Bejegyzés

Eldöntetlen maradt a londoni állóháború (Chelsea-Arsenal 0-0)

Arséne Wenger megígérte, és betartotta a szavát. Az Arsenal a 2017/18-as szezonnak abban a 3-4-2-1-es rendszerben vágott neki amellyel az előző idényt sikerrel és egy FA kupa győzelemmel tudta zárni, de az eddig lejátszott meccsek szinte mindegyike megmutatta, hogy bizony ennek is bőven megvannak a maga gyenge pontjai, és a megfelelő típusú játékosok nélkül -ahogy szinte minden Wenger által elképzelt rendszer – kártyavárként omlik össze. Ennek eredményeképp az idén eddig lejátszott hét tétmeccsből csupán kettő olyan akadt, amikor az összecsapása valamely szakaszában ne váltott volna 4-2-3-1-re vagy 4-2-4-re az Arsenal edzője. A két kivétel a Bournemouth ellen 3-0-ra megnyert bajnoki, illetve a Chelsea elleni 1-1-re végződő Community Shield meccs jelenti.

Antonio Conte tavaly az Arsenal elleni zakó után váltott szintén 3-4-2-1-re, amivel igába is hajtotta az egész ligát, de a azon a három meccsen amelyen Wenger hasonló szisztémában pályára lépő csapatával kellett szembenéznie ezidáig mindannyiszor győzelem nélkül maradt. Bár alapvetően Conténak jobban kéne ismernie a rendszer adta lehetőségeket, Wenger eddig mindannyiszor remekül alkalmazkodott az ellenfeléhez. Ez nem történt másképp a két csapat vasárnapi mérkőzésén sem, ahol London északi és déli fele nemes egyszerűséggel kioltotta egymást.

Ahogy várható volt, a Chelsea és az Arsenal is a megszokott 3-4-2-1-es formációban lépett pályára, de ami még fontosabb, a mérkőzéshez tervezett stratégiájuk is szinte hajszálpontosan azonos volt. Védekezésben mindkét csapat nagyon erősen ember orientált volt, és már az ellenkező térfélen próbálták nyomás alá helyezni a másik együttest. Ebből adódóan rengeteg párharc alakult ki a pályán az azonos poszton szereplő játékosok között.

A két csapat letámadási sémája teljesen megegyezik. A támadók vagy letámadják az ellenfél védőit, vagy a passzsávot zárják a középpályások elől, miközben a labdához közeli középpályás leköveti az ellenfél azonos poszton szereplő emberét. Ugyanez a szárnyvédők esetében is fennáll.

Védekezésben tehát hajszálpontosan ugyanazt játszotta a két csapat, a védelmek feltörésében viszont már más megoldásokat alkalmaztak. Conte valószínűleg jól felkészült az ellenfélből, és igyekezett kihasználni az Arsenal védelme és középpályás sora között rendszeresen megjelenő nagy területet, így középpályás elmozgásokkal próbált helyet nyitni a vonalak között mozgó Williannak és Pedrónak, illetve az esetenként visszalépő Moratának, akinek a lekészítései után lendületből vezethettek volna támadást a Kékek. Az Arsenal proaktív védői azonban szinte piócaként tapadtak az emberükre, és akár egészen mélyre is követték az ellenfelet, ezzel nagyon kicsi helyet és kevés időt hagyva a pontos építkezésre.

Az Arsenal ezzel szemben a pálya közepén igyekezett fölénybe kerülni, ami miatt az első félidő nagy részében irányítani is tudták a meccset. A kulcsszerepet itt Iwobi pozíciója jelentette, aki a támadásépítés során egészen mélyen helyezkedett, és harmadik középpályásként funkcionálva segített létszámfölényt kialakítani Kantéval és Fabregasszal szemben.

Iwobi a félpályánál helyezkedik, ezzel három fősre bővítve az Arsenal középpályás sorát, létszámfölényt kialakítva a Chelsea két belső emberével szemben. Bár a Chelsea védői is proaktívan léptek fel az Arsenal támadóival szemben, ilyen messzire a társainak jóval lassabb Cahill sem próbált merészkedni. 

Amikor az egymással szemben álló csapatok stratégiája ennyire hasonló, olyankor általában egy-egy hiba vagy egyéni megoldás mozdíthatja egyik vagy másik oldalra a mérleg nyelvét. Nézzünk meg tehát mindkét oldalnál ilyen helyzeteket.

Koscielny egészen a félpályáig előrehúzódott egy fejpárbaj során, amit ugyan megnyert, de a labda rossz helyre került. A képen látjuk, hogy Monreal és Mustafi is szorosan fogja az emberét, Koscielny viszont nem ér vissza időben a pozíciójába, így Fabregas indítani tudja az üres területbe beinduló Pedrót.

A Chelsea egészen a saját kapujáig kergeti vissza az Arsenalt, ahol viszont Petr Cech egy pimasz csellel átveri az őt megtámadó Moratát. Ezzel máris elcsúszott a hazai csapat védekezése, hiszen Mustafi így szabadon marad, és bőven van helye, és ideje is arra, hogy felnézzen és pontos labdával indítson támadást aminek a végén Welbeck fejel a kapu mellé.

A félidőben Conte jól reagált a helyzetre, és bár kényszerű okokból, de Pedro helyére Bakayoko érkezett, Fabregas pedig egy sorral feljebb húzódott. Így egy fizikálisan rendkívül erős, védekezésben jól használható játékos váltotta a labda nélkül sokkal passzívabb korábbi Arsenal kapitányt, aminek következtében már közel sem tudtak az Ágyúsok átmasírozni a pálya közepén, amit a második félidőben elért nulla kapura lövésük is megmutat.

Fontos még beszélni Wenger döntéseiről, már ami a csapat összeállítását illeti. Iwobi a legtermészetesebb helyettese a sérült Özilnek, így az ő csapatba kerülése teljesen egyértelmű volt, de Welbeck kezdőbe kerülése már egy érdekesebb döntés. Emögött nyilván ott van az is, hogy Sanchez még közel sincs 100%-os állapotban, ez a Köln elleni meccsen is nagyon szembetűnő volt a gólja ellenére is. Másrészt Welbeck taktikailag rendkívül fegyelmezett, sokoldalú játékos, akinek a védő munkája parádés volt egészen a lecseréléséig. Remélhetőleg nem kell majd túl sok időt kihagynia az újabb sérülése miatt, mert bár sokszor nem látványosak az erényei, de a fentebb említett erényei miatt egy rendkívül értékes tagja a keretnek. Nem véletlenül kelt ki korábban José Mourinho is amiatt, hogy még a Van Gaal érában megvált tőle a Manchester United. A portugál ugyanis imádja az ilyen játékosokat.

A meccs embere címet Aaron Ramsey kapta, méghozzá megérdemelten. Sokkal fegyelmezettebben játszott, mint a korábbi mérkőzéseken, Xhakával párban pedig remekül oldották meg a középpályás védekezést. Ezzel együtt pedig még mindig ő járt legközelebb a győztes gólt megszerzéséhez is.

