Bejegyzés

Payback time (Arsenal – West Bromwich Albion)

Az csak egy dolog, hogy a márciusi meccs előtt mi már úgy össze voltunk esve, mint egy lyukasra baszott guminő, de még ennek ellenére is elfogadhatatlan volt az a tükörsima vereség, amivel kénytelenek voltunk elhagyni a Hawthorns-t. Ugye a meccsre úgy érkeztünk, hogy nekünk már minden megszerzett pont élet-halál kérdés volt a BL helyekért való versenyfutásban, míg Pulisék nyugisan áztathatták a lábukat a langyos vízben, hisz már a forduló előtt 40 pont állt a nevük mellett, amivel szinte borítékolható volt a bennmaradás. A kegyelem taknyán behúzott 3 pont helyett pedig mintha egy időutazásba csöppentünk volna, kottára úgy szoptunk ki, ahogy jó pár évvel korábban a Britanniában, a mindenkori Pulis foci igazi prototípusa, a Stoke City ellen. Egyedül a bedobás utáni fejes gól hiányzott, de a szögleteknél alkalmazott védekezésünk azóta már az UEFA Pro Licence tananyagának része. (Funfact: a 29. fordulóban találkoztunk velük, ezután már több meccset nem nyertek.)

Lehetőségeikhez képest a szurkolók is kimaxolták a fordulót, ugyanis ekkor adták meg a gépeknek a felszállási engedélyt, így a meccs alatt egyszerre csodálhattuk meg az égben úszó Wenger Out, valamint Wenger In bannert.

A hazai szurkolók pedig 3:1-nél rázendítettek az “Olle, Olle, Arséne Wenger, we want you to stay!”-re, ami azért az ő szájukból a kurvagáz kategória…

A hétközi Mikiegér meccsen sikeresen abszolváltuk a gálakezdő pihentetését (-Alexis, aki Welé kiesésével valószínűleg visszatér a bajnoki kezdő 11-be is), valamint szerencsére újfent láthattuk, hogy ha Wilshere-t sikerülne egészségesen tartani (kopogás x3), akkor azért az Elneny-Coq jó munkás duó mellett némi kvalityit is be lehetne küldeni a kp-ra a padról a komolyabb meccseken. Sérült fronton sajnos lassan, de biztosan elkezdődött a buli, Cazorla majd talán újévkor, Coq-Welé legalább 1 hónapra felejtős, Chambers sem élvezhette sokáig a visszatérését, a következő válogatott szünetig tutira offos. Jó hír viszont, hogy Özil már a csapattal együtt edzett, így legalább a padra leülhet.

Pulisék idén eddig ott folytatják, ahol tavaly abbahagyták. Otthon üzembiztosan hozzák a pontokat a velük egy súlycsoportban lévők ellen, míg idegenben egy Brighton elleni (kissé meglepő) sima vereség mellett, a Burnley-t sikerült lenyomniuk 0:1-re. Hasonló stílus, ahol az “erősebb kutya baszik” tézis érvényesült.

Az est egyik fénypontja lesz, hogy a klubot 13 évig szolgáló és így Ágyús matuzsálemnek nevezhető Kieran Gibbs valószínűleg kezdőként fog pályára lépni az Emiratesben, immár a West Brom szerelésében. Wenger elmondása szerint olyan lesz ez, mint egy nagy családi összeborulása, ha fogadnom kellene én is arra tenném a garast, hogy egy Eduardohoz hasonló fogadtatásban részesül majd, nem pedig az RvP/Nasri-féle korábbi szeretetcsomagban. (Bár ezt ne vegyük készpénznek, mivel a kis köcsögnek volt pofája olyat nyilatkozni, hogy az Arsenaltól való távozásával belőle bizony jobb játékos, jobb védő lesz a jövőben. Wenger ezt azért erősen megkérdőjelezte, de akár meg is erősíthette volna, hisz az ő kaptafája a “faragjunk mindenkiből egy fasza csatárt”.) Ha nagyon izzadunk a busz feltörésével, azért egy öngóllal a pályán mégis jelezhetné, hogy melyik alomból való.

Tipp: 2-0, nem fogják könnyen adni, de valahogy mégis behúzzuk, ha már ennyire rápihenhettünk. Giroud pedig most már tényleg megszerzi azt a kurva 100. ágyús gólt.

A meccset 21:00-tól a Spíler TV élőben közvetíti.

Eldöntetlen maradt a londoni állóháború (Chelsea-Arsenal 0-0)

Arséne Wenger megígérte, és betartotta a szavát. Az Arsenal a 2017/18-as szezonnak abban a 3-4-2-1-es rendszerben vágott neki amellyel az előző idényt sikerrel és egy FA kupa győzelemmel tudta zárni, de az eddig lejátszott meccsek szinte mindegyike megmutatta, hogy bizony ennek is bőven megvannak a maga gyenge pontjai, és a megfelelő típusú játékosok nélkül -ahogy szinte minden Wenger által elképzelt rendszer – kártyavárként omlik össze. Ennek eredményeképp az idén eddig lejátszott hét tétmeccsből csupán kettő olyan akadt, amikor az összecsapása valamely szakaszában ne váltott volna 4-2-3-1-re vagy 4-2-4-re az Arsenal edzője. A két kivétel a Bournemouth ellen 3-0-ra megnyert bajnoki, illetve a Chelsea elleni 1-1-re végződő Community Shield meccs jelenti.

Antonio Conte tavaly az Arsenal elleni zakó után váltott szintén 3-4-2-1-re, amivel igába is hajtotta az egész ligát, de a azon a három meccsen amelyen Wenger hasonló szisztémában pályára lépő csapatával kellett szembenéznie ezidáig mindannyiszor győzelem nélkül maradt. Bár alapvetően Conténak jobban kéne ismernie a rendszer adta lehetőségeket, Wenger eddig mindannyiszor remekül alkalmazkodott az ellenfeléhez. Ez nem történt másképp a két csapat vasárnapi mérkőzésén sem, ahol London északi és déli fele nemes egyszerűséggel kioltotta egymást.

Ahogy várható volt, a Chelsea és az Arsenal is a megszokott 3-4-2-1-es formációban lépett pályára, de ami még fontosabb, a mérkőzéshez tervezett stratégiájuk is szinte hajszálpontosan azonos volt. Védekezésben mindkét csapat nagyon erősen ember orientált volt, és már az ellenkező térfélen próbálták nyomás alá helyezni a másik együttest. Ebből adódóan rengeteg párharc alakult ki a pályán az azonos poszton szereplő játékosok között.

A két csapat letámadási sémája teljesen megegyezik. A támadók vagy letámadják az ellenfél védőit, vagy a passzsávot zárják a középpályások elől, miközben a labdához közeli középpályás leköveti az ellenfél azonos poszton szereplő emberét. Ugyanez a szárnyvédők esetében is fennáll.

Védekezésben tehát hajszálpontosan ugyanazt játszotta a két csapat, a védelmek feltörésében viszont már más megoldásokat alkalmaztak. Conte valószínűleg jól felkészült az ellenfélből, és igyekezett kihasználni az Arsenal védelme és középpályás sora között rendszeresen megjelenő nagy területet, így középpályás elmozgásokkal próbált helyet nyitni a vonalak között mozgó Williannak és Pedrónak, illetve az esetenként visszalépő Moratának, akinek a lekészítései után lendületből vezethettek volna támadást a Kékek. Az Arsenal proaktív védői azonban szinte piócaként tapadtak az emberükre, és akár egészen mélyre is követték az ellenfelet, ezzel nagyon kicsi helyet és kevés időt hagyva a pontos építkezésre.

