Bejegyzés

Csak azt akarom, hogy vége legyen (Crystal Palace – Arsenal 3-0)

Elfáradtam. Az előző két meccs után újra elkezdett pislákolni valamiféle reménysugár, hogy van még értelme lejátszani a szezon hátralévő meccseit, de tegnap este világossá vált, hogy az aprócska fellángolás csak egy hiba volt a Mátrixban. Ennek a csapatnak vége, és már csak az a kérdés, meddig fog tartani ez az állapot. Most pedig már nem is igazán tudom, hogy kire kellene haragudni. A játékosokra, akiknél látszólag már én is több erőfeszítést teszek bele a meccsekbe azzal, hogy keresek egy viszonylag jó minőségű sztrímet? Wenger, aki ezek alapján most már úgy tűnik végérvényesen elvesztette az öltözőt? A vezetőség, akik semmiféle érdemi kommunikációra nem hajlandóak a jelenlegi helyzettel kapcsolatban, és végignézik amíg mindenki megőrül? A fene tudja, és ez a legfélelmetesebb az egészben.

Terápiás jelleggel még egyszer nekifogtam az esti meccs megnézésének, de most már ez sem működött. A félidőben kikapcsoltam. Szó szerint büntetés volt ezt újra átélni, pedig nem egyszer kínoztam már idén magam rosszabbnál rosszabb meccsek újbóli megtekintésésével, de ennek már semmi értelme. Hiába találják meg az ellenfelek könnyű szerrel az ellenfelet az Arsenal sokszor rémesen összeszedetlen játéka ellen, a problémát már nem lehet csupán a mágnestábla alá besöpörni. A Crystal Palace tegnap nemes egyszerűséggel kihasználta, hogy a védőink semmiféle segítséget nem kapnak, és Benteke végig terrorizálta őket. A Palace szinte végig a hosszú labdákra játszott, miközben minél több ember igyekeztek a belga köré mozgósítani, hogy a lecsorgó labdák után létszámfölényes szituációt tudjanak kialakítani. Egyszerűen hangzik, ugye? Az Arsenal mégsem tudott ezzel mit kezdeni, pont úgy ahogy támadásban is él nélkül, jól felépített akciót nem produkálva sikerült letudni a 90 percet.

Xhakát rendszeresen körbevették a szűken helyezkedő Crystal Palace játékosok, így az Arsenal sosem tudott gyorsan támadást felépíteni a saját térfeléről. A támadók szinte egyvonalban túl magasan helyezkednek, Özil visszalépéseit pedig egyszerű emberfogással védekezte le a Palace, aminek a hibalehetőségét szintén nem tudta kiaknázni az Arsenal. De érdekel ez még bárkit is?

Reggel az Arseblogon jelent meg egy kiváló írás a mostani helyzetről, amihez ha még belegebednék sem tudnék érdemben hozzátenni, szóval aki még nem tette meg, az kattintson és olvassa el. Ez a bizonytalanság ami körüllengi a klubot egyszerűen csak úgy orvosolható, ha történik valami. Jelenleg nem csak a szurkolók, hanem a játékosok is teljes bizonytalanságban játszanak, és hiába nyilatkozza le 3 naponta valaki, hogy mennyire bíznak Arséne Wengerben, ha ezt a pályán sehogy sem tudják megmutatni. Az, hogy a tegnap este kapitányi karszalaggal játszó Walcott képes lenyilatkozni a lefújás után, hogy az első pillanattól érezték, az ellenfél jobban akarja a győzelmet, semmi mást nem jelent, mint hogy nincs senki aki képes lenne rendet tenni a fejekben. Wenger hiába nem a világ legjobb taktikusa, de eddig pedagógusként mindenki nagyra tartotta, de most már ilyen értelemben sem csak rezeg alatta a léc, hanem konkrétan egy apró szellő választja el a darabokra töréstől. A játékosok egyszerűen elkényelmesedtek az általuk betöltött pozíciótól, a csapat reputációjától, az önismétlő és eredménytelen taktikától, és a védőhálótól amit Wenger font köréjük. Mégis miért szakadnának meg, ha senki sem vonja őket felelősségre? Persze nem arról van szó, hogy pusztán akarással szignifikánsan jobb eredményeket érnénk el, de egy mentálisan összeszedett gárdával közel sem produkálnánk ekkora mélyrepülést.

