Bejegyzés

Intelligence And Class

Sokan azt hiszik, soha nem is repültem, ami éppen úgy nem igaz, mint hogy egy rossz emlék, egy rémisztő tapasztalat érlelte meg a döntésemet. Mindössze arról van szó, hogy hirtelen rájöttem, a repülés rossz hatással van a játékomra. A meccs előtt rettegek a légi úttól, a mérkőzésen meg félek a visszafelé utazástól. Egyszer csak eldöntöttem, nem repülök többé. Szerencsére az Arsenalnál és a holland szövetségnél is megértették és elfogadták ezt. Meggyőződésem, hogy ez nagyon jó hatással lett a játékomra, korábban sohasem futballoztam olyan jól, mint amióta nem kell félnem a repüléstől.

Inkább a pályán repült. Általában pont csak egy szinttel a többiek felett. Test, elme, céltudat, alázat, motiváció, finesz, fókusz, hidegvér, elegancia, áhítat – szavak egy szerénykedő mosoly mögött. Az edzők, a csapattársak, a szurkolók álma: Dennis Bergkamp.

bergk1

Valami futballisten küldhette, Manchester United fanatista családja legnagyobb örömére, nevét is Denis Law-ról kapta, a fociőrült apák már csak ilyenek. Kétség sem férhet hozzá, még azelőtt rúgott labdába, mielőtt segítség nélkül megállt volna a két lábán, és nem sokkal később az amszterdami kis srác három, szintén futballőrült – egyébként később egyaránt az amatőr ligáig jutó – bátyját próbálta kicselezni. A fiúk gyakran vakációztak Angliában, így nem csoda, hogy a kvartett beleszeretett az brit futballvilágba. A legkisebb történetesen meg is hódította…

…de csak a holland után. A Glenn Hoddle rajongó (ezért később magyarázkodnia is kellett) Dennis a Wilskracht SNL gárdájában kezdett focizni, de 12 évesen már az Ajaxnál rúgta a bőrt. Azon túl, hogy a kortársaival ellentétben nem a Maradona – Pelé – Cruyff trió valamelyikéért rajongott, szorgalmával is kitűnt társai közül: sosem maradozott ki, nem ivott és nem dohányzott. Eleinte nem sokra értékelték az igyekezetét az ificsapatnál, edzői gyengének találták ahhoz, hogy profi játékos váljék belőle. Egyedül a kor legendája, Cruyff hitt a futballtudásában, neki volt köszönhető, hogy 1986. december 14-én már bajnokit játszhatott a jobbszélen az Ajax első csapatában a Roda ellen. A 86/87-es szezon mellesleg igen pofásra sikeredett az amszterdamiaknak, májusban a Lokomotive Leipzig legyűrésével elhódították a KEK-et, s Bergkamp olyan nevek mellett játszott alig 17 évesen, mint Van Basten vagy Rijkaard.

dennis-bergkamp-ajax-best

Még nem volt 23 éves, de már egy megnyert és egy elbukott (1988, a belga Mechelen ellen) KEK döntő (is) „állt” a vitrinjében. Persze akkortájt még csak kiegészítő emberként számoltak vele, általában csereként lépett pályára, azonban az 1992-es UEFA kupagyőztes együttesnek már ő volt az elsőszámú zsugása. Mindeközben a nemzeti válogatottba is bekerült, és számtalan címet és elismerést begyűjtött:

  • Eredivisie bajnok (1989-90)
  • Eredivisie év játékosa (1990 – mint felfedezett, 1991, 1992)
  • Eredivisie gólkirály (1991 – Romárioval holtversenyben, 1992, 1993)
  • KNVB kupagyőztes (1986-87, 1992-93)
  • KEK győztes (1986-87)
  • UEFA kupagyőztes, gólkirály (1992-93)

93-ra már komolyabb Sün! keletkezett a Middenweg körül, dögnagy európai futball-monarchiák követelték Bergkamp kiadatását. Sokáig hezitált, Cruyff erőst az általa irányított katalán mennyországban látta a jövőjét, Dennis mégis az Internek hitte el, hogy miatta átalakítják majd az akkortájt bemutatott, kevésbé támadó szellemű játékukat. Az ő eligazolása indította el a folyamatot, minek köszönhetően a 92-es Ajax kezdőjét alig 2 év alatt lerabolták a játékos ügynökök: Vink, Roy, Van’t Schip, Jonk, Winter és a svéd Pettersson is távozott a csapattól, Van Gaal meg nyomott egy restartot. A 12 milliós itáliai biznisz nem sült el túlzottan jól, bár ez nézőpont kérdése: az olasz együttessel rögtön nyert egy újabb UEFA kupát, a sorozat gólkirálya lett, de saját bevallása szerint is rossz szájízzel gondol vissza Milánóra. Több csapattársa is inkább a riválist, mint sem a társat látta benne, és a San Siro-ban eltöltött két évet elvesztegetett időként aposztrofálta később. 1995. június 20-án viszont már mosolyogva kanyarította a szignóját az elé készített papírra.

pa-1010222

Bruce Rioch volt az, ki korábban kelt, mint Johan. Kinevezése után két azonnali transzferrel jelezte, hogy szeretné feledtetni a Graham érában a csapatra aggatott „Boring Arsenal” gúnynevet: 4.75 millióért hazacsábította Olaszországból David Plattet (Sampdoria), illetve kiszurkolt még 7.5 milliót Bergkamp-ért, akit ekkor már a világ legjobbjai között emlegettek.

Nehéz kezdet volt számára, csak lassan vette fel a brit futballszokásokat, elég későn kezdte el használni a könyökét, emiatt gyakran szerelték. Annak ellenére, hogy az első 6 meccsén nem talált kapuba, hamar kiderítették, hogy a gólok háromnegyed részének tevékeny részese volt, viszont mikor a Hartlepool ellen sem volt eredményes, a sajtó lecsapott rá. Aztán a hetedik, Southampton elleni 4-2-es meccsen kettővel nyitott (a második bődületesen nagyra sikeredett), s ezzel új korszak kezdődött az Ágyúsok futballjában. A másnapi edzésen a csapattársai térdre borulva, hajbókolva fogadták, és Wrighttal az élen a „The Messiah, lead us, lead us, Dennis, we love you!” – fohászt kántálták.

Az akkori David Seaman, Lee Dixon, Nigel Winterburn, Steve Bould, Tony Adams, Ian Wright, Paul Merson, Steve Morrow, Martin Keown, Ray Parlour (de még a fradista Paul Shaw is arrafelé hástorgott akkortájt) nevekből álló Arsenal, immár Bergkampot is a soraiban tudva rögtön hét helyett javított a bajnokságban, és ötödik lett a végelszámolásnál. Rioch-ot egy év elteltével mégis menesztette a vezetőség, helyére kis huzavona után Arséne Wenger érkezett, és a két jéghideg, taktikai géniusz rövidesen egymásra talált, megalkotva ezzel a futballdelírium képletét.

wenger-and-bergkamp

Arséne felbukkanásával radikális változások léptek életbe az Arsenal háza táján. Az öreg első pár edzését szinte néma csendben tartotta meg, csak figyelte a játékosait, és közben folyamatosan mentett mindent a megfelelő mappába, ezáltal hamar rájött, hogy a holland űrlény a pályán egészen kivételes, közel 360 fokos látószöggel rendelkezik. Az edzések végén pedig bárkivel is keveredett bensőségesebb beszélgetésbe, egy dologban mindenki holtbiztos volt: Dennis Bergkamp társaságában szeretnek, és tudnak a legjobban futballozni. Job done.

Talán kicsit degradáló lesz, de hatalmamnál fogva itt biggyeszteném be gyorsan a kedvelt közhelyet: a győzelmet gólokért adják. Magyarul minden Wenger által megálmodott és hitt edzésmódszer egy, a BKV-n naiv arccal eleresztett, alkoholbűzös picsafüstté vált volna, ha egy másik zsenivel, Wrighttal nem köt életre szóló szerződést Bergkamp. Kiválóan megértették egymást a pályán, s nagyon jó barátok lettek a magánéletben, Ian lehetett az első Ágyús a sorban, aki rendszerint testközelből élvezhette Dennis zsenialitását, ami főként az utolsó, hajszálpontos passzok képében mutatkozott meg, hiszen Bergkamp a pályán általában mindig 2 lépéssel a többiek előtt járt. Wright pedig mérhetetlen háláját gólokkal fejezte ki, nem is kevéssel.

Közben azért a Professzor is kevergette a maga kásáját, ennek eredményeként négy honfitársat (Vieira, Garde, Anelka, Petit), egy ajaxos szélsőt (Overmars), meg azért egy brit származású védőt (Upson) is a Highburybe csábított. Sőt, akkor még kapust is vett (Manninger). Wenger első teljes szezonjának (97/98) elején nehezen állt össze a csapat, ennek ellenére Bergkamp brillírozott, két egymást követő hónapban is megválasztották a Premiership legjobbjának, amire korábban nem volt példa. Szeptemberben triplázott a Leicester ellen, a hónap gólja szavazásán az első 3 helyen az Ő góljai álltak, később EZT választották az idény góljának. Wrighttal pedig valóban remek kettőst alkottak, ugyanebben a hónapban Ian meg is döntötte Cliff Bastin 81 éves gólrekordját.