Bár a Chelsea ebben a formában ismét kellemesebb ellenfél volt annak az Arsenalnak amely leginkább a nagy tempót diktáló, rendkívül agresszív letámadást alkalmazó csapatok ellen szokott szenvedni (khm Liverpool, khm Tottenham…), mégis muszáj őket megdicsérni, mert a gól nélküli döntetlen ellenére is a szezon eddigi legérettebb teljesítményét sikerült letenni az asztalra.

Ne legyen szomorú a vasárnap (Chelsea – Arsenal)

Teljesen fölösleges lenne 1000. alkalommal is leírni, hogy mennyire rosszul megy a Chelsea ellen idegenben, mióta Abramovich 2003-ban gondolt egy merészet és élőben is kipróbálta a Football Manager-t. A gyér rangadós formánkról is kár lenne újból halotti beszédet mondani, bőven ráérünk a meccs után, ha a legrosszabb forgatókönyv valósul meg.

Amikor viszont nagy ritkán sikerül nyernünk a kékek otthonában, akkor azt a Pool elleni 4:0-hoz hasonló nagy fülesből kijózanodva vagy gyatra idegenbeli formát megszakítva sikerül abszolválnunk. 2008 őszén a Stoke és Man. City elleni kapituláció után a harmadik kokiért álltunk sorba, de az akkor még üvegcsontú van Persie szerencsére éppen nem volt sérült és Djourou öngólja után, 3 perc alatt megfordította nekünk a mérkőzést.

2011 őszén még ennél is jobban meg volt ágyazva a vereségünknek, a soron következő 5. idegenbeli meccsünkön volt esedékes a Kékek elleni londoni derbi, amire betyáros 1 döntetlen 3 vereség kombóval hangoltunk. (Ebben sajnos már ott volt a MU elleni 8:2 és egy idegenbeli NLD égés is…) A kezdőcsapatot meglátva pedig sokan már a Gillette pengéért nyúlhattak, André Santos, Gervinho… teljes letargia, biztos vereség.

És csodák csodája nyertünk… André Santos gól!, Walcott hasra esős csele,  RVP mesterhámas, elcsúszó Terry, gála volt a köbön és mégsem mi kerültünk fasz rosszabbik végére. Ugyanakkor gyorsan meg kell jegyezni, hogy a Chelsea kispadján e két alkalommal kibaszott nagy kóklerek ültek, akiket még szezon közben lapátra tett az orosz FM mágus: 2008-ban Luis Felipe Scolari, aki bár világbajnok lett 2002-ben brazíliával, túlzás nélkül lehet állítani, hogy nem az ő taktikai géniuszának volt köszönhető a trófea elhódítása. 2011-ben pedig a Porto-val berobbanó André Villas-Boas, aki manapság a nívós kínai Szuperligában keresi kenyerét.

Conte toronymagasan veri mindkét jómadarat, viszont angliai regnálása óta, ha lehet ilyet mondani, pont Arséne Wenger a legnagyobb mumusa. Tavaly ősszel nagyon simán kiporolta az olaszt az Emirates-ben, aminek köszönhetően Conte formációt váltott és meg is találta a csapatát, amivel tükörsimán húzta be a bajnokságot és menet közben kamatostul visszaadta a 3:0-t. (Sima 3:1-es szopó, még annyi ellenállást sem tanúsítottunk, mint ők az odavágón. Cech gólpassza Cesc-nek, Hazard félpályás szólója, full kakaón düböröghetett a Wenger Out. Giroud gólja viszont szép volt (és persze Giroud is))

Az FA-kupa döntőt szintén underdog szerepben vártuk, jó pár hiányzó kulcsemberrel, ennek ellenére szabályosan megfojtottuk a Chelsea játékát és csak a kapu előtti töketlenségünknek köszönhettük, hogy nem tömtük ki őket újfent közte 3 góllal. Ezt követte egy kínai rizsmeccs, ahol simán kikaptunk 3:0-ra egy Carabao Cup-pozitív csapattal és a nesze semmi fogd meg jól Community Shield, ami hivatalosan már tétmeccs, hisz ez nyitja meg az aktuális angol futballszezont, de maga a trófea még mindig arra a legalkalmasabb, hogy egy tálca sört kényelmesen rápakoljon, aki végül megnyeri. Ez a személy végül ismét Wenger lett, bár korántsem volt akkora simázás, mint a 3 hónappal korábbi FA döntőn, Pedro ostoba belépője és piros lapja után rögtön sikerült egyenlítenünk Kolasinac révén, a tiziknél pedig Courtois field goal-ja és Morata lámpalázas lövése mellett a mieink hidegvérűsége győzelmet eredményezett.

Tipp: 2-3, a gálakezdőnk szinte teljes egésze egy kerek hetet pihenhetett, így egy Poolhoz hasonló performanszra még gondolni sem merek. Abban biztos vagyok, hogy nem ússzuk meg kapott gól nélkül, szerintem Morata ma büntetni fog, mivel a CS-n igen hálátlan helyzetben kellett beállnia + emellett ő ragadt be az egyenlítő gólnál, majd jött a fentebb említett tizis brainfart. Nálunk meg teljesen mindegy kik lövik majd a gólokat (bár titkon még mindig reménykedem benne, hogy a győztes gólt Giroud szerzi majd, amivel eléri a 100-as ágyús mérföldkövet), csak végre érjük már meg, hogy nem áll manager és játékos is egyaránt földbe egy fontos bajnoki meccs előtt, amikor egy győzelemmel ki tudnánk használni a közvetlen riválisok botlását.

Ami a miénk, az a miénk (Arsenal – Chelsea 2-1)

Ha 9 évet kell várnod egy trófeára, akkor minden egyes alkalmat meg kell becsülnöd amikor sikerül egyet begyűjteni. Eszem ágában sincs rangsorolni az elmúlt 4 év 3 győztes kupadöntőjét, mert mindegyik másért különleges és fontos a szívemnek: a Hull City ellen végre megdőlt az átok és világszerte Ágyúsok sírtak egymás nyakában, egy évvel később az Aston Villa ellen pedig kényelmesen, nagyszerű játékkal sikerült megismételni a sikert. Az idei győzelem azért különleges, mert egy valóban fajsúlyos ellenfél ellen a szezon talán legjobb teljesítményét letéve az asztalra sikerült pozitívan lezárni egy hullámvölgyekkel, idegességgel és sokszor reményvesztett bizonytalansággal töltött szezont. Fogalmazzunk egyszerűen: tegnap este a Chelseat olyan szinten sikerült megsemmisíteni egy szinte már bohózatba illően felforgatott védelemmel, hogy az ember belekönnyezik a gyönyörbe. Na de mégis mi volt az oka annak, hogy a szeptember óta masszív gépezetként előretörő Kékek ennyire összeomlottak a döntőben?

Szegény ember vízzel főz, Wenger pedig nem tehetett mást, mint bepakolta a kezdőbe az összes bevethető védőjét, így a szezonban először vezethette ki a csapatot a pályára Per Mertesacker, Oxlade-Chamberlain pedig idén már kapus és középhátvéd poszton kívül mindenhol feltűnt, ezúttal a bal oldali szárnyvédő helyén. Ebből következik, hogy a felállás maradt az egyre szebben működő 3-4-2-1. A védelem összetételén túl a másik fontos kérdés az volt, hogy a többnyire felváltva játszó Giroud és Welbeck közül ki kezdhet csatárposzton. Wenger okosan az utóbbi mellett döntött: Welbeck jelenléte az egyik közvetlen katalizátora volt a Chelsea rendezetlen játékának. 