Az Arsenal ezzel szemben a pálya közepén igyekezett fölénybe kerülni, ami miatt az első félidő nagy részében irányítani is tudták a meccset. A kulcsszerepet itt Iwobi pozíciója jelentette, aki a támadásépítés során egészen mélyen helyezkedett, és harmadik középpályásként funkcionálva segített létszámfölényt kialakítani Kantéval és Fabregasszal szemben.

Iwobi a félpályánál helyezkedik, ezzel három fősre bővítve az Arsenal középpályás sorát, létszámfölényt kialakítva a Chelsea két belső emberével szemben. Bár a Chelsea védői is proaktívan léptek fel az Arsenal támadóival szemben, ilyen messzire a társainak jóval lassabb Cahill sem próbált merészkedni. 

Amikor az egymással szemben álló csapatok stratégiája ennyire hasonló, olyankor általában egy-egy hiba vagy egyéni megoldás mozdíthatja egyik vagy másik oldalra a mérleg nyelvét. Nézzünk meg tehát mindkét oldalnál ilyen helyzeteket.

Koscielny egészen a félpályáig előrehúzódott egy fejpárbaj során, amit ugyan megnyert, de a labda rossz helyre került. A képen látjuk, hogy Monreal és Mustafi is szorosan fogja az emberét, Koscielny viszont nem ér vissza időben a pozíciójába, így Fabregas indítani tudja az üres területbe beinduló Pedrót.

A Chelsea egészen a saját kapujáig kergeti vissza az Arsenalt, ahol viszont Petr Cech egy pimasz csellel átveri az őt megtámadó Moratát. Ezzel máris elcsúszott a hazai csapat védekezése, hiszen Mustafi így szabadon marad, és bőven van helye, és ideje is arra, hogy felnézzen és pontos labdával indítson támadást aminek a végén Welbeck fejel a kapu mellé.

A félidőben Conte jól reagált a helyzetre, és bár kényszerű okokból, de Pedro helyére Bakayoko érkezett, Fabregas pedig egy sorral feljebb húzódott. Így egy fizikálisan rendkívül erős, védekezésben jól használható játékos váltotta a labda nélkül sokkal passzívabb korábbi Arsenal kapitányt, aminek következtében már közel sem tudtak az Ágyúsok átmasírozni a pálya közepén, amit a második félidőben elért nulla kapura lövésük is megmutat.

Fontos még beszélni Wenger döntéseiről, már ami a csapat összeállítását illeti. Iwobi a legtermészetesebb helyettese a sérült Özilnek, így az ő csapatba kerülése teljesen egyértelmű volt, de Welbeck kezdőbe kerülése már egy érdekesebb döntés. Emögött nyilván ott van az is, hogy Sanchez még közel sincs 100%-os állapotban, ez a Köln elleni meccsen is nagyon szembetűnő volt a gólja ellenére is. Másrészt Welbeck taktikailag rendkívül fegyelmezett, sokoldalú játékos, akinek a védő munkája parádés volt egészen a lecseréléséig. Remélhetőleg nem kell majd túl sok időt kihagynia az újabb sérülése miatt, mert bár sokszor nem látványosak az erényei, de a fentebb említett erényei miatt egy rendkívül értékes tagja a keretnek. Nem véletlenül kelt ki korábban José Mourinho is amiatt, hogy még a Van Gaal érában megvált tőle a Manchester United. A portugál ugyanis imádja az ilyen játékosokat.

A meccs embere címet Aaron Ramsey kapta, méghozzá megérdemelten. Sokkal fegyelmezettebben játszott, mint a korábbi mérkőzéseken, Xhakával párban pedig remekül oldották meg a középpályás védekezést. Ezzel együtt pedig még mindig ő járt legközelebb a győztes gólt megszerzéséhez is.

Bár a Chelsea ebben a formában ismét kellemesebb ellenfél volt annak az Arsenalnak amely leginkább a nagy tempót diktáló, rendkívül agresszív letámadást alkalmazó csapatok ellen szokott szenvedni (khm Liverpool, khm Tottenham…), mégis muszáj őket megdicsérni, mert a gól nélküli döntetlen ellenére is a szezon eddigi legérettebb teljesítményét sikerült letenni az asztalra.

Ne legyen szomorú a vasárnap (Chelsea – Arsenal)

Teljesen fölösleges lenne 1000. alkalommal is leírni, hogy mennyire rosszul megy a Chelsea ellen idegenben, mióta Abramovich 2003-ban gondolt egy merészet és élőben is kipróbálta a Football Manager-t. A gyér rangadós formánkról is kár lenne újból halotti beszédet mondani, bőven ráérünk a meccs után, ha a legrosszabb forgatókönyv valósul meg.

Amikor viszont nagy ritkán sikerül nyernünk a kékek otthonában, akkor azt a Pool elleni 4:0-hoz hasonló nagy fülesből kijózanodva vagy gyatra idegenbeli formát megszakítva sikerül abszolválnunk. 2008 őszén a Stoke és Man. City elleni kapituláció után a harmadik kokiért álltunk sorba, de az akkor még üvegcsontú van Persie szerencsére éppen nem volt sérült és Djourou öngólja után, 3 perc alatt megfordította nekünk a mérkőzést.

2011 őszén még ennél is jobban meg volt ágyazva a vereségünknek, a soron következő 5. idegenbeli meccsünkön volt esedékes a Kékek elleni londoni derbi, amire betyáros 1 döntetlen 3 vereség kombóval hangoltunk. (Ebben sajnos már ott volt a MU elleni 8:2 és egy idegenbeli NLD égés is…) A kezdőcsapatot meglátva pedig sokan már a Gillette pengéért nyúlhattak, André Santos, Gervinho… teljes letargia, biztos vereség.

És csodák csodája nyertünk… André Santos gól!, Walcott hasra esős csele,  RVP mesterhámas, elcsúszó Terry, gála volt a köbön és mégsem mi kerültünk fasz rosszabbik végére. Ugyanakkor gyorsan meg kell jegyezni, hogy a Chelsea kispadján e két alkalommal kibaszott nagy kóklerek ültek, akiket még szezon közben lapátra tett az orosz FM mágus: 2008-ban Luis Felipe Scolari, aki bár világbajnok lett 2002-ben brazíliával, túlzás nélkül lehet állítani, hogy nem az ő taktikai géniuszának volt köszönhető a trófea elhódítása. 2011-ben pedig a Porto-val berobbanó André Villas-Boas, aki manapság a nívós kínai Szuperligában keresi kenyerét.

Conte toronymagasan veri mindkét jómadarat, viszont angliai regnálása óta, ha lehet ilyet mondani, pont Arséne Wenger a legnagyobb mumusa. Tavaly ősszel nagyon simán kiporolta az olaszt az Emirates-ben, aminek köszönhetően Conte formációt váltott és meg is találta a csapatát, amivel tükörsimán húzta be a bajnokságot és menet közben kamatostul visszaadta a 3:0-t. (Sima 3:1-es szopó, még annyi ellenállást sem tanúsítottunk, mint ők az odavágón. Cech gólpassza Cesc-nek, Hazard félpályás szólója, full kakaón düböröghetett a Wenger Out. Giroud gólja viszont szép volt (és persze Giroud is))

Az FA-kupa döntőt szintén underdog szerepben vártuk, jó pár hiányzó kulcsemberrel, ennek ellenére szabályosan megfojtottuk a Chelsea játékát és csak a kapu előtti töketlenségünknek köszönhettük, hogy nem tömtük ki őket újfent közte 3 góllal. Ezt követte egy kínai rizsmeccs, ahol simán kikaptunk 3:0-ra egy Carabao Cup-pozitív csapattal és a nesze semmi fogd meg jól Community Shield, ami hivatalosan már tétmeccs, hisz ez nyitja meg az aktuális angol futballszezont, de maga a trófea még mindig arra a legalkalmasabb, hogy egy tálca sört kényelmesen rápakoljon, aki végül megnyeri. Ez a személy végül ismét Wenger lett, bár korántsem volt akkora simázás, mint a 3 hónappal korábbi FA döntőn, Pedro ostoba belépője és piros lapja után rögtön sikerült egyenlítenünk Kolasinac révén, a tiziknél pedig Courtois field goal-ja és Morata lámpalázas lövése mellett a mieink hidegvérűsége győzelmet eredményezett.