0113085

1998 kezdetén viszont csak hatodik volt a csapat, 12 ponttal lemaradva a MU mögött. Bergkamp élete legjobb formájában játszott, habár a szezon második felében kisebb sérülésekkel, s tőle szokatlan módon a lapokkal is küzdött, 9 sárga és 1 piros volt a jutalma, meg némi eltiltás. Lassan, de biztosan ő is tökélyre fejlesztette a könyök használatát és kellően asszimilálódott a korábban a szakírók által hiányolt agresszivitással. Az Arsenal összeért az új évre, és egy 16 meccses veretlenségi sorozatot produkáltak, amelyből a legszebb hagyományokhoz illően, 12 meccsen maximum csak a szellő mozgatta meg Manninger hálóját. Sorozatban négy 1-0-s győzelem után azért megindultak a gólok is: Newcastle (3), Blackburn (4), Wimbledon (5), Everton (4), s ekkor már behozhatatlan volt az Ágyúsok előnye az utolsó két fordulóra.

Dennis közben a Derby County ellen összeszedett egy combsérülést, a szezonvégi meccseket, és nagy bánatára a Newcastle ellen megnyert FA kupadöntőt is ki kellett hagynia. 40 mérkőzésen lépett pályára, melyeken 22 gólt szerzett, 20 gólpassz mellett – csapata duplázott, emellett ő is behúzta a maga személyes dupláját: PFA és FWA Év Játékosává választották. A 98-as Vb-n negyedik lett a holland válogatottal, remekül játszott a tornán, az Argentinok elleni negyeddöntőben meg ugye nyomott egy ilyet: a tökéletes labdakezelés.

A következő szezon nem sikerült valami fényesen a számára, Wright eligazolt a West Hamhez, emellett Dennis nagyon sokat volt sérült, elsősorban hátfájása kínozta. Amikor végre teljesen felépült, elsősorban az előkészítésben jeleskedett, rengeteg gólhelyzetet alakított ki, ezeket Anelka használta ki a legtöbbször. Kettejük remek összjátékának köszönhetően a piros-fehérek hívei újra reménykedni kezdtek a címvédésben, de a 98-99-es idényben a Manchester United sokkolta a világot, ez volt a Vörös Ördögök triplázásának éve. Hogy az lett, abban Bergkampnak is volt némi része, az FA kupaelődöntő 90. percében ugyanis tizenegyest lőhetett, de Peter Schmeichel kiszedte. Így viszont a hosszabbításban Ryan Giggs belőtte az angol futballtörténelem második legszebb szólógólját, és az Ágyúsok kiestek.

Közben a két legendának, Fergusonnak és Wengernek sikerült elérnie, hogy egészen 2005-ig a legfelsőbb angol pontvadászat csapataik öldöklő versenyfutásáról szóljon. A végelszámolás többnyire a Manchester sikerét hozta, 3 bajnokságot nyertek gyors egymásutánban, az egymás elleni meccsek parázs csatákat, meg komoly Keano-Vieira „vitákat” hordoztak magukban. Az edzők sem mentek a szomszédba némi szájkarate erejéig, az összecsapások előtti és utáni nyilatkozatokban egyaránt megtalálták egymást. Talán ezért van, hogy egy újkori Arsenal drukker leginkább a MU elleni rangadót várja remegő szemekkel, és így akkor még finomak voltunk.

dennis_thierry

Ezalatt Bergkampnak köszönhetően olyan gólszerző futballisták kerültek fel a térképre, mint Nwanko Kanu, Fredrik Ljungberg, Thierry Henry, Sylvain Wiltord és Robert Pires. Nyilván ebből a legjelentősebb szövetség Henryval köttetett, Wenger pedig tovább tökéletesíthette a gépezetet. Három mondat, három egymás irányába tett nyilatkozatrész tökéletesen leírja hármójuk kapcsolatát:

“Emlékszem, hogy amikor Dennis betegeskedett, Thierry nem volt boldog.”

“Csatárként ő egy álom.”

“Ő egy csatár, muszáj önzőnek lennie.”

Felesleges is tovább szórni a jelzőket, idézeteket, meglátásokat, elmélkedéseket. Értelmetlen megannyi kivágott videóval bizonygatni, számokkal alátámasztani a nagyságukat. Aki valamit is tud a fociról, tisztában van vele, hogy őket látni kellett, érezni, szakmai részről pedig csak egészségesen, fitten tartani. Kettőjük pazar játéka meghozta a várva várt sikert az Ágyús szíveknek, 2001/02-es kiírást, fej-fej mellett haladva Man United mellett, az utolsó fordulóban, az Old Traffordon sikerült behúzni, Wiltord góljával. Ami ezután történt Londonban, az szavakba nem önthető…

A bajnoki címmel jött még egy kupagyőzelem is a Chelsea ellen, az idény második felének főhőse Ljungberg lett, aki a szezonvégi hét fordulóban 6 gólt rúgott, s betalált a Kékek ellen is, ezt a pompás jobbfelsőt pedig Parlour vétette az FA kupadöntőben. Persze, azért még márciusban Bergkamp is megrúgta a világ legnagyobb gólját a Newcastle ellen. Micsoda csapat volt!

Akárcsak az egy évvel későbbi…

A MU szokás szerint megint behúzott egy bajnoki címet, aztán következett 2003/04-es szezon, mikor is az Arsenal futballistái történelmet írtak, 38 mérkőzésen át maradtak veretlenek a Premier League-ben (ezt egészen 49-ig folytatták a következő kiírásban). Dennis tette a dolgát, szépen osztogatta a forintos labdákat (19), és azért 5 találatot is felvéshettünk a neve mellé. Henry szárnyalt, összesen 39 gólt és 14 gólpasszt vállalt. Lehmann, Lauren, Campbell, Toure, Cole, Ljungberg, Parlour, Vieira, Gilberto, Pires, Reyes – mind emberfelettit alkotott, s ekkor már egy tizenéves katalóniai hontalan is a Highburyben próbálgatta a szárnyait.

Az itt felsorolt focistáknak minden bizonnyal ez lehetett karrierjük csúcspontja, Bergkamp esetében sem volt ez másképp. Az ideális pont az i-re, főleg ha azt vesszük, hogy 2003 nyarán járt le a szerződése, és akkoriban így nyilatkozott a folytatásról:

Korábban felvetődött bennem, hogy befejezem a játékot, de most úgy gondolom, ,,ráteszek” még egy szezont. Megnyugtat az a tudat, hogy élvezem a játékot, hogy a góljaimnak éppen úgy tudok örülni, mint fiatalon. Az szinte biztos, hogy az Arsenalban fejezem majd be a játékot, hamarosan tárgyalóasztalhoz ülünk a klub vezetőivel. Nem akarok egy kisebb klubba elmenni. A pillanatnyi állás szerint nem a szívem vagy az eszem, hanem a testem mondja majd ki a végső szót. Ha bírok még egy évet, játszom jövőre is.

Jól döntött, hiszen a válogatottságot már jóval korábban lemondta, ebben nagy „segítségére” volt az olaszok ellen elveszített tizenegyes-párbaj a 2000-es, holland rendezésű EB-n. Magyarul kellett egy, a pályafutásához méltó siker az Ágyúsoknál. A Highbury népe további két éven keresztül csodálhatta még piros-fehér mezben, 11 találat és 25 assziszt került még az ellenőrzőjébe, legtöbbször már csereként lépett pályára.

Apropó, Highbury. Sokan úgy tartják, Henry volt a királya. Ez téves. A Highburynek csak és kizárólag egyetlen uralkodója lehetett. A stadion a legutolsó hazai meccsen narancsszínbe borult, és a távozó ünnepelt egy trademark találattal tett pontot karrierjének végére. Az új stadion, az Emirates első meccsét is neki dedikálták, 60 ezer ember – nemzeti, nemi és vallási hovatartozástól függetlenül – könnybe lábadt szemekkel énekelte a „There is only one Dennis Bergkamp!” című dalt. Csodálatos volt.

