Bejegyzés

Utolsó szalmaszál (Arsenal – Manchester United 2-0)

Egy dolog biztos volt az Arsenal – Manchester United rangadó előtt. Mindkét csapatnak győznie kellett ha az utolsó meccseknek még TOP4-es reményeknek akartak nekivágni. Mivel a Manchester Unitednek az Európa Liga révén még más úton is van esélye a Bajnokok Ligája indulásra, így egyértelműen az Arsenal számára volt fontosabb a találkozó ami a két kezdőcsapaton is érzékelhető volt. Arséne Wenger az elérhető legerősebb tizenegyét küldte a pályára, míg Mourinho Pogbát, Rashfordot és Baillyt is pihentette a kulcsjátékosai közül, a jobbhátvéd posztra pedig a fiatal Tuanzebét jelölte. 

Jose Mourinho egyébként is szeret megúszásra játszani az Emiratesben, ahol eddig minden meccsen döntetlent ért el aktuális csapatával, de erre most ürügye is bőven volt. Így nem meglepő, hogy a rangadókon egyébként is rendkívül defenzív Manchester United rendkívül óvatos taktikával állt ki a mérkőzésre. A csapatuk két szélén ugyan két elsősorban támadó kvalitásairól ismert játékos kezdett Mkhitaryan és Mata személyében, de az ő feladatuk is elsősorban a szélek levédekezése volt az Arsenal szárnyvédőivel szemben. Eközben a pálya közepén Rooney, Carrick és Herrera egymáshoz közel helyezkedve a lehető legkisebb szabad területet igyekeztek hagyni a pálya közepén, ami miatt Özil és Sanchez is rendkívül mélyre kényszerült.

Mivel a Manchester United nem is próbálta letámadni az Arsenal hátsó sorát, így a két oldalsó bekk Monreal és főleg Holding is könnyedén tudta felhozni a labdát akár az ellenfél térfelének a közepéig is, ott viszont elkezdődtek a gondok.

A négy védő egymáshoz közel helyezkedett, miközben a két szélső visszazár a szárnyvédőkkel egy 6-3-1-es felállást kialakítva ezzel. A United három középpályása szintén egymáshoz közel helyezkedik, miközben egy Arsenal játékos sem helyezkedik a védelmi vonalak között.

Nézzünk erre egy szituációt a mérkőzésről:

Emellett az Arsenal labdajáratásai is kifejezetten lassúak voltak a rossz pozíciós elosztás miatt: a félterületben – főleg a bal oldalon csak nagyon ritkán akadt összekötő ember a pálya két része között, így Manchester United játékosainak bőven volt idejük a megfelelő irányba tolódni.

Épp a fentieknek köszönhetően ezen a meccsen sem záporoztak az Arsenal helyzetek. Legtöbbször akkor alakult ki veszélyes lehetőség, amikor Aaron Ramsey a középpályáról beindult az ellenfél védelme mögé. Az ilyen harmadik emberes elmozgásokat kifejezetten nehéz lekövetni, így ebből ziccerig is eljutott az Arsenal. A walesi középpályás egyébként is a legjobb meccsét játszotta az idei szezonban. A jó ütemű beindulások mellett kialakított egy helyzetet, és 3 szerelést valamint egy labdaszerzést is bemutatott. A statikusan játszó Arsenalban kulcsfontosságú volt a jelenléte.

A gól mégsem egy Ramsey beindulás után, hanem Granit Xhaka szerencsés távoli lövése után született meg. Rá pár percre Oxlade-Chamberlain tankönyvi beadása és Welbeck fejese pedig le is zárta a meccset. Mourinho hiába küldte be Lingardot és Rashfordot, a Manchester United nem tudott üzemi hőfokra felpörögni, a Holding és Koscielny által vezetett védelem pedig minden akadállyal megbirkózott. A két gólos előny tudatában már az Arsenal sem erőltette túlságosan a támadásokat, tudván, hogy a 3 pont most mindennél fontosabb.

Ezzel a győzelemmel még mindig pislákol egy halvány kis reménysugár a BL hely megszerzésére, de tudván, hogy a következő két meccsünket a Southampton és a Stoke City ellen játsszuk idegenben, túl sok dologban nem bízhatunk. Az Arsenal az utolsó 10 idegenbeli bajnokiján mindössze 7 pontot szerzett, a Soton és a Stoke pedig általában nem bizonyulnak szívélyes vendéglátónak, ha az Arsenalról van szó.