Tipp: 2-3, a gálakezdőnk szinte teljes egésze egy kerek hetet pihenhetett, így egy Poolhoz hasonló performanszra még gondolni sem merek. Abban biztos vagyok, hogy nem ússzuk meg kapott gól nélkül, szerintem Morata ma büntetni fog, mivel a CS-n igen hálátlan helyzetben kellett beállnia + emellett ő ragadt be az egyenlítő gólnál, majd jött a fentebb említett tizis brainfart. Nálunk meg teljesen mindegy kik lövik majd a gólokat (bár titkon még mindig reménykedem benne, hogy a győztes gólt Giroud szerzi majd, amivel eléri a 100-as ágyús mérföldkövet), csak végre érjük már meg, hogy nem áll manager és játékos is egyaránt földbe egy fontos bajnoki meccs előtt, amikor egy győzelemmel ki tudnánk használni a közvetlen riválisok botlását.

Egy kis nyugalom (Arsenal – Bournemouth 3-0)

Aligha akad olyan akinek nem volt tele a töke mindennel az utóbbi pár hétben mindennel ami csak egy kicsit is kapcsolódik az Arsenalhoz. A Stoke elleni vereség után a Liverpool elleni bekapott négyes mellett a közhangulatnak az átigazolási időszak utolsó napjait jellemző káosz sem tett éppen jót, ráadásul a válogatott szünet miatt jó két hétig ott lehetett mindenkiben a tehetetlenség és a csalódottság érzése, úgyhogy épp ideje volt már, hogy újra elkezdődjön az igazi futball, és valamelyest tovább tudjunk lépni. Na és láss csodát, mintha csak a házi orvos írta volna fel, úgy jött a kényelmes 3 gólos győzelem a Bournemouth ellen. 

A két hetes szünetben mindenkinek volt ideje agyalni, így sokan már azt pedzgetették, hogy Wenger felhagy az előző szezon végén nagy sikert arató három védős rendszerrel, és ezeknek a feltevéseknek bőven megvolt az alapja. Eddig még nem játszottunk olyan meccset a szezon során amikor a mérkőzésen egy bizonyos pontján Wenger ne döntött volna úgy, hogy átáll valamilyen 4 védős szisztémára. Ezzel szemben a Bournemouth ellen ismét 3 középhátvéddel álltunk ki, ráadásul Alexis Sanchez kivételével a papíron legerősebb tizenegyünk kezdte a mérkőzést, ráadásul mindenki a számára legmegfelelőbb poszton szerepelt. Nem is olyan nehéz ez, ugye?!

A Bournemouth szintén 3 belső védővel, de egy jóval defenzívebb 5-4-1-es hadrendben vágott neki a meccsnek, ráadásul értelmezhető támadást egészen addig nem tudtak vezetni, amíg az Arsenal már szinte teljesen le nem rendezte a meccset. Emellett a védekezésük sem állt épp biztos lábakon, az Arsenal főleg a széleken vezetett veszélyes támadásokat, ahova a Bournemouth részben tudatosan is próbálta terelni a hazai csapatot.

A Bournemouth középpályásai szűken helyezkednek, így Defoe-val együtt teljesen elzárják Granit Xhakát a csapattársaktól, az Arsenal pedig kénytelen a szabadon hagyott szélek irányában építkezni.

Köszönhetően a Bournemouth középpályás védekezésének, az Arsenal legerősebb passzkapcsolatai a középhátvédek, illetve a szélső középhátvédek és a szányvédők között alakultak ki. Granit Xhaka pedig látványosan kevés labdát kapott közvetlenül a védelemtől.

 

Az Arsenal azonban rendkívül jól használta ki a szélek adta a lehetőségeket, és a bal oldalon szinte mindig létszámfölényes helyzetet tudtak kialakítani a Bournemouth játékosaival szemben. Ebben Aaron Ramsey kulcsszereplő volt, hiszen az ő megfelelő helyezkedése kellett ahhoz, hogy a labda körül mindig előnybe kerüljenek az Ágyúsok.

Ramsey pozíciója egyrészt lehetőséget teremt a vonal melletti gyors labdajáratásra, aminek a végén Kolasinac gólt érő beadásig jut, másrészt lehetővé teszi, hogy Welbeck magasan helyekzedve lekösse a középhátvédet, és a beadás után Lacazette-el együtt megosszák a védelem figyelmét.

Az Arsenal általában jól teljesít azon csapatok ellen, amelyek a három védős játékrendszer valamely formáját alkalmazzák, mert ez remek lehetőséget kínál arra, hogy széleken bontsák meg az ellenfél védelmét. A Bournemouth ellen ráadásul az ellenfél letámadásainak semlegesítésére is a bal oldal túltöltését választotta Wenger csapata.

Az Arsenal többnyire a jobb oldalon adogatott a saját térfelén, a középpályáról hátra adott labda pedig elindítja a Bournemouth letámadását. Ezt pedig az Arsenal a másik oldal felszabadítására használta fel.

A labda egészen Cech kapusig kerül hátra, Arter és Defoe pedig zárja a passzsávokat a középhátvédek elől, de a labda már megy is a bal oldal irányába.

 

A hosszú labdával az Arsenal sikeresen átjátszotta a Bournemouth védelmi vonalát, ráadásul a labda körül 4 az 1 elleni helyzetet alakítanak ki, így drasztikusan növelve az esélyt arra, hogy a fejpárbaj után ők vezethessen támadást. Ez meg is történik, az akció végén pedig Kolasinac lövését kézzel blokkolja a Bournemouth védője.

Külön érdemes még kiemelni a két csatárt, Welbecket és a Lacazette-t is. Előbbit nyilván a két gólja is a gólpassza miatt, utóbbit pedig a remekbeszabott csavarása okán, ami a második találatot eredményezte. A két játékos ráadásul végig remekül kombinált a meccs folyamán, és egymás adottságait is jól egészítették ki. Lacazette egyébként sokkal jobban hasonlít Giroud-ra, mint azt várni lehetett. Honfitársához hasonlóan Lacazette is legtöbbször a labda irányába mozog keresve a kombinációs lehetőségeket, de természetesen sokkal lendületesebb játékos, aki képes kis területen is cselezni, ellenben Giroud fejjátéka nincs meg benne. Ennek is köszönhető, hogy Welbeck remek partner a számára, és érdekes lesz megnézni hogyan alakul majd a kapcsolata Alexis Sanchezzel.

Az Arsenal végül tehát kényelmes győzelmet aratott úgy is, hogy az utolsó 10 percet Coquelin sérülése miatt emberhátrányban kellett lejátszaniuk, és maga a játék is tartalmazott bíztató, sőt helyenként látványos elemeket. Ugyanakkor az eddig megszokott hibák továbbra is jelen voltak. Néha teljesen indokolatlanul sikerült kiüríteni a középpályát, és ezzel U alakú céltalan labdajáratást kialakítani, ami labdavesztés esetén is több veszélyt hordoz magában. A Bournemouth viszont ezúttal még csak nyomokban sem tartalmazott annyi minőséget, hogy ezt képesek lehettek volna kihasználni. A vasárnapi Chelsea elleni meccs ennél már jóval komolyabb kihívás lesz, és bár Wenger az utolsó két meccsen látványosan lenyomta Contét, nem lenne meglepő, ha az olasz mester pont emiatt elővenné a Tottenham ellen is látott 3-5-2-es szisztémát.