Dennis_Bergkamp_2831119b

Rendkívül nehéz egy olyasvalakiről írni, akire valódi áhítattal, egyfajta Istenként tekintesz. Ha hétköznaponként éppen nem a töködet vakarod, akkor hónapokon keresztül csak fejben haladsz, ha haladsz. Esténként megnyitod a róla készült filmeket, az előre, aprólékos munkával kigyűjtött videókat, próbálod összhangba helyezni a saját élményeiddel, a saját érzéseiddel, a gondolataiddal, amiket meg akarsz osztani másokkal. Nézed ezeket a filmeket, és csak nem történik előrelépés, újra és újra belefeledkezel abba, amit látsz. A monitoron szépen elrendezed az ablakokat, jobb oldalt Word, bal oldalt valami médiapléjer, háttérben Youtube, meg statisztikai oldalak. Néha írsz pár sort, néha csak az asszonynak áradozol, aki sokadik alkalommal veszi fel az érdeklődő arcot, hiszen ezredszer hallja, és egy „Jólvan.” még mindig belefér. Olykor felkiáltasz, olykor csak meredsz magad elé, és azon töröd a fejed, ezt most hogyan is öntsem szavakba? A hihetetlen szót nem használhatod örökké. Az egész too much information.

Ez az ember maga volt a Mennyország, az egyszemélyes londoni szohó. A legtöbb megmozdulását nem követték szavak, csak tátva maradt ajkak, és ég felé dobott kezek. Akkor, most és ezután is, amíg futballt játszanak ezen a bolygón. Az Arsenal történelmében sok játékosra mondhatjuk azt, hogy a legjobb volt, de csak egyetlen ember nyerte meg igazán a szurkolók szívét, és a lentebb eszközölt illusztráció választ is ad a miértre. A mondatok ugyanis elfogytak, szükségtelen tovább arról értekezni, hogy távozásával milyen veszteség érte szeretett csapatomat, Wenger megteszi ezt helyettem, 2006 óta minden éjjel. Várjuk a pillanatot, mikor újra visszatér hozzánk, The Messiah, lead us, lead us, Dennis!

Mindenesetre fantasztikus 3 napot töltöttem most a „társaságában”, és kívánom minden futballszurkoló társamnak, hogy egyszer élje át ezt az élményt, a maga gyermekkori hősével.

dennis-bergkamp-football-1540

A tökéletes kép a tökéletes 10-esről, Dennis Bergkamp.

„I think, what I have in my mind, I can do with my feet.”

Átigazolási tervezet 2016

Mikor egy szurkoló komolyabban nekiáll a nyári átigazolási szezon előtt, hogy megvizsgálja mégis kikkel erősödhetne kedvenc csapata, akkor az első kérdések egyike, amit feltesz az a szokásos „Mégis mennyit költhetünk?” kérdésköre. Látva a tavalyi nyarat, a hiányposztokat, a klub gazdasági teljesítését, erre idén nagyon egyszerű a válasz: sokat vagy rengeteget.

Who’s your Daddy!?

A szezont mindenki a maga vérmérséklete szerint értékelheti, de talán abban megegyezhetünk, ha összességében nézzük az idényt, akkor semmiképpen sem lehet pozitív. Úgy vélem az előrelépéshez szemléletváltáson kell átmennie a klubnak és így a menedzsernek is, ami meg kell, hogy látszódjon az átigazolási politikában. Arra gondolok, hogy:

  • Fel kell hagyni az úgynevezett „babusgatással”, a nem igazolunk XY fiatal játékos elé politikával (mert akkor ő kevesebb lehetőséget fog kapni, ezzel nehezítve a fejlődését ésatöbbi).
  • Szintén fel kell hagyni azzal, hogy egyes játékosok múltban teljesített jó időszakaiba kapaszkodva áltatjuk magunkat a valós megítélésük kapcsán.

A világ hetedik legtöbb bevételével rendelkezünk, és a Forbes az ötödik legértékesebb futball klubjának értékeli az Arsenalt. Viselkedjünk eszerint, és a keret tagjaitól elvárt követelményeket is ehhez mérten húzzuk meg. Olyan játékosokat kell igazolni, akik komoly előrelépést jelentenek a mostani alul teljesítőkhöz képest, és nem olyanokat, akik csak versenyhelyzetre kényszerítik őket. Azoktól, akik semmilyen mértékben nem tudnak megfelelni ezeknek az elvárásoknak, egyszerűen meg kell válni.

És akkor ennek tudatában vegyük szépen sorra most a hiányposztokat…

danny-welbeck-goal-celeb-olivier-giroud-theo-walcott-arsenal-leicester-city_3416366

Csatárok

Tudom, hogy nem szabad ilyet leírni, de Welbeck 9 hónapos sérülése (ami tudjuk jól, hogy egész éves lesz) a lehető legjobbkor történt. Végre megteremtette azt a helyzetet, hogy ne csak minőségben, de mennyiségben is bajban legyünk ezen a poszton. Ha ehhez hozzávesszük Walcott egész éves kvázi értékelhetetlen teljesítményét, és Giroud négy(!!) hónapos gólcsendjét a bajnokságban, akkor a Napnál világosabb, hogy a csatárposzton komoly upgrade-et kell véghezvinni a nyáron, ez az átigazolási időszak legfontosabb feladata. A helyzetünket nehezíti, hogy kimondott világsztár nincs a piacon. Szerintem mindent elmond a felhozatalról, hogy legközelebb ehhez a státuszhoz Higuaín áll, akiért 40-50 (de olvastam már 60) millió fontos összeget remél a Napoli. Nem tudnék ideális jelöltet mondani, mert mindenkivel szemben komoly kérdőjelek merülnek fel bennem – szerencsénkre viszont kevés olyan tehetős klub van, ahol ezen a nyáron mindenképpen a kezdőbe keresnek csatárt, szóval komoly konkurenciát vélhetően maximum a PSG tudna jelenteni, akiknek van egy Cavanijuk erre a posztra.

Különböző stílusú csatárok különböző árkategóriában rendelkezésre állnak, csak is a vezetőkön múlik, milyen stratégiát (ár/érték arány, játékstílus alapján vagy csak egyszerűen mindenki felé üzenni) választanak ennek a problémának a megoldására.

Az egész nyári tevékenységünk későbbi megítélését alapjaiban fogja meghatározni a csatárunk pályán nyújtott teljesítménye, ezért nagyon fontos, hogy a lehetőségeinket maximálisan körüljárjuk, és ennek megfelelően az optimális döntést hozzák meg Wengerék.

Szélsők

Ne áltassuk magunkat, erre a posztra csak mennyiségre vagyunk meg, de azt láttuk ez a gárda mire volt elég az elmúlt szezonban. Van egy klasszis szélsőnk Alexis személyében, aki kb 1-2 hónapot leszámítva a valós tudása alatt játszott. A másik szél meg leginkább akkor muzsikált, mikor Ramsey kezdett ott (vagyis amikor Bellerín egyedül játszotta be a jobb szélt), vagy egy-két meccsen, amikor Iwobinak vagy Campbellnek éppen kijött a lépés. Komoly bajban lennénk, ha csak rájuk és Oxlade-Chamberlain hirtelen pálfordulására támaszkodhatnánk a szezonrajton.

1828159-38560411-2560-1440

Ennek megoldására eddig minden egyes átigazolási szezonban Reus-ért imádkoztam, de idén mégse őt tartom a legjobb választásnak, hanem csapattársát, Henrikh Mkhitaryant. Az örmény srác hihetetlen jó szezonon van túl (ha az EL selejtezőket is beleszámoljuk 52 meccsen 23 gól, 27 gólpassz, és beválasztották a Bundesliga év csapatába is), sokoldalú, szélsőként és irányítóként is képes játszani, de a csatárposzton kívül a támadó harmad bármelyik posztján megállja a helyét. Nem mellesleg csak egy év van a szerződéséből, és a hírek szerint nagyon nem akarja aláírni a hosszabbítást, ergo még bankot sem kéne érte robbantani. Nálam ő testesíti meg a tökéletes Arsenal igazolást. Rajta kívül még olyan, vélhetően elérhető játékosokat lehetne igazolni, mint a tavalyi bajnokság legjobbjának választott Mahrez, vagy akár nagyobb távlatokban is lehetne gondolkodni, és bedobni mondjuk Griezmann nevét (bár vele még csak pletyka szinten sem hozzák össze a csapatot, szóval azért nem kell komolyan beleélni magunkat a megszerzésébe).

A lényeg, hogy a keretet itt is erősíteni kell és a lehetőségek ezen a poszton talán még kecsegtetőbbek, mint a csatárok esetén. Véleményem szerint a szélső kérdés rendezésén lehet majd legjobban lemérni a klub igazi ambícióit. Most van lehetőségünk lépni egy komolyat előre, vagy maradhatunk a korábban említett és eddig igen sűrűn alkalmazott „babusgatásnál”. Komoly csalódás lenne számomra, ha se egy nagynevű támadót, se egy normális kezdő szélsőt nem hoznánk a nyáron.

