Bejegyzés

Terápiás jellegű kupameccs (Sutton United – Arsenal)

A Bayern elleni sallerból felocsúdva, 20:55-től a Sutton United ellen nyomhatunk egy szépségtapaszt vagy adhatjuk be a végső mattot az idei hektikus szezonnak. Nagyot fordult a világ január óta: akkor még sokan nyugodt szívvel elengedték volna az FA kupa kezét, kincstári optimizmussal tekintve a hátralévő bajnoki és BL szereplésre. Valahogy olyan ez a helyzet, mintha áthívnál egy csajt/férfit vacsorára, de csak az este derül ki, hogy amellett hogy vegán ill. gluténmentes diétát folytat, szóval boríthatod kifelé az összeszenvedett fogásokat, még az ajándéknak szánt Million Roses-os boxot is kivághatod a picsába, a virágpor allergiája miatt. Így a lehetséges gerincre vágás reményének érdekében kínodban elviszed egy olcsó salátabárba a maradék kevés pénzedből. (Még ha erőltetett és szar is ez a hasonlat, jelen állapotunkban lecsupaszítva kb. ennyit jelent az FA kupa.)

Éles váltás lesz az Allianz Aréna után a Gander Green Lane-en játszani. A játékosok utoljára talán serdülős korukban találkozhattak hasonló körülményekkel. Hogy ne mindig Wengert mogyorózzuk, a München elleni szégyenteljes teljesítményük után a játékosok meg is érdemlik, hogy leereszkedjenek a PL & BL nyújtotta top körülményekből az amatőr, fél-profi játékosok világába. Győzelem esetén a szokásos szelfi remélhetőleg ebben a testnevelés órákra és megyefocira emlékeztető öltözőben sem fog elmaradni, ha már a klub nemet mondott a BBC öltözői kamerájára.

Továbbá jó tanács, aki még játszik megyei szinten vagy volt már szocialista feelingű retro kisvárosi strandon az tudja, hogy ilyen zuhanyzóba nem bátorság, hanem őrültség papucs nélkül belépni.

Mivel Wenger a Hull ellen letudta az FA által kiszabott 4 meccses büntit, így ő is visszatér a kispadra a lelátóról, hogy ne csak a meccs előtt és után, hanem közben is megossza észrevételeit pl. pont a pálya borításáról a negyedik játékvezetővel. Természetesen nem hagyta veszni a lehetőséget, a felvezető sajtótájékoztatón röviden kifejtette, hogy mennyire rossz műfüvön játszatni, mivel nem ilyen borításhoz vannak szokva a játékosai. (Van benne igazság, mert nedves műfüvön pl. egy hosszú indításnál tényleg nem lassul le úgy a labda, mint normál gyepszőnyegen. Ugyanakkor, ha jövőre mégis elhagyja a Papa az általa összehegesztett Arsenal hajót, egy ilyen NB1-proven nyilatkozat után magángépet küldenének érte az Üllői útról.) További rétegeket is lefejthetett volna a témáról, de így mondhatni olcsón megúszták, simán a fejükhöz vághatta volna, hogy szántsák fel az egészet, mivel a műanyag 3G borítás növelheti a rákos megbetegedések kialakulásának esélyét.)

A lehetséges kezdővel kapcsolatban Wenger kissé szeszélyes volt: már korábban megvolt a fejében, hogy milyen csapatot fog kiküldeni a pályára, a Bayern elleni eredmény egyáltalán nem befolyásolja a döntését. Szabad fordításban ez talán annyit tesz, hogy ismét láthatjuk majd a Reine-Adelaide & Maitland-Niles duót, valamint azokat az arcokat, akik az utóbbi időben kevesebb lehetőséghez jutottak. Óvatosnak kell lenni a rotációval, mivel valószínűleg Wenger fejében is élénken lebeg az 5 évvel ezelőtti, akkor még negyed osztályú Bradford City szelleme, amikor egy egészen erős csapattal sikerült kiesni a Ligakupa negyeddöntőjéből. Emellett közhelyesen hat, de komoly feladat lesz az Öreg számára, hogy mentálisan megfelelő módon fel tudja pörgetni a játékosait egy amatőr ötödosztályú csapat ellen, pláne ebben a klubot körülvevő bizonytalan, apatikus hangulatban.

A Sutton keretét zömében olyan játékosok, alkotják akik teljesen amatőrök; ifista koruk után profi szinten már nem kaptak egykori nevelőegyesületüktől szerződést vagy fokozatosan süllyedtek az alsóbb osztályok felé. Ebből kifolyólag fel is fedezhetünk néhány korábbi Arsenal játékost, név szerint:

  • Roarie Deacont (4 találatával holtversenyben 5. az FA kupa idei góllövőlistáján),
  • Jeffrey Monakanat (10 évig játszott a klub utánpótlás csapataiban),
  • Jack Jebb-et (ő 2012-ben profi szerződést kapott a klubtól, de soha nem lépett pályára az első csapatban 2015-ös távozásáig),
  • valamint Craig Eastmond-ot (az Arsenalnál, ő vitte a legtöbbre: Premier League találkozók mellett a Bajnokok Ligájában is pályára léphetett, sőt ha emlékeim nem csalnak és nem csak részegen hallucináltam az egészet, egyszer egy Útwenger vendégposztot író hölgynél is bepróbálkozott, majd bájcsevegett Skype-on; ha itt van ez a lány és olvassa az alábbi sorokat kérem sikítson)

A Jolly Joker figura viszont vitathatatlanul a fejlécen is szereplő 45 éves cserekapus & kapusedző Wayne Shaw, akinek még a BMI testtömegindex-értékének száma is jóval magasabb, mint a felnőtt meccseié.

Ahogy a bevezetőben is írtam, egyszerűen a káosz csúcsa lenne egy kiesés, de megkockáztatom, még az újrajátszás is. Életük meccsén nem fogják olcsón adni a továbbjutást, pláne a tegnapi sorsolás fényében, hisz a továbbjutó hazai pályán fogadhatja a szintén ötödosztályú Lincoln City-t. A tippelést hanyagolnám, mindenesetre a játékosok előtt kiváló alkalom nyílik, hogy pofázás helyett, most tettlegesen is kiálljanak a nyomás alatt lévő Wenger mellett és egy magabiztos teljesítménnyel vonuljanak el a mérkőzést követő Ligakupa döntő által szponzorált kéthetes kényszerpihenőre.

 

Bajor szög Wenger koporsójába (Bayern München – Arsenal 5-1)

Kedd este a Paris Saint-Germain úgy tudott nem csak nyerni, de megsemmisítő sikert aratni a Barcelona ellen, hogy mind taktikailag, mind pedig mentálisan teljesen a toppon voltak, és tökéletesen hajtották végre az edzőjük előzetes utasításait a pusztán egyének összességeként, de nem egységes csapatként funkcionáló Barcelona ellen. A Barcelona az elmúlt években számos alkalommal borsot tört a franciák orra alá, de most Unai Emery vezetésével kamatostul visszafizettek mindent a teljesen tehetetlen Luis Enrique Barcájával szemben. Hasonló a képlet az Arsenal és a Bayern München esetében is. Azt az apróságot leszámítva, hogy Arséne Wenger sokkal inkább hasonlított a Barcelona magatehetetlen trénerére, mint sem a PSG sikerre ítéltetett szakvezetőjére.

A mérkőzés előtti napokban szinte minden szakíró egyöntetűen úgy vélekedett, hogy az Arsenalnak nem szabad a megszokott 4-2-3-1-es felállásában pályára lépnie, hanem a középpályát megerősítve érdemesebb a 4-3-3-as formációt választania Arséne Wengernek. A változtatásra még látszott is esély, hiszen a Chelsea elleni rangadón is így kezdett az Arsenal. A módosítás már csak azért is fájdalmasan egyértelmű lett volna, mert ezúttal jóval több opció állt Wenger rendelkezésére. Az elmúlt hetekben Oxlade-Chamberlain sokkal jobb teljesítményt nyújtott, mint a szélen az utóbbi években bármikor, ráadásul Elneny újra bevethető az Afrika kupa után. Ehelyett maradt a szokásos 4-2-3-1, amely védekezésben többnyire 4-4-2, vagy 4-4-1-1 képében jelent meg. A játék tempóját diktáló Xabi Alonso semlegesítése Mesut Özilre hárult, és bár olykor igen jól végezte a dolgát, azért érezzük, hogy nem épp ez a legideálisabb szereposztás.