 

 

 

Úton a pusztulás felé (Liverpool – Arsenal 4-0)

Tudtam, hogy mi fog történni. Egyáltalán nem lepődtem meg – Thierry Henry

Azt hiszem bátran kijelenthető, hogy Henry egyáltalán nem volt egyedül. Mindannyian tudtuk mi fog történni. Szurkolók vagyunk persze, úgyhogy reménykedtünk, de tudtuk, mi fog történni. Lassan a két kezemen is nehezen tudom megszámolni azokat az alkalmakat amikor az Arsenalt megalázták a pályán. A négy gólos különbség persze önmagában nem jelenet még semmit, de aki az elsőtől az utolsó percig végignézte ahogy a Liverpool darabokra szedi Wenger csapatát, az érzi, hogy az eredmény még számunkra hízelgő.

Az elmúlt két hétben láttam a Liverpool mindkét meccsét a Hoffenheim ellen a Bajnokok Ligájában, és bátran mondom, hogy a tegnapi meccsen Kloppéknak fele annyira sem kellett megizzadniuk, mint a németek ellen a párharc bármelyik pillanatában. Mert bár az összesítésből úgy tűnhet a Liverpool simán jutott tovább, de a Hoffenheim folyamatosan kérdéseket tett fel nekik amelyre válaszokat kellett találniuk. A Hoffenheimnek volt terve arra, hogy mit szeretnének játszani. Nem tudták sikerrel végrehajtani a tervet, ez világos. Viszont volt tervük. Ez az amit az Arsenalról még a legnagyobb elfogultság mellett sem lehetett állítani.

Nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy valaki rájöjjön mire kell számítani a Liverpool ellen. Gyorsak lesznek, méghozzá nagyon. Nem csak futásban, hanem átrendeződésben is. Ha túl sok területet is időt hagysz nekik akkor véged. Mert ők pont ezeket fogják elvenni tőled. Még csak azt sem kellett volna elvárni Arséne Wengertől, hogy a Liverpool legutóbbi meccsei alapján készítse fel a csapatát. Mióta Jürgen Klopp átvette a Vörösök irányítását egyértelműen stílust szabott a csapatának. A Liverpool játéka messziről felismerhető, és bár a tervet nem mindig sikerül tökéletesen végrehajtani, mindig van egy terv. Ez az amit az Arsenalról már jó ideje nem lehet elmondani, és hatványozottan igaz ez a legutóbbi meccsre.

Egyetlen olyan pillanatot sem tudok felidézni a meccsről, ahol csak halványan is, de feltűnt volt, hogy mit akar játszani az Arsenal. A labdát birtokolva próbáltak fölényt kialakítani? Szerették volna ellentámadásokkal zavarba hozni a Liverpool védelmét? Magasan próbáltak letámadni, hogy az ellenfél játékosai ne tudjanak kibontakozni? Az igazság az, hogy mindent, és közben semmit. Az Arsenal ugyan próbált letámadni, de olyan alacsonyon intenzitással, és olyan szervezetlenül, hogy azt a Liverpool nevetségesen könnyedén semlegesítette. Próbáltak ugyan védekezni, de mégis folyamatosan annyi játékost vezényeltek előre, hogy az ellenfélnek egy egész pályányi területe volt támadásokat vezetni. Ha pedig építkezni próbáltak, akkor a lehető legegyszerűbb labdákat is képesek voltak elszórni. Ennek pedig nem az az oka, hogy a pályán lévő Arsenal játékosok abszolút tehetségtelenek, és még a legelemibb passzokat sem képesek végrehajtani. Csupán nem kapták meg a megfelelő felkészítést arra, hogy nagy nyomás alatt tudják, mit kell tenniük. Ha 2 másodperced van dönteni, és még akkor kell keresned hol van a következő csapattársad, akkor hibázni fogsz. Ezt csupán megfelelő felkészítéssel lehet elkerülni. Az Arsenal játékosai pedig egyértelműen nem lettek felkészítve megfelelően, és Arséne Wenger mindezt megfejelte néhány egészen érthetetlen döntéssel is.

Miért hagyja valaki a kispadon a rekordösszegért szerződtetett csatárát a szezon első rangadóján? Miért szerepeltet valaki poszton kívül játékosokat, miközben a megfelelő ember a kispadon ül? Miért dob mélyvízbe olyan játékost akiről egy hete még azt gondolta, hogy egy gyengébb ellenfél ellen sem áll készen a játékra. Miért erőltet bele a csapatba olyan játékost, aki világosan megfogalmazta, hogy nem hosszabbít szerződést, és távozni szeretne?

Ha eddig valaki azt mondta, hogy Wenger ugyan nem a legjobb taktikus, de igazán kiváló menedzser, akkor mégis mit lehet mondani ezek után? Oxlade-Chamberlain láthatólag már nem akar az Arsenalban futballozni – ennél komolyabb bizonyíték a tegnapi meccsnél nem is kell – Wenger mégis kezdőként számított rá a szezon első igazán komoly meccsén. Mindeközben a klub történetének legdrágább védője épp a távozás szélén áll alig egy évvel azután, hogy szerződtettük. Miközben a védelem egyébként sem áll túl magabiztos lábakon. Lucas Perez, szintén távozhat, annak ellenére, hogy csak egy éve érkezett. Mit mondd ez el a klubról? Mit mondd ez el a játékosmegfigyelésről, a kiválasztásról?

Félreértés ne essék, úgy gondolom, hogy ez jóval túlmutat Wengeren. A klub teljes struktúrájára a káosz jellemző, és a vezetőség ebben még inkább hibás. Ugyanakkor cinkos az is, aki néma. Ha Arséne Wenger úgy érzi, hogy a klub nem biztosítja számára azokat a feltételeket, amelyekkel megfelelő színvonalon tud dolgozni, akkor távozzon. Ha Arséne Wenger úgy érzi, hogy már ő maga nem tudja olyan színvonalon végezni a munkáját ahogy az elvárható lenne, akkor távozzon. Ez viszont soha sem fog megtörténni. Arséne Wenger bevallottan retteg attól mi lesz vele a futball után. Az Arsenal a mindene, és fogalma sincs mi lesz akkor, ha már nem foglalkozhat ezzel. Viszont ha igazán szereti ezt a klubot, ha törődik a szurkolókkal akkor be kell látnia, hogy már nem ő a legalkalmasabb ember a feladat végrehajtására.

Tegnap a Sky Sports közvetítésében Henry a fején találta a szöget. A vezetőség számára kényelmes, hogy Wenger megteszi a tőle telhetőt, és többé-kevésbé hozza az elvárt minimumot. Wenger számára kényelmes, hogy nincs rajta nyomás a vezetőség részéről. Ezek után mégis hogyan várhatnánk el azt, hogy a játékosok ne kényelmesedjenek bele ebbe a szituációba? Mégis miért kellene vért izzadniuk, ha senki sem kényszeríti rá őket?

Többen megkérdezték tőle, a májusi kupagyőzelem után, hogy még mindig azt szeretném-e, hogy Wenger ne hosszabbítson szerződést. Mindenkinek határozottan igennel válaszoltam. Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy néhány jó eredmény, vagy egy-egy jól sikerült sorozat feledtesse velünk a tragikus összképet. Hiába ígért a klub fűt-fát a szezon végén a változásról, és az előrelépésről. Jelenleg úgy állunk, hogy szeptembertől gyengébb kerettel folytatjuk a szezont, mint ahogy az előzőt befejeztük, miközben jól látható, hogy Arséne Wenger sem változtatott semmin.

A tavaszi nihil közepén azt írtam, minden vágyam azt, hogy Arséne Wenger nyerje meg az FA kupát, hogy némi dicsőséggel tudja lezárni azt a fantasztikus két évtizedet amit az Arsenalnál töltött. Wenger teljesen újjáépítette a klubot, új identitást és a sikereket adott neki. A legnagyobbak pedig tudják mikor kell hősként távozni, és mikor nem tehetnek már többet.