Középpályások

A három öreg nyugdíjazása után nem is volt kérdés, hogy a középpályán létszámban is komoly hiányosságaink lesznek, így ide mindenki számított igazolásra. Télen jött Elneny, akit már ennek szellemében hoztunk, Xhaka korai érkezése meg egyértelműen minőségi előrelépést jelent. De ez csak két érkező, szóval egy kiegészítő középpályás még simán jöhet, főleg egy olyan, aki bírja a padot, aztán a szokásos sérüléshullám közepette úgy is kap majd 10-15 meccset az szezonban. De olyan híreket is hallani, hogy Flaminivel akár még új szerződést is köthetünk. Viszont arra azért felhívnám a figyelmet, hogy ha nem jön össze ez a széles körben elterjesztett „Xhaka majd felhúzza a körülötte lévőket” előrejelzés, akkor megint komoly bajban leszünk, ha Cazorlat hosszabb időre pótolnunk kell. Özil pótlása szintén csak papíron megoldott, hiszen nem tudjuk, hogy Ramsey vagy Wilshere irányítása mellett is ipari mennyiségben tudnánk-e kialakítani a helyzeteket, ahogy azt ebben a szezonban tettük a némettel.

(not so) Fun fact: Thierry Henrynak a 2002/03-as szezonban mindössze 75 gólszerzési helyzetet kellett kialakítania ahhoz, hogy összeszedje a rekordnak számító 20 asszisztját. Ehhez képest Özilnél ez a számadat 146-19, magyarul kimondhatjuk, hogy jól kitoltak vele a társai.

Visszautalva a korábban írtakra, Mkhitaryan szintén lehet egy újabb opció ezekre a problémákra, így ezt a középpályán megspórolt összeget lehetne a védelembe fektetni.

Védők

A két szélen a spanyolok nagy szezont futottak, így az ő helyük megkérdőjelezhetetlen, mögöttük viszont főleg Debuchy-nek vannak megszámlálva a napjai a klubnál – őt a jobboldalon Jenkinson válthatja, akinek felemás szezonja volt a kalapácsosoknál. Ahogy egy évvel korábban, most is főként kezdőként számítottak rá, sok játékpercet tölthetett a pályán, de sajnos meccseken belül még mindig elég inkonzisztens a játéka, viszont a nagyobb baj, hogy túlságosan is folyik benne az Arsenal DNS, ezért térdsérülés miatt kénytelen volt kihagyni a szezon második felét. Nagy kérdés milyen állapotban tér vissza, ezért sem tartanám okos dolognak kölcsön adni Chamberst.

Bal oldalon Gibbs szerintem egy tartaléknak pont tökéletes, viszont ha lehet hinni a pletykáknak, hogy Ricardo Rodríguez (Xhaka nagy cimborája a válogatottban) kivásárlási ára csak 20 millió font, akkor figyelembe véve Monreal 30 életévét, igen olcsón megszerezhetnénk a csapat jövőbeli kezdő left backjét.

calum chambers

Belsővédőinknél Koscielnynek beton biztos helye a kezdőben, az ő párját kéne már végre megtalálni. Mertesacker vagy ahogy én hívom “Villám” már inkább csoszog, minthogy szaladna. Gabrielnek meg még mindig komoly kihívást jelent egy egyszerű szerelést megcsinálnia, a fizikumával nincsen probléma, de ezeket a szerencsétlenkedéseit egyszerűen nem tudja kinőni. Most már elérkezett az a szezon, amikor itt lenne az ideje, hogy Chamberst végre beépítsük. Természetesen a legjobb megoldás az lenne, ha a brazil vagy német helyett jönne egy CB a kezdőbe, és mellettük fokozatosan kapna játékidőt a fiatal angol, mint harmadik számú belső védő. Bármennyire is felerősödtek a pletykák, hogy komolyan keresünk a piacon CB-t, valahogy ezeket a híreszteléseket nehezemre esik komolyan venni. Tartok tőle, hogy az Öreg megelégszik a mostani felhozatallal, és inkább bízik Chambers és Gabriel fejlődésében, főleg ha a többi posztra normálisan erősítünk.

És akkor legyen pár szó a távozókról is.

A szurkolók között akkora konszenzus talán semmiben nem volt, mint abban, hogy Walcottól már ideje volna megszabadulni. Sok szép emlékünk fűződik a játékához, sokáig hittük, hogy a Wengerbabyk egyik legelső generációjaként sokra fogja vinni, de be kell látnunk ez már sosem fog összejönni. A teljesítményéhez képest irdatlan magas fizetése meg nagyon rossz üzenet a keret többi tagja számára. Viszont ha végre a sarkunkra állunk, és megmutatjuk Walcottnak az ajtót, akkor még egy csatárt mindenképpen hozni kell (és leginkább ezért tartok tőle, hogy nem leszünk ennyire tökösek). A támadó szekcióból még talán Campbellért lehetne egy kisebb összeget kapni, akinek a teljesítményével nem volt probléma, de ha Iwobinak is szeretnénk minél több játékpercet biztosítani az első csapatnál, akkor mindkét fél talán úgy járna a legjobban, ha a Costa Rica-i a távozás mellett döntene. De az is egy megoldás, ha a fiatal tehetségünket kölcsönbe adjuk a szezonra valamelyik PL csapatnak (csak sírva könyörgöm ne Pulisnak!!!). A védelemből meg leginkább a korábban említett szélső hátvédektől (Gibbs, Debuchy) lehetne megszabadulni.

Az átigazolási szezonnal kapcsolatos minimális elvárásom az, hogy mindenféleképpen hozzunk egy csatárt, egy szélsőt, egy középpályást (Xhakaval pipa) és egy védőt a kezdőbe. De a best-case scenario számomra az lenne, ha a szezonrajtra egy Cech – Monreal – Koscielny – új CB – Bellerin – Cazorla – Xhaka – Alexis – Özil – Mkhitaryan – új csatár kezdővel készülhetnénk, akikhez a padon olyan nevek csatlakoznának mint például Rodriguez, Chambers, Gabriel, Coquelin, Ramsey, Wilshere, Elneny, Oxlade-Chamberlain, Iwobi, Campbell és Giroud

Aztán szeptember elsején visszatérünk rá, mennyire sikerült a klubnak teljesíteni az elvárásaimat, és hogy mik lehetnek a reális célkitűzések az akkori kerettel szemben…

Kedves Jamie!

Itt ülök magányomban, és nyomogatom a Messengert neked, pedig jelen napállás szerint nem érdemled meg egyetlen soromat sem, de maradok elegáns és kifinomult, mint mindig.

Tudod, nem volt egyszerű elengedni szeretett fiamat a Barcelonához még 2007-ben, de hát az idő vasfogai már rajta is meglátszódtak, bár még bronzba öntve is jobban használná ki a helyzeteit most, mint Walcott.

Nem volt egyszerű végignéznem azt, ahogyan derékba törik Eduardo da Silva pályafutását, aki kezdetben úgy tűnt, hogy pótolhatja a keletkezett űrt. Nem volt egyszerű átadnom Robin van Persie-t öreg harcostársamnak, de hát egy kisgyereknek sosem tudtam nemet mondani.

Szintén nem egyszerű meggyőznöm magam arról minden nyáron, hogy Olivier nem fog átszundítani pár hónapot a szezonból, de nem tudok mit csinálni akkor, ha nincs elérhető minőség a piacon, miközben ő meg francia, és majdnem olyan jóképű, mint én.

Hol rontottuk el, Jamie?

Pénteken még minden rendben volt. Ajánlottunk érted 30 milliót, pedig szerény számításaim szerint ennyit a komplett keretetek nem ér. Hagytuk, hogy megírják ezt a sajtóban, és a Google-t sem pereltük be az ezekre mutató keresési találatokért.

Aztán eljöttél az orvosi vizsgálatokra hozzánk, mi pedig direkt előtte vágtuk ki az egész stábot, nehogy kárt tegyenek benned azzal, hogy nem melegítik fel előre a sztetoszkópot, és te is másodfokú égési sérülésekkel távozz a szobából.

Pontosan tudod, ha az elmúlt éveket nem egy szatyorban töltötted, hogy én aztán ráérek szeptemberig, de te mondtad, hogy hétfő délig eldöntöd, megragadod-e életed legnagyobb lehetőségét. Amivel még mindig lehet, hogy mi szívtunk volna, mert azt sem tudom, hova tegyelek a csapatban, de rám jött a pánik, hogy jövő nyáron repülök. 

Ezt szeretnéd? 20 év után rúgjam ki magamat?

Egész hétvégén boldog volt mindenki, csak egyszer kaptam el egy wengeroutot a zöldségesben vasárnap, ahova szintén miattad mentem, mert isteni a brokkoli-krémlevesem, és nem főzöm meg akárkinek. Legutóbb Suáreznek tettem, mert így akartam leszoktatni a húsról. Vártalak hétfőn ebédre, de te nem jöttél.

Csillogó szemeket láttam mindenütt, most pedig ott tartunk, hogy mindenféle racionális érvelésekkel kell összezavarni a rajongóimat, amiről tudom, hogy nem működik. A futballszurkoló nem gondolkodik, nem vár, és kifejezetten ideges lesz attól, ha te meg ezt csinálod.