Carlo Ancelotti nem húzott váratlant; a lehető legjobb kezdőjét küldte be a pályára, egyedül Müller kimaradása lehet érdekes, de így Costa és Robben személyében két valódi szélsővel rendre passzopciók nyíltak meg a főleg a pálya közepét – többnyire sikertelenül – védeni igyekvő Arsenal ellen.

Az Arsenal védekezésével számos probléma akadt, többek között az, hogy bár a védekezésük elsősorban a pálya közepére koncentrálódott, horizontálisan és vertikálisan sem voltak elég kompaktak, miközben a labdás játékosra sem fejtettek ki nyomást.

Xabi Alonso visszalép a két belső védő közé, így bőven van ideje kiválasztani a legjobb opciót. Azokból pedig volt bőven. A Bayern játékosok helyezkedése szinte tökéletes: Thiago és a vonalak közé visszalépő Lewandowski biztosítja a mélységi opciókat, valamint a két szélen is megvan a lehetőség az előrejutásra. Az Arsenal középpályásai nem zárják megfelelően a passzsávokat, így Alonso a két mélységi opció közül Lewandowskit választja. Bár a passz pontatlanra sikerült, de jó megvalósítás esetében közvetlenül a kaput támadhatták volna a bajorok.

További gondokat okozott, hogy az Arsenal esetenkénti letámadása – nem túl meglepő módon- nagyon szervezetlen volt. Általában Coquelin és Xhaka egyedül próbálta meg nyomás alá helyezni a Bayern játékosait, ám a jól szervezett hazai csapat ezt könnyedén kijátszotta, így Mustafinak kellett kilépnie a védelemből a középpályán megnyíló hatalmas üres területre. Bár ebből nem kapott gólt az Arsenal, de ez leginkább a szerencse számlájára írható.

Másból viszont sikerült gólt kapni, méghozzá a jól ismert Robben-féle befelé cselezés és lövés kombinációból. Ha van valami, amiből mindenkinek fel kell készülnie az ez a szituáció. Ez Arséne Wenger csapatának mégsem sikerült. A jelenetről Beregi István készített egy remek szemléltető képet:

Amikor Robben elkezd befelé cselezni, az Arsenal középpályásai túlságosan mélyen helyezkednek, így területet nyitnak a holland szélsőnek. Bár a góllal kapcsolatban Mesut Özilt érte a legtöbb kritika amiért végig állva nézi a jelenetsort, miközben az alapvetően rá bízott feladatot jól hajtja végre: a fedezőárnyékával kiveszi a játékból Xabi Alonsot, bár ha megfelelő szögben támadja Robbent, akkor két legyet is üthetett volna egy csapásra. A kulcsfontosságú hibát Coquelin követi el, aki érthetetlen módon tesz egy lépést balra, ami után már esélye sincs visszaérni, hogy szereljen, vagy blokkolja a lövést.

Az Arsenal egyetlen jó periódusa az igencsak komikus körülmények között esett egyenlítő gól (félelmetes, hogy a két legnagyobb sztárunk egyike sem képes normálisan elvégezni egy tizenegyest), és az első félidő vége közé esett. Ekkor labdavesztés után a Bayern csak nehézkesen tudott visszarendeződni védekezésbe, így az Ágyúsoknak volt területe és ideje is ellentámadásokat vezetni. Xhaka hatalmas helyzetben Neuerbe lőtte a labdát, míg Özil kiszorított helyzetből megeresztett lövését szépen védte a német kapus. Ezzel pedig le is zárhatjuk a vendég helyzetek nem túl veretes sorát.

A fent említett periódust leszámítva a Bayern München letámadása kiválóan működött; az Arsenallal ellentétben többnyire nem közvetlenül az embert, hanem a passzsávokat támadták, így szinte minden egyes alkalommal könnyedén szerezték vissza a labdát. Az Arsenal brutálisan kevés, mindössze 184 sikeres passzt hajtott végre, míg a bajorok 704 átadással zártak.

Wenger a mérkőzés utáni nyilatkozatában elmondta, csapata a harmadik kapott gól után esett szét teljesen, de már annak a találatnak a körülményei is igen érdekesek. Addigra Koscielny kiválásával szinte megszűnt létezni az Arsenal addig sem épp a legbiztosabb lábakon álló védekezése.

Alonso az Arsenal térfelének közepén ismét zavartalanul passzolhat, miközben a védelmi vonalak között három játékos is megjátszható. Gabriel ugyan tessék-lássék módjára kilép a labdát kapó Lewandowskira, de gyakorlatilag semmilyen nyomást nem helyez a lengyel támadóra, aki így könnyedén tudja bejátszani a labdát a megnyíló üres területre. Eközben Mustafi inkább Bellerinnek magyaráz valamit ahelyett, hogy követnő a beinduló Thiago mozgását. Teljes katasztrófa.

Aki jelenleg egyéni hibákban próbálja megtalálni a súlyos vereség okát, az teljesen tévúton jár. Nem lehet véletlen, hogy bizonyos meccseken az Arsenal játékosai rendre csődöt mondanak, akárhogyan cserélődnek is a nevek a kezdőcsapatban. Ez már jóval túlmutat azon, hogy Coquelinből hiányzik a játékintelligencia, hogy Özil nem tud elég jól védekezni (pláne, hogy 5 szereléssel a legjobbunk volt ilyen tekintetben), vagy Mustafi nem tud helyezkedni. Ezeket a neveket kicserélhetjük bárkire az Arsenal elmúlt jó pár szezonjából és megkapjuk ugyanazt az eredményt. Az előző szezonban a Bayern München ugyanúgy egy ötöst vágott Wenger csapatának, ő mégis szinte hajszálpontosan ugyanúgy küldte fel a csapatát az Allianz Arena gyepére. Mindeközben a mérkőzés alatt fájdalmasan egyértelmű volt, hogy Wengernek nincs ötlete hogyan lehetne érdemben beavatkozni a pályán történtekbe, így csak néhány sablon cserével asszisztált tovább a vérengzéshez.

Nem lehet nem belegondolni, hogy ebből a játékosállományból egy a kor szelleméhez sokkal jobban igazodó, és alkalmazkodni sokkal inkább képes edző mennyivel többet ki tudna hozni. Pontosan akkor válik ez világossá amikor éppen minden összeáll és jól megy a játék pár hétig. Ezek a játékosok nem felejtenek el focizni, de vannak mérkőzések amelyen megfelelő felkészítés híján mit sem ér a tehetség. Pontosan a Barcelona példáján láthattuk, hogy Lionel Messi hiába a világ legjobb játékosa, ha egyszer az őt körülvevő rendszer és a megfelelően felkészült ellenfél ellehetetleníti a játékát.

Nem gondolom, hogy szégyen ha valaki egy idő után nem képes továbbfejlődni. Arséne Wenger közel a 70 évhez már jócskán túlélte a legmagasabb szinten korának sztáredzőit. A futball azonban az elmúlt 5 évben rendkívül gyorsan és nagyon nagy mértékben megváltozott. Igazságtalanság lenne Arséne Wengertől elvárni, hogy még mindig ő legyen a legfelkészültebb, és járjon mindenben az élen. Az a munka amit a francia menedzser az Arsenalnál töltött első évtizede alatt letett az asztalra, minden kétséget kizáróan bámulatos. Sőt, úgy gondolom az azt követő 7 év teljesítménye még ennél is fontosabb volt, és mindenképp értékelni kell. 2013 óta viszont az Arsenal már újra a nagyfiúk játszóterén próbál felkapaszkodni a mászókára – csak az elmúlt nyáron 80 millió fontot költöttek játékosokra -, Arséne Wenger azonban már csak a kicsi eredményeket tudja szállítani, és azt is ki tudja még meddig.

Nem a Bayern München elleni vereség tette egyértelművé, hogy Arséne Wenger regnálását az Arsenal élén nem szabad tovább húzni. Ez csupán egy újabb égbekiáltó figyelmeztetés, ha valakinek nem lett volna még világos. Jelenleg az lenne a legjobb, ha Wenger bejelentené a távozását, és megkímélné magát az őt folyamatosan érő sokszor minősíthetetlen kritikáktól, amikre talán nem feltétlenül szolgált rá. Merthogy Arséne Wenger sokkal jobban szereti ezt a klubot nálad, és nálam is. Jobban akarja a sikert, mint bármelyikünk. Azonban valamit akarni, és véghez vinni nem ugyanaz. Én nagyon szeretném, hogy Arséne Wenger az őt megillető módon hősként adná át a helyét az utódjának, és nem a hátsó ajtón kellene távoznia, a szurkolók haragjától övezve.