Arséne Wenger úgy döntött a dicsőség helyett a lassú pusztulást választja. Nekünk pedig végig kell majd néznünk.

 

 

Mire gondolhat a költő? (Liverpool – Arsenal)

Wenger az elmúlt pár napban alaposan rálépett a gázra, már ami a keret szűkítését illeti. Gabriel, illetve Mustafi (egyre valószínűbb) szélnek eresztésével pedig még váratlant is sikerült húznia. Bár a klasszis szinttől olyan távol álltak, mint mi az idei bajnoki címtől batyus zsidó az Istentől, a háromvédős rendszerben elég sikeresen redukálni lehetett a hiányosságaik kiütközését. Ráadásul utóbbi tavaly ősszel sokáig kabalajószágként is funkcionált, hisz 22 meccsen át tartó veretlenségi sorozatot tudhattunk a magunkénak, amikor pályára lépett. (Azt viszont erős túlzás lenne állítani, hogy az ő átjátszhatatlansága miatt sikerült volna ilyen sokáig kihúzni zacskó nélkül.) A távozásuk vajon a háromvédős rendszer utolsó óráit jelentené? Mert az egy dolog, hogy Ausztráliában még elmegy Elneny CB-ként, de nem kis naivitásra utal, ha Wenger azt feltételezi, hogy a Merte-Kos-Holding-Chambers, valamint az OKJ-s képzésen CB-vé nevelt Monreal, Kolasinac és Elneny sorral sikeresen végig lehetne tolni egy alsó hangon is min. 50 meccset magába foglaló szezont. (Mondjuk jobban belegondolva meglepődni sem kell, hisz a Wenger-univerzumban láttunk már sok csodát, mint pl. a 9-es posztra feltolt Arshavin vagy Gervinho, illetve a technikáját szélen finomhangoló Lord Bendtner és Ramsey.)

Az öregen kívül akadt még olyan, akinek sikerült váratlant húznia: Oxlade-Chamberlain nemet mondott a heti 180 ezer fontos fizetésre és inkább elhúz a picsába. Wengert alaposan leforrázhatta a döntésével, a szurkolók körében pedig igen erősen megoszlanak a vélemények vele kapcsolatban. Jómagam, az első beharangban a megtartása mellett kalapoltam, hisz RWB/LWB/CM alternatívaként is számításba vehető. Azóta viszont lement két forduló, ahol láthattuk, hogy Arséne Wenger wannabe Mikulásként tényleg megpróbál mindenkit boldogan tartani a keretben, így Ox mindkét meccsen kezdőként bizonyíthatott, elsőnek a bal, majd a Stoke ellen a jobb oldalon. Az aktuális helyzetéről Peet írt egy remek összefoglalót, aki még nem olvasta, ITT tudja magába szívni az okosságot. 

Igaz Peet a Chelsea-re hegyezi ki a mondandóját, de nem véletlen, hogy a Liverpool is kacérkodik Ox szerződtetésével. A jelenlegi Henderson-Can-Wijnaldum kp-ba simán be tudnák integrálni, de ha nagyon nagy szarban a haza, akár a front 3-be (Igaz, finoman szólva sem az a gólfosó fajta: 7 PL szezon -> összesen 9 db bajnoki gól #likeaboss) vagy végső esetben még a hátsó négyesbe is bepaszírozható RB-ként, hogy Milner mellett kőműves segédként pár meccs erejéig elmaszekolgasson. (Ha hinni lehet a híreszteléseknek, ő maga jobban preferálná a Poolt. Valószínűleg ott lebeghet a szeme előtt válogatottbeli csapattársa, Adam Lallana példája, akinek karaktere Klopp alatt forrott ki igazán, és nem nagyon produkálja a BR alatti hullámzás tüneteit. (már amikor egészséges)

“Én a sok pénzt nem sajnálom, csak te légy a kicsi párom…”

Ami a meccset illeti, nem igazán vagyok optimista. Bár mellettünk szólhatna, hogy hétközben BL-selejteztek és a Wenger-kupa apróbetűs része szerint ilyenkor valamelyik meccs után illik megbaszódni. (2009 óta, az a csapat amelyik selejtezőt játszik a BL-ben, a két mérkőzést közrefogó, majd utána eső bajnoki fordulókban, átlagosan csupán a megszerezhető pontok felét gyűjtötte be.)

Mivel a CP ellen nem tették meg ezt a szívességet, most dörzsölhetnénk a tenyerünket, de egyrészt gyalázatos az idegenbeli rangadós mérlegünk: az Anfielden 2012 szeptemberében, míg úgy en bloc top6-os csapat ellen 2015 januárjában (Man.City 0-2) tudtuk utoljára győztesként elhagyni a pályát. Másrészt pedig még mindenkiben élénken ott lehet a tavalyi szezon emléke, amikor oda-vissza ki lett fújva az orrunk: a nyitófordulóban egy agyfaszos második félidei rövidzárlattal, az Anfielden pedig az emlékezetes meccs előtti Sanchez balhés-padra ültetős-hisztis majomparádéval.

Szerencsére a nagy pesszimizmus közepette lehet találni pozitívumot is: Alexis bevetésre kész és még ha nem is teljesen éles, mindig felemelőbb érzés őt a pályán látni, mint Welbecket. Valamint a rögzített szituációknál legalább annyira határozottak, mint mi voltunk a nyitófordulóban, szóval Giroud akár döntő faktor is lehet, amennyiben nem zárják le a meccset a 65-70. perc előtt. Szintén jó hír, hogy Koscielny letudta eltiltását, így remélhetőleg visszakerül a védelem tengelyébe és nem Monreal improvizál CB-ként.

Két lehetséges kimenetelt látok magam előtt:

  • Úgy elvernek minket, hogy még a mostaninál is novemberibb lesz a hangulat.
  • Sok gólos meccsen, közte eggyel behúzzuk.

Reméljük, hogy az utóbbi valósul meg, ha már az átigazolási aktivitásunkat és a feltételezett további érkezők számát (0) nem fogja befolyásolni a végeredmény. 

Elrajtol a Wenger-éra legfontosabb szezonja (Arsenal – Leicester City)

3 bajnoki cím, 7 FA-kupa és egy felépített 60 ezres stadion, a tavalyi szezon mégis komoly mélyütés volt Wenger renoméjának. A saját hosszabbítása körüli ködösítés (ne legyenek illúzióink, a döntés már jóval az FA-kupa döntő utáni board meeting előtt megszületett, egyszerűen nem volt bőr a képükön, hogy a januártól egészen az áprilisi formációváltásig tartó fertőhangulatban tovább szítsák az indulatokat), az Özil-Sanchez szerződések managelése,  a megalázó bajnoki vereségek (West Bromwich Albion, Crystal Palace, Watford, amelyek végül a top4-ből való kieséshez vezettek), valamint a Bayern ellen elszenvedett oda-vissza alázás olyan mélységekbe taszította Arséne Wenger általános megítélését, amire még a kupaszűz 8 év alatt sem volt példa. Természetesen nagy hiba lenne mindent Wengerre kenni, rajta kívül vastagon benne volt ebben a vesszőfutásban a klub vezetősége, a csapat, illetve a legvehemensebb helyi szurkolók több csoportja is, akik legbelül talán élvezték, hogy az Arsenal mellett minden más egyéb okozta frusztrációjukat is levezethetik az Öregen.

A körülményekhez képest mégis sikerült valamilyen szinten vállalhatóra szabni a szezon lezárását: a bajnokságban a 3 védős formációval az utolsó 8 meccsünkből 7-et megnyertünk, míg a 13. FA-kupa elhódításával sikerült ismét a sorozat rekordgyőzteseivé válnunk. Nem elvitatva az eredmények értékét, de csupán púder volt ez a szaron, mindenki tudta, hogy a komoly kérdések a nyáron és a következő szezonban kerülhetnek majd megválaszolásra.