Granit Xhakát azzal hívtam fel, hogy ezt itt a Paradicsom. Neked mit mondtam, Jamie, mit mondtam, emlékszel még? Azt, hogy habár van egy hatalmas kígyónk is, de nem bánt, sőt! Van, hogy azt sem tudja, merre van a marnivaló.

Heti 120 ezer font. Tudod, hogy én mikor kerestem ennyit az életem során? Elmondom neked, 16 évesen, de akkor az még egy másik világ volt. Nem repkedtek ám a 3+1 éves szerződések, és te sem mondhatod, hogy egy kicsit sem izgultál akkor, amikor még a raktárban dolgoztál, hogy nem jön majd egy lengyel migráns, aki feleannyiért végzi el a munkád.

Komolyan mondod, hogy nem akarsz megküzdeni a csapatba kerülésért?

Hát nem éppen egy Ronaldoval kell ezt lesakkoznod, könyörgöm. És azt is biztosan tudom, hogy te sem vagy egy Ronaldo, mert őt már egyszer megvettem, de aztán Ferguson egyszer csak benyitott hozzám egy üveg borral, és a többire nem emlékszem.

Sajnálom ezt az egészet, Jamie!

Kedd óta nézem a Sanogo Best Goals-t, de már rendkívül unom ezt a Benfica elleni meccset, azt sem értem, melyik látens Tottenham drukker írta ezt ki DVD-re és minek? Idiótákkal vagyok körülvéve.

Még csak próbajátékra sem kellett volna jönnöd, ezt csak olyanoknak dobjuk be, akiknél fennáll a veszélye annak, hogy az első edzésen lefejelik valamelyik új csapattársukat, és ezt jobb előre tudni.

Azt el sem mondtam neked, de most már megteszem, hogy egyébként van még egy csatárom, akit januárban hozunk vissza az élők közé – hát mi lett volna akkor, ha pluszban még meg kell küzdened Welbeckkel is? Pedig ő aztán tényleg csak újabb 4 hónapig zavarta volna a levegődet.

Mérges vagyok rád, Jamie.

Igazából nem azért, mert nem jössz, ez a te döntésed. De most egész nyáron hallgathatom, hogy elszaladt mellettem a labdarúgás, pedig az egészet én találtam ki, és ettől már herótom van. Arról nem beszélve, hogy Morata árából megvehettelek volna téged, meg még egy középső védőt is.

Azért remélem, hogy bekerülsz a kezdőbe az EB-n. Wilshere amúgy jól van? Ha már rám nem tetted, legalább rá figyeljél már egy kicsit, szeretném épségben visszakapni.

Üdv,

Arséne Wenger

Vardy? Kurvára IN!

Immáron akkor megállapíthatjuk, hogy tényleg a csatárkérdés a legkardinálisabb téma az Arsenal drukkereknél, ugyanis annyi éktelen nagy baromságot, amennyit mindössze pár óra alatt sikerült összehordani ezzel kapcsolatban szerte az interneten tegnapról mára, annyi gyakorlatilag nincs is. Mi ezzel a poszttal szállunk be, majd szállunk egyúttal ki is a témából, mert szombat reggel 7 van, és szétbasz az ideg a mindenkiben ott szunnyadó, félrészegen FM-ező Wengertől.

Két kedvenc – természetesen lehúzó, hát milyen más is lenne, mikor éppen csatárt igazolni készülünk – véleményt olvastam ezzel kapcsolatban, az egyiket az Arseblogon, miszerint Vardy egy pánik vétel, és ez annak az eredménye, hogy a kretén szurkolók addig csesztették az Öreget, mígnem erre a lépésre kényszerült. Mindannyian úgy ismerjük Wengert, hogy az a típusú ember és menedzser, aki az “úbazmeg, a fanok csatárt akarnak, akkor vegyünk nekik egy csatárt” – vásárló, plusz ugye a pánik vétel is rendszerint június elején történik, főleg az Arsenalnál. A másik kedvencem a wengeroutos, tehát minket folyamatosan köpködő molnárgyerek volt az ArsenalFanon, aki a nem való a csapatba, 29 éves, egy jó szezon, rossz magaviselet tengelyen helyezte el Jamie Vardyt, és közben meg nem esik le neki, hogy nem Wenger az, akinek az a munkája, hogy fényképezi a hombár fejét egy padon a parkban. Mint ahogyan sokan másoknak sem tűnik ez fel ilyenkor.

És akkor most álljunk neki ennek a posztnak úgy, hogy éppen elszívok egy cigit és megiszom a kávémat, tehát a kellő nyugalommal, és jól jönne egy kis péksütemény is, jó reggelt, bazdmeg Vietnám!

meditation-going-beyond-logic

Nem jött össze…

Gondolom mindenkinek megvan még Wenger egyik legnagyobb menedzseri hibája, mikor is az éppen karrierje és formája csúcspontján helyezkedő Robin van Persie-t 24 millió fontért cserébe elajándékozta a Manchester Unitednek, hogy megnyerje nekik a 20. bajnoki címüket. Noh, hát gyakorlatilag minden szempontból ugyanezzel az esettel állunk szemben akkor, mikor Jamie Vardy leigazolásáról beszélünk – csak most a bré kellemesebb felére mi rakhatjuk a kis seggünket.

Rendszeridegen

Aztán miért? Mert nem nyalogatja a labdát, mint bolond a kétforintost, hanem megiramodik vele és bekúrja? Jamie Vardy nem alkalmas arra, hogy összeszedje Özil 130+ kialakított helyzetéből a maga 25 gólját, miután ezt egy Mahrezzel és egy technikailag jóval képzetlenebb hátországgal a seggében megtette úgy, hogy az bajnoki címet ért a csapatának? Nem elég gyors ehhez, nem elég éles, nem küzd eleget a pályán, nem tud passzolni, nem értékesíti jól a helyzeteit? De ha még ez így is van, és totálisan nem illik a játékrendszerünkbe, ugyan melyik a nagyobb kockázat: nézni azt, ahogyan Giroud 10 hónapból 4-ben azt sem tudja, merre van a kapu, vagy a futballhoz – nyilván – totálhülye Wengerre bízni, hogy miként alakítja át úgy a játékunkat, hogy abban Vardy is érvényesülni tudjon?

Nem mellesleg: szívből gyűlölöm azt a rendszert, amibe egy Jamie Vardy nem illeszthető be.

Öreg

Valóban, Vardy nem egy 20 éves francia néger. Ellenben éppen most jön ki belőle az, ami egész életében ott szunnyadt benne, csak éppen logisztikai menedzserként tengette a mindennapjait egy raktárban. Ösztönszerűen fakad ki a lényéből jelenleg az, amire hivatott, és még fontosabb, hogy ezt szemmel láthatóan is nagyon megéli, nagyon élvezi. Gyors, agilis és betonkemény, majd térjünk vissza erre akkor, amikor te leszel 29 éves.

Egyetlen jó szezonja volt

Walcottnak mennyi volt? Robin van Persie-nek kettő ilyenje volt, közte 5 év kórházzal. Giroud mikor termelt 20 gól felett egy szezonban? Ki volt az utolsó ilyen csatárunk? Mondom, Theo Walcott a 2012/13-as szezonban, ami cirka 4 évvel ezelőtt volt a matek szerint. Ez az ellenérv jelenleg nagyjából annyira állja meg a helyét, mint hogy a Leicester úgyis kipukkad a végére.

Rövidtávú megoldás

Akkor legyél újabb 10 év múlva bajnok, és várjad azt, mikor igazoljuk le Aubameyangot 80 millióért, mikor érkezik meg Higuaín végre, és hidd azt, hogy a PL-ben sosem bizonyított Morata vagy Janssen lehet a valódi megoldás a problémáinkra.

Arséne Wenger decemberben nyilatkozta azt Vardyról, hogy ő egy 30 millió fontos csatár, elvileg ennyit kérnek most érte, de írnak 20-at is. Nevetséges összeg egy olyan csatárért, aki éppen nem lett PL gólkirály tavaly. Papa így fogalmazott erről:

“Igen, ér 30 milliót, ugyanis jelenleg ő a legjobb gólszerző a bajnokságban. Egy csomó másik olyan játékost láthatsz a ligában, akik sokkal több pénzt kapnak, mégsem szereznek annyi gólt, mint Vardy. Kérdés nélkül, ő abszolút megéri ezt a pénzt manapság. Vessük össze Anthony Martiallal, akiért 36 millió fontot fizetett a Manchester United a nyár folyamán.”

Ha van 7 perced, nézd meg ezt a videót, és mondd azt, hogy nincs szükségünk egy ilyen játékosra Giroud, Walcott és Welbeck mellé, de az is könnyen megeshet, hogy helyett:

És ha már említésre került a poszt felvezetőjében a Jó reggelt, Vietnám! című film, akkor onnan idézve zárnám az irományt, ami valahogyan így hangzott el: “Cronauer, magának nagyobb szüksége van egy jó dugásra, mint a történelem során bárkinek.”