 

Csalódhatunk-e kellemesen? (Bayern München – Arsenal)

Brit tudósok nyugtázására sincs szükség ahhoz, hogy megállapítsuk, nem mi vagyunk a Bayern elleni párharc esélyesei. A MU és Chelsea meccsek előtt esett már szó bizonyos mentális gátakról, valamint sablonszerű leszopódásról, ami sajnos az elmúlt 6 évben a BL nyolcaddöntőkre is halmozottan igaz. Jellemző forgatókönyv: az első meccsen szinte teljes megsemmisülés (zömében hazai pályán), amit a visszavágón vagy sikerül kozmetikázni vagy nem. Megsemmisülés alatt érthetjük, hogy a Papa jó szokásához hűen megpróbálja ráerőltetni az ellenfélre a saját akaratát, ami ha még működik is egy darabig (természetesen ez nagyban függ attól is, hogy az ellenfél managere mennyire húzza le a saját sliccét a Wenger által felkínált letolt nadrághoz) a 90 perc előrehaladtával valamilyen egyéni hiba vagy a megálmodott és felrajzolt rendszer nem működésének fel nem ismerésével sikerül magát tökön lőnie. Még mindig az egyik legrosszabb emlék a Monaco elleni hazai meccs, amit nem sokkal a felszopott 4-1-4-1es idegenbeli City verést követően kellett lejátszanunk. Mindenki azt várta, hogy majd hasonló módon visszább állunk, nem hagyva területet nekik a kontrákból fakadó rohanásra. Természetesen Wenger a magyarokhoz hasonlóan nem engedett a 48-ból, Mertével az élen félpályáig feltolta a védekezést, amit az élvezetek fokozása érdekében sikerült egyéni hibákkal megfejelni, (Ox utolsó gól előtti „szólózós” faszkodása, Mertesacker kifordulós blokk kísérlete Kondogbia lövésénél) amivel végül sajnos reális eredmény született.

És ha már eredmény kozmetikázás: tendenciózus jelenség, hogy ez a csapat két esetben tud fontos mérkőzéseken igazán jól játszani:

  • Amikor a játékosokon egyáltalán nincs nyomás (Európára nem, de a bajnokságra hatványozottan igaz: szeptember-októberi és március-májusi szakasz, amikor még nem vagy már nem szokás a bajnoki címről szóló esélyekről beszélgetni.)
    De nagyon jó evolúciós példa a legutóbbi három kupadöntőnk: Ligakupa-Birmingham, top favoritként egy kiesőjelölt ellen—>szopás; FA kupa-Hull City, hasonló szituáció, 9 perc után égtünk kettővel, végül sikerült behúzni; FA kupa-Aston Villa, címvédőként, hosszú győzelmi szériából érkezve egy éppen bennmaradt csapat ellen—>gála
  • Amikor már teljesen leégni látszik a ház (éppen behúzott BL-helyek, tavalyi sírból visszahozott csoport továbbjutás, az idegenben lőtt gólos kiesések, a Milan elleni majdnem comeback, amiben persze benne van, hogy az ellenfél korántsem olyan koncentráltan fut ki a pályára a biztos előny tudatában, de a mi nadrágunkon sem látszódik az első meccseken tapasztalt kondenzcsík.)

A mai meccs kb. a kettő keresztmetszete: a Bayern a favorit, mi vagyunk az underdogok a csoportelsőség ellenére is, ugyanakkor egy lesimázott első meccsel ill. újabb kieséssel, sikerülne további olajat önteni az újfent csak a top4-ről szóló bajnoki szezon, valamint Özil, Alexis és Wenger bizonytalan jövőjével megrakott tűzre. (Mondjuk utóbbinál ez egyre biztosabb, hogy csak látszólag bizonytalan, Rafa Benítez neve még pletykaszinten is komolytalanná teszi a megy/marad kérdést.)

Tragikomikus, de mióta átköltöztünk az Emiratesbe mindössze 3 alkalommal sikerült áthámozni magunkat a legjobb 16-ból a 8 közé. Még nagyobb poén, hogy legtovább annak a 08/09-es csapatnak sikerült jutnia (elődöntő), amelynek gerince volt, hogy így nézett ki abban a kiírásban: Almunia-Silvestre-Denilson-Bendtner

Előnyről vagy előnyös helyzetből is csak szökőévente kezdünk párharcot: Utoljára a Rómát sikerült otthon szűken 1-0ra verni, hogy egy körömrágós tizenegyes párbajban sikerüljön kivívni a továbbjutást. X-ről előbb az éppen Ancelotti vezette Milant sikerült kiejteni (egyenes kieséses párharcban ez az Emirates-éra legnagyobb skalpja, még ha a Maldini & co. szenátoregyletnek ekkor már javában számolta a nyugdíjfolyosító a lesportolt éveket) majd a fentebb említett elődöntőt érő 1-1 utáni hazai sima Villarreal verés. (A katalánék elleni meccseket szándékosan nem említettem, a Nou Camp a játék minden aspektusából egy másik univerzum, ráadásul mindig volt náluk legalább egy idegenben lőtt gól.)

Bár a média fullban nyomja a kretént a továbbjutási esélyekről a Bayern idén előadott bajnoki & BL-ben látott játékából kiindulva (a tegnapi eredmények fényében erre még sikerült rádobni néhány további lapáttal) én csak két variációt tudok elképzelni mára: Erődemonstrációt tartva elvernek, mint buzi a faszát, pontot téve a továbbjutás kérdésére vagy a kreténség beigazolódik és a PSG elleni meccseken magasan ragyogó szerencsecsillagunk ismét előbukkan, szűken behúzzuk vagy legalább idegenben rúgott góllal hozunk egy X-et.

Utóbbi már csak azért sem lenne baj, mert jelenleg az Özil-Sanchez-Xhaka-Cech nem zavarosból halászó igazolásokkal fémjelezete csapat, valamint Wenger a két FA kupa ellenére, bajnoki cím híján komolyabb európai menetelés nélkül a büdös életben nem szabadul meg az „elmútnyócéves” csapat démonaitól.

The Hand of Dog (Arsenal – Hull City 2-0)

Az előző két vereség után csupán egyetlen dolog vált fontossá a Hull City elleni mérkőzés előtt: a győzelem. Nyilván minden alkalommal ez a cél, de most egy újabb csalódást keltő eredmény egy olyan negatív spirálba sodorhatta volna a csapatot, ami után az amúgy sem betonbiztosnak tekinthető Bajnokok Ligája indulás is csodaszámba ment volna. A célt sikerült elérni, még ha nem is túl szemkápráztató játékkal. Marco Silva az érkezése óta új életet lehelt a szinte biztos kiesőnek számító Hull együttesébe. Ahogy csak tudta, a saját képére formálta az együttest, és nem ragaszkodott minden áron a csapat húzóneveihez, így Snodgrass és Livermore is távozott a januári átigazolási ablakban. A mélyrepülés helyett viszont látványos felemelkedés következett. A Ligakupa elődöntő visszavágóján nyerni tudtak a Manchester United ellen, majd a bajnokságban pontot szereztek Mourinho csapata ellen, míg a Liverpoolt idegenben sikerült megverni. Volt tehát félnivalója Arséne Wengernek, de szerencséjére a Hull az újabb nagy megmérettetésen már nem tudott maradandót alkotni.

Marco Silva 4-1-4-1-es felállásban küldte pályára a csapatát, ahol a középpálya és a védők között Huddlestone feladata elsősorban a labdaszerzés, valamint a támadások súlypontjának áthelyezése lett volna, de egyik feladatkörben sem villogott. Az angol középpályás 11 hosszú labdával kísérletezett, de ezek közül csak 5 talált csapattársat. A Hull City legtöbb ígéretes támadása a bal oldalon futott, ahol a középhátvéd Maguire, a balhátvéd Robertson, valamint Clucas, a bal oldali belső középpályás rendszeresen jól kombinált.

Habár sokan azt várták, hogy a Chelsea elleni vereség után Wenger majd több helyen változtat a csapatán, a francia menedzser egy kivétellel a múlt heti kezdőt küldte ki a pályára. Az egyetlen változtatást a védelemben húzta meg, ahol Gibbs váltotta a Chelsea ellen viszonylag jól játszó Monrealt. A döntés mögött valószínűleg Lazar Markovic játéka állt, akinek a sebessége ellen az angol védő jobb esélyekkel indult.

