illet, sérült fronton korántsem annyira szar a helyzet, mint ahogyan a hét elején kinézett, hisz Wenger megerősítette, hogy az Alexis-Ramsey-Koscielny trió ott lehet a Goodison Parkban. Az elmúlt napok címlapsztárja, Özil is ott lehet a pályán, akivel rögtön sikerült továbbgondolni a Wenger által felvetett januári kiárusítást, így biztos könnyes szemekkel nézte, ahogy a lapokban megszellőztetett leendő csapatát széttépték a huddersfieldi Terrierek.

Tipp: 1-2, a csontzene ismételten borítékolható, de ezúttal mi nevetünk a végén.

Megkésett pofon (Everton – Arsenal 2-1)

Mindannyian tudjuk, hogy a futballban a szerencse olyan könnyen tud elpártolni egy adott csapattól, mint ahogyan mellé állt. Novemberben, mikor meccsenként szinte minden kapura tartó lövésünkből gól született, sokszor a szerencse mentett meg minket attól, hogy elveszítsük a 2. forduló óta tartó veretlenségünket. Tegnap egy olyan kaotikus meccsen ahol egyik csapat sem tudott különösebben a másik fölé kerekedni a játék egyetlen fontos elemében sem, a gólba tartó lövés ezúttal a védő lábáról kifelé vágódott, a tévesen megítélt szögletből gólt kaptunk, a végén pedig a spori elfelejtett befújni egy nyilvánvaló büntetőt. A mázli nem csak elpártolt tőlünk, hanem könyörtelenül pofánbaszott minket. Amit nem kaptunk meg novemberben, az most kis késéssel megérkezett.

Persze butaság lenne azt mondani, hogy csupán a balszerencse miatt távozott nulla ponttal az Arsenal a Goodison Parkból, mert bőven voltak hibák az Ágyúsok játékában. Wenger a hétvégéhez képest csupán egy kényszerű változtatást eszközölt a középhátvéd posztján, de azon kívül ugyanaz a csapat lépett pályára, mint a Stoke City ellen. A vezetést jelentő gólig úgy is tűnt, hogy hiába a gyorst egymásutánban lejátszott két meccs, az Arsenal a kezében tartja az irányítást. Az Everton egyáltalán nem helyezett nyomást a vendégekre a támadásépítések során, csak a saját térfelük közepén kezdték el aktívan letámadni a sárga mezes játékosokat. Emellett a megszerzett labdákkal sem tudtak mit kezdeni, és jól láthatóan az önbizalmuk is a béka segge alatt volt.

Az Arsenal hiába birtokolta sokkal többet a labdát, de ebből helyzeteket nem tudtak kialakítani, pedig a meccs elején igencsak szellős volt az Everton védekezése. Mesut Özil olyan potenciális helyzeteket magában hordozó passzokat rontott el, amilyeneket máskor a kisujjából kiráz, de most minden egyes alkalommal pontatlan volt. A teljes 90 perc alatt mindössze egy helyzetet alakított ki, de az is csak egy 22 méterről megeresztett gyenge Sanchez lövést eredményezett. Az esetek 99 százalékában hatalmas bullshit azzal dobálózni, hogy Özilnek nincs kedve játszani, de a tegnap esti meccs alighanem a maradék 1 százalékba tartozott. Szinte minden mozdulatán látszott, hogy a kezdeti gyengébb megoldások után neki már semmi affinitása nincs ehhez az egészhez, pláne azután, hogy az Everton is felvette a kesztyűt. Persze ezt ráfoghatjuk a mentális és fizikai fáradtságra is, de ne feledjük, hogy Özil sokakkal ellentétben a válogatott szünetet is pihenéssel tölthette, ráadásul néhány nappal ezelőtt ezeknek még a jelét sem láthattuk. Amit pedig az Everton második góljánál előadott védekezés címén, nyugodtan mehet az év végi kabaréba. Egyszerűen szánalomkeltő volt, ahogy közelről végignézte ahogy Williams elfut mellette, és a fejes pillanatában még el is hajolt előle, nehogy bármilyen kontaktba kelljen belemennie. Özil egy zseniális labdarúgó, Alexis oldalán messze a legkiemelkedőbb játékosa az Arsenalnak, és senki sem várja el tőle, hogy folyamatosan becsúszva szereljen, és sprintben szaladgáljon a labda után. Ez nem az ő játéka. Az viszont a minimum, hogyha már rá bíznak valami minimális feladatot védekezésben (a szögletnél a beinduló ember útját kellett volna elzárnia), akkor bármennyire is ki van épp a fasza, azt a lehető legjobb tudása szerint hajtsa végre. Ez most nem jött össze.