Nézzük mi változott, és remélhetőleg mi fog változni:

  • Wenger maradt, ez a kérdés igazából költői volt, remélhetőleg tanulva a tavalyi évből és a szezon sikerességétől függetlenül már a mostani, 2018-as szezonzárón be fogja jelenteni, hogy mik a szándékai 2019 után.
  • Igazolások: 2 lukat sikerült bevarrni, LB/LWB poszton sem Monreal sem Gibbs nem tudta konzisztensen azt a szintet hozni, amivel komolyabb célokat lehetne kitűzni. Előbbi LCB-ként, valamint tartalék LWB-ként még hasznos tagja lehet a csapatnak, utóbbi meg menjen a picsába. Csatár poszton pedig hétről-hétre Welbeck volt a 3-4-2-1 csúcsán, ami a kimaxolt kabbefaszom kategória, mert hiába vagy hasznos mezőnyben, ha a kapu előtt még egy zsámoly is hatékonyabban értékesíti a helyzetetit nálad.  (A pre-season alatt szerencsére ezen már próbált hangolni Wenger egy 3-4-1-2-vel, aminek hála Giroud sem esik ki teljes mértékben a pikszisből.) Utóbbit épp ezért tilos eladni a hátralévő 3 hétben, illetve a szintén lejáró szerződésű Chamberlaint is, akire ha kezdőként nem is, de több poszton is hatékonyan bevethető figuraként számíthatunk (RWB, LWB, ha minden kötél szakad CM).
  • Wenger 20-ra is lapot húz, avagy nem adjuk el Alexist: a legjobb rossz valósult meg, mivel nem adtuk el pár zacskó mogyoró áráért (35-40 millió) pláne nem riválishoz (RVP-MU). Kurva vékony jégen táncolás ez, mivel még akkor sem biztos, hogy aláír egy új szerződést, ha sikerül bajnoki címet nyerni.

A pozitív változások mellett viszont bőven akadnak még aknák, amikre könnyen rátaposhatunk:

  • Wenger túltolja a self-confident, believer daddyt és baszik igazolni. (Parára ad okot, hogy most már nem Cazorla, hanem Xhaka kiesése eredményezné, hogy nosztalgiázzunk a tavalyi szezonból és ismételten a labdakihozatalnál is komoly problémáink akadjanak, még a gyengébbnek vélt csapatok ellen is.
  • Szórodjon már az a kurva resztli, Debuchy heti 80k-ért focizgat és posztolgat twitterre az U23-as csapat büszke tagjaként
  • Sanchez az első kisebb hullámvölgynél becsicskul. (Persze vérprofi, meg minden, de azóta is homály, mi történt pontosan az anfield-i Pool meccs előtt, illetve elég visszagondolni a lecseréléseinél levágott hisztikre és majomparádékra.)
  • Újévkor megint -10 fokban leszünk. (Még belegondolni is rossz, mekkora OUT hullám jönne…)

Röviden pedig essen pár szó a Leicesterről is:

Figyelembe véve, hogy évről-évre be-beszopjuk a kisebbek ellen is a szezonrajtot, sajnos a Rókák pont azon csapatok halmazába tartoznak, akik meglovagolhatják ezt. Tavaly mindkét ellenük lejátszott meccsünkön vért kellet izzadnunk a pontokért. Gólt igaz nem kaptunk ezen a két meccsen, de mindössze ezzel sikerült felnyitni a leicesteri védelmet:

Mindezek ellenére, az utolsó 10 hazai meccsünket megnyertük ellenük, míg mindent egybevetve 21 meccse nem tudtak minket megverni a PL-ben. Ragozzam még miért fogunk kiszopni gálázni?

Az átigazolási piacon látatlanban többnyire jó üzleteket kötöttek: Iheanacho (Man.City) és Iborra (Sevilla) hatalmas segítségükre lesznek, hogy ne a kiesés elleni harccal kelljen foglalkozniuk. A Hull City hullarablásából pedig Jakupovicot és Maguiret sikerült magukhoz láncolni. Előbbi tökéletes választás 2. számú kapusnak, utóbbi viszont gyaníthatóan csak addig lesz/lehet kezdő, amíg Huth fel nem épül a sérüléséből.

Végeredménynek egy izzadós 1-0-t tippelek a javunkra, méghozzá Welbeck góljával, ha már fentebb lefikáztam.
(A meccset 20:20-tól a Spíler TV élőben közvetíti.)

Ami a miénk, az a miénk (Arsenal – Chelsea 2-1)

Ha 9 évet kell várnod egy trófeára, akkor minden egyes alkalmat meg kell becsülnöd amikor sikerül egyet begyűjteni. Eszem ágában sincs rangsorolni az elmúlt 4 év 3 győztes kupadöntőjét, mert mindegyik másért különleges és fontos a szívemnek: a Hull City ellen végre megdőlt az átok és világszerte Ágyúsok sírtak egymás nyakában, egy évvel később az Aston Villa ellen pedig kényelmesen, nagyszerű játékkal sikerült megismételni a sikert. Az idei győzelem azért különleges, mert egy valóban fajsúlyos ellenfél ellen a szezon talán legjobb teljesítményét letéve az asztalra sikerült pozitívan lezárni egy hullámvölgyekkel, idegességgel és sokszor reményvesztett bizonytalansággal töltött szezont. Fogalmazzunk egyszerűen: tegnap este a Chelseat olyan szinten sikerült megsemmisíteni egy szinte már bohózatba illően felforgatott védelemmel, hogy az ember belekönnyezik a gyönyörbe. Na de mégis mi volt az oka annak, hogy a szeptember óta masszív gépezetként előretörő Kékek ennyire összeomlottak a döntőben?

Szegény ember vízzel főz, Wenger pedig nem tehetett mást, mint bepakolta a kezdőbe az összes bevethető védőjét, így a szezonban először vezethette ki a csapatot a pályára Per Mertesacker, Oxlade-Chamberlain pedig idén már kapus és középhátvéd poszton kívül mindenhol feltűnt, ezúttal a bal oldali szárnyvédő helyén. Ebből következik, hogy a felállás maradt az egyre szebben működő 3-4-2-1. A védelem összetételén túl a másik fontos kérdés az volt, hogy a többnyire felváltva játszó Giroud és Welbeck közül ki kezdhet csatárposzton. Wenger okosan az utóbbi mellett döntött: Welbeck jelenléte az egyik közvetlen katalizátora volt a Chelsea rendezetlen játékának. 

A másik oldalon Conte nem keverte meg a kártyákat, a bajnokságot magabiztosan behúzó gálatizenegy futott ki a pályára. A Chelsea bajnok edzője viszont semmiképp sem szerette volna hogy az Arsenal diktálja a meccs ritmusát, így többnyire Matic azt a feladatot kapta, hogy az 5-4-1-es rendet megbontva rendszeresen támadja le Xhaka személyében azt a játékost aki hátulról képes diktálni a tempót. Ezzel viszont pont ellentétes hatást sikerült kiváltani.

Azzal, hogy Matic egymaga próbálta letámadni az Arsenal svájci középpályását, rendre hatalmas üres terület nyílt meg mögötte, amit az Ágyúsok támadói okos helyezkedéssel rendre kihasználtak, miközben a védelemből senki sem lépett ki. Ennek eredményeképp Özilék rendre lendületből vezethették rá a labdát a Chelsea hátsó sorára.

A 3-4-2-1 korai meccsein szinte állandó probléma volt a játékosaink labda nélküli statikussága, és a pozícióváltások hiánya. Ennek a Chelsea ellen már nyoma sem volt: a középpályások és támadók szabadon mozogva találták meg a rendszeresen megnyíló réseket a Kékek védelmi vonalaiban.