Az Arsenal kifejezetten erősen kezdte a mérkőzést, és főleg az ellenfél térfelén megszerzett labdák után vezettek gyors akciókat. Egy ilyen lehetőség után került ígéretes helyzetbe Mesut Özil, de Alexis Sanchez kapufa mellett elguruló lövésére is egy hazai labdavesztés után került sor. Az első játékrészben kulcsszerep hárult Francis Coquelinre, aki rendszeresen nyomást helyezett Huddlestonra, aminek következtében az angol középpályás többször is rossz megoldást választott. 

Coquelin egyik legnagyobb erőssége a gyors visszatámadások kivitelezése, aminek sikere esetén az Arsenal jó esetben egy rendezetlen védelem ellen vezethet támadást, és ennek az előnyeit élvezték az első félidőben. Erre remek példa a Sanchez helyzetét megelőző jelenetsor:

A középpályán nincs elérhető passzopció, Huddlestone pedig a két védelmi vonal mögött biztosít, hogy Mustafi hosszú labdával próbálja játékba hozni a beinduló Özilt és Sanchezt.

A védelem sikeresen elhárítja a veszélyt, majd a labda Huddlestone elé kerül. A középpályás hatalmas hibát követ el azzal, hogy maga elé engedi a játékszert, hiszen Coquelin azonnal nyomást helyez rá, aminek labdavesztés a vége.

A labda végül Oxlade-Chamberlain elé kerül, aki lendületből vezetheti rá azt az ellenfél védőire, akik létszámhátrányba kerülnek az Arsenal öt támadójával szemben.

Coquelin ugyan nagy segítségre volt a csapatának a magasan megszerzett labdákkal, de amint felállt védelem ellen kellett volna teljesíteni, ismét megállt a tudomány. Az Arsenal a meccs során egyszer sem tudott felépített akció után komoly helyzetet kialakítani.

Az Arsenal a meccs néhány periódusában képes volt ugyan mezőnyfölényt kialakítani, de a találkozó javarészt leginkább egy kosárlabda mérkőzéshez hasonlított, ahol a labda rendre gyorsan gazdát cserélt, és mindkét csapat nagyon gyorsan próbált eljutni a másik kapujáig, ami rengeteg hibalehetőséget hordozott magában. A meccs végére az Arsenal csupán 49 százalékban birtokolta a labdát, ám ennél is bántóbb a megjátszott passzok pontatlansága. Különösen Mesut Özil gyenge megoldásai voltak látványosak; a német középpályás idén átlagban 85,6 százalékos arányban passzol, ezen a találkozón viszont az átadásainak csupán 75,6 százaléka ment jó helyre, ami egy elég drasztikus visszaesés. Rajta kívül is csak Oxlade-Chamberlain, Coquelin jutottak 85% fölé.

Épp a fentiek miatt Wenger első cseréje az Afrika kupa szereplés után visszatérő Mohamed Elneny volt, aki a lefújásig minden passzt pontosan játszott meg. Mivel a Hull City szélső védői egyre bátrabban kalandoztak előre, a hajrára Wenger Lucas és Welbeck személyében beküldött két támadót is, hogy egyrészt próbálják visszaszorítani az ellenfél szélsőit, valamint növeljék a csapat veszélyességét az ellenakcióknál. A széleken egyébként is végig nagyon veszélyes volt a Hull. Főleg Markovic használta ki előzékenyen, a Gibbs felfutásai után előtte felszabaduló területet.

A meccs kosárlabda jellegét tovább erősítette a két gólt megelőző megmozdulás, ahol a kezek kulcsszerepet kaptak. Alexis Sanchez találata előtt a labda Jakupovicról nagyon látványosan rápattant a magasba tartott kezére, de mivel szándékosságról itt aligha beszélhetünk, így védhető Clattenburg döntése aki az asszisztensével is konzultált az esetet követően. A második gól előtt Clucas viszont egyértelműen blokkolni próbálta a kezével Lucas kapuba tartó fejesét, így egyértelműen jogos volt a büntető, valamint a kiállítás.

Amiről még mindenképp érdemes beszélni a meccs kapcsán, az Oxlade-Chamberlain újabb jó meccs a pálya közepén. Az ellenfél tizenhatosánál rendre jó megoldásokat választott, védekezésben pedig nagy hasznát veszi az átlag fölötti sebességének, valamint az erős testfelépítésének. Talán a későbbiekben érdemes lenne kipróbálni Granit Xhaka mellett. A svájci mellett mindenképp szükség van egy mozgékonyabb középpályásra, Ox pedig valószínűleg még jobb teljesítményt tudna nyújtani egy olyan játékos mellett, aki kézben tudja tartani a meccs ritmusát. Utóbbi tulajdonság a Hull ellen is nagyon hiányzott, szinte egy percre sem tudtuk tudatosan lassítani a mérkőzést, vagy épp eldugni a labdát az ellenfél elől.

A Hull City ugyan mezőnyben kiválóan felvette a versenyt az Arsenallal, de Niasse két helyzetén kívül nem sokat tudtak felmutatni az Arsenal kapuja előtt, így Wenger csapata megérdemelten nyerte meg ezt a kulcsfontosságú mérkőzést, pláne az első félidőben elpuskázott helyzeteket figyelembe véve.

 

 

Hull City saját Sandokanja? (Arsenal – Hull City)

Mozgalmas egy héten vagyunk túl a Chelsea elleni vereség óta. Most már hivatalosan is elértük a bajnokság azon szakaszát, amikor boldog-boldogtalan dögkeselyűként kimar egy darab húscafatot csapatunk idei szezonjának rothadó teteméből. Az elmúlt napokban ízelítőt kaphattunk mindenből, amit egy átlagos tavaszi Wenger Out csomag tartalmaz: menjen/maradjon; kicsúszik-e az Arsenal a top4-ből; lehet-e kozmetikázni a szezont az FA kupával; menetrendszerű BL kudarc; XY csapat volt játékosa elmondja, hogy XY kulcsjátékosunknak jobb helye lenne egy másik klubban; stb..
Valószínűleg mindenkinek sikerült valamelyikkel szembetalálkoznia, így részletesen nem is boncolgatnám őket, mivel az ágyús szurkolók egyik fele már betéve tudja az ilyenkor hangzatos kánont, míg a másik véglet baszik az egészre „majd lesz valami” alapon. Szarlötyögtetés helyett néhány rövid gondolat a Hull Cityről, akik már korántsem tűnnek annak a holtbiztos kiesőnek, mint a bajnokság kezdete előtt.

Január 3-án kivágták a szezon közben beugróból managerré avanzsálódott Mike Phelant, aki lehetőségeihez és kvalitásaihoz képest lélegeztető gépen tartotta a Tigrisek kilátástalanul induló szezonját. A kora őszi hónapokban sikeresen összekapart annyi pontot, hogy újévre még éppen ne főjön le a csapat kávéja, ami kiesés elleni harcot illeti, valamint szépségtapaszként bejutott a Ligakupa elődöntőjébe. A szurkolók összességében hálásak lehetnek neki, hogy vállalta ezt a rózsásnak finoman szólva sem nevezhető projektet és nem hagyta el a süllyedő hajót. Helyére január 5-én a korábbi Sporting és Olympiakos manager, Marco Silva került, akinek egyszer már sikerült egy hatalmas csomagot odanyomnia az Emirates gyepszőnyegének közepébe.

2011-ben, játékosként 34 évesen felhagyva a profi labdarúgással, nem szakadt ki a sportág vérkeringéséből, utolsó klubjánál, az Estorilnál (ahol pályafutása legtöbb idejét töltötte (6 év)) előbb sportigazgatóként, majd managerként kapott munkát. Maradéktalanul meghálálta a bizalmat, hisz még abban a szezonban visszavezette a csapatot az élvonalba, ahol utoljára 7 évvel korábban jártak, míg első élvonalbeli idényében az 5.helyi repítette a sárga-kékeket, ami a klub történetében először európai kupaindulást jelentett. Hazai sikereinek hála, 2014-ben őt nevezték ki a Sportingnál a Monacohoz távozó Leonardo Jardim helyére.  A bajnoki 3.hely és 6 éves trófea aszály lezárásának ellenére a szezon végén, mindössze 4 nappal a győztes kupadöntő után tragikomikus módon eltávolították az Oroszlánok éléről arra hivatkozva, hogy egy korábbi kupameccsen nem a klub címerével ellátott öltönyben jelent meg. (Helyet kellett csinálni Jorge Jesusnak, az ügyben eljáró személyeknek pedig lenne keresnivalójuk a magyar futballközegben.)

