Bejegyzés

Eldöntetlen maradt a londoni állóháború (Chelsea-Arsenal 0-0)

Arséne Wenger megígérte, és betartotta a szavát. Az Arsenal a 2017/18-as szezonnak abban a 3-4-2-1-es rendszerben vágott neki amellyel az előző idényt sikerrel és egy FA kupa győzelemmel tudta zárni, de az eddig lejátszott meccsek szinte mindegyike megmutatta, hogy bizony ennek is bőven megvannak a maga gyenge pontjai, és a megfelelő típusú játékosok nélkül -ahogy szinte minden Wenger által elképzelt rendszer – kártyavárként omlik össze. Ennek eredményeképp az idén eddig lejátszott hét tétmeccsből csupán kettő olyan akadt, amikor az összecsapása valamely szakaszában ne váltott volna 4-2-3-1-re vagy 4-2-4-re az Arsenal edzője. A két kivétel a Bournemouth ellen 3-0-ra megnyert bajnoki, illetve a Chelsea elleni 1-1-re végződő Community Shield meccs jelenti.

Antonio Conte tavaly az Arsenal elleni zakó után váltott szintén 3-4-2-1-re, amivel igába is hajtotta az egész ligát, de a azon a három meccsen amelyen Wenger hasonló szisztémában pályára lépő csapatával kellett szembenéznie ezidáig mindannyiszor győzelem nélkül maradt. Bár alapvetően Conténak jobban kéne ismernie a rendszer adta lehetőségeket, Wenger eddig mindannyiszor remekül alkalmazkodott az ellenfeléhez. Ez nem történt másképp a két csapat vasárnapi mérkőzésén sem, ahol London északi és déli fele nemes egyszerűséggel kioltotta egymást.

Ahogy várható volt, a Chelsea és az Arsenal is a megszokott 3-4-2-1-es formációban lépett pályára, de ami még fontosabb, a mérkőzéshez tervezett stratégiájuk is szinte hajszálpontosan azonos volt. Védekezésben mindkét csapat nagyon erősen ember orientált volt, és már az ellenkező térfélen próbálták nyomás alá helyezni a másik együttest. Ebből adódóan rengeteg párharc alakult ki a pályán az azonos poszton szereplő játékosok között.

A két csapat letámadási sémája teljesen megegyezik. A támadók vagy letámadják az ellenfél védőit, vagy a passzsávot zárják a középpályások elől, miközben a labdához közeli középpályás leköveti az ellenfél azonos poszton szereplő emberét. Ugyanez a szárnyvédők esetében is fennáll.

Védekezésben tehát hajszálpontosan ugyanazt játszotta a két csapat, a védelmek feltörésében viszont már más megoldásokat alkalmaztak. Conte valószínűleg jól felkészült az ellenfélből, és igyekezett kihasználni az Arsenal védelme és középpályás sora között rendszeresen megjelenő nagy területet, így középpályás elmozgásokkal próbált helyet nyitni a vonalak között mozgó Williannak és Pedrónak, illetve az esetenként visszalépő Moratának, akinek a lekészítései után lendületből vezethettek volna támadást a Kékek. Az Arsenal proaktív védői azonban szinte piócaként tapadtak az emberükre, és akár egészen mélyre is követték az ellenfelet, ezzel nagyon kicsi helyet és kevés időt hagyva a pontos építkezésre.

Az Arsenal ezzel szemben a pálya közepén igyekezett fölénybe kerülni, ami miatt az első félidő nagy részében irányítani is tudták a meccset. A kulcsszerepet itt Iwobi pozíciója jelentette, aki a támadásépítés során egészen mélyen helyezkedett, és harmadik középpályásként funkcionálva segített létszámfölényt kialakítani Kantéval és Fabregasszal szemben.

Iwobi a félpályánál helyezkedik, ezzel három fősre bővítve az Arsenal középpályás sorát, létszámfölényt kialakítva a Chelsea két belső emberével szemben. Bár a Chelsea védői is proaktívan léptek fel az Arsenal támadóival szemben, ilyen messzire a társainak jóval lassabb Cahill sem próbált merészkedni. 

Amikor az egymással szemben álló csapatok stratégiája ennyire hasonló, olyankor általában egy-egy hiba vagy egyéni megoldás mozdíthatja egyik vagy másik oldalra a mérleg nyelvét. Nézzünk meg tehát mindkét oldalnál ilyen helyzeteket.

Koscielny egészen a félpályáig előrehúzódott egy fejpárbaj során, amit ugyan megnyert, de a labda rossz helyre került. A képen látjuk, hogy Monreal és Mustafi is szorosan fogja az emberét, Koscielny viszont nem ér vissza időben a pozíciójába, így Fabregas indítani tudja az üres területbe beinduló Pedrót.

A Chelsea egészen a saját kapujáig kergeti vissza az Arsenalt, ahol viszont Petr Cech egy pimasz csellel átveri az őt megtámadó Moratát. Ezzel máris elcsúszott a hazai csapat védekezése, hiszen Mustafi így szabadon marad, és bőven van helye, és ideje is arra, hogy felnézzen és pontos labdával indítson támadást aminek a végén Welbeck fejel a kapu mellé.

A félidőben Conte jól reagált a helyzetre, és bár kényszerű okokból, de Pedro helyére Bakayoko érkezett, Fabregas pedig egy sorral feljebb húzódott. Így egy fizikálisan rendkívül erős, védekezésben jól használható játékos váltotta a labda nélkül sokkal passzívabb korábbi Arsenal kapitányt, aminek következtében már közel sem tudtak az Ágyúsok átmasírozni a pálya közepén, amit a második félidőben elért nulla kapura lövésük is megmutat.

Fontos még beszélni Wenger döntéseiről, már ami a csapat összeállítását illeti. Iwobi a legtermészetesebb helyettese a sérült Özilnek, így az ő csapatba kerülése teljesen egyértelmű volt, de Welbeck kezdőbe kerülése már egy érdekesebb döntés. Emögött nyilván ott van az is, hogy Sanchez még közel sincs 100%-os állapotban, ez a Köln elleni meccsen is nagyon szembetűnő volt a gólja ellenére is. Másrészt Welbeck taktikailag rendkívül fegyelmezett, sokoldalú játékos, akinek a védő munkája parádés volt egészen a lecseréléséig. Remélhetőleg nem kell majd túl sok időt kihagynia az újabb sérülése miatt, mert bár sokszor nem látványosak az erényei, de a fentebb említett erényei miatt egy rendkívül értékes tagja a keretnek. Nem véletlenül kelt ki korábban José Mourinho is amiatt, hogy még a Van Gaal érában megvált tőle a Manchester United. A portugál ugyanis imádja az ilyen játékosokat.

A meccs embere címet Aaron Ramsey kapta, méghozzá megérdemelten. Sokkal fegyelmezettebben játszott, mint a korábbi mérkőzéseken, Xhakával párban pedig remekül oldották meg a középpályás védekezést. Ezzel együtt pedig még mindig ő járt legközelebb a győztes gólt megszerzéséhez is.

Bár a Chelsea ebben a formában ismét kellemesebb ellenfél volt annak az Arsenalnak amely leginkább a nagy tempót diktáló, rendkívül agresszív letámadást alkalmazó csapatok ellen szokott szenvedni (khm Liverpool, khm Tottenham…), mégis muszáj őket megdicsérni, mert a gól nélküli döntetlen ellenére is a szezon eddigi legérettebb teljesítményét sikerült letenni az asztalra.

Egy kis nyugalom (Arsenal – Bournemouth 3-0)

Aligha akad olyan akinek nem volt tele a töke mindennel az utóbbi pár hétben mindennel ami csak egy kicsit is kapcsolódik az Arsenalhoz. A Stoke elleni vereség után a Liverpool elleni bekapott négyes mellett a közhangulatnak az átigazolási időszak utolsó napjait jellemző káosz sem tett éppen jót, ráadásul a válogatott szünet miatt jó két hétig ott lehetett mindenkiben a tehetetlenség és a csalódottság érzése, úgyhogy épp ideje volt már, hogy újra elkezdődjön az igazi futball, és valamelyest tovább tudjunk lépni. Na és láss csodát, mintha csak a házi orvos írta volna fel, úgy jött a kényelmes 3 gólos győzelem a Bournemouth ellen. 

A két hetes szünetben mindenkinek volt ideje agyalni, így sokan már azt pedzgetették, hogy Wenger felhagy az előző szezon végén nagy sikert arató három védős rendszerrel, és ezeknek a feltevéseknek bőven megvolt az alapja. Eddig még nem játszottunk olyan meccset a szezon során amikor a mérkőzésen egy bizonyos pontján Wenger ne döntött volna úgy, hogy átáll valamilyen 4 védős szisztémára. Ezzel szemben a Bournemouth ellen ismét 3 középhátvéddel álltunk ki, ráadásul Alexis Sanchez kivételével a papíron legerősebb tizenegyünk kezdte a mérkőzést, ráadásul mindenki a számára legmegfelelőbb poszton szerepelt. Nem is olyan nehéz ez, ugye?!

A Bournemouth szintén 3 belső védővel, de egy jóval defenzívebb 5-4-1-es hadrendben vágott neki a meccsnek, ráadásul értelmezhető támadást egészen addig nem tudtak vezetni, amíg az Arsenal már szinte teljesen le nem rendezte a meccset. Emellett a védekezésük sem állt épp biztos lábakon, az Arsenal főleg a széleken vezetett veszélyes támadásokat, ahova a Bournemouth részben tudatosan is próbálta terelni a hazai csapatot.

A Bournemouth középpályásai szűken helyezkednek, így Defoe-val együtt teljesen elzárják Granit Xhakát a csapattársaktól, az Arsenal pedig kénytelen a szabadon hagyott szélek irányában építkezni.