A másik oldalon Conte nem keverte meg a kártyákat, a bajnokságot magabiztosan behúzó gálatizenegy futott ki a pályára. A Chelsea bajnok edzője viszont semmiképp sem szerette volna hogy az Arsenal diktálja a meccs ritmusát, így többnyire Matic azt a feladatot kapta, hogy az 5-4-1-es rendet megbontva rendszeresen támadja le Xhaka személyében azt a játékost aki hátulról képes diktálni a tempót. Ezzel viszont pont ellentétes hatást sikerült kiváltani.

Azzal, hogy Matic egymaga próbálta letámadni az Arsenal svájci középpályását, rendre hatalmas üres terület nyílt meg mögötte, amit az Ágyúsok támadói okos helyezkedéssel rendre kihasználtak, miközben a védelemből senki sem lépett ki. Ennek eredményeképp Özilék rendre lendületből vezethették rá a labdát a Chelsea hátsó sorára.

A 3-4-2-1 korai meccsein szinte állandó probléma volt a játékosaink labda nélküli statikussága, és a pozícióváltások hiánya. Ennek a Chelsea ellen már nyoma sem volt: a középpályások és támadók szabadon mozogva találták meg a rendszeresen megnyíló réseket a Kékek védelmi vonalaiban.

A Chelsea játékosai szinte mindig legalább egy ütem késésben voltak: ezúttal Kanté véti el az ütemet, Özil pedig egyből bemozog a mögötte megnyíló üres területre.

Ahogy pár bekezdéssel fentebb is írtam, Welbeck szerepe kiemelten fontos volt a meccsen, hiszen egy kényszerű választás elé állította a Chelseat. Vagy megtartják a kompakt formációt és mélyebben a kapu előtt védekeznek, vagy a védelmet feljebb tolva kockáztatják az esetleges kiugratások lehetőségét. Végül azt a félmegoldást választották ami a legrosszabb döntésnek bizonyult. A középpályás sor fentebb helyezkedve próbálta akadályozni az Arsenal támadásait, a védelem pedig mélyen a tizenhatos közelében helyezkedett, ezzel szétszakítva a csapatrészeket.

Mivel Matic későn indul meg Xhaka irányába, így az Arsenal játékosának bőven van ideje megjátszani a labdát a Chelsea két védelmi sora közötti óriási üres területen helyezkedő Özil felé.

Az Arsenal védekezésben egy hibalehetőséget magában foglaló, de mégis sokkal célravezetőbb megoldást választott. A Chelsea-vel ellentétben már a támadásépítés első fázisában megindították a presszinget ember orientáltan a védők és a középpályások irányába. Ebben a kockázatot az jelenti, hogy ha elcsúszik a szerkezet, vagy az ellenfél egyik játékosa egy az egy ellen párharcot nyer, akkor szintén lendületből indítható létszámfölényes támadás, ám mégis tudatosabb koncepciót rejt magában mint a Chelsea által alkalmazott bizonytalan félmegoldás.

Az Arsenal 5-2-3-as hadrendben már a Chelsea védősorát is letámadja a támadásépítés során. Mindenkinek megvan a maga embere, miközben Welbeck a helyezkedésével blokkolja a passzsávot a középpálya irányába.

Az Ágyúsok a helyzeteik alapján már az első félidőben eldönthették volna a meccset: Özil pörgetését Cahill a gólvonalról vágta ki, Welbeck és Ramsey gyors egymásutánban jutott el kapufáig, de egy gyors kényszerítő után Welbeck akcióból is gólt szerezhetett volna. Mindeközben a Chelseanek másfél ígéretes lehetősége akadt Costa és Pedro révén.

A második félidőben kicsit fordultak a dolgok: az Arsenal már jóval hátrébb húzódott a kapu elé, és 5-4-1-es alapállásból gyors ellentámadásokkal továbbra is veszélyesek tudtak maradni. Mivel Sanchez, Welbeck és Özil is kiváló ezekben a helyzetekben, a Chelsea továbbra sem támadhatott ész nélkül, mert labdavesztés esetén az Arsenal játékosai azonnal megindultak a kapu felé.

A második félidőben az Arsenal már jóval mélyebben védekezett, minél kevesebb helyet hagyva a védelmi vonalak között. A legelöl játszó Welbeck is a piros-fehérek térfelének közepén helyezkedik.

Ha lehetőség nyílt az ellentámadásra, akkor rögtön nagy létszámban indultak meg az Arsenal játékosai a kapu felé. A képen Sanchez indítása után még 4 játékos kíséri Bellerint, akitől csak a pontos utolsó passz hiányzott a 2. gólhoz.

Moses kiállítása után továbbra is támadnia kellett a Chelseanek ami további ígéretes lehetőséget nyújtott az ellenakciók számára, de Costa mégis begyötörte valahogy az egyenlítő találatot. A sors fintora, hogy amíg Welbeck beindulásaitól úgy tartottak a Kékek védői mint a tűztől, közvetlenül a beállása után pont a nem éppen villámléptű Giroud léphetett meg egy indítás után, majd az ösztönből középre tett labdára mélységből rutinszerűen érkezett Aaron Ramsey, aki immár második alkalommal döntött el finálét.

Nehéz kiemelni bárkit is az Arsenalból hiszen, gyakorlatilag nem akadt gyenge teljesítmény a csapatban. A mesterien játszó Mertesackernek kifejezetten előnyére vált ez a három védős felállás, hiszen középen remekül tudta hasznosítani a játékintelligenciáját, és pusztán nagyszerű helyezkedéssel semlegesítette az oldalról érkező labdákat, és az indításokat is kiválóan kapcsolta le. Mellette Holding már szinte kihagyhatatlannak számít, és bár az eredeti terv az lett volna, hogy a következő szezont kölcsönben tölti, mostanra ez szinte okafogyottá vált.

Elől Alexis ismét fontos gólt szerzett a Wembley-ben, Özil pedig harmadjára is klasszis teljesítménnyel rukkolt elő kupadöntőben. Ha pedig a kapufáról még befelé is pattant volna a labda…

Aligha kell elmondanom mennyire rászolgáltunk az elmúlt hónapok szenvedése után, hogy pozitív érzésekkel búcsúzzunk a 2016/17-es szezontól. Ez még persze nem teszi semmissé azokat a problémákat amelyeket már unásig tárgyaltunk, de aki most sem képes örülni, annak a futballszurkolás helyett valami egyéb elfoglaltságot tudnék javasolni. Ez a kupa a miénk, és nem csak most. Ezt a számok is alátámasztják: 13 elsőség a világ legrégebbi kupasorozatában, a történelmének legeredményesebb edzőjével a kispadon.

Végül én is szeretnék köszönetet mondani az egész szezonon át tartó figyelemért, és remélem sokaknak segítettek, vagy legalább tudtak érdekességeket mutatni az idei meccselemzések. Én mindenesetre rengeteget tanultam az elmúlt 10 hónapban, és csak azt tudom mondani, hogy augusztusban folytatjuk ugyanitt, újratöltött lelkesedéssel.