El is érkeztünk az Olympiakoszhoz, akikkel éppen nekünk csavart le egy hatalmas maflást. Nem elvitatva az érdemeit, de azért valahogy nem volt törvényszerű, hogy Ospina egy becsavarodó szögletet a gólvonal mögé pattintson le, majd fogjon meg, míg az egyenlítő gólunk után szinte középkezdésből kapituláljunk. Külön piros pont a portugálnak, hogy mindezt olyan PL rejectekkel sikerült véghezvinni, mint az ex-WBA rekordigazolás Ideye Brown vagy a fulhames „svájci” ígéret Pjatim Kasami. A szemétből építkezős skilljére a továbbiakban is nagy szüksége lesz, mivel a Hullnál a nyári policyt folytatva, még a játékos eladásokból befolyó pénzeket sem szánják rá a bennmaradásra, „okosban” gondolkodva kölcsönvételekkel próbálnak nem kizuhanni.

Felmerül a kérdés, hogy a Hull mi a búbánatos francért nem ment rá még a nyáron, ugyanis a görögöktől bajnoki címmel a zsebében személyes okokra hivatkozva, Bruce-hoz hasonlóan még a szezon elején távozott. Angliai kinevezése óta a sajtó nála is ráizgult a kötelezően bevezetett táplálkozási reformra, ami mellett a lecsökkentett pihenők ill. a játékosok által is megerősített, korábbiakhoz képest mélyebb taktikai felkészítésre vezetik vissza az elmúlt hónap sikereit. (Angol szakma szemközt köpése, Phelan alatt a Hullnak egy darab kapott gól nélküli meccse volt a bajnokságban, a Silva által felrajzolt új formációban február szűk két hete alatt volt 2 a Liverpool és a Manchester United ellen.)

Természetesen Wenger is megkapta az arcába, hogy a tavaly őszi diadal megismétlését fogja végignézni a lelátóról, tovább emelve ezzel a fostenger szintjét. Reméljük ez azért nem fog bekövetkezni és az Öreg a meccs után elsütheti egyik kedvenc sablonszövegét „we responded well” egy gazdaságos 1 gól különbségű gála után.

Sorfalat azért még nem állunk (Chelsea-Arsenal)

Mivel a Watford ellen sikerült pofára esnünk az előzetesen nyerhetőnek, relatíve könnyebbnek ígérkező 6 meccses szakasz utolsó felvonásán, a továbbiakban valóban felesleges lenne (akár egy mai bravúrgyőzelem esetén is) a matematikai esély vékony szalmaszálának illúziójába kapaszkodni. Ami azt illeti benne volt már egy kellemetlen torkozás a levegőben, a Papa kötötte az ebet a karóhoz a hétközben csúfosan kudarcot valló kezdőjével, pedig a bajnokságban már hetek óta izzadtságszagú félidőket produkált ez a Xhaka hiányában megálmodott formáció, amiből sajnos most nem sikerült sem egy, sem a maximális pont megszerzéssel kiszállni a mérkőzés végén. Nagyon nem szeretném ragozni, mivel az elemzésekben kielégítő mennyiségben olvashattatok minden fogyatékosságról, ami a formációból és az erőltetett játékrendszerből fakadt, mindenesetre kicsit kínos, hogy az elmúlt évek legerősebb csapatának beharangozott Arsenaljával ismét kora tavasszal véget ért bajnoki mese. (Szemfüles, provokatív újságírók helyében a meccs után ERRE azért rákérdeznék.)

Nincs más hátra, mint hátrafelé vagyis a Wenger Trophy-ra nézni, amiért még a tavalyinál is nagyobb pofozkodás lesz, s nem árt majd olyan szinten felkötni a gatyánkat, mintha az élen állva az üldözők elől menekülnénk, ugyanis a maradék meccseink túlnyomórészt a felsőház-középmezőny csapatai ellen lesznek esedékesek. (Bár tudja a fene, tavaszra már a kiesőjelöltek is észbe kapnak és hirtelen előrántják a kalapból a topformát, így jóval hálátlanabb feladat ellenük szerepelni, mint pl. egy langyos fosban tapicskoló, 40 pontot már a farzsebében tudó együttes ellen.) A BL továbbjutásra, mint nehezíztő faktorra szűk egy hónapon belül szintén fény derül, de mondanom sem kell masszív meglepetés lenne, ha kivernénk ezt az idén igen minimal tempóban araszoló Bayernt.

Essen egy pár szó a meccsről is: nem szeretném lefutni a szokásos köröket, ami a Chelseat illeti. Tudjuk jól, hogy 2003 óta, amikor is olajat találtak a Bridge alatt, kibaszottul elvétve sikerül nyerni ellenük idegenben (mindössze 3 alkalommal jött össze), de a hazai meccsekkel kiegészítve is gyalázatos a mérleg, szóval jó lenne ezen kozmetikázni, még ha jelenleg nem is nekünk áll a zászló. Ősszel 3-0ra lesimáztuk őket, de akkor még teljesen más szelek fújtak Conte csapatánál, leginkább annak a sallernak köszönhetően variálta át a felállásukat 3-4-3ra, hogy azóta a Spurs elleni idegenbeli meccs kivételével végighasítsanak a mezőnyön és tisztán 9 ponttal vezessék a tabellát. Természetesen fél2-től mindenki ott lesz náluk aki számít, élen a kedvenc Diegónkkal ill. Hazarddal, vagy az igazán komoly fejtöréseket okozó, továbbra is beast üzzemódban játszó N’golo Kanté, akiről mint kiderült, Messi & co-hoz hasonlóan majdnem nálunk kötött ki. (A Papa lehet, hogy csak trollkodásnak szánja, ugyanakkor ezekkel a kiszivárogtatott „majdnem leigazoltuk” kulisszatitkokkal, újfent csak magából csinál bohócot.) A cunt Ex-Capitanonk pedig ha valami óriási csoda nem történik, nem valószínű, hogy az őszi meccshez hasonlóan kezdeni fog, amikor is szerencsére olyan pörformanszt sikerült lehoznia, mint általában a mi mezünkben az álmai klubja ellen lejátszott idegenbeli meccseken, ami ugye nem a Chelsea volt. (Viszont ha már Costáról szó esett, a hazai meccs előtt nem írtam posztot, csak ez a kép került ki a blog kommentmezejére. Akkor szerencsét hozott, ezért talizmánként most újfent kiraknám.)

Tippelést ezúttal hanyagolnám, bár az elmúlt két meccsre beböffentett sima győzelmes tippek után nagyobbat már nem igazán lehet égni. Bízzunk abban, hogy Wenger még a kezdősípszó előtt rögtönöz a csapatnak valami „Minden héten háború”-ból ismert Al Pacinos motivációs beszédet, valamint sikerül egy életképes kezdőt felrakni a rendelkezésre álló alapanyagból, hogy emelt fővel jöhessünk majd le, ne pedig kicsipkézett seggel, megszégyenülve. (A szezon kerekségéhez már csak az hiányzik, hogy ebben a kora tavaszi időben a medvék mellett még a helyi Wenger Outosok is előjöjjenek a barlangból és a Hull ellen már ténylegesen visszatérjünk az álomvilágból a valóságba, amint meglátjuk Sanchez lógó nyelvű kutyái mellett az alábbi drapériát.)

Darázscsípés (Arsenal – Watford 1-2)

Ha a Chelsea és a Liverpool tegnap játszott volna döntetlent, akkor egyértelműen kijelenthetnénk: vége a bajnoki álmoknak. A lelkünk mélyén persze tudjuk, hogy ez a rangadó eredményétől függetlenül is igaz, ráadásul pár nap múlva a Chelsea ellen amúgy is be fog következni az elkerülhetetlen. Ugyanakkor joggal várhattuk, hogy legalább addig képesek leszünk versenyben maradni. A Watford december óta nem nyert bajnoki meccset, így hazai pályán pont ideális ellenfélnek tűntek. Walter Mazzari azonban jó olaszhoz méltóan kiválóan felkészült az ellenfélből, és alaposan meglepte az álmoskás Arsenalt egy nagy iramú, de taktikai szempontból is érdekes mérkőzésen.