Köszönhetően a Bournemouth középpályás védekezésének, az Arsenal legerősebb passzkapcsolatai a középhátvédek, illetve a szélső középhátvédek és a szányvédők között alakultak ki. Granit Xhaka pedig látványosan kevés labdát kapott közvetlenül a védelemtől.

 

Az Arsenal azonban rendkívül jól használta ki a szélek adta a lehetőségeket, és a bal oldalon szinte mindig létszámfölényes helyzetet tudtak kialakítani a Bournemouth játékosaival szemben. Ebben Aaron Ramsey kulcsszereplő volt, hiszen az ő megfelelő helyezkedése kellett ahhoz, hogy a labda körül mindig előnybe kerüljenek az Ágyúsok.

Ramsey pozíciója egyrészt lehetőséget teremt a vonal melletti gyors labdajáratásra, aminek a végén Kolasinac gólt érő beadásig jut, másrészt lehetővé teszi, hogy Welbeck magasan helyekzedve lekösse a középhátvédet, és a beadás után Lacazette-el együtt megosszák a védelem figyelmét.

Az Arsenal általában jól teljesít azon csapatok ellen, amelyek a három védős játékrendszer valamely formáját alkalmazzák, mert ez remek lehetőséget kínál arra, hogy széleken bontsák meg az ellenfél védelmét. A Bournemouth ellen ráadásul az ellenfél letámadásainak semlegesítésére is a bal oldal túltöltését választotta Wenger csapata.

Az Arsenal többnyire a jobb oldalon adogatott a saját térfelén, a középpályáról hátra adott labda pedig elindítja a Bournemouth letámadását. Ezt pedig az Arsenal a másik oldal felszabadítására használta fel.

A labda egészen Cech kapusig kerül hátra, Arter és Defoe pedig zárja a passzsávokat a középhátvédek elől, de a labda már megy is a bal oldal irányába.

 

A hosszú labdával az Arsenal sikeresen átjátszotta a Bournemouth védelmi vonalát, ráadásul a labda körül 4 az 1 elleni helyzetet alakítanak ki, így drasztikusan növelve az esélyt arra, hogy a fejpárbaj után ők vezethessen támadást. Ez meg is történik, az akció végén pedig Kolasinac lövését kézzel blokkolja a Bournemouth védője.

Külön érdemes még kiemelni a két csatárt, Welbecket és a Lacazette-t is. Előbbit nyilván a két gólja is a gólpassza miatt, utóbbit pedig a remekbeszabott csavarása okán, ami a második találatot eredményezte. A két játékos ráadásul végig remekül kombinált a meccs folyamán, és egymás adottságait is jól egészítették ki. Lacazette egyébként sokkal jobban hasonlít Giroud-ra, mint azt várni lehetett. Honfitársához hasonlóan Lacazette is legtöbbször a labda irányába mozog keresve a kombinációs lehetőségeket, de természetesen sokkal lendületesebb játékos, aki képes kis területen is cselezni, ellenben Giroud fejjátéka nincs meg benne. Ennek is köszönhető, hogy Welbeck remek partner a számára, és érdekes lesz megnézni hogyan alakul majd a kapcsolata Alexis Sanchezzel.

Az Arsenal végül tehát kényelmes győzelmet aratott úgy is, hogy az utolsó 10 percet Coquelin sérülése miatt emberhátrányban kellett lejátszaniuk, és maga a játék is tartalmazott bíztató, sőt helyenként látványos elemeket. Ugyanakkor az eddig megszokott hibák továbbra is jelen voltak. Néha teljesen indokolatlanul sikerült kiüríteni a középpályát, és ezzel U alakú céltalan labdajáratást kialakítani, ami labdavesztés esetén is több veszélyt hordoz magában. A Bournemouth viszont ezúttal még csak nyomokban sem tartalmazott annyi minőséget, hogy ezt képesek lehettek volna kihasználni. A vasárnapi Chelsea elleni meccs ennél már jóval komolyabb kihívás lesz, és bár Wenger az utolsó két meccsen látványosan lenyomta Contét, nem lenne meglepő, ha az olasz mester pont emiatt elővenné a Tottenham ellen is látott 3-5-2-es szisztémát.

 

 

 

Utolsó szalmaszál (Arsenal – Manchester United 2-0)

Egy dolog biztos volt az Arsenal – Manchester United rangadó előtt. Mindkét csapatnak győznie kellett ha az utolsó meccseknek még TOP4-es reményeknek akartak nekivágni. Mivel a Manchester Unitednek az Európa Liga révén még más úton is van esélye a Bajnokok Ligája indulásra, így egyértelműen az Arsenal számára volt fontosabb a találkozó ami a két kezdőcsapaton is érzékelhető volt. Arséne Wenger az elérhető legerősebb tizenegyét küldte a pályára, míg Mourinho Pogbát, Rashfordot és Baillyt is pihentette a kulcsjátékosai közül, a jobbhátvéd posztra pedig a fiatal Tuanzebét jelölte. 

Jose Mourinho egyébként is szeret megúszásra játszani az Emiratesben, ahol eddig minden meccsen döntetlent ért el aktuális csapatával, de erre most ürügye is bőven volt. Így nem meglepő, hogy a rangadókon egyébként is rendkívül defenzív Manchester United rendkívül óvatos taktikával állt ki a mérkőzésre. A csapatuk két szélén ugyan két elsősorban támadó kvalitásairól ismert játékos kezdett Mkhitaryan és Mata személyében, de az ő feladatuk is elsősorban a szélek levédekezése volt az Arsenal szárnyvédőivel szemben. Eközben a pálya közepén Rooney, Carrick és Herrera egymáshoz közel helyezkedve a lehető legkisebb szabad területet igyekeztek hagyni a pálya közepén, ami miatt Özil és Sanchez is rendkívül mélyre kényszerült.

Mivel a Manchester United nem is próbálta letámadni az Arsenal hátsó sorát, így a két oldalsó bekk Monreal és főleg Holding is könnyedén tudta felhozni a labdát akár az ellenfél térfelének a közepéig is, ott viszont elkezdődtek a gondok.

A négy védő egymáshoz közel helyezkedett, miközben a két szélső visszazár a szárnyvédőkkel egy 6-3-1-es felállást kialakítva ezzel. A United három középpályása szintén egymáshoz közel helyezkedik, miközben egy Arsenal játékos sem helyezkedik a védelmi vonalak között.

Nézzünk erre egy szituációt a mérkőzésről:

Emellett az Arsenal labdajáratásai is kifejezetten lassúak voltak a rossz pozíciós elosztás miatt: a félterületben – főleg a bal oldalon csak nagyon ritkán akadt összekötő ember a pálya két része között, így Manchester United játékosainak bőven volt idejük a megfelelő irányba tolódni.

Épp a fentieknek köszönhetően ezen a meccsen sem záporoztak az Arsenal helyzetek. Legtöbbször akkor alakult ki veszélyes lehetőség, amikor Aaron Ramsey a középpályáról beindult az ellenfél védelme mögé. Az ilyen harmadik emberes elmozgásokat kifejezetten nehéz lekövetni, így ebből ziccerig is eljutott az Arsenal. A walesi középpályás egyébként is a legjobb meccsét játszotta az idei szezonban. A jó ütemű beindulások mellett kialakított egy helyzetet, és 3 szerelést valamint egy labdaszerzést is bemutatott. A statikusan játszó Arsenalban kulcsfontosságú volt a jelenléte.

A gól mégsem egy Ramsey beindulás után, hanem Granit Xhaka szerencsés távoli lövése után született meg. Rá pár percre Oxlade-Chamberlain tankönyvi beadása és Welbeck fejese pedig le is zárta a meccset. Mourinho hiába küldte be Lingardot és Rashfordot, a Manchester United nem tudott üzemi hőfokra felpörögni, a Holding és Koscielny által vezetett védelem pedig minden akadállyal megbirkózott. A két gólos előny tudatában már az Arsenal sem erőltette túlságosan a támadásokat, tudván, hogy a 3 pont most mindennél fontosabb.

Ezzel a győzelemmel még mindig pislákol egy halvány kis reménysugár a BL hely megszerzésére, de tudván, hogy a következő két meccsünket a Southampton és a Stoke City ellen játsszuk idegenben, túl sok dologban nem bízhatunk. Az Arsenal az utolsó 10 idegenbeli bajnokiján mindössze 7 pontot szerzett, a Soton és a Stoke pedig általában nem bizonyulnak szívélyes vendéglátónak, ha az Arsenalról van szó.

Jövőre sem leszünk bajnokok, justsayin’

Miközben éppen a szokásos nyári netharcban a halál faszára küldi egymást az IN-OUT oldal az igazolások, pontosabban a nem létező igazolások miatt, és már ott tartunk, hogy Wenger a világ 20 legjobb edzőjének listájára sem fér fel, megfeledkezünk a leggyűlöltebb témánkról – arról a témáról, amely egyrészt a legfőbb letéteményese annak, hogy az Arsenal az elmúlt 12 évben nem nyert bajnoki címet, másrészt pont az a kérdéskör, amivel jellegéből fakadóan semmit nem tudunk kezdeni, csak a tenyerünkbe temetni a képünket, miközben arról álmodozunk részletgazdagon, hogyan véreztetnénk ki egy koala-farmot.

Igen, a sérülésekről van szó. Azért olvass csak tovább.