Ezt már láttuk jönni (Tottenham – Arsenal 2-0)

Tudtuk, hogy nem tart majd örökké. Tudtuk, hogy egyszer meg kell történnie. Pedig tavaly már-már szinte elhittük, hogy a Spurs balfaszságának nincsenek határai. Öt gólt nyelni a már kiesett Newcastle ellen az utolsó fordulóban? Igen, képesek voltak rá. Idén viszont már tényleg annyira rosszak vagyunk, hogy nem tudtak a segítségünkre sietni. A Tottenham idén hivatalosan is az Arsenal előtt végez a tabellán. Pont.

Az, hogy a Tottenham jelenleg sokkal jobb csapat, mint az Arsenal, nem is lehet kérdéses. Éhes fiatal játékosok, egy remekül összerakott rendszerben, egy motivált és friss ötletekkel rendelkező edzővel, míg mi szép lassan elmerültünk az agónia mocsarában. A vasárnapi két gólos különbség egyáltalán nem reális a két csapat között. Ha Petr Cech nem védett volna ihletett formában, már aznap este lángolt volna az Emirates. Sebességben, erőben és fejben is le lettünk nullázva. Hiába nyertünk hihetetlennek tűnő módon 3 meccset is zsinórban, a Tottenham lecsapott minden egyes gyengeségünkre. Az eddig sikeres, bár minden alkalommal sebezhetőnek tűnő három védős rendszer pedig újból bizonyította a tételt, mely szerint egy formáció semmit sem ér, ha nem megfelelő módon, illetve a megfelelő játékosokkal alkalmazzuk.

Mielőtt rátérnék konkrétan a Tottenham elleni vereségre, beszélnünk kell egy kicsit a 3-4-2-1-es játékrendszerről. Arséne Wenger világosan fogalmazott azzal kapcsolatban, hogy vészmegoldásról van szó, melynek célja leginkább az, hogy a játékosok fókuszát rendbe tegye, illetve a mostanában különösen sebezhetőnek tűnő védelmet megerősítse. Hogy mennyire nem számol Wenger komolyabban ezzel a formációval, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Leicester majd a Tottenham ellen is, amint mindenképp gólra-gólokra volt szükség, egyből visszatért a jó öreg 4-2-3-1.

Az Arsenal támadójátéka a régi játékrendszerben sem szállította éppen ipari mennyiségben az ajtó-ablak ziccereket, de a váltás óta meccsenként hihetetlenül kevés érdemi helyzetet sikerült kialakítani. Az xG eredmények Middlesbrough meccs óta: 1.1 , 1.7 , 0.4 (!!!) és a Tottenham ellen 0.7. Főleg az utóbbi két meccsen volt igazán aggasztó helyzet, ahol gyakorlatilag valódi ziccert egyszer sem sikerült kidolgozni, de a Manchester City ellen is leginkább kontrák után jöttek a lehetőségeink, ami miatt ott azért elég szépen sikerült ilyen szempontból is helytállni. De mégis mi miatt ennyire gyatra a támadójáték? Egyrészt azért, mert ebben a rendszerben a játékosaink eleve kevesebb szabadságot kapnak, és bár a védelemben ott van plusz egy ember, de megfelelő szervezettség nélkül ezt támadásban eléggé nehéz kamatoztatni.

A másik ok a nem megfelelő elemek használata. A két játékos, aki nagyon sokat profitált a váltásból, Oxlade-Chamberlain és Gabriel. A Tottenham ellen mindketten pocsék teljesítményt nyújtottak, de az azt megelőző meccseken kivétel nélkül a csapat legjobbjai voltak. Rajtuk kívül azonban mintha senki sem érezné otthon magát igazán ebben a felállásban a védelemtől felfelé. A támadásaink túlságosan kiszámíthatóak, miközben a középpályán ugyanúgy hátrányba kerülünk, mint a 4-2-3-1 esetében. Mindemellett Wenger egyetlen kivételtől eltekintve Olivier Giroud-t nevezte a középcsatár helyén a kezdőbe, így pedig még statikusabbá vált a játékunk. Ráadásul a francia pont azon a találkozón, a Leicester ellen maradt ki a kezdőből, ahol a mélyen védekező ellenfél ellen kevésbé lett volna probléma a mertesackeri lassúsága, de legalább valaki érkezett volna az oldalról érkező magas labdákra.

Az egyedüli pozitívum, amit viszont ki lehet emelni az Arsenal játékából, az a letámadás és a kontrapresszing. Ez már a Leicester City ellen is remekül működött, a Tottenham ellen pedig szinte csak ebből sikerült kialakítani némi veszélyt az ellenfél kapuja előtt. Gibbs apróbb helyzete, valamint Ramsey távoli lövése is egy ellenfél térfelén kikényszerített hiba után érkezett.