A Southampton ellen az Arsenal a sebességet valamint a folyamatos mozgást kihasználva tudott fölényes győzelmet aratni. Ehhez képest Arséne Wenger a Watford ellen egy jóval statikusabb kezdő tizenegyet küldött a pályára, aminek aztán csapata itta meg a levét. Nem elég, hogy Olivier Giroud visszakerült a kezdőcsapatba, Gabriel személyében egy újabb statikus ember is helyet kapott a csapatban, így tökéletesen sikerült a Watford kezére játszani az első 45 percben, akik szűkre szabott, de magasan feltolt védelmi vonallal frusztrálták az Arsenal játékosait.

A Watford négy középhátvéddel, és 5 középpályással szűkítette le a területet a pálya közepén. Ráadásul mivel az Arsenalban egy olyan játékos sem akadt, aki mélységi beindulásokkal veszélyeztetni tudott volna. Mivel a vendégek utolsó védelmi vonal többnyire a térfelük közepén helyezkedett el, Olivier Giroud jelenléte teljesen feleslegessé vált. 

A Mazzari által nevezett kezdőcsapat négy középhátvéddel és Janmaattal a jobb szélen egyértelműen jelezte, hogy a biztonságot tartja leginkább szem előtt. Ennek megfelelően a Watford játékosai nem is dédelgették a labdát, hanem amit lehetőségük volt rá, egyből igyekeztek eljutni a támadó harmadba. Az első játékrészben a vendégek csupán 76 passzkísérletet hajtottak végre, de ezek közül 52 a pálya utolsó harmadában esett. Jelzés értékű, hogy ez a szám az Arsenal részéről 226 kísérletből 55.

A Watford ugyan egy szabadrúgásból, és egy bedobás utáni megindulásból szerezte a góljait, de a hatékony letámadásuknak köszönhetően akár több góllal is vezethettek volna az első félidő végére. Mivel a középpályások sokszor túlságosan távol helyezkedtek a védőktől, emellett pedig rosszul is pozicionálták magukat, a vendégjátékosok könnyedén hozták nehéz helyzetbe az Arsenal a támadásépítés során. Ezen kívül szinte minden apró hiba után keselyűként csaptak le, és vezettek támadásokat a rendezetlen Arsenal védelem ellen. Capoue messze a mezőny legjobbja volt az első félidőben.

“A lelátóról jobban átlátni a meccseket taktikailag, de hiányzik a pálya közelsége.” – nyilatkozta Wenger a Southampton meccs után, és azt kell mondjam a továbbiakban is jobb lenne, ha legalább a meccsek első félidejét nem a kispadról nézné végig. A félidőben ugyanis kiválóan nyúlt bele a meccsbe a francia. Remekül ismerte fel, hogy Giroud játékát könnyedén semlegesíti az ellenfél, továbbá, hogy nincs valódi szélessége a csapatának. Walcott személyében így az Arsenalnak már lett egy olyan játékosa, aki a leshatáron figyelve várta az indításokat, emiatt a vendégeknek jóval hátrébb kellett húzniuk a védelmi vonalukat, ami miatt a nyomás is fokozatosan megnőtt rajtuk. Alex Iwobi áthúzódott a bal oldalra, ahol a helyezkedésével próbálta széthúzni a vendégek védelmét, valamint rendszeresen egy az egyben verte az időközben védelembe visszahúzódó Janmaatot (a Watford 5-4-1-re váltott át, Cleverley húzódott ki a jobb oldalra). A kulcs azonban Mesut Özil helyezkedése volt. A német karmester állandósította a helyét a pálya jobb oldalán, ami 3 a 2 elleni szituáció alakulhatott volna ki Niang és Britos ellen, így Behraminak középről kellett kiváltania, ami a visszalépő Sancheznek nyitott üres területet.

A képen jól látható, hogy Walcott a védelmi vonalban helyezkedik, miközben Niang Gabrielre figyel. Behraminak nincs más választása mint kilépni Özilre, de az általa hagyott üres területen Alexis kapja a labdát, aki máris kapu felé fordulhat.

Az Arsenal hatalmas nyomást fejtett ki az ellenfél védelmére a második félidő első 20 percében. Walcott ziccerét Gomes védte, de Özil és Iwobi lövésénél is résen kellett lennie a brazil kapusnak. Alexis középre tett labdája után viszont már ő sem tudott mit tenni, és Iwobi egy remek befejezéssel szépített. A 67. percben Wenger úgy döntött kihasználja a harmadik cserelehetőségét is: Coquelin helyére érkezett Lucas Perez, de ennél rosszabbul nem is változtathatott volna. Iwobi a szélen rendszeresen szétszedte a Watford védelmét, így viszont be kellett húzódnia Coquelin helyére, ráadásul Özil is elhagyta a jobb oldalt, és középre húzódva egy nagyon szűk 4-3-3-ban játszott tovább az Arsenal. A csapat szélessége ismét megszűnt, a folytatásban pedig már csak egy komoly helyzete akadt az Ágyúsoknak: Gabriel bedobásánál elaludtak a Watford védői, ami után Lucas forgácsolta szét a felső lécet.

Az Arsenal lehetőségei a második félidőben Lucas becserélése előtt…

és után.

Összességében elmondható, hogy megérdemelt a Watford győzelme. Mazzari kiválóan felkészítette a csapatát, és az olasz hagyományokhoz méltóan az ellenfél hibáit szinte maximálisan használták ki. Wenger ugyan először jól nyúlt bele a meccsbe, de az utolsó cseréjével szinte teljesen kivette a lendületet a csapatából. Az Arsenal a szünet után végig odaszögezte a kapujához ellenfelét, és kis szerencsével összejöhetett volna a döntetlen, de a három pontot aligha érdemelték volna meg.

 

Egy hívatlan vendég (Arsenal-Burnley)

A decemberi Everton-Man.City kettős zakót követő virtuális szezonravatal után pofon egyszerű volt a képlet arról, hogy mégis hogyan lehelhetünk újra életet a megtépázott bajnoki reményeinkbe. A Chelsea meccsig esedékes 6 meccsből lehetőség szerint mind a 6-ot meg kéne nyerni, hogy aztán a Stamford Bridge-en magunk törjünk pálcát a saját sorsunk felett, hogy a tavaszi hónapokban előre vagy inkább a hátunk mögé ill. a Wenger Trophy-ra kelljen figyelnünk. Bár ez a projekt Bournemouth-ban már-már bukni látszott 3-0-nál és úgy tűnt a déli kiscsapat lesz, aki valóban felravatalozza és ha már olyan közel van, egyenesen bele is szórja az köpésre található La Manche csatornába az idei bajnoki címről szőtt álmainkat. Heroikus küzdelemben sikerült kikaparni az X-et, így az összesített mérlegünkre végülis nem lehet panasz 3 győzelem 1 döntetlen, papíron elvileg a könnyebb része jön, hisz otthon fogadhatjuk a most következő Burnleyt, valamint az ősszel a vártnál simábban lepofozott Watfordot. Ugyanakkor hiába a jó széria, a -8 még mindig kurva nagy hendikeppnek tűnik, ráadásul az elmúlt hetekben az idegenbeli találkozókon (kalap alá véve az FA kupa meccset is) mintha kizárólag 45 percre lett volna szakosodva a csapat en bloc Wengerestül, közben végigasszisztálva ahogy az ellenfél akarata érvényesül. A blogos kommentmezőben kissé ironikusan poénkodtunk rajta, hogy Cazorla sérülésével talán újévre, legkésőbb tavaszra megtalálja a legideálisabb duót a pivotba, valamint a koszovói-albán erejében is eljövé az egyensúly és nem kell box-to-box középpályásként robotolnia, mint jó néhány elvetélt próbálkozású őszi mérkőzésen. A megoldás fénye talán már pislákol az alagút végén, de nem szeretnék kontárkodni, majd Peet megmondja a frankót a meccs utáni elemzésben.

Ami a Burnleyt illeti, én a magam részéről simán az utolsó 3 hely valamelyikére jósoltam őket a Hull & Swansea duóval karöltve, valahogy nem akartam tudomásul venni, hogy a Sunderland idén is egy nagy rakás szar lesz. Ősszel igen komikus körülmények között sikerült elhozni a 3 pontot a Turf Moor-ról, ami miatt fel is robbant az internet, hogy ezek a mocskos gecik szétcsalják az Atyaúristent is, de ennél sokkal fontosabb, hogy lassan skalp kategóriájúnak tekinthetjük azt a győzelmet, hisz a Burnley az eddig begyűjtött 26 pontjából 25-öt otthon tett zsebre. Így nem nehéz kitalálni, hogy idegenben valami kriminálisan szarok, még ha az utóbbi időben nem is kapnak olyan nagy csicskalángosokat. Az egyetlen pontszerzésük az Old Traffordon elért 0-0 volt, amikor Tom Heaton jégkorong kapusokat megszégyenítő mennyiségű védéssel lehúzta a rolót. Gólszerzéssel szintén hadilábon állnak, bár jelzés értékű, hogy a 3 berámolt gombócukat a Southampton, Man.City, Spurs trió ellen szerezték.