Júniusban még jön egy taktikai összegző a szezon tanulságaival, addig is jó ünneplést kívánok minden magyar Ágyúsnak!

A vég kezdete? (Chelsea – Arsenal 3-1)

Már láttuk ezt a filmet. A taktikailag fegyelmezettebb és jobban felkészített ellenfél látszólag könnyedén veri meg az Arsenalt, miközben Wenger csapatának a meccs jelentős részében szinte esélye sincs a győzelemre. A Stamford Bridge még díszletként is visszatérő elem az ilyen alkotásokban. Antonio Conte alaposan törlesztett az őszi simázásért, amiből ő és a csapata végül csak profitált. Azt viszont nem hiszem, hogy Wenger bármilyen komoly tanulságot le fog vonni az egy héten belül elszenvedett második vereség után.

A Chelsea kezdőcsapata szeptember óta kőbe van vésve, úgyhogy Antonio Conte ezúttal sem húzott váratlant. A megszokott formációban a megszokott játékosok léptek pályára. Az egyedüli kérdés az volt, hogy Willian vagy Pedro kap szerepet a jobb oldali támadó posztján, de mivel a Liverpool elleni meccshez hasonlóan Conte az ellentámadásokra helyezte a hangsúlyt, a spanyol válogatott játékosa volt ott a pályán a kezdő sípszótól kezdve.

Wengernek látszólag nem sok választási lehetősége volt köszönhetően a középpályásai különböző okokból való hiányzásának, de mégis tudott váratlant húzni. Ismét elővette a Southampton kiütése alkalmával látott 4-3-3-at, ezúttal Özillel a bal oldalon, és Iwobival a pálya közepén. Mindezt megspékelte egy erősen ember orientált letámadással, ami az őszi meccsen rengeteg problémát okozott a Chelseanek, és most is sikerült egy az ellenfél tizenhatosánál megszerzett labdából helyzetet kialakítani.

Az Arsenal három támadója egy az egyben támadja le a Chelsea három védőjét, miközben középen Iwobi és Oxlade-Chamberlain ügyel a két belső középpályására. A jelenet végén Courtois rossz passzára Özil csap le, majd Iwobi megpattanó lövése nem sokkal kerüli el a kaput.

Az első tíz percben ugyan az Arsenal sem alakított ki nagyobbnál nagyobb helyzeteket, de látszólag uralták a játékot miközben a Chelsea fegyelmezetten védekezett. Aztán jött Alonso gólja, ami előtt kulcsszerepet kapott a szélső támadók mozgása, amivel az Arsenal az egész mérkőzés folyamán nem tudott mit kezdeni.

A képen látható pillanatot megelőzően Moses és Pedro kettő az egy ellen megverik Monrealt, miután sem Iwobi sem Özil nem váltott ki a szélre. Ezt követően Koscielnynek nincs más választása mint elhagyni a pozícióját, így viszont az Arsenal teljes védelme eltolódott. A beadás után Costa könnyedén megveri a levegőben Bellerint, a kipattanóra pedig Alonso érkezik üresen, mivel Walcott nem vált ki időben az érkező szárnyvédőre.

Azzal lehet vitatkozni, hogy Alonso gólja szabályos volt-e, mindenesetre ha valakit úgy lekönyökölnek a labda elérése előtt, hogy az illető agyrázkódást kap, talán megvan az esélye annak, hogy a megmozdulás súrolja a szabályosság határát. Így ráadásul nem csak gólhátrányba került az Arsenal, hanem egy olyan játékost is elveszítettek Bellerin révén, aki kulcsfontosságú a támadásépítések során.

Alonso ráadásul a továbbiakban is sok gondot okozott az Arsenalnak, de ez leginkább a -már fentebb említett – támadó játékosoknak volt köszönhető.

Az Arsenal a kapuhoz vezető legrövidebb utat jól zárja, de Hazard helyezkedése óriási folyosót nyit a pálya szélén Alonso számára, akinek Matic könnyedén teszi ki a labdát, miután bőven van ideje a labdával.

Az Arsenal számára a legnagyobb problémát mégis a Chelsea középpályás védekezésének áttörése jelentette. Labda nélkül a Chelsea szokás szerint 5-4-1-et védekezett, a középpálya kompaktságának köszönhetően pedig jócskán lecsökkentek a vertikális passzopciók. A széleken pedig rendszeresen 3v3 vagy 3v2-ben védekezhettek a Kékek. A szervezett középpályás védekezést pedig még esetenkénti letámadás is segítette, amivel sokszor egészen a kapusig terelték vissza a labdát.

Nem segítette az Ágyúsok helyzetét, hogy Xhaka eltiltása miatt nem volt olyan játékosuk a középpályán aki mélységből tudta volna irányítani a játékot, így legtöbbször a két középhátvédnek kellett megindítania a támadásokat. Főleg a második félidőben a hazai csapat zárt védekezése miatt ez rengeteg labdavesztéshez vezetett a pálya közepén, ami után a Chelsea gyors és jól cselező játékosai lendületből indulhattak. Épp emiatt az Arsenal védői nagyon sokszor adták el a labdát. Mustafi 17, míg Koscielny 10 alkalommal ajándékozta oda a játékszert az ellenfélnek. Ha pedig a labda mégis eljutott a védelmi vonalak között helyezkedő játékosokhoz, akkor a Chelsea egyik középső védője azonnal kilépett a helyéről és nyomást gyakorolt a piros mezes játékosra. Nyugodtan megtehette, hiszen a 4 védős felállással ellentétben még hiba esetén is megvoltak hátul létszámban.

Amit még mindenképp ki kell emelni, az Francis Coquelin játéka. Azt eddig is tudtuk, hogy támadásban jóformán használhatatlan, de most védekezésben is jócskán alulmúlta önmagát. A Chelsea első két góljánál is ő veszített labdát, ráadásul a másodiknál mindezt azzal tetézte, hogy egymaga próbált visszatámadni, így az üresen hagyott területen megindulhatott Hazard, akiről később nagyon látványosan pattant le. Kísértetiesen hasonlított a jelenet a Watford második góljához a hétközi fordulóból, ahol a francia már-már Denilsont idézve próbálta szemmel verni Capouet.

Ha esetleg akadt még olyan a meccs előtt, akinek volt reménye a bajnoki cím megszerzésében, akkor a számuk mára egészen biztosan megfogyatkozott. A Chelsea már-már beláthatatlan távolságra került, miközben a Bajnokok Ligája indulást is egyre nagyobb veszély fenyegeti. Különösen úgy, hogy a szezon hátralévő részében -immár a Chelsea kivételével – az összes riválisunk ellen játszanunk kell még, ami az ellenük eddig elért eredményeket ismerve nem kecsegtet sok jóval. Ráadásul a szezon eddigi meccseit elnézve nagyjából ezek az egymás elleni összecsapások fognak dönteni arról, hogy ki játszhat jövőre a legrangosabb európai kupaporondon. Miközben persze az alsó házi csapatok elleni győzelmeket sem vehetjük biztosra, hiszen már jövő héten az a Hull City látogat az Emiratesbe, amely Marco Silva irányítása alatt megtáltosodott és a Manchester United valamint a Liverpool orra alá is borsot tudtak törni.