Arra, hogy miért nincs semmi közünk egy BL-címhez nagyon egyszerű a válasz. Leginkább azért, mert nem nálunk játszanak a világ legjobb focistái, valódi klasszisból is nagyon maximum 5 focistát tudunk említeni az Arsenalnál: Cech, Koscielny, Coquelin, Özil és Alexis. Továbbá szükségeltetik egy ilyen sikerhez jó adag szerencse is az adott szezonban, nem véletlenül nem tudta még megvédeni a BL-címét egyetlen csapat sem, hiába a nagyon erős játékoskeret és a csudaszép futball.

Na most szerencséből szintén nem áll jól az Arsenal, főleg akkor, ha a mindenkori sérüléseket nézzük…

…mármint mondhatnánk ezt akkor, ha szerencse kérdése lenne az, hogy lesérülnek-e a kardinális focistáink minden szezonban, de mivel minden alkalommal megtörténik, ez már inkább tény, semmint egy előre nem látható, szerencsétlen egybeesés. Ellenben nagyon úgy néz ki, hogy a probléma kiküszöbölhetetlen, és ezen láthatóan az sem segített, hogy magunkhoz csábítottuk a világ legjobb erőnléti edzőjét, Shad Forsythe-ot. Egy rendszerszintű defektről beszélünk, ami minden jel szerint egy láncreakció, magyarul a komplett edzői kar nyakig szaros a dologban.

debuchy_3145890b

Az Arsenalnál egy átlagos (értsd: minden kibaszott tetves kurva mocskos gecis) szezon úgy néz ki, hogy 2 hónap bajnoki meccseinek pontjait nem szerzi meg a csapat emiatt. Pedig, és most koncentrálj nagyon erősen: ha ez csak egyetlen hónap lenne, akkor az elmúlt 12 évben legalább háromszor ünnepelhettünk volna bajnoki címet, ugyanis biztos neked is feltűnt már, hogy átlagban 10-től 15-ig terjedő pontmennyiségben vagyunk lemaradva az első helytől egy idény végén. Tökmindegy, hogy milyen csatárokkal, középpályásokkal és védőkkel ugrunk neki egy szezonnak, tökmindegy, hogy milyen taktikával és játékrendszerrel, ez a trend nem változik.

Az első ilyen a hónap a minden évben óramű pontossággal és kíméletlen kegyetlenséggel lesújtó, rettegett november.

Függetlenül attól, hogy milyen nemzetközi tornákon vesznek részt a futballistáink, hogy milyen játékosoktól válunk meg, és hogy milyen játékosokkal gazdagodunk egy nyári átigazolási etap folyamán, novemberig rendszerint a Chelsea-n kívül mindenkit meg tudunk verni (ez alól persze kivétel volt az az idény, amit egy nagyon pofás 8-2-vel nyitottunk). Ilyenkor szoktuk elhinni. Aztán jön 2-3 kardinálisan fontos sérülés, és 30 napig kóválygunk a pályán, miközben nyeljük be a nagyobbnál nagyobb zakókat a bajnokságban, valamint a BL-ben egyaránt, és fogalma sincsen senkinek sem arról, hogy milyen sportot is űzünk valójában, hogy van-e bármi elképzelés a játékunkban, továbbá a végkonklúzió, hogy Wenger miért nem takarodott már el Grönlandra?

Ilyenkor a pofonok közepette általában jön egy játékos, aki a hátára veszi a csapatot, ezt az utóbbi években a Sánchez – Özil kettős vállalta magára (mivel hol az egyik, hol a másik volt éppen sérült), és úgy decemberre ezáltal és a többiek, főként kiegészítő emberek felfejlődésével sikerül is észhez térni, és újra elkezdeni begyűjteni a 3 pontokat. A probléma ezzel mindössze annyi, hogy a december a legsúlyosabb hónap a Premier League-ben, köszönhetően a Boxing Day nevű überbrutál (faszságnak) sorozatterhelésnek, amit egy olyan január követ, ahol a bajnoki meccsek mellé megérkeznek az FA Kupa összecsapások is, amelyek esetében sajnos nem tehetjük meg azt, hogy félvállról vegyük őket, és mondjuk már rögtön január első hetében kizúgjunk belőle – hiszen reálisan nézve még mindig az FA Kupa az egyetlen olyan komoly cím, amit egy adott szezonban elnyerhetünk a körülményeinknek köszönhetően.

puzzle-pieces-bw-001

Akik ebben a két hónapban húzták az igát, azok szép lassan elkezdenek kifáradni, a helyükre a sérülésekből érkezők meg formán kívül vannak, és úgy rendszerint februárra, legkésőbb márciusra darabokra hullik szét az egész, amúgy is gyenge lábakon álló szarkupac, ami már végzetes, ami már nem fér bele, és nem csak a bajnoki címtől kerülünk elérhetetlen távolságra, de általában a kupákból is kizúgunk az év harmadik hónapjának végére. Májusra meg marad mindössze a seggtörlésre elegendő a St. Totteringhams Day, nyilván ez alól kivétel volt a 2014-es és a 2015-ös év, amikor még emellé sikerült 1-1 FA Kupát a vitrinbe rakni.

Külön kiemelném, hogy ez a 2 hónap pauza akkor sem fér bele, amikor az összes nagy csapat döglődik, mert akkor meg jön egy olyan jól összerakott gárda, mint a Leicester, amelyik csak egy sorozatban érdekelt, és emiatt csak minden második nap tartanak edzést, osztán szépen behúzzák a bajnoki címet.

Az okokat kutatva simán és egyszerűen kijelenthetjük, hogy sem fizikailag, sem pedig mentálisan nincsen felkészítve ez a csapat annyira, hogy átvészelje ezeket a időszakokat, és mondjuk a 2 pislogással töltött hónapból valahogyan csak 1 legyen. Ezért kollektív felelősség terhel minden egyes alkalmazottat a klubnál, Arséne Wengertől át egészen az üres tekintettel meredő recepciósig. Sem a sérülések elkerülésére tett erőfeszítések nem elég hatékonyak, sem az ezekből való rehabilitálódás és erőnlétbe kerülés nem zajlik a megfelelő ütemben, sem a visszatérés utáni formába lendülés. Vélhetően a komplett edzésterv hibádzik valahol nagyon randán, és ezért egyetlen ember semmiképpen nem tehető felelőssé, mivel egyszerre baromi sokan foglalkoznak 1-1 játékossal egy topklubnál.

A megoldásokat kutatva meg… Hát a fasz tudja igazából. Az biztos, hogy semmiképpen nem szabad olyan – mondjuk ki – hasznavehetetlen játékosokat éveken keresztül istápolni, mint amilyen Diaby vagy Rosicky volt, vagy mint amilyen Wilshere éppen, de sok szempontból közéjük sorolható Ramsey, Walcott, Oxlade, Gibbs és Welbeck is (tehát szinte a komplett brit vonal), akik legjobb esetben is csak fél szezonos játékosok – csak ezek meg olyan emberi és érzelmi döntések, amelyekben nem könnyű meghozni a megfelelőt, valahol mindkét eset fájdalommal jár. Mondhatnánk azt is, hogy mélyítsük a keretet, hozzunk még és még olyan játékosokat, akik a padról beállva minőségében tudnak pótolni 1-1 fontos játékosunkat a kidőlésének során, csak hát nem sok olyan minőségi játékos van, aki szívesen jön padozni, ráadásul a padon ülve viszonylag nehéz formába kerülni. Végső ún. megoldásként feljöhet még a komplett edzői- és mindenféle másik kar cseréje, de abba egy olyan filozófiai-, pénzügyi-, és szakmai alapokon nyugvó klub, mint amilyen az Arsenal, több mint valószínű, hogy belerokkanna, és rohadt hosszú lenne az út visszafelé, ha egyáltalán reálisan lenne ilyen út a mostani futballban. 22-es csapdája.

Véleményem szerint nem azért nem igazolunk 50-60-70 milliókért klasszis játékosokat, mert nincs rá pénzünk vagy nem akarnánk, hanem mert az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva maximálisan fennáll annak az esélye, hogy novemberre lesérülnek, és így viszont rendkívül rossz pénzügyi befektetések egy önállóan gazdálkodó klub számára. Továbbmegyek: nagy valószínűséggel nem azért nem az Arsenalt választják a klasszis játékosok többségében, mert nem egy nagy klub, mert nem játszik tetszetős futballt, mert nem érzik azt, hogy fejlődhetnek ennél a klubnál, hanem azért, mert a fenti tények ismeretében tisztában vannak azzal, hogy előbb-utóbb megsérülnek nálunk, és korántsem biztos, hogy utána jól lesznek összerakva, márpedig egy valóban kiemelkedő focistának ez még a sikereknél és a pénznél is sokkal fontosabb. Ezért van az, hogy azt érezzük, hogy mindig csak érdeklődünk (ha…) 1-1 klasszis után, akik végül máshol kötnek ki.

Orbitális szerencse kell az Arsenal bajnoki címéhez jelen felállásban, érkezzen erősítésként bárki, bármilyen posztra. Tudom, tudom, az én kurva anyámat, hogy mindezt leírtam. Igazad van. További kellemes nyarat, nacsá!

Mit jelent az Európa-bajnokság az Arsenal számára?

El kell mondjam, igazán nagy csalódás volt számomra ez az Eb, a magyar meccsek jelentették az igazi felüdülést, pláne, hogy azon szerencsések közé tartoztam, akik a helyszínen tekinthették meg a meccseket. Nem csupán azért volt csalódás, mert egy olyan csapat nyerte a tornát, amely a lejátszott 720 percéből mindössze 73-at töltött előnyben, hanem mert hiába a 24 csapat és a több meccs, mégis egy kezemen meg tudom számolni azokat, amelyeket igazán élveztem. Ezek közé tartozott például egy Svájc-Albánia, ami talán messze az egyik legunalmasabbnak ígérkezett, mégis pozitív csalódás volt. Lehet mutogatni a felhígult mezőnyre, de valószínűleg előbb néznék végig egy Sp?rs-Stoke meccset, miközben a golyóim és a székem közé ragadt egy sündisznó, mint hogy újranézzem az olasz-német, horvát-portugál vagy éppenséggel a portugál-francia meccset.