Itt az idő meghozni a helyes döntést.

A helyzet ismerős lehet 2011 tavaszáról, amikor az elbukott Ligakupa döntő után tavasszal csupán félelmetes 3 győzelmet tudott felmutatni az Arsenal. Wenger akkor sem tudta összerántani a darabokra hullott csapatát, miközben egyértelmű volt, hogy a csapat két sztárja, Nasri és Fabregas távozni fog a nyár folyamán. Ismerős a szituáció? A különbség az, hogy a Premier League akkori viszonyai között még ez is bőven elég volt a 4. helyre, most viszont a versenyhelyzet növekedésének köszönhetően erre már szinte esély is alig maradt. A helyzet amit most átélünk egyáltalán nem új, viszont minden eddiginél drámaiabban csapódik le. Wengernek pedig felelősséget kell vállalnia. Fel kell ismernie, hogy itt ő már nem tud segíteni. Itt már nincs helye büszkeségnek és dacnak. Tartom annyira bölcs és lelkiismeretes embernek Arséne Wengert, hogy képesnek tartsam arra, hogy képes önmagát feláldozni azért, hogy a klub kikerüljön ebből a siralmas helyzetből. Máskülönben úgy végzi, mint a raszta csávó a Sport szelet reklámjából, aki csak segíteni akar, de aztán mind tudjuk mi a vége a dolognak.

Példátlannak tartom, hogy egy klubnál amely jelenleg kiesőjelöltekhez is méltatlan eredményeket produkál, még mindig az edző dönthet a saját sorsáról. Ez kiváló példája annak, hogy az Arsenal Football Club jelenleg strukturálisan is mennyire rosszul van felépítve. Itt már rég nem csak edzőkérdésről van szó, de rövid távon egyelőre csak az vezethet előre, ha Arséne Wenger átadja a stafétabotot egy másik személynek. Mert van amit már ő sem képes megoldani.

Ez a szezon menthetetlen, én pedig már csak azt várom, hogy végre történjen valami, és legyen végre vége ennek a rémálomnak.

A skorpiókirály (Arsenal – Crystal Palace 2-0)

Vannak meccsek, amelyek az idő múlásával jórészt a feledés homályába merülnek. A tegnapi összecsapás a nemrégiben kinevezett Sam Allerdyce csapatával pontosan ilyen lehetett volna. Lényegében egy sima győzelem egy nem túl veretes ellenfél ellen. A három pont kipipálva, haladhatunk tovább. Most azonban történt valami, ami miatt a Crystal Palace vendégjátéka az Emiratesben 2017 első napján örökre megmarad majd rengeteg szurkoló emlékezetében. 

Van egy igazán egyértelmű jele annak, ha egy valóban kivételes gólt lát az ember. A lelátó talán csak egy pillanatra, de teljesen elnémul, mert egyszerűen nem hiszik el, hogy amit láttak, az valóban megtörtént. Hasonló dolgot fedezhetünk fel akkor, ha visszanézzük Wilshere gólját a Norwich City ellen. Egy pillanatnyi csend, majd hangorkán, aztán hitetlen csodálkozás, amikor a stadion kivetítőin újra megjelenik a találat. Olivier Giroud gólja valódi futballpornó volt a legmagasabb szinten. Igazi műalkotás a labdaszerzéstől kezdve a befejezésig. Egy tökéletesen végigvitt kontratámadás, világklasszis befejezéssel megspékelve. Gondolhat bárki bármit Giroud képességeiről, de a tény, hogy kulcsszereplő volt az elmúlt 10 év két legszebb Arsenal góljában, máris egy igencsak jó érv arra, hogy Arséne Wenger nem is kötött olyan rossz üzletet 2012 nyarán.