A maradék 14 pont kikaparása már egyáltalán nem tűnik lehetetlen küldetésnek Sean Dyche csapata számára, viszont 2017. január 2-án történt itt valami, ami miatt bőven megérdemelnék, hogy kiessenek a gecibe.

A szezon hátralévő részére leigazolták a PL-veterán fenegyereket, (vagy büdös patkányt, kinek hogy szimpatikusabb) aki köszönte szépen, hálából a Southampton ellen jóvá is írt 3 pontot a Burnley egyenlegére egy betekert szabadrúgással. Túlságosan nem szeretnék belemenni a nosztalgiázásba, de ez a görény mindig kiváló dramaturgiai érzékkel megáldva köpött a levesünkbe.

„First bloodként” 2006-ban, amikor még a Man.City játékosa volt, az általa értékesített tizenegyessel tudta legyőzni első alkalommal a manchesteri csapat az Arsenalt, már ami az 1992 óta íródó Premier League érát illeti. (Ekkor még az a veszély is felütötte a fejét, hogy Barton ágyús lesz, Wenger szimpatizált a fiatal angol játékával, benne is meglátta a potenciális Vieira utódot. Ebben mondjuk nincs sok újdonság, mint tudjuk Wenger mindenkit figyel és majdnem le is igazol.)

 

A két legemlékezetesebb eset viszont  newcastle-ös korából származik, az egyik a kurva cink 4-4en történt, amikor kórházi kimenőjét élvező Diabyt előbb majdnem visszaküldte a gyengélkedőre, majd miután Phil Dowd semmit nem látott, a gyógyszerektől ideggyenge Aboutól kapott nyakmasszázs hatására szende szűzként rogyott térdre, amit a dagadt rigó egy pirossal honorált, Diaby legnagyobb bánatára. Hogy szarabbul érezzük magunkat, két tizenegyest még bekúrt azon a meccsen, de nem is ragoznám tovább.

A másik sztorinak  szintén hatalmas tökönlövés lett a hozománya, az akkor soron következő Pool és MU meccsek előtt. Két ex-agysebész professzorunknál, a történetesen akkor PL debütáns Gervinhonál valamint Alex Songnál sikerült célt érnie a provokációjával. Elsőnek utóbbi törlesztett neki egy visszataposással, amit csak utólag értékeltek eltiltással. Homlok nem volt ennyire szégyenlős, face to face azonnal torkon ragadta, Barton pedig a Diabynál alkalmazott forgatókönyv szerint ismét elterült, a hülye elefánt pedig takarodhatott is lefele a pályáról.

Gervinhonak nem sok értékelhető megmozdulása volt Ágyús mezben, de ha hinni lehet Barton önéletrazji könyvének, a meccs után 72 órával találkára lett volna hivatalos Wengernél, akinek az egy szezonnal korábbi események után ez az ominózus meccs, illetve jelenet már túlcsordította az ingerküszöbén Bartont, így a lehetséges üzlet ismét kútba esett. (Jobban is jártunk Artetával.)

Véletlen egybeesés, de mintha utazna a négerekre. Szerencsére Iwobi jóval intelligensebb gyerek a fentebb említett triónál, így talán nem fog felülni a görénykedésre.

Patkányfaktortól és leparkoló Burnley busztól függetlenül, ezen a meccsen leginkább magunkat szopathatjuk meg. Még ha dadog is a csapat játéka, elől bőven van annyi tűzerőnk, hogy felnyissuk a Burnley védekezését, így én egy sima 2-0 mellett teszem le a voksom. A küszöbben ne essünk már újfent pofára, tényleg  legyen az a Chelsea meccs a bajnkoság hátralévő részét meghatározó mérleg nyelve. Bőven lenne törleszteni valónk a Bridge-en, ne tegyünk nekik szívességet, hogy az igazi megmérettetés előtt önmagunktól a földbe állunk.

A skorpiókirály (Arsenal – Crystal Palace 2-0)

Vannak meccsek, amelyek az idő múlásával jórészt a feledés homályába merülnek. A tegnapi összecsapás a nemrégiben kinevezett Sam Allerdyce csapatával pontosan ilyen lehetett volna. Lényegében egy sima győzelem egy nem túl veretes ellenfél ellen. A három pont kipipálva, haladhatunk tovább. Most azonban történt valami, ami miatt a Crystal Palace vendégjátéka az Emiratesben 2017 első napján örökre megmarad majd rengeteg szurkoló emlékezetében. 

Van egy igazán egyértelmű jele annak, ha egy valóban kivételes gólt lát az ember. A lelátó talán csak egy pillanatra, de teljesen elnémul, mert egyszerűen nem hiszik el, hogy amit láttak, az valóban megtörtént. Hasonló dolgot fedezhetünk fel akkor, ha visszanézzük Wilshere gólját a Norwich City ellen. Egy pillanatnyi csend, majd hangorkán, aztán hitetlen csodálkozás, amikor a stadion kivetítőin újra megjelenik a találat. Olivier Giroud gólja valódi futballpornó volt a legmagasabb szinten. Igazi műalkotás a labdaszerzéstől kezdve a befejezésig. Egy tökéletesen végigvitt kontratámadás, világklasszis befejezéssel megspékelve. Gondolhat bárki bármit Giroud képességeiről, de a tény, hogy kulcsszereplő volt az elmúlt 10 év két legszebb Arsenal góljában, máris egy igencsak jó érv arra, hogy Arséne Wenger nem is kötött olyan rossz üzletet 2012 nyarán.

Ha a Crystal Palace játékosai a gól láttán döntötték el, hogy ezután nem illik futballozni, akkor azt teljes mértékben meg tudom érteni. Máskülönben viszont a teljesítményük igencsak sok kívánnivalót hagyott maga után. Közismert tény, hogy az Arsenal dolgát kétféleképpen lehet megnehezíteni: vagy erőteljes letámadással, vagy a busz leparkolásával. A Palace-nak ezek közül semmi nem jött össze, valószínűleg inkább az utóbbira és gyors kontrákra szerettek volna berendezkedni, de az Arsenal játékosok néhány beindulással és dinamikus mozgással könnyedén zavarták össze a védelmüket.

Az Arsenal részéről a két kulcsjátékos Nacho Monreal és Hector Bellerin volt. Mindkét szélsővédő rendszeresen jó ütemben indult be labda nélkül az ellenfél védelme mögé, és legtöbbször Xhakának hála rendszeresen jó ütemben kapták meg a labdát. A svájci középpályás ismét kiválóan mozgatta a csapatát, a 13 sikeres hosszú labdája pedig egészen kiemelkedő. A kapcsolata Elnenyvel a pálya közepén továbbra is meggyőző, épp ezért sajnálatos, hogy az egyiptomi most is csak a rotálás miatt kerülhetett be a kezdőbe.

A passztérképen is jól látszik, mennyire erős a kapcsolat Granit Xhaka és a két fullbekk között, akik rendszeresen kihasználták, hogy a Palace játékosai rengeteg üres területet hagytak a vonalak mellett és a védelem mögött.

Hiába Giroud mesteri gólja. Xhaka és a szélsőhátvédek nagyszerű teljesítménye; a meccs embere minden kétséget kizáróan Alex Iwobi volt. A 20 éves nigériai tökéletesen helyettesítette a betegség miatt hiányzó Mesut Özilt. Nem csak kiválóan kötötte össze a középpályásokat és a támadókat, de öt helyzetet is kialakított a társak számára, illetve ő maga is szerzett egy rendkívül okos találatot. Iwobi a szezon során eddig is az Arsenal egyik legfontosabb játékosa volt, de most egy valódi klasszis futballistát helyettesített tökéletesen.

Alex Iwobi remek játékkal helyettesítette Mesut Özilt, és teljesen magáévá tette a támadó harmadban a két félterületet.