Az Eb előtt focirajongóként természetesen megpróbáltam megjósolni a főbb eredményeket:

  1. Biztos voltam benne, hogy a fő favoritok a franciák, és maximum ők tudják elveszíteni. Számomra ezért is volt pozitív lépés Benzema és Ben Arfa kihagyása, ha előbbi mellőzése azt is jelenti, hogy Giroudról sajnos még mindig nem látott napvilágot egyetlen kettyintős felvétel sem. Azt hiszem bejött a tippem.
  2. Sokan várták meglepetéscsapatnak Belgiumot, de a világranglista második helyezettjének jó szereplése mióta lenne meglepetés? Az én választásom Walesre esett, bár várakozásaim szerint pont a franciáknak kellett volna őket megállítani a negyeddöntőben. A tippem itt sokszorosan bejött, nem gondoltam volna, hogy elődöntőig menetelnek.
  3. Úgy gondoltam, hogy Magyarország Izlanddal fog harcolni a harmadik helyért, míg az osztrákok könnyen nyerik a csoportunkat. Szerencsére, ebben az esetben hatalmasat tévedtem.

Igazából most az Eb után jövök csak rá, hogy mégis mik voltak a jóslataim hátterében lévő gondolatok. Peet sokkal jobban el tudja mondani, hogy mégis hogyan változott meg a labdarúgás az elmúlt pár évben, hiszen ő legalább ért is a focihoz. Ezen az Eb-n elcsépelt mondandó lett már a labdabirtoklás fontosságának csökkenése, illetve a meghatározó csatárok és irányítók hiánya, lehet ez a torna volt az elmúlt évek változásainak csúcspontja.

Plan-B-1170x780-1170x780

Ha jobban belegondolunk, sokkal inkább divatba jött a kaputól 20 méterre felhúzott két vonalas védekezés a büntető terület szélességében, aminek két komoly következménye volt a támadójátékra. Az első, hogy a csatárok körül elfogyott a levegő, a második pedig, hogy az irányítók hátrébb kényszerültek. Voilá, el is érkeztünk a mezőnycsatár és a mélységi irányító megnevezésekhez.

Ezzel egy időben a támadásokban felértékelődött a támadó szélsők szerepe, elég csak arra gondolni, hogy az elmúlt évek meghatározó támadóinak többsége (általában) szélről indulnak, köztük Messi, CR, Robben, Ribery, Bale, Hazard vagy éppenséggel Sánchez. Ezzel a szélsők már inkább közvetlen veszélyt jelentenek a kapura, és megnyitják a széleket a felfutó szélső hátvédek előtt. Szóval adottak a gyors szélső hátvédek, a kapura közvetlen törő szélsők, a mélységbe szorított irányítók (Kroos, Pirlo éveinek végén, Xabi Alonso, Cazorla), az erősebb testfelépítésű csatárok, és mindjárt megkaptuk egy kontrázó csapat alapjait – ezt még hintsük meg egy védekező középpályással, és leírtuk a csapatok 90-95%-át. Érdemes megjegyezni azonban, hogy pont a fent említett játékosok nem játszanak alapvetően kontrázó csapatokban, viszont kitűnően alkalmasak hozzá.

A cél az ellenfél minél gyorsabb megbüntetése, ha kimozdítja a helyéről a buszt, mielőtt még szépen visszaparkolnának vele, és míg a nagycsapatok ezt egyik taktikai elemként használják, a kiscsapatok leginkább egyetlenként.

Ha jobban belegondolunk, akkor mindössze két csapat tért el ettől a taktikától és felállástól drasztikusan (spanyol, német), míg a francia, belga, angol, horvát válogatottak inkább felemásak voltak. Az angol nagyon jó kontracsapatként állt fel, aztán végigdominálták meccseiket, amiből igazából leginkább egy helyben toporgás lett a vége, de mit várunk attól a csapattól, ahol a kezdő támadótrió mindhárom tagja alapvetően önző. Talán nincs is annál unalmasabb, mint amikor két csapat kontrára játszik egymás ellen, és hát a meccsek többsége ilyen volt ezen az Európa-bajnokságon. Kontrázni ugye csak azt lehet, aki támad, de ha senki se támad, akkor senki se kontrázik, a nézőknek marad tehát az ivás, illetve Útwenger posztokon való röhögés.

137295

Érdekes fejlemény azonban, hogy a kontrák lehetőségeinek elveszésével egyre több pozíciós játékba kényszerülnek bele a csapatok, így egyre több csapatban szorítja ki a védekező középpályást egy olyan keménytökű játékos, akit nem zavar a pattogó labda, ez lehet a fő indok Xhaka leigazolása mögött is, hiszen egyszerűen nehéz elvárni már egyetlen mélységi irányítótól, hogy feltörje a védelmet. A több labdabirtoklásra törekvő csapatok (Barcelona, Real Madrid, United, PSG) esetében ez már régen megfigyelhető. Érdemes amúgy megnézni a magyar csapatot, ahol a két hátravont játékos Gera és Nagy volt, akik védekezésben is kimagaslót alkottak, de szinte gyönyör volt élőben látni, ahogy át tudták játszani az ellenfél letámadó játékosait, és még a korábbi Storck-Dárdai meccsekhez képest is sokkal többet volt nálunk a labda.

Lehet ezekkel az állításokkal vitatkozni, azonban az Arsenal esetében több tanulságot is le lehet vonni.

Egyértelműnek tűnik, hogy a Guardiola Barcelonája által előadott tiki-taka igazi antitézise lett a kontrákra való játék, és az elmúlt időszakban több nagy csapat is tökéletesre fejlesztette. Mourinho csapatai és Klopp Dortmundja igazán híres volt a kontrákról, bár mindkettő képes volt gyors, nyílt, gólra törő támadójátékra is, amelynek alapja volt az azonnal letámadás. Ilyenkor a kontratámadás igazából már az ellenfél kapujától 30 méterre elkezdődhetett, lényeg, hogy ne legyen felállt védelem. Kicsit utóbbi felé mozdult el Heynckes Bayernje, amely ellentmondást nem tűrően gázolt át mindenkin 2013-ban. Mi sem mutatja jobban az új taktika sikerességét, hogy a Real Madrid Ancelotti vezetésével egy évvel később az Allianz Arenaban porig alázta a már Guardiola vezette német csapatot, amely elsősorban a labdatartásra épített azzal a felszólalással, ha nincs az ellenfélnél a labda, nem is tud gólt lőni.

Az Arsenal számomra leginkább a felemás csapatok közé tartozik. Nem kérdéses, hogy a liga technikailag legképzettebb csapata, emellett a legutóbbi bajnoki évben a labdabirtoklásban is az élen végzett a csapat – mégis mindössze 65 gólt sikerült összehozni, ami a 2006-2007-es szezon óta a legalacsonyabb szám. Emellett látványosan jó a csapat kontratámadásban. A West Ham elleni 2-0 vereség alkalmával és a Southampton elleni 4-0-s vereség során 62%-ban, illetve 65%-ban volt nálunk a labda. A tehenesek otthoni 3-0-s alázásán, a csirkék megverésénél, és a City elleni hazai győzelem során végig az ellenfélnél volt többet a labda. Az Old Traffordon azonban már 61%-os labdabirtoklással sikerült kikapni a bociktól (gondolom ez a tehén ifi), és másik manchesteri vendégjátékunk esetében sem sikerült az első meccsnél több labdabirtoklást újabb három pontra váltani.

Az elmúlt szezonban feltűnően statikusak voltunk támadásban, amit lehet Cazorla hiányára vagy Giroud rossz formájára írni, de igazából már az első fél évben sem sikerült túlságosan meggyőző játékkal előrukkolni.

Mondhatnánk, hogy hát akkor miért nem állunk át kontrajátékra, de eléggé egyértelmű. Először is, nemigen fér bele a Papa filozófiájába, másodszor igencsak érdekes lenne a legképzettebb csapattal kontrákra játszani, harmadszor pedig, ettől még nem kezdenek el ellenünk támadni. Se Klopp, se Mourinho, se Conte nem ront neki az Arsenalnak, és igazából a csirkéken és a Cityn kívül kevés csapattól várhatunk el támadó fellépést. Akkor pedig még nem is beszéltünk az olyan kontrákra berendezkedő csapatokról, mint mondjuk a Southampton, West Ham, Watford vagy éppenséggel a Leicester City. Tehát igenis, nekünk kell lenni a legtöbb meccsen majd a kezdeményező félnek, és látva, hogy most már lassan minden csapat megtanul zártan védekezni, sokat kell javítanunk a játékunkon.

mesz

Először is szabaddá kell engednünk Özilt. Az új, zárt védekezés eredményeként a csatár mögötti poszt nem egy hálás feladat, Özil pedig egy kihalóban lévő faj utolsó messiása. Egyszerűen nem engedhetjük meg azt a luxust magunknak, hogy ne köré építsük a támadójátékunkat. Griezmann jelenléte a döntőben például csak azért tűnt fel, mert fehér volt. Ehhez meglátásom szerint szélesíteni kell a játékteret, és itt jön be az, amiért leginkább felemásnak érzem az Arsenalt.