Az viszont bizonyos, hogy a szezon hátralévő meccseinek és a végső helyezéstől függetlenül most kell a legkisebb kockázati tényezővel kalkulálnunk Arséne Wenger leváltását illetően. Most, hogy egyre több és több olyan edzőt találunk a ligában, akik rendszerszinten képesek megsemmisíteni az Arsenal játékát, be kell látnunk, hogy a Papa futballfilozófiája önmagában egyre kevesebbet ér. A játékosok egyéni képességei ugyan már nem egyszer kihúzták a pácból, de ez egyre kevésbé lesz elég. Amíg eddig csupán Európában jöttek a látványos pofonok, most már a Premier League-ben is egyre kompetensebb edzőkkel kell felvennie a versenyt, és itt nem csak a közvetlen riválisokra gondolok. A helyzetet csupán az nehezíti, hogy Özil és Sanchez jövője Wengerével együtt kérdéses. Ennek ellenére még soha nem volt ennél egyértelműbb; eljött a váltás ideje.

Sorfalat azért még nem állunk (Chelsea-Arsenal)

Mivel a Watford ellen sikerült pofára esnünk az előzetesen nyerhetőnek, relatíve könnyebbnek ígérkező 6 meccses szakasz utolsó felvonásán, a továbbiakban valóban felesleges lenne (akár egy mai bravúrgyőzelem esetén is) a matematikai esély vékony szalmaszálának illúziójába kapaszkodni. Ami azt illeti benne volt már egy kellemetlen torkozás a levegőben, a Papa kötötte az ebet a karóhoz a hétközben csúfosan kudarcot valló kezdőjével, pedig a bajnokságban már hetek óta izzadtságszagú félidőket produkált ez a Xhaka hiányában megálmodott formáció, amiből sajnos most nem sikerült sem egy, sem a maximális pont megszerzéssel kiszállni a mérkőzés végén. Nagyon nem szeretném ragozni, mivel az elemzésekben kielégítő mennyiségben olvashattatok minden fogyatékosságról, ami a formációból és az erőltetett játékrendszerből fakadt, mindenesetre kicsit kínos, hogy az elmúlt évek legerősebb csapatának beharangozott Arsenaljával ismét kora tavasszal véget ért bajnoki mese. (Szemfüles, provokatív újságírók helyében a meccs után ERRE azért rákérdeznék.)

Nincs más hátra, mint hátrafelé vagyis a Wenger Trophy-ra nézni, amiért még a tavalyinál is nagyobb pofozkodás lesz, s nem árt majd olyan szinten felkötni a gatyánkat, mintha az élen állva az üldözők elől menekülnénk, ugyanis a maradék meccseink túlnyomórészt a felsőház-középmezőny csapatai ellen lesznek esedékesek. (Bár tudja a fene, tavaszra már a kiesőjelöltek is észbe kapnak és hirtelen előrántják a kalapból a topformát, így jóval hálátlanabb feladat ellenük szerepelni, mint pl. egy langyos fosban tapicskoló, 40 pontot már a farzsebében tudó együttes ellen.) A BL továbbjutásra, mint nehezíztő faktorra szűk egy hónapon belül szintén fény derül, de mondanom sem kell masszív meglepetés lenne, ha kivernénk ezt az idén igen minimal tempóban araszoló Bayernt.

Essen egy pár szó a meccsről is: nem szeretném lefutni a szokásos köröket, ami a Chelseat illeti. Tudjuk jól, hogy 2003 óta, amikor is olajat találtak a Bridge alatt, kibaszottul elvétve sikerül nyerni ellenük idegenben (mindössze 3 alkalommal jött össze), de a hazai meccsekkel kiegészítve is gyalázatos a mérleg, szóval jó lenne ezen kozmetikázni, még ha jelenleg nem is nekünk áll a zászló. Ősszel 3-0ra lesimáztuk őket, de akkor még teljesen más szelek fújtak Conte csapatánál, leginkább annak a sallernak köszönhetően variálta át a felállásukat 3-4-3ra, hogy azóta a Spurs elleni idegenbeli meccs kivételével végighasítsanak a mezőnyön és tisztán 9 ponttal vezessék a tabellát. Természetesen fél2-től mindenki ott lesz náluk aki számít, élen a kedvenc Diegónkkal ill. Hazarddal, vagy az igazán komoly fejtöréseket okozó, továbbra is beast üzzemódban játszó N’golo Kanté, akiről mint kiderült, Messi & co-hoz hasonlóan majdnem nálunk kötött ki. (A Papa lehet, hogy csak trollkodásnak szánja, ugyanakkor ezekkel a kiszivárogtatott „majdnem leigazoltuk” kulisszatitkokkal, újfent csak magából csinál bohócot.) A cunt Ex-Capitanonk pedig ha valami óriási csoda nem történik, nem valószínű, hogy az őszi meccshez hasonlóan kezdeni fog, amikor is szerencsére olyan pörformanszt sikerült lehoznia, mint általában a mi mezünkben az álmai klubja ellen lejátszott idegenbeli meccseken, ami ugye nem a Chelsea volt. (Viszont ha már Costáról szó esett, a hazai meccs előtt nem írtam posztot, csak ez a kép került ki a blog kommentmezejére. Akkor szerencsét hozott, ezért talizmánként most újfent kiraknám.)

Tippelést ezúttal hanyagolnám, bár az elmúlt két meccsre beböffentett sima győzelmes tippek után nagyobbat már nem igazán lehet égni. Bízzunk abban, hogy Wenger még a kezdősípszó előtt rögtönöz a csapatnak valami „Minden héten háború”-ból ismert Al Pacinos motivációs beszédet, valamint sikerül egy életképes kezdőt felrakni a rendelkezésre álló alapanyagból, hogy emelt fővel jöhessünk majd le, ne pedig kicsipkézett seggel, megszégyenülve. (A szezon kerekségéhez már csak az hiányzik, hogy ebben a kora tavaszi időben a medvék mellett még a helyi Wenger Outosok is előjöjjenek a barlangból és a Hull ellen már ténylegesen visszatérjünk az álomvilágból a valóságba, amint meglátjuk Sanchez lógó nyelvű kutyái mellett az alábbi drapériát.)

Évfordulós Wengerball (Arsenal – Chelsea 3-0)

“Ez egyike azoknak a pillanatoknak az életben, amikor edzőként azt gondolod, ez egy igazán remek nap.”

Ennél jobban nem is lehetne összefoglalni a tegnapi londoni rangadót, főleg azután, hogy Wengernek 1000. meccsét pont a Chelsea elleni megsemmisítő 6 gólos vereséggel kellett megélni. Most stílszerűen egy a kékek elleni gálaelőadással sikerült megünnepelni azt, hogy a Papa már kerek 20 éve boldogítja az Arsenal szurkolóit. Nem csak az eredmény miatt, hanem a mutatott játék szempontjából is egy fantasztikus demonstrációja volt ez annak, amiért ez a kifinomult öregúr ilyen hosszú ideje ülhet a világ egyik legnagyobb futballklubjának kispadján. Magas intenzitású, látványos és kombinatív játék, gyönyörű gólokkal. A második találat pedig igazi, hamisítatlan Wengerball volt, abból is a szebb fajtából.