Rám is igaz. Gyere, Jamie Vardy, gyere és dugj meg, de úgy, hogy olyan remegő lábakkal menjek utána zuhanyozni, mint egy újszülött zsiráfbébi!

Közellenségek (?)

A futballszurkoló, mint archetípus többek között olyan, hogy képtelen meglenni anélkül, hogy ne találna magának házon belül egy ún. ellenséget, akin keresztül levezetheti a feszültséget. Az Arsenal drukkereknek itt van ugye kapásból Arséne Wenger, kinek esetében rendszerint pont csak egy hajszál (meg néhány gól) választja el egymástól azt, hogy akkor most knows vagy nem knows. Akik nincsenek ebben a helyzetben, vagy esetünkben megrögzötten ragaszkodnak az A vagy a B verzióhoz, azok általában kiválasztják maguknak az adott szezonban legrosszabb formában teljesítő játékost, aminek sok esetben az az eredménye, hogy végül teljesen mindegy lesz, hogy az adott focista éppen hogyan teljesít, ő már el van könyvelve egy nem kívánatos elemnek a fejekben.

Namármost mióta sikerült még Arsenal mértékkel is viszonylag rövid idő alatt megszabadulni a sportág történetének egyik leginkább holdkóros narkósra hajazó játékosától, aki a Gervinho névre hallgat (ha hallgat), és a címet utcahosszal hódította el a Denílson – Jeffers párostól, azóta a közellenségek címszó alatt vissza-visszatérően rendszerint két játékos neve merül fel az Arsenalnál: Aaron Ramsey és Theo Walcott ez a két jómadár. Az operációt kezdjük az utóbbival.

Walcott_1644843a

“Futkározzál, futkározzál, majd csak találkozol a labdával, aztán ha nem esel keresztül rajta, akkor gól.” – a mostani nyilatkozatok alapján így képzelek el egy edzésen történő beszélgetést Wenger és Theo között.

Legutóbb éppen a mezének jogos tulajdonosa, Thierry Henry mondta el a témáról a véleményét, miszerint Walcottnak azért sikerült 10 év alatt mindössze egy szakállt hozzáadni a játékához, mert a jelek szerint senki nincs az edzőközpontban, aki megmondaná a játékosnak, hogy melyik pozícióban kellene játszania, hol tudna a legtöbbet fejlődni. Külön poén a történetben, hogy már Henry is ebben a csodaszép komplexumban dolgozik, nem mellesleg Theo az utolsó játékos a jelenlegi keretben, aki még együtt edzhetett a Királlyal, ráadásként szinte az egész pályafutását azzal töltötte, hogy Henry-val hasonlították össze, mint játékost.

Walcott történetét érdemes összevetni Rosicky esetével, hiszen mindketten 10 évvel ezelőtt érkeztek az Arsenalhoz, és mindketten az orvosi szobában töltötték az itteni karrierjük jelentős részét (ennek ellenére mindketten lőttek emlékezetes gólokat a Sp?rs-nek). Tomás az első két szezonjában 40 alkalommal kezdett és 13 gólt szerzett, aztán a következő idény egészét a lábadozóban töltötte, és mikor visszatért, már nem volt ugyanaz a játékos. Theo a legeredményesebb szezonját a 2012/13-as alkalmával futotta, mikor is 21 gólt szerzett, aztán jött az első térdsérülése, majd centire pontosan ugyanaz történt vele, mint Rosickyvel.

26 évesen és két térdműtét után, kihagyva gyakorlatilag 2 teljes évet az aktív játékból, Walcott tavaly visszatért, és 42 meccset játszott az Arsenalban, 22 alkalommal kezdőként és 9 gólt szerzett. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy már a sebessége is megkopott egy kicsit, rengeteg mérkőzésen látszódott teljesen zavarodottnak, többször csinált olyan idiótaságokat, mint hogy megpróbálja átcselezni magát a komplett ellenfélen, sőt, baromi sok olyan meccset tudnánk mondani, ahol az égvilágon semmit nem csinált, és már ott tartottunk, hogy a csapatbuszon is feleslegesen foglalja a helyet.

Nehéz megmondani, hogy Walcott játéka hova fejlődhet még, ennyi idősen már nem sok ideje maradt arra, hogy változtasson a játékán, és semmiképpen nem lesz belőle egy védekező típusú játékos, mert Theo akkor szárnyal, amikor kontrajátékot tolunk, és van elég terület előtte a szabad mozgásra. Nem véletlen, hogy az egyik legjobb meccsét tavaly a Leicester elleni 5-2 alkalmával játszotta, mikor is egy tipikus Walcott góllal nyitotta meg a meccset a részünkről: Cazorla betette a labdát két védő mögé, Theo átvette a balosára, majd ellőtte keresztbe a kapus előtt a hosszúba – nem volt egy emlékezetes találat, mivel a 85 góljából 79-et eképpen lőtt be nálunk. Volt még egy MOTM performansza a Manchester City elleni 2-1 alkalmával, amikor pont nem így talált a hálóba – aztán Sánchez visszatérésével rögtön padra is került, más kérdés, hogy sajnos a chileivel sem lettünk túlságosan kisegítve.

Mindenképp önmagát adja a kérdés ezek után, hogy eladjuk-e vagy sem?

Az első válasz erre természetesen a nem, mivel Walcott azért még mindig képes lehet hozzátenni az Arsenal játékához akkor, amikor sebességre, mozgásra van szükségünk, az elmúlt szezon vége felé is leginkább a 75. perc után láttuk meg őt a pályán csereként, mert tud még kellemetlen perceket okozni a védőknek (csak most nem nagyon sikerült). Az most tökmindegy, hogy mennyit keres, 100 millió fontot raktunk a 2015/16-os szezonban a trezorba a tévés közvetítéseknek köszönhetően, ez jövőre felkúszhat egészen 160 millióig, szóval ha úgy döntenek az Arsenalnál, hogy van évi 8 millió font Theo fizetésére, akkor van és kész. Ráadásul angol, ez neki hazai pálya, és nem látni azt, hogy bomlasztaná az öltözőt a viselkedésével.

Mindezek mellett ő már soha nem lesz az a csatár, akire az Arsenalnak szüksége van, és ebben azért elvitathatatlan felelőssége van Arséne Wengernek, mert olyan nincs, hogy a világ egyik legjobb edzője, akinek fejlesztésre adnak át katalán tiniket, hogy aztán visszavásárolják őket, szóval hogy ez az ember 10 éve nem tudja belőni a játékosát egy adott pozícióra, hogy a megfelelő ütemben fejlődjön. Maximum még egy jó szezon lehet Walcottban, talán még kijuthat a 2018-as orosz világbajnokságra, aztán kinéz neki egy West Ham vagy egy Southampton. Megállapíthatjuk tehát, hogy Theo akkor lesz eladva, amikor ő kéri ezt Wengertől.

aaron-ramsey-wales_3477060

Lányi Lala forog a sírjában, pedig még velünk van a fácán, de ezen lendüljünk is gyorsan tovább, mert Aaron Ramsey esete sok szempontból nagyon más, mint Walcotté.

Kezdve onnan, hogy ő aztán tényleg egy horror sérülésből épült fel, amiért mindenképpen megérdemli a példakép titulust. Abban, hogy a visszatérése után elég gyakran fojtottuk volna meg egy mokkáskanálnyi hallében, nagy szerepe volt annak, hogy Wenger – későbbi elmondása szerint – simán volt akkora troll, hogy szívfájdalom nélkül játszatta éles meccseken a szélen pusztán azért, hogy Ramsey tökéletesítse az akkor még semmiképpen nem kiforrt technikáját – de hát ez a knows része, amivel mi boldogan együtt élünk, és kívánjuk napról napra jobban, hiszen a 4. még így is megvolt és van.

Mindez többek között arra volt jó, hogy Özillel és Olivérrel kiegészülve mi fél szezonon keresztül csapkodhattuk a brét a hűtőajtóhoz örömünkben, mikor legutoljára sikerült huzamosabb időre a táblázat elejét kibérelni magunknak – aztán jött Áron decemberi sérülése, és lesütött szemekkel eltehettük a mazsolává fonnyadt tartozékot a tüllszoknya mögé arra szezonra is (persze májusban még kardoztunk egy felemelőt az Ankertben). Ramsey továbbra is megsérül minden szezonban jó pár hónapra, ami után igencsak nehezen nyeri vissza a formáját, de ez még a kisebbik baj Arzenáliában, ezt már megszoktuk, nem éppen lóg ki a sorból ezzel – noha az is igaz, hogy oly’ sokszor ő pont emiatt van kipécézve a közellenség megtisztelő szerepére.