Míg bal szélen Alexis az oldalvonal mellől tör kapura, addig jobb szélen a kezdő Ramsey inkább belül növeli a létszámot. Ez természetesen teret nyit a felfutó Bellerinnek, azonban egy jól kontrázó csapat ellen Mertesacker igencsak kiszolgáltatott lehet. Ramsey belépései erősítik belül a tömörülést, és inkább a statikus játék irányába hat, és nem tudjuk kihasználni azokat a képességeit, amiket megvillantott két évvel ezelőtt, illetve most az Eb-n. Kérdéses, hogy Xhaka érkezésével Cazorla visszakerül-e a kezdő csapatba, hiszen két mélységi irányító esetén félő, hogy úgy járunk mint a franciák, akiknél Matuidi tényleg teljes egészében eltűnt a pályán, miután neki nincs meg az a fizikai megjelenése, mint Griezmannak. Számomra amúgy érthetetlen, hogy Kanté beállításával miért nem szabadította fel Pogbát Deschamps, vagy esetleg miért nem jött be Cabaye vagy Payet középre, akik kicsit feljebb tudtak volna játszani.

Henry vezette le egyszer a SKY stúdiójában, hogy Guardiola taktikájának egyik legfontosabb eleme, hogy ameddig nem jutsz be a támadó harmadba, addig maradj a helyeden, onnan pedig lehet improvizálni. Henry esetében ugye ez azt jelentette, hogy ragadjon a baloldali oldalvonalra. Egyszer unatkozott, hogy nem jön felé labda, elmozdult befelé az összjátékba, gól lett belőle, Guardiola pedig szemrebbenés nélkül kapta le a szünetben, mivel nem tartotta be a taktikai utasításokat. Látszik tehát, hogy Guardiola esetében nagyon fontos a pálya teljes szélességének kihasználása, ami segíti a belső középpályások labdajáratását.

Ezért is gondolom, hogy Özil felszabadításához szükség lenne a jobb oldal kihasználására is. Az elmúlt években nálunk egy igazán elátkozott pozíció, hiszen Walcott, Ox, Campbell, Welbeck és Gnabry is csak felvillanásokra volt képes, mindent elmond, hogy az alapból középen világsztár teljesítményre képes Ramsey játszik ott, mert még így is ő azon a poszton a legjobb.

A fenti gondolatokból kiindulva nálam az átigazolási szezon legfontosabb eleme egy jobb szélső lenne. Igen, fontosabb, mint egy csatár. Nagyon kevés olyan csatár van jelenleg, aki tényleg minőségi előrelépést jelentene Giroud-hoz képest, és ők mozdíthatatlannak tűnnek. Bár Lukaku és Higuaín is jobb lehet, de nem vagyok erről teljesen meggyőződve, 50 millió euróért pedig mindenképp jelentős előrelépést kell felmutatnunk, nem csak egy pár gólos javulást. A mostani nagy sztár ugye Griezmann, de szerintem fizikálisan jelenleg nem alkalmas egy PL csapat csatársorának vezetésére, mivel képességekben elmarad egy Agüerotól és Suáreztől. Jobb szélről indulhatna, de a szélről való indulás nem nagyon jött be neki az Eb-n, a csatár mögötti pozíció pedig foglalt Özil számára. Mellékesen amúgy egy csatárra mindenképp szükség lesz Welbeck sérülése miatt.

int_160310_Extra_Time_Mahrez_or_Hazard

Ha mindenképp játékost kéne kívánnom jobb szélre, akkor az Eden Hazard. Nagyon rossz szezont futott, de Magyarország ellen megmutatta, hogy mire is képes. Általában bal szélről indul, de nem lenne gond neki átszoknia a jobb oldalra, és egy megfelelő taktikai utasítással igencsak hasznára lehetne a csapatnak. Szélről indulva már nem lenne akkora gond, ha befelé tör a labdával, mert egy jó csellel könnyen létszámfölényes helyzetet tudna kialakítani középen. Kétségtelen, hogy mélyen zsebbe kellene nyúlni, de a Chelsea BL-ből való kimaradása esélyt teremthet, pótlására a Kékek pedig visszacsábíthatnák Matát, aki biztos nem bontott pezsgőt Mourinho kinevezésénél. A másik ideális jelölt jobb szélre Mahrez lehet, aki fenomenális szezont tudhat maga mögött, és csak azért nem róla szólt az elmúlt év, hanem Vardyról, mert nem angol.

A másik kulcsfontosságú pozíció Koscielny párja. A francia helye megkérdőjelezhetetlen, és bár Mertesackernek nagyon jó adottságai vannak, de ebből az elmúlt egy évben viszonylag keveset mutatott, kontrák esetén pedig kifejezetten kiszolgáltatott helyzetbe tud kerülni. Gabrielnek bár megvannak a fizikai adottságai, hogy jó középhátvéd legyen, a szellemi adottságai azonban szerintem megkérdőjelezhetők. Erre a pozícióra talán még nehezebb lesz megfelelő játékost találni, bár ki gondolta volna, hogy Huth másodvirágzását (még inkább első) éli majd a Leicesterben. Ne felejtsük el, hogy mégiscsak egy olyan korban élünk, amikor Umtitiért valaki 25 millió eurót tett le az asztalra. Az angolok a jövőben Stonesra esküsznek, mint a PL meghatározó játékosa, és ha fejlődni akar, akkor mennie kell az Evertonból. Azonban elég gyenge évet zárt ő is, és a klub is, az Eb-n pedig egy percet sem kapott, valószínűleg Sol Campbell nagy örömére, aki szerint túl sok hibát vét. Suboticról szólnak még a pletykák, aki mindenképp egy olcsó opció lehet, ám kérdéses, hogy tényleg előrelépést jelentene, nem vagyok meggyőződve róla.

Igazából a célom úgysem az átigazolási fantáziában való mély elmerülés, mert hát végül Papa knows, csak hát amikor az esti fogmosás után az ágyunknál térdelve bajnoki címért imádkozunk, akkor jó tudni, hogy mégis mit kérünk. Nem is tudom már, hogy Moyes vagy Van Gaal pénzszórásánál mondta Wenger, hogy egy átigazolási időszakon belül háromnál több játékost a kezdőbe nem nagyon érdemes igazolni, mert nehéz lesz beépíteni őket. Xhaka már egy, és miközben az Arsenal drukkerek többségében ordítanak egy csatárért, aki 70 millió euróért jó esetben 10 góllal többet lő az év során, én inkább fektetnék be egy olyan jobb szélsőbe és középhátvédbe, akikkel a játékunk fel tudja venni a versenyt a következő évben várható taktikai háborúval, és képesek hozzájárulni ahhoz, hogy Wenger játékfilozófiája bajnoki serleget eredményezzen.

#vegyükmeg

Thierry Henry korábban úgy fogalmazott, hogy “egy Olivier Giroud-val nem lehet Premier League-et nyerni.” Nabazmeg, azért ez megállapítás nem hatott az újdonság erejével, Titto.

De mi van akkor, ha két Olivier Giroud-val futunk neki a szezonnak? Mármint nyilván nem lehet még egy ilyen méretű brét fehér ember nadrágjában találni (ha igen, akkor pozíciótól függetlenül mindenképpen #vegyükmeg), szóval a kérdés inkább úgy szól, hogy mi van akkor, ha klasszis csatár helyett szerzünk még egy majdnem klasszis csatárt? Nem olyan csatárt, mint Walcott, hanem mondjuk olyat, mint egy egészséges Welbeck – bár ez a mondat valójában nem létezik egyik említett játékos vonatkoztatásában sem, mintha csak azt írtam volna, hogy sztahanovista Arshavin és sakkmester Gervinho.

Wengernek vérében van géming és a szenvedély, ettől fogva nagyon jól nyomja a Játék határok nélkül-t, meg a Játék csatárok nélkül-t is, de több mint valószínű, hogy a Gazdálkodj okosan! táblájánál is bugyogó fossá verne mindenkit. Azonban nehéz az élet csatárok nélkül, főleg nekünk, Arsenal divatoknak, mert hát miénk minden idők legjobb csatára, apró bibi a történetben, hogy már nem lép pályára tétmeccsen, csak U-korosztályos edzéseken. Azóta meg csak tovább nehezedett egy kicsit a történet, mióta kiderült Jamie Vardyról, hogy betegesen retteg a hüllőktől, fajon belül is főként a kígyóktól – ezek szerint az “Ez itt a Paradicsom.” hívószóra xhak a legkeményebb ront be kevlárban Ádámhoz és Évához azzal a felkiáltással, hogy “Ez meg itt a cukkinim.”

Na most akkor egyszer és mindenkorra elmondjuk neked azt, hogy kit és miért vegyünk meg, meg miért ne, és utána hagyjuk a kérdést a picsába.

Cristiano-Ronaldo

Cristiano Ronaldo

Miért #vegyükmeg? Wenger egyszer már megtette, ergo ki van fizetve, ráadásul reálértéken.

Miért ne? Bőven elég, ha csak Cazorla lövi szét a lelátót szabadrúgásokból.

zlatan-ibrahimovic_3577331b

Zlatan Ibrahimovic

Miért #vegyükmeg? Több köcsögöt az Arsenalba!

Miért ne? Egy vén fasz, biztos, hogy nem bírná a próbajátékot nálunk, mint ahogyan a már meglévők sem bírják.

Torino FC v SSC Napoli - Serie A

Gonzalo Higuaín

Miért #vegyükmeg? Ez a barom úgy néz ki képes lenne elmenni a Liverpoolba, nem hagyhatjuk, hogy ennyire kiszúrjon magával az utolsó éveire.

Miért ne? Nehogy már egy olyan valakit vegyünk meg, aki képes lenne elmenni a Liverpoolba.

Mario-Gómez-García

Mario Gomez

Miért #vegyükmeg? Nincs apelláta, ezért a dalért.