A Hull City elleni meccsen már kezdett szépen látszódni, hogy Wenger mit is akar igazán játszatni idén a csapatával, és most egy jóval magasabb szintű ellenféllel szemben sikerült növelni a színvonalon. A kezdőcsapat maradt ugyanaz, vele együtt pedig a játék is. Az Arsenal már az első pillanatoktól kezdve agresszív letámadással próbálta akadályozni a Chelsea labdakihozatalait, és igyekeztek az ellenfél kapujához minél közelebb labdát szerezni. Ráadásul Cahill vagy éppen Ivanovic nem pont azok a játékosok, akik hatékonyan tudnának fellépni ilyen szintű nyomással szemben. A Chelsea-nek látszólag semmilyen elképzelése nem volt, hogyan oldja meg ezt a helyzetet, így az Arsenal terve sikerrel járt. Már a meccs első perceitől kezdve sikerült nagy nyomás alá helyezni a vendég csapatot.

Antonio Conte a Liverpool elleni elbukott rangadó után engedett a sötét oldal delejes csábításának, és a hétközi Ligakupa meccsen duplázó Fabregast a szezon során először betette a kezdőcsapatba egy bajnoki mérkőzésen. Ugyan Fabregas az eddigi fordulók során csereként rendre sokat tudott dobni a Chelsea játékán, de az olasz mester nem véletlenül nem számított rá eddig kezdőként. Már Pep Guardiola is elmondta, hogy a Barcelonánál mindig problémát okozott neki a csapatba állítania a középpályást, főleg a taktikai éretlensége, vagy mondjuk úgy fegyelmezetlensége miatt. Korábban Arséne Wengernek is azért kellett a 4-2-3-1-es formációra váltania, mert a csapata nem bírta el a pálya közepén azt, hogy Fabregas védekezésben szinte teljesen súlytalan. Később José Mourinho szintén csak a kisebb csapatok ellen játszatta őt a védelem előtt, a rangadókon pedig rendre feltolta a csatár mögé. Az biztos, hogy Conte nagyon hamar megbánta azt a döntését, hogy a kezdőbe nevezte a katalánt, aki labda nélkül szinte csak fejetlen csirkeként szaladgált a labda után. Nem véletlen, hogy ő jött le először a pályáról a Chelsea-től, és álltak át 3-4-3-ra, ami már inkább a jövőnek szólt, mintsem ennek a meccsnek.

Labda nélkül a Chelsea nagyon mélyen húzta meg a védelmi vonalát, és igyekeztek minél kevesebb területet hagyni a védelmi vonalak között. Viszont ezzel nagyon sok helyet és időt hagytak arra, hogy az Arsenal középpályásai járassák a labdát, és előbb vagy utóbb megtalálták a megoldást a passzív Chelsea védelemmel szemben. Ebből született a második gól is:

walcott-movement

Az Arsenal szokás szerint a bal oldal felé próbál létszámfölényes szituációt kialakítani, ami azt eredményezi, hogy a védők is ebbe az irányba tolódnak. Walcott jól veszi észre az így nyíló üres területet David Luiz és Azpilicueta között, a spanyol tehát kénytelen bezárni középre.

bellerin-movement

Néhány másodperccel később Özil és Iwobi összjátékát követően a nigériai tud megfordulni kis területen. Ekkor Azpilicueta már felvette középen Walcottot, ezzel viszont utat nyitott Bellerin előtt, akit Iwobi gyönyörűen hoz játékba. Hazard borzasztóan későn reagál az eseményekre, majd a centerezés után Walcott mattolja a teljesen statikus Chelsea védelmet.

Akárcsak a Hull ellen, most is kulcsszerepet játszott a gólban az Arsenal két szélsője. Egyikük sem a pálya széle felé, hanem az ellenfél védelmi vonalai között a halfspace-ben, vagy a pálya közepén helyezkednek. Iwobi parádés technikája és gyors döntéshozatali képessége lehetővé teszi, hogy nagyon kis területen tudjon hatékonyan játszani, miközben Walcott képes bejátszani a visszalépő Alexis által üresen hagyott területet is. Ezzel súlyos döntési helyzet elé állítják az ellenfél védelmét, akik nem tudják, hogy kilépjenek, vagy hátrébb húzódjanak. Előbbi megoldás területet nyit a mögéjük beinduló szabad embernek, utóbbival súlyos létszámhátrányba kerülnek, és teljesen beszorulnak a kapujuk elé. Ez nagyrészt megmagyarázza, hogy miért használja Wenger idén Alexist középcsatárként, továbbá felveti azt a kérdést, hogy Iwobi és Walcott nélkül mennyire lehet ez a játék működőképes?

Ha valami abszolút csődöt mondott a meccsen, az a Chelsea védelme. És itt nem csak konkrétan a védőkre gondolok, hanem a csapat egész védekezése nagyon rosszul volt megszervezve. Kanté végig egyedül játszott szűrőt, sokszor teljesen kiszolgáltatott helyzetben hagyva a társai által.

chelseapositioning2

Az Arsenal 3. gólja előtt a Chelsea nem kevesebb, mint 8 emberrel támad. Az Arsenal labdaszerzése után Kanténak egyedüli védekező középpályásként az üres területet kellene biztosítania, hogy lelassíthassa az Arsenal ellentámadását. Ezzel szemben ösztönösen megpróbálja azonnal visszaszerezni a labdát, Özil pedig egy gyors lefordulást követően máris a védelemre vezetheti a labdát, és Alexisszel kiválóan oldják meg a 2v2-es szituációt.

A második félidőben az Arsenal ugyan továbbra is próbálta zavarni a Chelsea labdakihozatalait, de már kevésbé volt intenzív a letámadás, és sokkal inkább a saját térfelükről indulva igyekeztek kontrázni. Ebben az is közrejátszott, hogy a sérült (egyébként remekül futballozó) Coquelint a kevésbé dinamikus Xhaka váltotta. A Chelsea képtelen volt változtatni a játékán, és külön öröm volt nézni Diego Costa folyamatos szenvedését és hisztijét, amiért végül megkapta a megérdemelt sárga lapját. Az Arsenal középhátvédjei, Mustafi és Koscielny fantasztikusan teljesítettek, végig agresszívan támadták a labdát és egy szusszanásnyi időt sem hagytak a vendég játékosoknak – viszont sokszor hajlamosak voltak ugyanazt a labdát támadni, és ebből később még lehet baj.

Az Arsenal nagyszerű játékkal, megérdemelten nyerte a rangadót. A csapat kiválóan valósította meg, amit Wenger kitalált. Azonban ne feledjük, hogy tavaly a Manchester United hazai legyőzése alkalmával is hasonlóan magas színvonalú produkciót láthattunk, ahol kíméletlenül használtuk ki az ellenfél gyengeségeit, a szezon később azonban mégsem a felhőtlen támadójátékról szólt. Most a csapat egyre jobban idomul ahhoz, hogy egy Giroud-féle torony helyett egy mozgékony, kombinatív játékban kiemelkedő játékos a középcsatár, és a két szélső tökéletesen illik a kirakósba. Az viszont kérdés, hogy mi lesz akkor, ha ebből a kirakósból elveszítünk néhány elemet? Egyelőre viszont élvezzük ki ezt az eredményt, mert most a két edző közül bizony Antonio Conténak kell sürgősen kitalálnia valamit.

xgchelsea

Insert Coin To Continue

  • Nagyjából 1 hét múlva megkezdődik a valódi őrület az átigazolási piacon.
  • A 2016-os nyári lehet minden idők legnagyobb pénzmozgású transzfer-időszaka.
  • Kiváltképp igaz lehet ez a megállapítás a Premier League-re.
  • Ezt nagyon jól tudják a játékos-ügynökök is, akik hivatalból tesznek az érzelmekre.
  • Ezúttal rendesen ki kell nyitni a bukszát Arséne Wengernek.