Hiába az Arsenal jó letámadása, egy ügyes trükkel a Tottenhamnek sokszor mégis sikerült ezt kijátszania, és veszélyes támadásokat tudtak vezetni a jobb oldalon. Mivel Dier otthonosan mozog a középpályán és a védelemben is, így egy sorral hátrébb lépve a csapata a bal oldal felé tolódva tudott létszámfölényes szituációt kialakítani Oxlade-Chamberlainnel szemben.

Dier visszalépéseink és a védelem tolódásának köszönhetően Davies és Son ketten vezethettek támadást az egy szem védő ellen a pálya szélén, nem egy veszélyes helyzetet elősegítve ezzel. 

A Tottenham a teljes 90 perc alatt könnyedén zilálta szét az Arsenal védekezését, és már az első félidőben eldönthették volna a mérkőzés sorsát. Hiába volt sokszor hatékony az Arsenal letámadása, ezekből a helyzetekből egyet sem tudott gólra váltani Wenger csapata. Mikor égett a ház, Wenger a Leicester elleni meccshez hasonlóan visszaváltott a 4 védős rendszerre, de az Ágyúsok alapvető betegségeire a gyógyír nem elsősorban a formációban keresendőek. A csapatrészek között gyakran túl nagy volt a távolság, továbbá hiányoztak azok a támogató mozgások, amelyek képesek lehetőséget teremteni a labdás játékos számára. Mindezt megspékelve akadt néhány egészen gyenge teljesítmény is az Arsenalban, a rendszeridegen, és a kontrajátékban használhatatlan Giroud mellett Gabriel és Ramsey is jóval gyengébben játszottak, mint bármelyik utóbbi hetekben látott meccsen, de Petr Cech kivételével nem is igazán akadt valóban jó teljesítmény az Arsenalban.

A Tottenham most minden tekintetben jobb csapat, mint az Arsenal, amely számára egy vasárnapi vereséggel a Manchester United ellen az utolsó reménysugár is eltűnhet a negyedik hellyel kapcsolatban. De érdekel ez még egyáltalán valakit? 

Szélek szárnyán (Arsenal – Manchester City 2-1)

Elmondhatatlan, hogy mennyire szüksége volt már az Arsenalnak egy ilyen győzelemre! Nem csak a szurkolóknak, de legfőképp a játékosoknak és Wengernek. Négy éven belül harmadjára is ott leszünk az FA kupa döntőjében, és bár az elmúlt hónapok gyötrelmeit ez aligha feledteti, de az eredmény mellett a teljesítmény is kicsit talán visszaadta a lelkesedést a szezon hátralévő meccseire.

Arséne Wenger múlt héten megjelent nyilatkozatai alapján nem volt meglepetés, hogy a csapat ismét a Boro elleni meccsen látott 3-4-2-1-es rendszerben futott ki a pályára, míg Guardiola a két csapat előző találkozójához képest már a kezdő sípszótól kezdve számított Yaya Toure játékára, és a 4-2-3-1-es felállás mellett döntött De Bruynével a jobb oldalon, aki aztán Silva korai sérülését követően behúzódott Agüero mögé.

Az első félidő nagy részében a City irányított, ez pedig főleg annak volt köszönhető, hogy labdavesztés után szinte mindig hatékonyan tudták alkalmazni a kontrapresszinget, és csak kevés időt hagytak az Arsenal játékosainak arra, hogy hátulról építkezni tudjanak.

Ha az Arsenalnak volt ideje rendezni a védekezését, akkor a Manchester City alig tudott komolyabb lehetőséget kialakítani. A három középhátvéd kimagasló teljesítményt nyújtott: Holding 20 éves kora ellenére rendkívül éretten játszott, Gabriel pedig alighanem a legjobb meccsén van túl piros-fehérben. Emellett a két belső középpályás is rengeteg segített, akik folyamatosan biztosították, hogy ne kerüljön az Arsenal létszámhátrányba a pálya szélén, továbbá a Boro ellen gondokat okozó területet is sikerült lezárni a szélső középhátvédek és a szárnyvédők között.

Guardiola csapata akkor tudott igazán veszélyesen játszani, amikor az Arsenal magasan az ellenfél térfelén próbált meg labdát szerezni, azonban az ember-orientált presszing gyakran csődöt mondott és néhány hátrapassz után könnyen nyitott területet magának a Manchester City.

A második félidőben a Yaya Toure kapufáját eredményező helyzet is egy rossz letámadási kísérletből indult:

A második félidőben az Arsenal már sokkal többet tudta birtokolni a labdát, és egyre inkább átvették a meccs irányítását. Ez egyrészt annak is volt köszönhető, hogy a City letámadásának intenzitása  csökkent, az Arsenal pedig ezeket vagy gyors kényszerítőkkel, vagy hosszú labdákkal és egyéni megoldásokkal tudta áthidalni.