Pár perccel Alexis gólja után az Everton játékosai mintha varázsütésre észrevették volna, hogy a hideg liverpooli éjszakában épp egy futballmeccs zajlik, és elkezdték jóval magasabban letámadni az Arsenal játékosait, és keresték a párharcokat, és sokszor a kemény belépőktől sem riadtak vissza. A presszingjük és a támadásépítésük is inkább volt lendületes mint szervezett, és egy élesebb Arsenal valószínűleg meg tudta volna oldani a helyzetet, de Wenger csapata teljesen elveszítette a kontrollt a mérkőzés felett, így nem volt meglepő az Everton egyenlítő találata az első félidő végén.

Az Everton játékosai Alexis góljáig 6 párharcból csupán hármat nyertek meg, de azt követően a félidő végéig 12-ből 11-et

A második félidőt ismét az Arsenal kezdte jobban, de a labdabirtoklás ismét iszonyatosan steril volt, és egyszer sem tudták veszélyeztetni az Everton kapuját. Később Mesut Özil előtt adódott a meccs legnagyobb vendég helyzete (Iwobi blokkolt lövésén kívül), de az ismét 3 kulcspasszt kiosztó Alexis előkészítése után kapuval szemben, teljesen üresen lőtt fölé. Ez mindenképpen a meccs további kimenetelének kulcsa volt, hiszen ha ezt a helyzetet értékesíti az Arsenal, akkor az Everton már aligha tudott volna újra visszakapaszkodni. A 70. percben Wenger végül cserére szánta el magát, és a két észrevehetetlen szélsőjét lehozta a pályáról, de alaposan elmérte magát. Bejött Giroud és Iwobi, Alexis pedig kihúzódott a pálya bal oldalára, de ezután még kiszámíthatóbb lett az Arsenal játéka. Tavasszal viszonylag jól működött a csapat Iwobi-val a bal, és Alexisszel a jobb oldalon, erre most pont megcserélődtek a szerepek. A védők pontosan tudták mire számíthatnak, Giroud pedig nem részesült érdemi kiszolgálásban, így az ő jelenléte is fölöslegesnek bizonyult.

Az Arsenal szélsői szinte semmit nem tettek hozzá a játékhoz. Alex Iwobi jelenléte nagyon hiányzott, hogy Wenger csapata kontroll alatt tudja tartani a meccset. Hiába vannak Oxlade-Chamberlainnek villanásai, a nigériai kvalitásai továbbra is pótolhatatlanok.

 

A meccs vége egy valódi kaotikus rohanásba torkollott ahol végül az Arsenal húzta a rövidebbet. Wenger csapata győzelmet semmiképp sem érdemelt volna, hiszen az egész meccs alatt mindössze három alkalommal tudták eltalálni Stekelengburg kapuját. Persze a másik oldalon sem bővelkedtek a ziccerek, de a amíg az Everton a nagy helyzeteit értékesíteni tudta, addig az Arsenalnál ezek mind kimaradtak. Iwobi gólvonalról kivágott lövése különösen bosszantó, mert a döntetlen sokkal jobban tükrözte volna a játék képét. Amíg a Manchester United vagy a Burnley ellen sikerült a végén pontot menteni vagy megnyerni a meccset, most ez a mázli nem adatott meg sem játékosoknak sem a szurkolóknak.

Ráadásul ezek a most elveszített pontok sokba kerülhetnek, hiszen ha a Chelsea hozza a következő két meccsét, mi pedig a Manchester City ellen sem tudunk nyerni, akkor a karácsonynak 8 vagy akár 9 pontos hátránnyal is nekifuthatunk. Ráadásul bármilyen pocsék formában is legyen a City, ott nem mi leszünk az esélyesek, és Wengernek nagyon jókat kell húznia, ha nyerni akar az Etihadban.

.