Ami a Ramsey-kérdést kiemeli most a zárójelből, az Granit Xhaka érkezése a klubhoz, mert ezzel kapcsolatban még a nálam a futballhoz 789x jobban értő Peet is mindössze csak annyit mert írni a posztjában, hogy “Ramsey élete legjobb szezonját Arteta mellett játszotta, úgyhogy van remény, hogy újra visszatalál a helyes útra. Ez így ebben a formában az egy tál babos lófasz klasszikus esete számomra, de tudod, hogy szeretlek és kívánlak, ergo nem bántásból írom (bár erről meg én tudom, hogy szereted és kívánod).

aaron-ramsey

Jelen pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy cirka 3 ember választja el az aktív kezdő állapottól Ramseyt, ők pedig Coquelin, Cazorla és Elneny, Wilshere fitnesz kérdőjel. Ami semmiképpen nem jó egy olyan játékos esetében, aki jóval többre van predesztinálva képességei alapján, mint hogy a padon töltse a következő szezon nagy részét. Vélhetően már ő is érzi ezt, nem véletlenül nyilatkozik mostanában olyan firnyákosan-furmányosan arról, hogy szívesen játszana a La Ligában, ha úgy adódik, és Barca stílusa feküdne neki – mondta ezt először Hleb, aztán Song, aztán Fabregas.

Azt mindannyian tudjuk évek óta, hogy Wenger a legtöbb esetben csak akkor igazol játékost, ha sikerül megtalálnia az elérhető minőséget a piacon ahhoz, hogy előrébb lépjen a csapat, tehát mindenképpen a kezdőbe igazol (vagy az ifibe), így kimondhatjuk, hogy Xhaka semmiképpen sem fog padozni, főleg nem 30 millió fontért, bár azért azt a bizonyos PL terhelést majd neki is meg kell még szoknia. Így aztán adódik a kérdés, hogy ki lehet a svájci elsőszámú partnere a jövőben hosszútávon?

Santi Cazorla

Technikai tudása és a teherbírása alapján ő az egyértelmű választás, ráadásul most kellően kipihent lesz, mivel a spanyol Eb keretből kimaradt, és az előző szezon háromnegyedét is kihagyta szerencsére, és ez csak egy bajnoki címbe került a csapatának.

Mohamed Elneny

A jó Mohamed nem szarozott, és igencsak gyorsan és kifejezetten jól adoptálta magát az angol bajnokságba, ráadásul a munkabírása valami egészen elképesztő. Nem utolsó sorban beleszerettem örökre, és szerintem Wenger is, meg te is.

Francis Coquelin

Ahogy Peet is írta, a cudarabb idegenbeli rangadókon felállhat így a 2016/17-es változata a Vieira – Gilberto Silva párosnak, aminek puszta megemlítésétől is úgy csapódhat a tangánk a földbe, hogy Kínában jön fel.

Jack Wilshere

Fitnesz, fitnesz, kérdőjel, kérdőjel.

És csak ő utánuk érkezhetünk el a választásban Ramseyhez, aki ugyan lehet, hogy élete legjobb szezonját a Xhakáéhoz hasonló kvalitású Arteta mellett játszotta, de személy szerint én ezzel nem teljes mértékben értek egyet. Ahogyan észrevettem, Ramsey lassítja a játékot akkor, amikor mélyen helyezkedik a pályán, ráadásul a passzai sem olyan százalékban pontosak, mint Cazorlának, Elnenynek, Coquelinnek és Wilshere-nek, pluszban még arra is hajlamos, hogy egyedül hagyja a társát. A témában Martin Keown odáig ment egy rövid nyilatkozat erejéig, hogy Aaron támadóösztönei kinyírják az Arsenal szezonját, tette mindezt idén márciusban. Nem arról van szó, hogy adott esetben nem tud ebben a szerepkörben is maradandót alkotni, hiszen láthattuk Arteta mellett, a kérdés inkább az, hogy szükséges-e Ramseynek bármit is alkotnia ott?

Arsenal's Aaron Ramsey

Aaron Ramsey a legjobbját a támadóharmadban tudja nyújtani, láthatóan ott is érzi jól magát, nem utolsó sorban ha gólok szerzéséről van szó, akkor befejezésben legjobb középpályás játékosunk, ezt remekül megcsillogtatta a 2013/14-es szezonban. A walesi válogatottban a kvalifikációk során (és minden bizonnyal az Eb-n is) közvetlenül Bale mögött játszott, Coleman pontosan tudja, hogy Ramsey kvalitásait (a többi átlagosnak mondható játékosának hathatós segítségével) ebben a pozícióban tudja a leginkább kamatoztatni. Az Arsenal esetében ebben a szerepkörben a világ legjobb 10-ese játszik, bizonyos Mesut Özil, és ha véletlenül leírnám azt a mondatot, hogy akkor Özilt tegyük ki a szélre, máris nyúlsz a pajszerért, hogy letold a torkodon, majd kihúzd a bal szemeden keresztül, hogy aztán félig vakon szétverd vele a lakást és a szomszédot is.

Szóóóóóval, mi legyen, kiflit ki vegyen? Érdemes-e Ramseyt eltékozolni a padon, milyen hatással lesz ez rá a jövőben? Tegyük fel a kérdést randábban: szükség van-e még Aaron Ramseyre a jelenlegi Arsenalban? Mi lehet még Áron valódi funkciója ebben a csapatban?

Igen, ezt a posztot nagyjából a harmadik bekezdésénél befejezhettük volna azzal, hogy mindkét játékos esetében elmondható, hogy Wenger lieblingjéről van szó, tehát nem valószínű, hogy megválunk tőlük, node kérem: az, hogy mit gondol Wenger és mit gondol a szurkoló 20 éve táptalaja egy remek csicsergésnek, így aztán továbbra is meleg szeretettel várnak a kommentszekcióink.

Szeretném visszakapni az Apocalypticát

Távolról indítok, de ígérem, elérek a címhez is.

Az az igazság, hogy bár hiába rendelkezik az öltözőnk a legnagyobb átlagos brémérettel, sajnos besült a brit mag. Talán nem is volt két éve, amikor igazán fényesnek láttuk a jövőt (akkor is), és ez elsősorban a brit magnak volt köszönhető: Ramsey kiváló formában játszotta végig a szezont, Chambers, Ox, Wilshere megcsillogtatta, hogy mire lehetnek hivatottak, és még Walcott és Gibbs is megmutatta, hogy azért nem véletlenül választották ezt a karriert. Fiatalok, szépek és britek, akik tudják, hogy mit jelent egy esős délután a Britanniában, akik tudják mit jelent kifutni a Wembley gyepére egy kupadöntőre, hiszen valószínűleg egész életükben arra vártak.

Az angol válogatott 10 meccs/10 győzelem mutatóval jutott ki az EB-re, és most igazán nagy esélyük van, hogy ne hozzanak teljes szégyent hazájukra. Fájó pont, hogy az Arsenal játékosai közül mindössze Wilshere lesz ott Franciaországban (no meg persze a walesi válogatottal Ramsey, ahol ő az egyetlen focizni tudó ember, meg még valami tenyésztett cirkuszi majom is), de az ő jelöléséért is a szövetségi kapitány fejét követelik. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor az idei teljesítmény alapján egyedül Welbeck érdemelne behívót, aki ugye a jövő évi új igazolásunk lesz, most azon kívül, hogyha egy Wilshere egészséges, akkor igazán nagy luxus lenne otthon hagyni.

Még fájóbb az angolok EB keretét elnézve, hogy igazán fiatal… A PL-ben az elmúlt években megjelent vagy éppenséggel kinőtte magát Sturridge, Sterling, Alli, Stones, Barkley, Kane, Drinkwater, Dier, Rose, Clyne, de nyugodtan meg lehet említeni már Rashfordot is. A méltán híres Arsenal akadémiáról az elmúlt pár évben egyedül Iwobi került idén az első csapat közelébe, de én kissé tartok attól, hogy Gnabry vagy Zelalem sorsára jut, bár egy jó kölcsön jót tehet neki, míg a fiatal britek közül mindössze Welbeck tudott úgy igazán hozzátenni valamit ebben az évben.

british core

Miért is sírok egy erős brit mag iránt? Igazából azért, mert a saját prekoncepcióim szerint ők tudnák elhozni azt, ami ennek az Arsenalnak a leginkább hiányzik, és az nem más, mint a vezéregyéniség. Walcott valamikor elpöttyintette, hogy amikor nem ment a téli-tavaszi időszakban, akkor összehívta a válságstábot a vének tanácsa, Cech, Rosicky, Arteta, Mertesacker. Ezekből igazából már csak Cech játszik meghatározó szerepet a kezdőcsapatban (Rosickytól és Artetától már el is köszöntünk), Mertesacker is ki-be járt a kezdőből. Nem akarom lekicsinyíteni ezen játékosok öltözőbeli szerepét, de a pályáról igenis hiányzik a vezéregyéniség. Itt most nem arra akarok kitérni, hogy Özil mennyire szarik bele az egészbe, mert ez úgy hülyeség ahogy van, de a pályáról tényleg hiányzik néhány címzetes köcsög, a szó jó értelmében. Pár hete egyedül maradtam azzal a véleményemmel, hogy az Atletico játékától a hányinger kerülget, de azt elismerem, hogy egy egészséges mértékben igenis hiányzik az a stílus a mi játékunkból.