Ha a Crystal Palace játékosai a gól láttán döntötték el, hogy ezután nem illik futballozni, akkor azt teljes mértékben meg tudom érteni. Máskülönben viszont a teljesítményük igencsak sok kívánnivalót hagyott maga után. Közismert tény, hogy az Arsenal dolgát kétféleképpen lehet megnehezíteni: vagy erőteljes letámadással, vagy a busz leparkolásával. A Palace-nak ezek közül semmi nem jött össze, valószínűleg inkább az utóbbira és gyors kontrákra szerettek volna berendezkedni, de az Arsenal játékosok néhány beindulással és dinamikus mozgással könnyedén zavarták össze a védelmüket.

Az Arsenal részéről a két kulcsjátékos Nacho Monreal és Hector Bellerin volt. Mindkét szélsővédő rendszeresen jó ütemben indult be labda nélkül az ellenfél védelme mögé, és legtöbbször Xhakának hála rendszeresen jó ütemben kapták meg a labdát. A svájci középpályás ismét kiválóan mozgatta a csapatát, a 13 sikeres hosszú labdája pedig egészen kiemelkedő. A kapcsolata Elnenyvel a pálya közepén továbbra is meggyőző, épp ezért sajnálatos, hogy az egyiptomi most is csak a rotálás miatt kerülhetett be a kezdőbe.

A passztérképen is jól látszik, mennyire erős a kapcsolat Granit Xhaka és a két fullbekk között, akik rendszeresen kihasználták, hogy a Palace játékosai rengeteg üres területet hagytak a vonalak mellett és a védelem mögött.

Hiába Giroud mesteri gólja. Xhaka és a szélsőhátvédek nagyszerű teljesítménye; a meccs embere minden kétséget kizáróan Alex Iwobi volt. A 20 éves nigériai tökéletesen helyettesítette a betegség miatt hiányzó Mesut Özilt. Nem csak kiválóan kötötte össze a középpályásokat és a támadókat, de öt helyzetet is kialakított a társak számára, illetve ő maga is szerzett egy rendkívül okos találatot. Iwobi a szezon során eddig is az Arsenal egyik legfontosabb játékosa volt, de most egy valódi klasszis futballistát helyettesített tökéletesen.

Alex Iwobi remek játékkal helyettesítette Mesut Özilt, és teljesen magáévá tette a támadó harmadban a két félterületet.

Mindössze másodjára kapott lehetőséget a bajnokságban kezdőként Lucas Perez, akit az előző meccs végén a védőmunkája miatt negatív kontextusban emlegettem, most viszont – akárcsak a többi meccsen, ahol releváns mennyiségű játékpercet kap – újra bizonyította, hogy igencsak hasznos játékos, aki jóval több lehetőséget érdemelne. A rendszeres keresztbemozgásai főleg az első félidőben több lehetőséget is magukban rejtettek, és mindig csak egy picit hosszú labda, vagy egy rossz érintés akadályozta meg abban, hogy igazán nagy ziccerbe kerülhessen. Az ilyen labda nélküli beindulások eléggé egyértelművé teszik, hogy ő a lehető legtermészetesebb alternatívája Walcottnak a jelenlegi csapatban.

Mindent összegezve könnyedén sikerült behúzni a három pontot egy olyan csapat ellen, amely csak a második bekapott gól után kezdett el igazán focizni, de még az sem tartott túl sokáig. Az alacsony ellenállásnak is hála számos jó teljesítményt láthattunk, de sajnos gyönyörködni már nem lesz sok időnk Olivier “A skorpiókirály” Giroud meseszép találatában, mert holnap jön is a következő meccs a Bournemouth otthonában.