Mindössze másodjára kapott lehetőséget a bajnokságban kezdőként Lucas Perez, akit az előző meccs végén a védőmunkája miatt negatív kontextusban emlegettem, most viszont – akárcsak a többi meccsen, ahol releváns mennyiségű játékpercet kap – újra bizonyította, hogy igencsak hasznos játékos, aki jóval több lehetőséget érdemelne. A rendszeres keresztbemozgásai főleg az első félidőben több lehetőséget is magukban rejtettek, és mindig csak egy picit hosszú labda, vagy egy rossz érintés akadályozta meg abban, hogy igazán nagy ziccerbe kerülhessen. Az ilyen labda nélküli beindulások eléggé egyértelművé teszik, hogy ő a lehető legtermészetesebb alternatívája Walcottnak a jelenlegi csapatban.

Mindent összegezve könnyedén sikerült behúzni a három pontot egy olyan csapat ellen, amely csak a második bekapott gól után kezdett el igazán focizni, de még az sem tartott túl sokáig. Az alacsony ellenállásnak is hála számos jó teljesítményt láthattunk, de sajnos gyönyörködni már nem lesz sok időnk Olivier “A skorpiókirály” Giroud meseszép találatában, mert holnap jön is a következő meccs a Bournemouth otthonában.

Valaki van a levegőben (Arsenal – West Brom 1-0)

Ha valaki Tony Pulis csapatától várta volna az év karácsonyi meglepetését, akkor közölnöm kell vele, hogy kicsit vissza kellene venni a kábsziból. A West Brom ugyanis pontosan azt játszotta amit várni lehetett tőlük. A támadások lehetőségét szinte teljesen feladták, miközben 6 védővel, 3 középpályással és egy szem csatárral beásták magukat a kapujuk elő. Kétségtelen, hogy az öreg baseball sapkás ebből már évek óta meg tud élni, és ezzel valóban meg lehet nehezíteni még a legnagyobb csapatok dolgát is. Nem tudom, hogy épp emiatt, vagy csak Oxlade-Chamberlain és Walcott sérülései miatt, de Wenger úgy döntött, hogy a szezon során először a kezdőcsapatba teszi Olivier Giroud-t. Végül ez bizonyult nyerőnek, de az Arsenal jó darabig szinte egyáltalán nem játszott a francia erényeinek megfelelően.

Az Arsenal teljes mértékben dominálta a meccset, amit a számok is kiválóan megmutatnak. 76 százalékos labdabirtoklás, 26 lövési kísérlet amiből 11 kaput is talált (3/1 a másik oldalon), valamint 728 sikeres passz 166-tal szemben. Mindent elmond arról, hogy mennyit akart kihozni a West Brom a meccsből, hogy Ben Foster 44 passzal a legaktívabb volt a csapatából. A vendégek még kontrákból sem igazán tudtak helyzetet kialakítani, hála Koscielny és Gabriel kiváló játékának. A legnagyobb helyzetük egy szöglet után adódott a második félidőben, amikor Yacob az ötös sarkáról lőtt csúnyán fölé. Persze az első félidőben az óriási mezőnybeli dominancia ellenére az Arsenal sem tudott valódi ziccereket kidolgozni. Hiába sikerült a fullbekkek révén néhányszor betörni a védelem mögé, a kapu előtt így is rendszeresen létszámfölényben voltak Pulis játékosai, és a középre tett labdákat könnyedén takarították el. Néhány kapura a legkevésbé sem veszélyes kísérlet után egy Sanchez szóló után sikerült először eltalálni Foster kapuját. Egyébként is sokszor visszatérő jelenet volt, hogy Alexis egymaga akarta a vállára venni az egész csapatot, hogy egyéni megoldásokkal törje fel a WBA védelmét. A chilei eddig a szezon során meccsenként átlagban 3.2 kapura lövéssel próbálkozott, de ezúttal 9 alkalommal kísérletezett.

Amit leginkább hiányolni lehetett az Arsenal játékából, az a játékosok mélységből való beindulása a védelem mögé. Bellerin és Gibbs kivételével a többiek szinte állóháborút folytattak a WBA védőivel ha nem volt nálunk a labda. Egyetlen alkalomra emlékszek, amikor Xhaka a tizenhatoson kívülről indulva megérkezett az ötösön belülre, és ha Alexis labdája pontosabb, akkor komoly helyzet is kialakulhatott volna. Épp ezért hiányzott Walcott vagy akár Ramsey játéka is. Utóbbi beállása nem keveset dobott is a támadójátékunkon az utolsó negyed órában. Ismét csak el kell mondanom, hogy Coquelin bár nem játszott rosszul, de egy olyan West Brom ellen amely jóformán középpálya nélkül állt ki, az ő szereplése teljesen fölösleges volt. Ha Ramsey még nem volt alkalmas 90 percnyi játékra, akkor nyugodtan be lehetett volna dobi Elnenyt, akinek legalább az átlövéseiben ott van az extra veszély. Ezt a Coquelin jelenséget pedig az alábbi tweetnél semmi sem foglalja össze jobban:

 

Ahogy azt már az első bekezdésben is említettem; Giroud ugyan kezdett, de az Arsenal sokáig mintha ignorálta volna az ő jelenlétéből fakadó potenciális előnyt. Az első félidőben szinte alig-alig próbálkoztak magasan belőtt labdákkal, viszont a szünet után az ilyen megoldásokból egyre veszélyesebb helyzetek alakultak ki közvetlenül, vagy a lepattanókat követően.

Az Arsenal az első félidőben a szögleteket leszámítva ötször próbálkozott beadással, amiből kettő volt sikeres, míg a félidő után 10 kísérletből 4 volt pontos, de ezekből három kapuralövést is sikerült elérni, amikből egy gól született.

Az előző szezonban a Premier League egyik leggyümölcsözőbb kapcsolata volt ami Olivier Giroud és Mesut Özil között alakult ki. Özil a gólpasszainak a nagy részét a franciának adta, ami máris megcáfolja azt a teóriát, mely szerint Giroud helyett egy másik, vagy más típusú támadóval a német is eredményesebb lenne az előkészítések terén. Ezúttal is a kettejük összjátéka hozta meg az áttörést az Arsenal számára, miután Özil remek ívelése után Giroud parádésan fejelte át Foster fölött a labdát. Érdekes megfigyelni, mennyit változik Özil szerepköre azzal, hogy nem Alexis, hanem Giroud szerepel a középcsatár helyén. Amíg Sanchezzel centerben Özil meccsenként átlagban csak 2,6 kulcspasszt szokott kiosztani, ez a szám a West Brom ellen 7 volt. Mivel Alexis szinte hamis kilencesként visszalépve papíron ugyanabban a zónában játszana, mint Özil, így az Arsenal irányítója ilyenkor inkább szinte második csatárként a védelem mögött megnyíló területet támadja, ahelyett, hogy a lábára kérné a labdát. Épp emiatt, a szerepkörök felcserélődtek, és Özil eddigi összes bajnoki gólját Sanchez készítette elő. Most viszont a tavalyi formula volt érvényes, amit a számok is igazolnak.

A meccs lefújását követően érdekes vita alakult ki a pályán Gabriel és Lucas között, mert a spanyol támadó a vezetés megszerzése után nem volt hajlandó teljes intenzitással visszazárni a szélen, ami miatt az Arsenal védőinek egy az egyben kellett védekeznie. A kritika valóban jogos, hiszen borzasztóan látványos volt, ahogy Lucas könnyed tempóban kocog visszafelé, miközben a West Brom játékosai teljes sebességgel vezetik rá a labdát az Arsenal védőire. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy Lucas Perez eddig jóval kevesebb lehetőséget kapott a vártnál, hiába jó kombinációs játékban, és a kapu előtt is.

Nem meglepetés, hogy az Arsenal az egész meccses dominanciát követően megérdemelten nyerte meg a meccset. Eleve borzasztó nehéz ennyire mélyen és sok emberrel védekező csapatok ellen helyzeteket kialakítani, de az Ágyúsok a második félidőben többször is megtornásztatták Fostert, hogy aztán Giroud révén sikerüljön megszerezni a győztes gólt is. Az előző két meccs negatív eredményei után létfontosságú volt kiharcolni a három pontot ezen a türelmet és kitartást is igénylő meccsen, hogy legalább szépen tudjuk búcsúztatni az évet. A következő pár fordulóban szintén verhető ellenfelek jönnek, úgyhogy minden adott, hogy kicsit megerősítsük a helyünket a tabellán, és ha lehet zárkózzunk a jelenleg megállíthatatlannak tűnő Chelseare.