Miért ne? Házibuli Attila olcsóbban haknizik, márpedig sem kinézetben, sem futballtudásban nincs túl nagy delay a két fácán között.

messilays

Lionel Messi

Miért #vegyükmeg? Állítólag komoly esélye van arra, hogy valamikor a jövőben Aranylabdát nyerjen.

Miért ne? Az adósok börtönében maximum aranyeret lehet nyerni.

gareth-bale-34636

Gareth Bale

Miért #vegyükmeg? A majmok könnyen taníthatóak, szóval ha kapna egy kifestőt a megfelelő rajzkészlettel, elvileg meg tudná jegyezni, hogy London piros.

Miért ne? Azért ez nem olyan biztos.

Juventus FC v Bologna FC - Serie A

Alvaro Morata

Miért #vegyükmeg? Peet nagyon szereti és megérdemelné.

Miért ne? Én meg nem, ex-juvés, folytassam?

suarez2

Luis Suárez

Miért #vegyükmeg? Wengeren nem az látszik, hogy túlzottan sok húst fogyasztana, ergo biztos, hogy le tudná szoktatni erről Suárezt is.

Miért ne? Gránit Kapitány az első edzésen kiverné a fogait, úgy meg csak szopni tudna már.

jamie-vardy3_35303_3551503b

Jamie Vardy

Miért #vegyükmeg? Hogy tudja, hol lenne a helye.

Miért ne? Hogy tudja, hol van a helye.

szalaiádám

Szalai Ádám

Miért #vegyükmeg? Mert magyar, és így nem juthat el Madridig, Puskás is Lisszabonba indult, csak előbb szállt le a gépe.

Miért ne? Tele lennénk trollokkal, ha minden gólja után kiírnánk, hogy Rekop Gyuri, szopj egy faszt! – márpedig így tennénk.

neymarpants

Neymar Junior

Miért #vegyükmeg? Azt mondják róla, hogy ő a legújabb Pelé.

Miért ne? Hát vélhetően látod, hogy valójában csak egy nyeszlett kis köcsög, nem?

karimbenzema

Karim Benzema

Miért #vegyükmeg? Aki nem nézne meg egy forró szexvideót Özilről és Flaminiről, az ki van rúgva!

Miért ne? Mert nem férne be.

Átigazolási tervezet 2016

Mikor egy szurkoló komolyabban nekiáll a nyári átigazolási szezon előtt, hogy megvizsgálja mégis kikkel erősödhetne kedvenc csapata, akkor az első kérdések egyike, amit feltesz az a szokásos „Mégis mennyit költhetünk?” kérdésköre. Látva a tavalyi nyarat, a hiányposztokat, a klub gazdasági teljesítését, erre idén nagyon egyszerű a válasz: sokat vagy rengeteget.

Who’s your Daddy!?

A szezont mindenki a maga vérmérséklete szerint értékelheti, de talán abban megegyezhetünk, ha összességében nézzük az idényt, akkor semmiképpen sem lehet pozitív. Úgy vélem az előrelépéshez szemléletváltáson kell átmennie a klubnak és így a menedzsernek is, ami meg kell, hogy látszódjon az átigazolási politikában. Arra gondolok, hogy:

  • Fel kell hagyni az úgynevezett „babusgatással”, a nem igazolunk XY fiatal játékos elé politikával (mert akkor ő kevesebb lehetőséget fog kapni, ezzel nehezítve a fejlődését ésatöbbi).
  • Szintén fel kell hagyni azzal, hogy egyes játékosok múltban teljesített jó időszakaiba kapaszkodva áltatjuk magunkat a valós megítélésük kapcsán.

A világ hetedik legtöbb bevételével rendelkezünk, és a Forbes az ötödik legértékesebb futball klubjának értékeli az Arsenalt. Viselkedjünk eszerint, és a keret tagjaitól elvárt követelményeket is ehhez mérten húzzuk meg. Olyan játékosokat kell igazolni, akik komoly előrelépést jelentenek a mostani alul teljesítőkhöz képest, és nem olyanokat, akik csak versenyhelyzetre kényszerítik őket. Azoktól, akik semmilyen mértékben nem tudnak megfelelni ezeknek az elvárásoknak, egyszerűen meg kell válni.

És akkor ennek tudatában vegyük szépen sorra most a hiányposztokat…

danny-welbeck-goal-celeb-olivier-giroud-theo-walcott-arsenal-leicester-city_3416366

Csatárok

Tudom, hogy nem szabad ilyet leírni, de Welbeck 9 hónapos sérülése (ami tudjuk jól, hogy egész éves lesz) a lehető legjobbkor történt. Végre megteremtette azt a helyzetet, hogy ne csak minőségben, de mennyiségben is bajban legyünk ezen a poszton. Ha ehhez hozzávesszük Walcott egész éves kvázi értékelhetetlen teljesítményét, és Giroud négy(!!) hónapos gólcsendjét a bajnokságban, akkor a Napnál világosabb, hogy a csatárposzton komoly upgrade-et kell véghezvinni a nyáron, ez az átigazolási időszak legfontosabb feladata. A helyzetünket nehezíti, hogy kimondott világsztár nincs a piacon. Szerintem mindent elmond a felhozatalról, hogy legközelebb ehhez a státuszhoz Higuaín áll, akiért 40-50 (de olvastam már 60) millió fontos összeget remél a Napoli. Nem tudnék ideális jelöltet mondani, mert mindenkivel szemben komoly kérdőjelek merülnek fel bennem – szerencsénkre viszont kevés olyan tehetős klub van, ahol ezen a nyáron mindenképpen a kezdőbe keresnek csatárt, szóval komoly konkurenciát vélhetően maximum a PSG tudna jelenteni, akiknek van egy Cavanijuk erre a posztra.

Különböző stílusú csatárok különböző árkategóriában rendelkezésre állnak, csak is a vezetőkön múlik, milyen stratégiát (ár/érték arány, játékstílus alapján vagy csak egyszerűen mindenki felé üzenni) választanak ennek a problémának a megoldására.

Az egész nyári tevékenységünk későbbi megítélését alapjaiban fogja meghatározni a csatárunk pályán nyújtott teljesítménye, ezért nagyon fontos, hogy a lehetőségeinket maximálisan körüljárjuk, és ennek megfelelően az optimális döntést hozzák meg Wengerék.

Szélsők

Ne áltassuk magunkat, erre a posztra csak mennyiségre vagyunk meg, de azt láttuk ez a gárda mire volt elég az elmúlt szezonban. Van egy klasszis szélsőnk Alexis személyében, aki kb 1-2 hónapot leszámítva a valós tudása alatt játszott. A másik szél meg leginkább akkor muzsikált, mikor Ramsey kezdett ott (vagyis amikor Bellerín egyedül játszotta be a jobb szélt), vagy egy-két meccsen, amikor Iwobinak vagy Campbellnek éppen kijött a lépés. Komoly bajban lennénk, ha csak rájuk és Oxlade-Chamberlain hirtelen pálfordulására támaszkodhatnánk a szezonrajton.

1828159-38560411-2560-1440

Ennek megoldására eddig minden egyes átigazolási szezonban Reus-ért imádkoztam, de idén mégse őt tartom a legjobb választásnak, hanem csapattársát, Henrikh Mkhitaryant. Az örmény srác hihetetlen jó szezonon van túl (ha az EL selejtezőket is beleszámoljuk 52 meccsen 23 gól, 27 gólpassz, és beválasztották a Bundesliga év csapatába is), sokoldalú, szélsőként és irányítóként is képes játszani, de a csatárposzton kívül a támadó harmad bármelyik posztján megállja a helyét. Nem mellesleg csak egy év van a szerződéséből, és a hírek szerint nagyon nem akarja aláírni a hosszabbítást, ergo még bankot sem kéne érte robbantani. Nálam ő testesíti meg a tökéletes Arsenal igazolást. Rajta kívül még olyan, vélhetően elérhető játékosokat lehetne igazolni, mint a tavalyi bajnokság legjobbjának választott Mahrez, vagy akár nagyobb távlatokban is lehetne gondolkodni, és bedobni mondjuk Griezmann nevét (bár vele még csak pletyka szinten sem hozzák össze a csapatot, szóval azért nem kell komolyan beleélni magunkat a megszerzésébe).

A lényeg, hogy a keretet itt is erősíteni kell és a lehetőségek ezen a poszton talán még kecsegtetőbbek, mint a csatárok esetén. Véleményem szerint a szélső kérdés rendezésén lehet majd legjobban lemérni a klub igazi ambícióit. Most van lehetőségünk lépni egy komolyat előre, vagy maradhatunk a korábban említett és eddig igen sűrűn alkalmazott „babusgatásnál”. Komoly csalódás lenne számomra, ha se egy nagynevű támadót, se egy normális kezdő szélsőt nem hoznánk a nyáron.

Középpályások

A három öreg nyugdíjazása után nem is volt kérdés, hogy a középpályán létszámban is komoly hiányosságaink lesznek, így ide mindenki számított igazolásra. Télen jött Elneny, akit már ennek szellemében hoztunk, Xhaka korai érkezése meg egyértelműen minőségi előrelépést jelent. De ez csak két érkező, szóval egy kiegészítő középpályás még simán jöhet, főleg egy olyan, aki bírja a padot, aztán a szokásos sérüléshullám közepette úgy is kap majd 10-15 meccset az szezonban. De olyan híreket is hallani, hogy Flaminivel akár még új szerződést is köthetünk. Viszont arra azért felhívnám a figyelmet, hogy ha nem jön össze ez a széles körben elterjesztett „Xhaka majd felhúzza a körülötte lévőket” előrejelzés, akkor megint komoly bajban leszünk, ha Cazorlat hosszabb időre pótolnunk kell. Özil pótlása szintén csak papíron megoldott, hiszen nem tudjuk, hogy Ramsey vagy Wilshere irányítása mellett is ipari mennyiségben tudnánk-e kialakítani a helyzeteket, ahogy azt ebben a szezonban tettük a némettel.