Igazából nincs utálható játékosunk, csak kinevethető, ami sokkal rosszabb. Flamini és Coquelin pont ezt próbálta pótolni a pálya közepén, Gabriel meg inkább hülyén agresszív, mint hasznosan. Koscielny és Monreal bár kemény, de azért olyan igazi úriemberek módján. Elneny (akkor is így fogom írni) és Xhaka leigazolása is abba az irányba hat, hogy ideje kicsapni, amink van. Egy igazi vezéregyéniség a pályán ki tudja hozni a többiekből a legjobbat, elég ha csak annyit mondok, hogy Vieira. Azt hiszem Carragher mondta még azt – a sok hülyesége között – hogy az Arsenal ellen volt a legnehezebb játszani, mert egyszerűen fizikálisan nem lehetett felvenni velük a versenyt. Igen, arról az Arsenalról beszélünk, amelyik veretlenül lett bajnok, ami Anglia, de talán egész Európa legszebb fociját játszotta. El tudtuk volna képzelni annál a csapatnál, hogy Charlie Adam ezután a megmozdulása után élve elhagyhatta volna a pályát? Szerintem ott helyben megásatták volna vele a sírját.

adam-sanchez_3130685b

A 90-es években, és még a 2000-es évek elején ott volt egy Tony Adams, Martin Keown, Lee Dixon, Sol Campbell, Ray Parlour vagy éppenséggel David Seaman, miközben Vieira és Roy Keane összecsapásaitól még Ferguson whiskeys üvegei is összetörtek a bárszekrényben az Old Traffordon. De hát ugye ki ne emlékezne például arra a szép jelenetre, amikor Keown egy paprikás meccs végén próbálta van Nistelrooyból kiűzni az ördögöt? Azt a meccset végül a brit sajtó elnevezte a Battle of Old Traffordnak.

Ez a fajta szolidaritás és tűz most nincs meg annyira a játékosokban. Akarnak-akarnak, de amolyan lesz, ami lesz alapon, míg elég kevés játékoson érzed, hogy igazán kész lenne meghalni ezért a klubért. Itt pedig vissza is kanyarodunk arra, hogy szükség van egy megbízható brit magra, amely sokkal könnyebben tud azonosulni a klubbal és a szurkolók is velük. Welbeck pont ezt a tüzet, ezt az akarást hozta el minden pályára lépésével, és ezért vált gyorsan a szurkolók egyik nagy kedvencévé. No meg segített a tehenesek ellen lőtt néhány idegenbeli gól, illetve az a fejes a Leicester ellen, ami az utolsó fordulóig ennek a szezonnak a katarzis pontja volt. De említhetném Walcott régebbi szárnyalását, illetve, amikor beállt eredményjelzőnek a csirkék ellen. A népnek pont ez kell, és hát ennek a legnagyobb mestere talán Wilshere, akinek nem a részeg éneklése a legnagyobb erénye, hanem ahogy pl. kész lett volna megverekedni az egész csirkefarmmal, amikor Adebayor beleszállt Cazorlába, de ki ne emlékezne arra, amikor igazából leszarta a híres Barca DNS-t és a tiki-takát, és úgy döntött, hogy ő bizony leveszi a Barcelona középpályáját a pályáról. Tette mindezt 19 évesen.

article-2235101-1615F1E4000005DC-672_634x408

Végül pedig térjünk át a címre is. Klopp egyszer azt mondta, hogy míg Wenger Arsenalja a klasszikus zene, az ő Borussia Dortmundja inkább a heavy metal. Wenger igenis megmutatta már, hogy a klasszikus zene és a metal nagyon jól elfér egymás mellett, ahogy a méltán népszerű finn Apocalyptica is. Ideje tehát, hogy fogjuk a szimfónia zenekarba való hangszereinket, és néha lejátsszunk egy-egy metálszámot is. A karmester lehet külföldi, de a talp alá valót, a ritmust elsősorban egy erős brit mag adhatná meg ennek a csapatnak.

Aranyat ér ez a Gránit

Sokan úgy gondolják, hogy Wenger elpazarolta Mikel Arteta képességeit azzal, hogy sokkal hátrébb játszatta, mint David Moyes az Evertonban. Ennél nagyobb baromságot el sem tudok képzelni. Wenger egy dologban hibázott Artetával kapcsolatban, mégpedig azzal, hogy nem igazolta le pár évvel korábban. Arteta sokkal jobb játékossá vált azáltal, hogy egy olyan szerepkört kapott, amelyben egyaránt tudta hasznosítani a parádés technikáját, a munkabírását, és a játékintelligenciáját. Wenger kiválóan felismerte, hogy a modern futballban az olyan védekező középpályásoké a főszerep, akik a labdát nem csak megszerezni tudják, de egyben el is tudják indítani a támadásokat.

Minden tiszteletem Francis Coqueliné, akit valószínűleg minden Ágyús boldogan cuppantana a megalkuvást nem tűrő mentalitásáért, na meg azért, mert jobb napján simán fel tudunk írni egy tucat labdaszerzést a neve mellé. Viszont azért érezzük, hogy nem ő a legkomplettebb középpályás a világon. Minden technikai elemben hozza a minimumot, és néha még villan is egy szépet, de ez egy szezonra levetítve kevés – pont azért alkottak tökéletes párost Cazorlával, mert remekül tudtak alájátszani egymás erényeinek. Így amíg Coquelin darált, addig az imádni való spanyol foglalkozhatott a játék szervezésével, aztán ennek a párosnak a felbomlására gyönyörűen rá is ment a szezonunk. Máig verítékben pancsikolva ébredek, ahányszor eszembe jut a Flamini-Ramsey középpályás duó, akik közül Ramsey nem feltétlenül a játék szervezésében tud jeleskedni – és erősen igényel magának egy kompetens partnert – míg a francúz kungfu király mára már a futballnak csak igen kevés elemében képes elfogadható szintet hozni.

Arsenal-v-Reading-FA-Cup-Semi-Final

Egy komoly célokért hajtó klubnál nem feltétlenül előnyös, ha egy ember munkáját kettőnek kell elvégeznie, márpedig a Coq-Santi párosnál pontosan ez a helyzet. Egyszerűen nem sikerült meglelni időben Arteta egyértelmű utódját, ami legfőképpen azért óriási szopás, mert a kapitány az utóbbi két évben maximum az öltözőben tudta hatékonyan támogatni a csapatot. Valószínűleg feltűnt, hogy eddig egy büdös szó sem esett Granit Xhakáról, de már könnyen ki lehet találni, hogy mire akarok kilyukadni.

Ha két szóval kellene jellemezni a svájcit, akkor annyit mondanék rá, hogy ő a tökéletes megoldás. Még egy klasszis csatárnál is jobban hiányzott az Arsenalból egy olyan játékos, aki egyszerre képes felszántani a pályát, és egy 30 méteres indítással felpörgetni a támadásokat. Xhaka pont egy ilyen játékos – Wenger már a télen egy valóban labdabiztos, és védekezésben is kompetens játékost igazolt Elneny személyében, de Xhaka már sokkal egyértelműbb előrelépést jelent a csapatnak.

Xhaka előreláthatóan a legmélyebben helyezkedő középpályás lesz az Arsenal játékrendszerében, és megvan az az előnye, hogy látszólag bárkivel remek párost alkothat majd. Mivel a labdaszerzés sem büdös neki, így Cazorlával remekül kiegészíthetik egymást, az ellenfél meg csak nyomozhatja majd a labdát a középpályán. Elneny szintén zenész, de Wilshere is szépen elmuzsikálhat majd a svájci mellett. Ramsey élete legjobb szezonját Arteta mellett játszotta, úgyhogy van remény, hogy újra visszatalál a helyes útra. A neccesebb idegenbeli rangadókon pedig Coquelinnel felállhat a fal a középpályán, a hosszú indítások után meg mehet a kontra.

Végül néhány statisztikai adat, ami alapján nagyjából belőhetjük, hogy mire is számítsunk:

A Bundesliga idei szezonjában csak Xabi Alonso passzolt átlagban többet meccsenként, mint Xhaka (90.1 – 82.7). Emellett 83.3 százalékban valósítja meg sikerrel a cseleit, ami különösen akkor jöhet jól, ha az ellenfél magasan próbál majd labdát szerezni, és nyomás alá helyezi majd a középpályánkat. Ráadásul Xhaka a legpontosabb játékos volt Németországban liga szinten, ha hosszú labdákról volt szó, 7.4 sikeres átadással átlagban.

Nem véletlen, hogy közel egy éve kezdődtek meg az egyeztetések az Arsenal és a játékos között. Wengernek nagyon komoly tervei vannak, és erős rá a gyanúm, hogy az egyik, ha nem a legfontosabb játékosa lesz a csapatnak Granit Xhaka az elkövetkező években.