Figyelemmel követve azt, hogy Granit Xhaka miként űzi a játékot az Európa-bajnokságon, mindenféle túlzás nélkül kijelenthetjük azt, hogy nagyjából 20 millió fontot spóroltak azzal, hogy Granit még a torna előtt érkezett meg és fúdekurvajó, hogy az Arsenalhoz, amit természetesen nagyban segített az, hogy már egy éve folytak a tárgyalások a játékos és a klub között, magyarul vélhetően a bajnokságok végezetével már csak a papírmunka maradt hátra.

Mielőtt tovább haladnánk, nézzük meg azt, hogy a pénzen kívül még mi folyik formailag a színfalak mögött egy átigazolás során, illetve hogy milyen kardinális sarokpontjai vannak egy átlagos szerződésnek:

START
Az ajánlatnak mindenképpen valamilyen írásos formában kell megérkeznie az adott klubhoz, amit a klub szándékai szerint vagy azonnal elutasíthat, vagy megkezdődhetnek a tárgyalások a két klub között addig, amíg megállapodás történik az árban.

Az ügynök szerepe
Ha nem érkezik be konkrét ajánlat, klub megkérheti az ügynököt, hogy képviselje őket, és találjon egy vevőt az adott játékosnak, ez a legtöbb esetben akkor történik, amikor a játékos a padon tölti az ideje nagyobb részét. Minden más esetben az ügynöknek először engedélyt kell kapnia a klubtól, hogy tárgyalhasson más klubokkal az általa képviselt játékost érintően, és a legtöbbször a klubok ekkor meghatároznak egy minimális árat, amit az ügynöknek kommunikálnia kell az érdeklődők felé. Csak ezután kezdheti meg az ügynök a munkát és a kapcsolatfelvételt a vezetőedzőkkel, a vezető játékos-megfigyelőkkel vagy az átigazolásokért felelős vezetőkkel a kluboknál.

Mivel a legtöbb ügynöknek nem csak egy ügyfele van, így általában előre bekérik az engedélyeket a kluboktól a tárgyalásokra, és az esetek többségében a munkájuk ezután klasszikus telemarketinges formát ölt, a beszélgetések során leginkább arról érdeklődnek, hogy az adott vásárlónak mire van szüksége (középpályásra, bal szélsőre, középső védőre, csatárra).

Mi történik azután, ha a két klub sikeresen megállapodott az árban?
Az összegben való megállapodás koránt sem jelenti azt, hogy az átigazolás automatikusan végbemegy, valójában ekkor kezdődik meg az ügynök igazi munkája, hogy a személyi igényeket és részleteket átrágva a lehető legjobb üzletet kösse a játékos számára, és valójában ez az, ami egy átigazolás során az ezzel töltött időt elnyújtja. A legfőbb tényezők ebben a játékidő mennyisége, a játékos fizetése és a szerződés hossza.

Fizetések és aláírási pénz
Túl azon a nem túl nagy titkon, hogy az ügynökök szeretnék a lehető legmagasabb fizetést kialkudni a képviselt játékosoknak egy átigazolás során, további okosságokkal is operálhatnak. Ilyen például az évről évre emelkedő fizetés, amit az befolyásolhat, hogy egy játékos hányszor lép pályára egy adott szezonban. Másik fontos pont még az aláírási pénz, ami ligánként eltérhet, és a klubok financiális erejének függvényében más és más lehet, és ezt is nagyban befolyásolja az, hogy a játékosnak mennyi játékpercet garantál egy szezon során az adott klub.

Bónuszok
Ez már a finomhangolása az alkudozási folyamatnak, és továbbra is főként csak pénzről van szó, méghozzá nem kevésről, meg némi pofátlankodásról és baromi sok ezzel töltött időről. Itt szó lehet lojalitási bónuszról, amit a játékos akkor kap, ha kitölti a szerződését a klubnál, tehát nem csak az van ilyenkor, hogy a klub kénytelen ingyen megválni a játékostól, hanem még a szezon utolsó meccsnapján ezt a bónuszt is kifizeti számára. Szó lehet még pályára-lépési bónuszról, amit általában meghatároznak egy X összegben, és ha a játékos kezdőként lép pályára, akkor megkapja az összeg 100%-át, csereként az 50%-át, a padon maradásért pedig a 25%-át.

További bónuszok lehetnek még: bajnoki cím vagy kupagyőzelem után kapott, európai kvalifikáció után vagy meghatározott számú kupaforduló után kapott bónuszról. De van még olyan, hogy gólszerzési bónusz, clean sheet bónusz, válogatottsági bónusz vagy az elnyert személyes díjak utáni bónusz. Egy fiatal játékos esetében szó eshet még a felnőtt csapatban való szereplés utáni bónuszról, sőt, és ez a legjobb, létezik kiesés utáni bónusz is, mikor az adott csapat kiesik a legfelsőbb pontvadászat csapatai közül, ám mégis kénytelen fájdalomdíjat fizetni ezután egy játékosnak.

Reklámjogok
Ez az egyik legfontosabb pontja a szerződésnek, ugyanis itt jönnek elő csak az igazán nagy pénzek, hiszen számtalan esetben van az, főként egy már befutott, jól marketingelt klasszis játékos esetében, hogy a klubbéli éves fizetésének sokszorosát keresi meg a reklámszerződéseivel (amit van, hogy elfelejt leadózni Meseország népének javára). A bevett szokás ezekben az esetekben, hogy a játékos megtartja a reklámjogait, és az ügynöke segítségével felépíti a saját imidzs-cégét, aminek az adott klub egy maghatározott összeget fizet azután, hogy bárhol felhasználja a játékos nevét, fotóját vagy népszerűségét a saját javára.

A játékos szerepe a folyamatban
Ha mindezen fenti dolgokban sikerül is megegyezésre jutni, egy játékos még mindig dönthet úgy, hogy mégsem él az átigazolás lehetőségével (ez történt Jamie Vardy esetében is). Éppen ezért szokta a legtöbb ügynök azt kérni az ügyfelétől, hogy hadd intézzen minden pályán kívüli dolgot egyedül, mert az nem mindig kifizetődő a tárgyaló felek számára, ha egy focista önnön erejétől fogva gondolkodik. Az ügynök természetesen a komplett folyamatról tájékoztatja az ügyfelét, és a financiális részen túl a legtöbb esetben a játékos döntését a klub ambíciói, a klub háttere és infrastrukturális felszereltsége befolyásolja, továbbá az egyik legfontosabb rész itt egy játékos számára az, hogy az adott klub mennyire tudja őt egészségesen és fitten tartani – egy muhahát a részünkről azért mindenképp biggyesszünk be ide, mert nagyon könnyen megeshet, hogy az Arsenalnál ennél a rákfenénél bukik meg a legtöbb komoly átigazolás, nem pedig az ambíciók, a kupák vagy a pénz miatt.