A Chelsea játékosai szinte mindig legalább egy ütem késésben voltak: ezúttal Kanté véti el az ütemet, Özil pedig egyből bemozog a mögötte megnyíló üres területre.

Ahogy pár bekezdéssel fentebb is írtam, Welbeck szerepe kiemelten fontos volt a meccsen, hiszen egy kényszerű választás elé állította a Chelseat. Vagy megtartják a kompakt formációt és mélyebben a kapu előtt védekeznek, vagy a védelmet feljebb tolva kockáztatják az esetleges kiugratások lehetőségét. Végül azt a félmegoldást választották ami a legrosszabb döntésnek bizonyult. A középpályás sor fentebb helyezkedve próbálta akadályozni az Arsenal támadásait, a védelem pedig mélyen a tizenhatos közelében helyezkedett, ezzel szétszakítva a csapatrészeket.

Mivel Matic későn indul meg Xhaka irányába, így az Arsenal játékosának bőven van ideje megjátszani a labdát a Chelsea két védelmi sora közötti óriási üres területen helyezkedő Özil felé.

Az Arsenal védekezésben egy hibalehetőséget magában foglaló, de mégis sokkal célravezetőbb megoldást választott. A Chelsea-vel ellentétben már a támadásépítés első fázisában megindították a presszinget ember orientáltan a védők és a középpályások irányába. Ebben a kockázatot az jelenti, hogy ha elcsúszik a szerkezet, vagy az ellenfél egyik játékosa egy az egy ellen párharcot nyer, akkor szintén lendületből indítható létszámfölényes támadás, ám mégis tudatosabb koncepciót rejt magában mint a Chelsea által alkalmazott bizonytalan félmegoldás.

Az Arsenal 5-2-3-as hadrendben már a Chelsea védősorát is letámadja a támadásépítés során. Mindenkinek megvan a maga embere, miközben Welbeck a helyezkedésével blokkolja a passzsávot a középpálya irányába.

Az Ágyúsok a helyzeteik alapján már az első félidőben eldönthették volna a meccset: Özil pörgetését Cahill a gólvonalról vágta ki, Welbeck és Ramsey gyors egymásutánban jutott el kapufáig, de egy gyors kényszerítő után Welbeck akcióból is gólt szerezhetett volna. Mindeközben a Chelseanek másfél ígéretes lehetősége akadt Costa és Pedro révén.

A második félidőben kicsit fordultak a dolgok: az Arsenal már jóval hátrébb húzódott a kapu elé, és 5-4-1-es alapállásból gyors ellentámadásokkal továbbra is veszélyesek tudtak maradni. Mivel Sanchez, Welbeck és Özil is kiváló ezekben a helyzetekben, a Chelsea továbbra sem támadhatott ész nélkül, mert labdavesztés esetén az Arsenal játékosai azonnal megindultak a kapu felé.

A második félidőben az Arsenal már jóval mélyebben védekezett, minél kevesebb helyet hagyva a védelmi vonalak között. A legelöl játszó Welbeck is a piros-fehérek térfelének közepén helyezkedik.

Ha lehetőség nyílt az ellentámadásra, akkor rögtön nagy létszámban indultak meg az Arsenal játékosai a kapu felé. A képen Sanchez indítása után még 4 játékos kíséri Bellerint, akitől csak a pontos utolsó passz hiányzott a 2. gólhoz.

Moses kiállítása után továbbra is támadnia kellett a Chelseanek ami további ígéretes lehetőséget nyújtott az ellenakciók számára, de Costa mégis begyötörte valahogy az egyenlítő találatot. A sors fintora, hogy amíg Welbeck beindulásaitól úgy tartottak a Kékek védői mint a tűztől, közvetlenül a beállása után pont a nem éppen villámléptű Giroud léphetett meg egy indítás után, majd az ösztönből középre tett labdára mélységből rutinszerűen érkezett Aaron Ramsey, aki immár második alkalommal döntött el finálét.

Nehéz kiemelni bárkit is az Arsenalból hiszen, gyakorlatilag nem akadt gyenge teljesítmény a csapatban. A mesterien játszó Mertesackernek kifejezetten előnyére vált ez a három védős felállás, hiszen középen remekül tudta hasznosítani a játékintelligenciáját, és pusztán nagyszerű helyezkedéssel semlegesítette az oldalról érkező labdákat, és az indításokat is kiválóan kapcsolta le. Mellette Holding már szinte kihagyhatatlannak számít, és bár az eredeti terv az lett volna, hogy a következő szezont kölcsönben tölti, mostanra ez szinte okafogyottá vált.

Elől Alexis ismét fontos gólt szerzett a Wembley-ben, Özil pedig harmadjára is klasszis teljesítménnyel rukkolt elő kupadöntőben. Ha pedig a kapufáról még befelé is pattant volna a labda…

Aligha kell elmondanom mennyire rászolgáltunk az elmúlt hónapok szenvedése után, hogy pozitív érzésekkel búcsúzzunk a 2016/17-es szezontól. Ez még persze nem teszi semmissé azokat a problémákat amelyeket már unásig tárgyaltunk, de aki most sem képes örülni, annak a futballszurkolás helyett valami egyéb elfoglaltságot tudnék javasolni. Ez a kupa a miénk, és nem csak most. Ezt a számok is alátámasztják: 13 elsőség a világ legrégebbi kupasorozatában, a történelmének legeredményesebb edzőjével a kispadon.

Végül én is szeretnék köszönetet mondani az egész szezonon át tartó figyelemért, és remélem sokaknak segítettek, vagy legalább tudtak érdekességeket mutatni az idei meccselemzések. Én mindenesetre rengeteget tanultam az elmúlt 10 hónapban, és csak azt tudom mondani, hogy augusztusban folytatjuk ugyanitt, újratöltött lelkesedéssel.

Júniusban még jön egy taktikai összegző a szezon tanulságaival, addig is jó ünneplést kívánok minden magyar Ágyúsnak!

Hol vagytok paraStoke? (Stoke City – Arsenal 1-4)

Milyen jó, hogy a régi dolgokból nem maradt semmi! Legalábbis, ha onnan közelítjük meg a Stoke City identitásvesztését, hogy Arsenal szurkolóként már kevésbé kell rettegnünk, ha a Britannia – bocsánat, bet365 – stadionba látogat a csapatunk. Abban a stadionban, ahol minimum attól kellett tartani, hogy megölik legalább egy játékosunkat, aztán meggyalázzák a hulláját, szombaton olyan lagymatag teljesítményt nyújtott a hazai csapat, hogy kínos volt nézni. Ezeken a meccseken a legtöbb esetben két passzt nem lehetett úgy végrehajtani, hogy ne érkezett volna egy komolyabb belépő, most viszont olyan nyugodtan passzolgathattak a meccs nagy részében a játékosaink, mintha legalább hazai pályán játszanánk. Sokat elmond a Stoke City teljesítményéről, hogy Francis Coquelin az egyik legjobb meccsét játszotta a szezonban, és néha még mélységi irányítókat megszégyenítő módon volt is alkalma adogatni.

Persze mindez egy tudatos arculatváltás a Stoke háza táján. A Pulis-féle korszakot követően Mark Hughes az elmúlt években igyekezett sokkal európaibb stílusú csapatot faragni, az addig leginkább a keménységéről és a nagy bedobásokról elhíresült gárdából. Az olyan játékosok leigazolása, mint Arnautovic vagy Shaqiri mind ebbe az irányba mutattak, de ezzel pont a méregfogát vesztette el a klub. Az eredmények ugyan több mint kielégítőek, de amíg korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy a Stoke City élcsapatok ellen hazai pályán négy gólt nyeljen be, idén a Manchester City és a Tottenham után az Arsenal is ennyiszer szomorította a kulturált hazai közönséget. Arnautovic vagy épp Shaqiri nagyszerű dolgokra képesek a labdával, de komoly melót egyiküktől sem lehet várni, és az ilyen meccseken ennek a levét issza Hughes csapata.