(not so) Fun fact: Thierry Henrynak a 2002/03-as szezonban mindössze 75 gólszerzési helyzetet kellett kialakítania ahhoz, hogy összeszedje a rekordnak számító 20 asszisztját. Ehhez képest Özilnél ez a számadat 146-19, magyarul kimondhatjuk, hogy jól kitoltak vele a társai.

Visszautalva a korábban írtakra, Mkhitaryan szintén lehet egy újabb opció ezekre a problémákra, így ezt a középpályán megspórolt összeget lehetne a védelembe fektetni.

Védők

A két szélen a spanyolok nagy szezont futottak, így az ő helyük megkérdőjelezhetetlen, mögöttük viszont főleg Debuchy-nek vannak megszámlálva a napjai a klubnál – őt a jobboldalon Jenkinson válthatja, akinek felemás szezonja volt a kalapácsosoknál. Ahogy egy évvel korábban, most is főként kezdőként számítottak rá, sok játékpercet tölthetett a pályán, de sajnos meccseken belül még mindig elég inkonzisztens a játéka, viszont a nagyobb baj, hogy túlságosan is folyik benne az Arsenal DNS, ezért térdsérülés miatt kénytelen volt kihagyni a szezon második felét. Nagy kérdés milyen állapotban tér vissza, ezért sem tartanám okos dolognak kölcsön adni Chamberst.

Bal oldalon Gibbs szerintem egy tartaléknak pont tökéletes, viszont ha lehet hinni a pletykáknak, hogy Ricardo Rodríguez (Xhaka nagy cimborája a válogatottban) kivásárlási ára csak 20 millió font, akkor figyelembe véve Monreal 30 életévét, igen olcsón megszerezhetnénk a csapat jövőbeli kezdő left backjét.

calum chambers

Belsővédőinknél Koscielnynek beton biztos helye a kezdőben, az ő párját kéne már végre megtalálni. Mertesacker vagy ahogy én hívom “Villám” már inkább csoszog, minthogy szaladna. Gabrielnek meg még mindig komoly kihívást jelent egy egyszerű szerelést megcsinálnia, a fizikumával nincsen probléma, de ezeket a szerencsétlenkedéseit egyszerűen nem tudja kinőni. Most már elérkezett az a szezon, amikor itt lenne az ideje, hogy Chamberst végre beépítsük. Természetesen a legjobb megoldás az lenne, ha a brazil vagy német helyett jönne egy CB a kezdőbe, és mellettük fokozatosan kapna játékidőt a fiatal angol, mint harmadik számú belső védő. Bármennyire is felerősödtek a pletykák, hogy komolyan keresünk a piacon CB-t, valahogy ezeket a híreszteléseket nehezemre esik komolyan venni. Tartok tőle, hogy az Öreg megelégszik a mostani felhozatallal, és inkább bízik Chambers és Gabriel fejlődésében, főleg ha a többi posztra normálisan erősítünk.

És akkor legyen pár szó a távozókról is.

A szurkolók között akkora konszenzus talán semmiben nem volt, mint abban, hogy Walcottól már ideje volna megszabadulni. Sok szép emlékünk fűződik a játékához, sokáig hittük, hogy a Wengerbabyk egyik legelső generációjaként sokra fogja vinni, de be kell látnunk ez már sosem fog összejönni. A teljesítményéhez képest irdatlan magas fizetése meg nagyon rossz üzenet a keret többi tagja számára. Viszont ha végre a sarkunkra állunk, és megmutatjuk Walcottnak az ajtót, akkor még egy csatárt mindenképpen hozni kell (és leginkább ezért tartok tőle, hogy nem leszünk ennyire tökösek). A támadó szekcióból még talán Campbellért lehetne egy kisebb összeget kapni, akinek a teljesítményével nem volt probléma, de ha Iwobinak is szeretnénk minél több játékpercet biztosítani az első csapatnál, akkor mindkét fél talán úgy járna a legjobban, ha a Costa Rica-i a távozás mellett döntene. De az is egy megoldás, ha a fiatal tehetségünket kölcsönbe adjuk a szezonra valamelyik PL csapatnak (csak sírva könyörgöm ne Pulisnak!!!). A védelemből meg leginkább a korábban említett szélső hátvédektől (Gibbs, Debuchy) lehetne megszabadulni.

Az átigazolási szezonnal kapcsolatos minimális elvárásom az, hogy mindenféleképpen hozzunk egy csatárt, egy szélsőt, egy középpályást (Xhakaval pipa) és egy védőt a kezdőbe. De a best-case scenario számomra az lenne, ha a szezonrajtra egy Cech – Monreal – Koscielny – új CB – Bellerin – Cazorla – Xhaka – Alexis – Özil – Mkhitaryan – új csatár kezdővel készülhetnénk, akikhez a padon olyan nevek csatlakoznának mint például Rodriguez, Chambers, Gabriel, Coquelin, Ramsey, Wilshere, Elneny, Oxlade-Chamberlain, Iwobi, Campbell és Giroud

Aztán szeptember elsején visszatérünk rá, mennyire sikerült a klubnak teljesíteni az elvárásaimat, és hogy mik lehetnek a reális célkitűzések az akkori kerettel szemben…

Vardy? Kurvára IN!

Immáron akkor megállapíthatjuk, hogy tényleg a csatárkérdés a legkardinálisabb téma az Arsenal drukkereknél, ugyanis annyi éktelen nagy baromságot, amennyit mindössze pár óra alatt sikerült összehordani ezzel kapcsolatban szerte az interneten tegnapról mára, annyi gyakorlatilag nincs is. Mi ezzel a poszttal szállunk be, majd szállunk egyúttal ki is a témából, mert szombat reggel 7 van, és szétbasz az ideg a mindenkiben ott szunnyadó, félrészegen FM-ező Wengertől.

Két kedvenc – természetesen lehúzó, hát milyen más is lenne, mikor éppen csatárt igazolni készülünk – véleményt olvastam ezzel kapcsolatban, az egyiket az Arseblogon, miszerint Vardy egy pánik vétel, és ez annak az eredménye, hogy a kretén szurkolók addig csesztették az Öreget, mígnem erre a lépésre kényszerült. Mindannyian úgy ismerjük Wengert, hogy az a típusú ember és menedzser, aki az “úbazmeg, a fanok csatárt akarnak, akkor vegyünk nekik egy csatárt” – vásárló, plusz ugye a pánik vétel is rendszerint június elején történik, főleg az Arsenalnál. A másik kedvencem a wengeroutos, tehát minket folyamatosan köpködő molnárgyerek volt az ArsenalFanon, aki a nem való a csapatba, 29 éves, egy jó szezon, rossz magaviselet tengelyen helyezte el Jamie Vardyt, és közben meg nem esik le neki, hogy nem Wenger az, akinek az a munkája, hogy fényképezi a hombár fejét egy padon a parkban. Mint ahogyan sokan másoknak sem tűnik ez fel ilyenkor.

És akkor most álljunk neki ennek a posztnak úgy, hogy éppen elszívok egy cigit és megiszom a kávémat, tehát a kellő nyugalommal, és jól jönne egy kis péksütemény is, jó reggelt, bazdmeg Vietnám!

meditation-going-beyond-logic

Nem jött össze…

Gondolom mindenkinek megvan még Wenger egyik legnagyobb menedzseri hibája, mikor is az éppen karrierje és formája csúcspontján helyezkedő Robin van Persie-t 24 millió fontért cserébe elajándékozta a Manchester Unitednek, hogy megnyerje nekik a 20. bajnoki címüket. Noh, hát gyakorlatilag minden szempontból ugyanezzel az esettel állunk szemben akkor, mikor Jamie Vardy leigazolásáról beszélünk – csak most a bré kellemesebb felére mi rakhatjuk a kis seggünket.

Rendszeridegen

Aztán miért? Mert nem nyalogatja a labdát, mint bolond a kétforintost, hanem megiramodik vele és bekúrja? Jamie Vardy nem alkalmas arra, hogy összeszedje Özil 130+ kialakított helyzetéből a maga 25 gólját, miután ezt egy Mahrezzel és egy technikailag jóval képzetlenebb hátországgal a seggében megtette úgy, hogy az bajnoki címet ért a csapatának? Nem elég gyors ehhez, nem elég éles, nem küzd eleget a pályán, nem tud passzolni, nem értékesíti jól a helyzeteit? De ha még ez így is van, és totálisan nem illik a játékrendszerünkbe, ugyan melyik a nagyobb kockázat: nézni azt, ahogyan Giroud 10 hónapból 4-ben azt sem tudja, merre van a kapu, vagy a futballhoz – nyilván – totálhülye Wengerre bízni, hogy miként alakítja át úgy a játékunkat, hogy abban Vardy is érvényesülni tudjon?

Nem mellesleg: szívből gyűlölöm azt a rendszert, amibe egy Jamie Vardy nem illeszthető be.

Öreg

Valóban, Vardy nem egy 20 éves francia néger. Ellenben éppen most jön ki belőle az, ami egész életében ott szunnyadt benne, csak éppen logisztikai menedzserként tengette a mindennapjait egy raktárban. Ösztönszerűen fakad ki a lényéből jelenleg az, amire hivatott, és még fontosabb, hogy ezt szemmel láthatóan is nagyon megéli, nagyon élvezi. Gyors, agilis és betonkemény, majd térjünk vissza erre akkor, amikor te leszel 29 éves.