Ha mindezt sikerült megbeszélni a játékossal és annak családjával, akkor általában ezután következhet az orvosi vizsgálat – de még utána is dönthet úgy a játékos, hogy mégsem.

Az ügynök bérezése
Az ügynököt kizárólag egyetlen fél fizetheti az átigazolás során, ez az esetek 99%-ban a vevő klub, és a vételi összegből kapja meg a saját maga százalékát vagy az ügyfelével kötött szerződése, vagy a vevő klubbal történt egyezkedés alapján. Minden más bérezés játékos és ügynök között, főként a reklámszerződések esetében egyéni megállapodáson alapszik.

Véglegesítés
Amennyiben mindenben sikerült megegyezésre jutni a tárgyaló felek között, benyújtásra kerülnek a hivatalos papírok a liga szervezeteihez, és megkezdődik a regisztráció, ami szintén időbe telik. Ez a 2 szervezet az angol bajnokság esetében az FA és a Premier League, a regisztrációhoz benyújtott papíroknak pedig minden a szerződésben foglalt dolgot tartalmaznia kell.

Cuki, nem? Aki profi játékos és olvassa a sorokat, mindazonáltal még nincs ügynöke, nyugodtan keressen meg minket, hiszen nekünk is az lenne a legfontosabb, hogy jól érezd magad az adott klubnál, és az erkélyedről szép legyen a kilátás – az a horribilis pénz, amit a bőrödön keresnénk csak másodlagos.

clash of the titans

Egyelőre elég nagy csend honol az átigazolási piacon az Európa-bajnokság miatt, de a fenti kép sokat elárulhat arról, hogy milyen szezonnak is nézünk elébe a Premier League-et illetően, minden bizonnyal az egyik legkiélezettebb bajnoki versenyfutás következhet a 2016/17-es idényben.

A piacon való masszív költést nem csak a megemelkedett televíziós közvetítési díjak borítékolhatják, hanem annak ténye is, hogy tavaly a legtöbb nagy klub önmagához mérten igencsak alul teljesített – még fontosabb azonban, hogy sok esetben új edzőket üdvözölhetünk a nagy csapatok élén. Az új menedzserek első kérdése pedig minden esetben a mennyit költhetek, és ha történetesen olyan klubokról van szó, mint a Manchester City, a Manchester United és a Chelsea (de nyugodtan idevehetjük a Liverpoolt is), nem nehéz megjósolni, hogy elég komoly összegek fognak gazdát cserélni július 1-től kezdődően.

José Mourinhoról tudjuk, hogy kifejezetten kerüli az olyan klubokat munkavállalás szempontjából, ahol nem verhet el remek üzleti és emberi érzékekkel megáldva pár százmilliót új játékosokra, s ugyan eddig csak egy védőt vett (nahát, nahát) a Villarealtól, de azt is 40 millió fontért. Pep Guardiola előtt vélhetően még a korábbiaknál is újabb távlatok nyílnak meg akkor, ha kap egy bankszámla kivonatot Manszúr sejktől, de Antonio Conténak sem kell majd sokat könyörögnie azért, hogy Abramovics megnyissa a csapot annak érdekében, hogy legalább a 10. helyig eljussanak jövőre is, mielőtt kirúgják az olaszt, és jöhet Hiddink, hogy megtartsa a pozíciót. És az is biztos, hogy amikor Jürgen Klopp döntött arról, hogy érthetetlen módon a Liverpool edzője lesz, nem azzal győzték meg, hogy egyfajta kraut-Kozsóként nem költhet eleget a legújabb heavy metál zenekarára. A Tottenhamnél meg edzőtől függetlenül is csak simán előszeretettel és szarul költenek minden évben, szóval mindezek függvényében valószínűsíthető, hogy drasztikusan megemelkedett árak fognak repkedni a sajtóban akkor, amikor a PL klubok kopogtatnak.

A modern futball történetének egyik legnagyobb sokkját már így is túléltük az elmúlt egy hónapban, mikor is a Watford visszautasította a Leicester City 30 millió fontos ajánlatát Troy Deeneyért, amivel a második helyre szorult az, hogy a Leicester City 30 milliót ajánlott a Watford csatáráért, Troy Deeneyért. Nem állítjuk, hogy nem ér 30 milliót, azt meg végképp nem, hogy igen.

Na most Arséne Wengerrel pénzköltés szempontjából nincs sok baj, azt leszámítva, hogy nem szereti túlkölteni magát, és kifejezetten fázik attól, hogy jóval többet fizessen egy játékosért annál, mint amit közgazdászként gondol az értékéről – ez pedig még akkor is így volt, ha egy Chamakh-kal kellett nekifutni a szezonnak csatárposzton. Ez a hozzáállás nagyon sok esetben indokolt és admirálható is, hiszen te sem fizetsz 8 milliót egy kocsiért, amelyről azt gondolod, hogy csak 4-et ér.

Arsene-Wenger-001

Ez egészen addig működik így, amíg nem találod ott magad, hogy rohadtul kellene egy kocsi, és ezt az autódílerek is pontosan tudják rólad. Egy ideig lehet biciklizni, mert amúgy nagyon egészséges dolog, de ha valóban messzire akarsz jutni, akkor fontolóra kell venned az ajánlatokat, és lépned kell valamit.

Nem kérdés, hogy az Arsenalnak valóban erősítenie kell a keretének több fontos pontján is, és az sem kérdés, hogy ez sokba fog kerülni, már csak azért is, mert jelenleg nem sok klasszis játékos érhető el reális eséllyel Európában, így nagyon valószínű, hogy a legnagyobb klubok ugyanazokért a futballistákért fognak versenyezni, és habár nekünk megvan a BL szerepléssel az az előnyünk, ami a Unitednek, a Chelsea-nek és a Liverpoolnak nincsen, ettől függetlenül a pénz fog beszélni a legtöbb esetben.

Az sem véletlen, hogy eddig talán Granit Xhaka volt az egyetlen komoly érkező ezen a nyáron a bajnokságba, és róla sem állíthatjuk azt, hogy már egy befutott klasszisról van szó, ámbár mégis 30 millió fontot kellett érte fizetni. Ennek ténye, valamint annak, hogy hajlandóak lettünk volna 22 milliót fizetni egy 29 éves játékosért, bizonyos Jamie Vardyért, megkínálva őt egy heti 120 ezres fizetéssel, talán már azt a nagyon üdvözítő dolgot jelzi, hogy ezúttal az Arsenalnál is eldöntötték, hogy mindent megtesznek az előrelépés érdekében, és nem csak azt, ami 100%-ig biztonságos és 100%-ig jövedelmező.

Mindezen folyamatokba azért könnyen lehet, hogy csúnyán belefostak most a britek az EU-s kilépésükkel, és csak egy tipp, de inkább egy kérés: ha profi módon értesz a közokirat hamisításhoz, akkor húzzál Londonba, mert egyrészt komoly pénzek várnak rád, másrészt így most tehetsz valamit a csapatodért, nem beszélve a labdaügyes afrikaiakról, akiknek bizony nem áruk, hanem értékük van.