Sajnos a Manchester City enyhén szólva elkerülhető gólja pont akkor jött amikor az Arsenal valóban egyre veszélyesebbnek látszott, és az utóbbi hetek tapasztalata alapján akár egy látványos összeomlást is várhattunk volna Wenger csapatától, de ezzel ellentétben a lendület tovább tartott. Közvetlenül a gól után Özil lőtt kapu mellé, de Monreal egyenlítő találatára sem kell sokat várni. Bár fentebb elég kritikát kapott az Ágyúsok letámadása, ezt az akciót mégis az eredményezte, hogy sikerült megzavarni Bravot, aki taccsra vágta a labdát. A bedobás utáni jelenet pedig már ismerős lehet ebből a szezonból, de most nem mi voltunk a szenvedő alany.

Guardiolánál a szélsők labda nélkül is folyamatosan magasan helyezkednek, így itt a posztjából adódóan mélyebbről érkező Oxlade-Chamberlainnek bőven volt ideje a beadásra, a másik oldalon pedig Monrealra pont ezért nem maradt ember. Ha visszaemlékezünk a Chelsea elleni idegenbeli mérkőzésre, ott Marcos Alonso találta magát hasonló helyzetben a Kékek vezető gólja előtt.

Itt pedig érdemes kiemelni a két szárnyvédő teljesítményét, akik- bár akadt jó pár remek teljesítmény a csapatban – egyértelműen a meccs legjobbjai voltak. Monreal főleg védekezésben, Ox pedig támadásban nyújtott maradandót, amellett, hogy hátul is stabil volt. Nem egyszer az ő remek cselsorozatai teremtettek lehetőséget arra, hogy lendületben kerülhessen kapu elé az Arsenal, és a beadásai is rendre veszélyt hordoztak magukban. Az egyenlítő gól pedig ilyen szempontból jelképes is.

A fordulópontot mégis Welbeck beállítása jelentette. Ebben a játékrendszerben talán Giroud találja legkevésbé a helyét. Bár a védekezésből alaposan kivette a részét, de a csapat jóval nagyobb hasznát vette a gyors és jól cselező Welbecknek, akinek a révén a hosszabbításban is rengeteg veszélyes támadást sikerült vezetni, és ha 1-2 alkalommal jobb döntést hoz, akkor akár egymaga is eldönthette volna a meccset. Mindenesetre érdekes lesz látni hogyan fog kinézni a csapat játéka ebben a rendszerben egy mozgékony, összjátékban is erős csatárral a kezdő sípszótól kezdve.

A hosszabbításban a momentum már érezhetően az Arsenalé volt, és Alexis gólja után a végig nagyot alkotó védelem tagjai pedig lehúzták a rolót. Az Arsenal remek csapatszintű teljesítménnyel jutott a fináléba, és csak reménykedhetünk benne, hogy ez a bajnokságban is lendületet ad majd.

Három az igazság? (Middlesbrough – Arsenal 1-2)

Mikor már nyugodtan azt hihettük, hogy ez a szezon nem tartogat meglepetéseket, a Papa ismét elővette a troll énjét. Ki gondolta volna, hogy 20 év után pont a liga egyik legreménytelenebb csapatának otthonában fogunk három védős felállásra váltani? Olyan szempontból persze időszerű volt a váltás, hogy valamivel már tényleg ideje volt felrázni ezt a bágyadt társaságot, emellett pedig mindenképpen reagálni kellett arra, hogy az utóbbi meccseken rendre kiszolgáltatott helyzetben maradtak a védőink, az ellenfelek pedig erre folyamatosan rájátszottak.

“Úgy éreztem az utóbbi hetekben védekezésben sebezhetőek voltunk, és a csapatnak szüksége volt egy kis megnyugvásra. Sok olyan meccset játszottunk ahol az ellenfeleink nagyon direkt felfogásban léptek pályára, és most is arra számítottam, hogy Gestede és Negredo fog kezdeni, a Boro pedig őket akarja majd közvetlenül megjátszani.”

Bár a logikus magyarázat megvan, mégis ritkán látunk a formációk terén igencsak konzervatív Wengertől egy ennyire éles váltást. Ugyan a 2009 óta megszokottá vált 4-2-3-1-es formáció rengeteg változáson ment keresztül az elmúlt években, maga a váz szinte mindig változatlan maradt. Wenger csak néha vette elő a 4-4-2-őt vagy alkalmazta a 4-3-3-as szisztémát. Ehhez képest az, hogy a csapata három középhátvéddel állt fel, az igencsak meglepő változtatás.