Amíg egy héttel ezelőtt a Manchester Unitednél a két szélső rendszeresen visszazárt az Arsenal szárnyvédőivel, most a Stoke esetében erről egyáltalán nem beszélhettünk.

Folyamatosan visszatérő jelenet a meccsről: A Stoke védelme elcsúszik, így Glen Johnson beljebb lép, hogy ne nyíljon hatalmas lyuk a védelem közepén, Monreal be is indul a helyére, miközben Shaqiri ezt minden egyes alkalommal teljesen nyugodtan nézte végig.

Persze kár lenne csupán a Stoke szélsőire rákenni a 4 gólos blamát, a csapat teljes egésze a tőlük alapvetően elvárt agressziót nélkülözve ténfergett a pályán, így az Arsenal könnyedén dominálta a meccset. Emellett Wenger csapatát is megilleti a dicséret, hiszen jól láthatóan egyre jobban kezdenek hozzászokni az új játékrendszerhez. A játékosok a helyezkedése, valamint a posztok közötti rotáció már a Southampton ellen is elég hatékonyan működött, de ezúttal valóban impresszív volt az Arsenal pozíciós játéka.

Ennél szebben felrajzolni sem lehetne: Özil és Sanchez a félterületben helyezkedve várják a labdát, miközben a szélsőhátvédek biztosítják a csapat szélességét. Az Arsenal könnyedén járathatja a labdát, miközben ezáltal kontrapresszing esetén is a megfelelő pozícióban vannak a játékosok.

Ki kell még emelni a pozíciók megfelelő rotálását is: meglepő módon ebben Francis Coquelin jeleskedett leginkább. Tőle szokatlan módon, rendre jó pozíciót vett fel támadás esetén, és szépen betömte a csapatrészek közötti esetleges réseket.

Xhaka nagyszerű passzal hozza játékba Coquelint az első gól előtt, de nem lehet eléggé dicsérni a francia helyezkedését, aki kiváló pozíciót vett fel a Stoke két védelmi vonala között.

A Stoke City igazából csak két gólos hátrányban, Crouch beállása után kezdett el régi önmagára hasonlítani: egyre többször vállalták fel a párharcokat, és a kemény belépőket, a nyakigláb angol csatár személyében pedig már célja is volt a középre tett labdáknak, és hamar nyomást is helyeztek az Arsenalra, akik az egy szabálytalan gólt leszámítva remekül állták a sarat. Rob Holding meccsről meccsre érettebbnek tűnik, ráadásul ebben az összetételben a hátsó hármas minden tagja képes a támadások megfelelő szintű támogatására is.

Alexis Sanchez gólja végül mindent eldöntött, de mégsem ez ,hanem az Özilnek adott gólpassza maradhat meg leginkább az emlékezetünkben. A két klasszis játékos összjátéka mindig kulcsfontosságú, és ezúttal kiválóan kombináltak. Az Arsenalnak továbbra is csak aprócska esélye van a BL indulásra, de ha az nem is jön össze akkor legalább az ilyen győzelmekkel lehet alapozni a következő szezonra. Bárki is ül majd a kispadon.

Utolsó szalmaszál (Arsenal – Manchester United 2-0)

Egy dolog biztos volt az Arsenal – Manchester United rangadó előtt. Mindkét csapatnak győznie kellett ha az utolsó meccseknek még TOP4-es reményeknek akartak nekivágni. Mivel a Manchester Unitednek az Európa Liga révén még más úton is van esélye a Bajnokok Ligája indulásra, így egyértelműen az Arsenal számára volt fontosabb a találkozó ami a két kezdőcsapaton is érzékelhető volt. Arséne Wenger az elérhető legerősebb tizenegyét küldte a pályára, míg Mourinho Pogbát, Rashfordot és Baillyt is pihentette a kulcsjátékosai közül, a jobbhátvéd posztra pedig a fiatal Tuanzebét jelölte. 

Jose Mourinho egyébként is szeret megúszásra játszani az Emiratesben, ahol eddig minden meccsen döntetlent ért el aktuális csapatával, de erre most ürügye is bőven volt. Így nem meglepő, hogy a rangadókon egyébként is rendkívül defenzív Manchester United rendkívül óvatos taktikával állt ki a mérkőzésre. A csapatuk két szélén ugyan két elsősorban támadó kvalitásairól ismert játékos kezdett Mkhitaryan és Mata személyében, de az ő feladatuk is elsősorban a szélek levédekezése volt az Arsenal szárnyvédőivel szemben. Eközben a pálya közepén Rooney, Carrick és Herrera egymáshoz közel helyezkedve a lehető legkisebb szabad területet igyekeztek hagyni a pálya közepén, ami miatt Özil és Sanchez is rendkívül mélyre kényszerült.

Mivel a Manchester United nem is próbálta letámadni az Arsenal hátsó sorát, így a két oldalsó bekk Monreal és főleg Holding is könnyedén tudta felhozni a labdát akár az ellenfél térfelének a közepéig is, ott viszont elkezdődtek a gondok.

A négy védő egymáshoz közel helyezkedett, miközben a két szélső visszazár a szárnyvédőkkel egy 6-3-1-es felállást kialakítva ezzel. A United három középpályása szintén egymáshoz közel helyezkedik, miközben egy Arsenal játékos sem helyezkedik a védelmi vonalak között.

Nézzünk erre egy szituációt a mérkőzésről:

Emellett az Arsenal labdajáratásai is kifejezetten lassúak voltak a rossz pozíciós elosztás miatt: a félterületben – főleg a bal oldalon csak nagyon ritkán akadt összekötő ember a pálya két része között, így Manchester United játékosainak bőven volt idejük a megfelelő irányba tolódni.

Épp a fentieknek köszönhetően ezen a meccsen sem záporoztak az Arsenal helyzetek. Legtöbbször akkor alakult ki veszélyes lehetőség, amikor Aaron Ramsey a középpályáról beindult az ellenfél védelme mögé. Az ilyen harmadik emberes elmozgásokat kifejezetten nehéz lekövetni, így ebből ziccerig is eljutott az Arsenal. A walesi középpályás egyébként is a legjobb meccsét játszotta az idei szezonban. A jó ütemű beindulások mellett kialakított egy helyzetet, és 3 szerelést valamint egy labdaszerzést is bemutatott. A statikusan játszó Arsenalban kulcsfontosságú volt a jelenléte.

A gól mégsem egy Ramsey beindulás után, hanem Granit Xhaka szerencsés távoli lövése után született meg. Rá pár percre Oxlade-Chamberlain tankönyvi beadása és Welbeck fejese pedig le is zárta a meccset. Mourinho hiába küldte be Lingardot és Rashfordot, a Manchester United nem tudott üzemi hőfokra felpörögni, a Holding és Koscielny által vezetett védelem pedig minden akadállyal megbirkózott. A két gólos előny tudatában már az Arsenal sem erőltette túlságosan a támadásokat, tudván, hogy a 3 pont most mindennél fontosabb.

Ezzel a győzelemmel még mindig pislákol egy halvány kis reménysugár a BL hely megszerzésére, de tudván, hogy a következő két meccsünket a Southampton és a Stoke City ellen játsszuk idegenben, túl sok dologban nem bízhatunk. Az Arsenal az utolsó 10 idegenbeli bajnokiján mindössze 7 pontot szerzett, a Soton és a Stoke pedig általában nem bizonyulnak szívélyes vendéglátónak, ha az Arsenalról van szó.