Egyetlen jó szezonja volt

Walcottnak mennyi volt? Robin van Persie-nek kettő ilyenje volt, közte 5 év kórházzal. Giroud mikor termelt 20 gól felett egy szezonban? Ki volt az utolsó ilyen csatárunk? Mondom, Theo Walcott a 2012/13-as szezonban, ami cirka 4 évvel ezelőtt volt a matek szerint. Ez az ellenérv jelenleg nagyjából annyira állja meg a helyét, mint hogy a Leicester úgyis kipukkad a végére.

Rövidtávú megoldás

Akkor legyél újabb 10 év múlva bajnok, és várjad azt, mikor igazoljuk le Aubameyangot 80 millióért, mikor érkezik meg Higuaín végre, és hidd azt, hogy a PL-ben sosem bizonyított Morata vagy Janssen lehet a valódi megoldás a problémáinkra.

Arséne Wenger decemberben nyilatkozta azt Vardyról, hogy ő egy 30 millió fontos csatár, elvileg ennyit kérnek most érte, de írnak 20-at is. Nevetséges összeg egy olyan csatárért, aki éppen nem lett PL gólkirály tavaly. Papa így fogalmazott erről:

“Igen, ér 30 milliót, ugyanis jelenleg ő a legjobb gólszerző a bajnokságban. Egy csomó másik olyan játékost láthatsz a ligában, akik sokkal több pénzt kapnak, mégsem szereznek annyi gólt, mint Vardy. Kérdés nélkül, ő abszolút megéri ezt a pénzt manapság. Vessük össze Anthony Martiallal, akiért 36 millió fontot fizetett a Manchester United a nyár folyamán.”

Ha van 7 perced, nézd meg ezt a videót, és mondd azt, hogy nincs szükségünk egy ilyen játékosra Giroud, Walcott és Welbeck mellé, de az is könnyen megeshet, hogy helyett:

És ha már említésre került a poszt felvezetőjében a Jó reggelt, Vietnám! című film, akkor onnan idézve zárnám az irományt, ami valahogyan így hangzott el: “Cronauer, magának nagyobb szüksége van egy jó dugásra, mint a történelem során bárkinek.”

Rám is igaz. Gyere, Jamie Vardy, gyere és dugj meg, de úgy, hogy olyan remegő lábakkal menjek utána zuhanyozni, mint egy újszülött zsiráfbébi!

Szeretném visszakapni az Apocalypticát

Távolról indítok, de ígérem, elérek a címhez is.

Az az igazság, hogy bár hiába rendelkezik az öltözőnk a legnagyobb átlagos brémérettel, sajnos besült a brit mag. Talán nem is volt két éve, amikor igazán fényesnek láttuk a jövőt (akkor is), és ez elsősorban a brit magnak volt köszönhető: Ramsey kiváló formában játszotta végig a szezont, Chambers, Ox, Wilshere megcsillogtatta, hogy mire lehetnek hivatottak, és még Walcott és Gibbs is megmutatta, hogy azért nem véletlenül választották ezt a karriert. Fiatalok, szépek és britek, akik tudják, hogy mit jelent egy esős délután a Britanniában, akik tudják mit jelent kifutni a Wembley gyepére egy kupadöntőre, hiszen valószínűleg egész életükben arra vártak.

Az angol válogatott 10 meccs/10 győzelem mutatóval jutott ki az EB-re, és most igazán nagy esélyük van, hogy ne hozzanak teljes szégyent hazájukra. Fájó pont, hogy az Arsenal játékosai közül mindössze Wilshere lesz ott Franciaországban (no meg persze a walesi válogatottal Ramsey, ahol ő az egyetlen focizni tudó ember, meg még valami tenyésztett cirkuszi majom is), de az ő jelöléséért is a szövetségi kapitány fejét követelik. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor az idei teljesítmény alapján egyedül Welbeck érdemelne behívót, aki ugye a jövő évi új igazolásunk lesz, most azon kívül, hogyha egy Wilshere egészséges, akkor igazán nagy luxus lenne otthon hagyni.

Még fájóbb az angolok EB keretét elnézve, hogy igazán fiatal… A PL-ben az elmúlt években megjelent vagy éppenséggel kinőtte magát Sturridge, Sterling, Alli, Stones, Barkley, Kane, Drinkwater, Dier, Rose, Clyne, de nyugodtan meg lehet említeni már Rashfordot is. A méltán híres Arsenal akadémiáról az elmúlt pár évben egyedül Iwobi került idén az első csapat közelébe, de én kissé tartok attól, hogy Gnabry vagy Zelalem sorsára jut, bár egy jó kölcsön jót tehet neki, míg a fiatal britek közül mindössze Welbeck tudott úgy igazán hozzátenni valamit ebben az évben.

british core

Miért is sírok egy erős brit mag iránt? Igazából azért, mert a saját prekoncepcióim szerint ők tudnák elhozni azt, ami ennek az Arsenalnak a leginkább hiányzik, és az nem más, mint a vezéregyéniség. Walcott valamikor elpöttyintette, hogy amikor nem ment a téli-tavaszi időszakban, akkor összehívta a válságstábot a vének tanácsa, Cech, Rosicky, Arteta, Mertesacker. Ezekből igazából már csak Cech játszik meghatározó szerepet a kezdőcsapatban (Rosickytól és Artetától már el is köszöntünk), Mertesacker is ki-be járt a kezdőből. Nem akarom lekicsinyíteni ezen játékosok öltözőbeli szerepét, de a pályáról igenis hiányzik a vezéregyéniség. Itt most nem arra akarok kitérni, hogy Özil mennyire szarik bele az egészbe, mert ez úgy hülyeség ahogy van, de a pályáról tényleg hiányzik néhány címzetes köcsög, a szó jó értelmében. Pár hete egyedül maradtam azzal a véleményemmel, hogy az Atletico játékától a hányinger kerülget, de azt elismerem, hogy egy egészséges mértékben igenis hiányzik az a stílus a mi játékunkból.

Igazából nincs utálható játékosunk, csak kinevethető, ami sokkal rosszabb. Flamini és Coquelin pont ezt próbálta pótolni a pálya közepén, Gabriel meg inkább hülyén agresszív, mint hasznosan. Koscielny és Monreal bár kemény, de azért olyan igazi úriemberek módján. Elneny (akkor is így fogom írni) és Xhaka leigazolása is abba az irányba hat, hogy ideje kicsapni, amink van. Egy igazi vezéregyéniség a pályán ki tudja hozni a többiekből a legjobbat, elég ha csak annyit mondok, hogy Vieira. Azt hiszem Carragher mondta még azt – a sok hülyesége között – hogy az Arsenal ellen volt a legnehezebb játszani, mert egyszerűen fizikálisan nem lehetett felvenni velük a versenyt. Igen, arról az Arsenalról beszélünk, amelyik veretlenül lett bajnok, ami Anglia, de talán egész Európa legszebb fociját játszotta. El tudtuk volna képzelni annál a csapatnál, hogy Charlie Adam ezután a megmozdulása után élve elhagyhatta volna a pályát? Szerintem ott helyben megásatták volna vele a sírját.

adam-sanchez_3130685b

A 90-es években, és még a 2000-es évek elején ott volt egy Tony Adams, Martin Keown, Lee Dixon, Sol Campbell, Ray Parlour vagy éppenséggel David Seaman, miközben Vieira és Roy Keane összecsapásaitól még Ferguson whiskeys üvegei is összetörtek a bárszekrényben az Old Traffordon. De hát ugye ki ne emlékezne például arra a szép jelenetre, amikor Keown egy paprikás meccs végén próbálta van Nistelrooyból kiűzni az ördögöt? Azt a meccset végül a brit sajtó elnevezte a Battle of Old Traffordnak.

Ez a fajta szolidaritás és tűz most nincs meg annyira a játékosokban. Akarnak-akarnak, de amolyan lesz, ami lesz alapon, míg elég kevés játékoson érzed, hogy igazán kész lenne meghalni ezért a klubért. Itt pedig vissza is kanyarodunk arra, hogy szükség van egy megbízható brit magra, amely sokkal könnyebben tud azonosulni a klubbal és a szurkolók is velük. Welbeck pont ezt a tüzet, ezt az akarást hozta el minden pályára lépésével, és ezért vált gyorsan a szurkolók egyik nagy kedvencévé. No meg segített a tehenesek ellen lőtt néhány idegenbeli gól, illetve az a fejes a Leicester ellen, ami az utolsó fordulóig ennek a szezonnak a katarzis pontja volt. De említhetném Walcott régebbi szárnyalását, illetve, amikor beállt eredményjelzőnek a csirkék ellen. A népnek pont ez kell, és hát ennek a legnagyobb mestere talán Wilshere, akinek nem a részeg éneklése a legnagyobb erénye, hanem ahogy pl. kész lett volna megverekedni az egész csirkefarmmal, amikor Adebayor beleszállt Cazorlába, de ki ne emlékezne arra, amikor igazából leszarta a híres Barca DNS-t és a tiki-takát, és úgy döntött, hogy ő bizony leveszi a Barcelona középpályáját a pályáról. Tette mindezt 19 évesen.

article-2235101-1615F1E4000005DC-672_634x408

Végül pedig térjünk át a címre is. Klopp egyszer azt mondta, hogy míg Wenger Arsenalja a klasszikus zene, az ő Borussia Dortmundja inkább a heavy metal. Wenger igenis megmutatta már, hogy a klasszikus zene és a metal nagyon jól elfér egymás mellett, ahogy a méltán népszerű finn Apocalyptica is. Ideje tehát, hogy fogjuk a szimfónia zenekarba való hangszereinket, és néha lejátsszunk egy-egy metálszámot is. A karmester lehet külföldi, de a talp alá valót, a ritmust elsősorban egy erős brit mag adhatná meg ennek a csapatnak.