Mindezek ellenére az 5 illetve 3 védős játékrendszerek csöppet sem idegenek Wengertől. A Monaco edzőjeként csapata nagyon sokszor 3 középhátvéddel játszott, de amikor a francia átvette az Arsenal irányítást, jó pár hónapig nem bontotta meg a jól működő Bould-Adams-Keown hármast a védelem közepén. 1997 óta viszont egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy az Arsenal kezdőcsapatában úgy kapott volna lehetőséget egyszerre 3 középhátvéd, hogy az egyikük ne a védelem szélén szerepelt volna.

Csodát persze aligha kellett várni a számunkra újnak ható, de a Premier League-ben és Európában reneszánszát élő formációtól, és jó pár gyermekbetegség is kiütközött a csapaton. Ezen nyilván nem kell meglepődni, mert bár Wenger elmondása szerint jó pár hete ott volt a fejében az ötlet, a játékosok jó ha egy hetet tudták intenzíven gyakorolni az új játékot. Alexis Sanchez például nagyon sokszor úgy mozgott, mintha az eddig megszokott rendszerben szerepelne, és elzárta az utat Monreal elől, valamint nem vett fel megfelelő pozíciót a védelmi vonalak között a félterületben. A másik oldalon viszont Özil ha az első félidőben nem is sokszor tudott hatékonyan játékba avatkozni, de alaposan leszűkítette a Boro egyébként sem szélesre szabott védekezését, így rengeteg terület nyílt Oxlade-Chamberlain számára, akinek az elfutásai jelentették a legtöbb veszélyt az első félidőben, de a szünet után is rendre üresen várhatta a labdát, hogy aztán egy az egyben vezethesse rá a hazaiak balhátvédjére.

A Middlesbrough védelme és középpályás sora is rendre szűken védekezett, amire rásegített, hogy egy Arsenal játékos középpályás mindig a félterületben helyezkedett, még ketten lekötötték a védőket, nehogy idejében ki tudjanak lépni a szárnyvédő szerepében remek meccset játszó Chamberlainre. 

A második félidőben Özil egyre többször elhagyta a jobb oldali félterületet, és jóval szabadabban mozgott a pályán, nem egyszer a bal oldalra áthúzódva segített létszámfölényes szituációkat kialakítani. A második gól előtt szintén itt vett fel pozíciót, nem is jutott rá ember az akció során. Nem csak Ramsey lekészítése után kaphatta üresen a labdát, de már Alexis is nyugodtan kiugrathatta volna az Arsenal karmesterét.

Özil folyamatos vándorlásával az Arsenal sokkal könnyebben tudott létszámfölényes szituációkat kialakítani a pályán: a képen Alexis, Xhaka és Özil háromszögelését láthatjuk, ami után a chilei közvetlenül a védelemre vezethette a labdát. 

Mivel Wenger elsősorban a védekezés megerősítése miatt alkalmazta a három védős rendszert, érdemes azzal is foglalkozni, hogy miként tudta az Arsenal megállítani a hazai támadásokat. Wenger számításaival ellentétben egyedül Negredo kezdett csatárposzton, és emiatt nem is alakult ki akkora légiveszély, mint amire számítani lehetett. Így tulajdonképpen a gól mellett csak egy pontrúgás után jegyezhettünk fel komolyabb Middlesbrough helyzetet, de így sem mondhatjuk, hogy minden tökéletes volt. Negredo góljánál Downing Monreal mellett tudta beadni a labdát, de akár az egyik középhátvéd is kilépethetett volna segíteni, hiszen a rendszerből adódóan még így is ketten maradtak volna az egy szem spanyolra. Máskor pedig a védők között keletkező nagy távolság okozott problémát.

Jól láthatóan óriási a távolság Holding és Monreal között, ahova a hazai játékosok előszeretettel indultak be. Ugyan a létszámfölény miatt középen ezeket a helyzeteket sikerült semlegesíteni, de ez visszatérő hiba volt az Arsenal játékában.

Emellett muszáj megemlíteni azokat a dolgokat, amik nem kifejezetten rendszer specifikusak: Wenger ezúttal is komolyan számolt Xhakával a letámadások során, és bár a svájci több jó megelőző szerelést is bemutatott, a Boro játékosai többször is be tudták játszani a labdát a maga mögött hagyott üres területre. Az ellenfél letámadásait viszont sokszor jól tudta kezelni az Arsenal. Mivel a három középhátvéd letámadásához a szélsőknek is feljebb kellett lépnie, általában a bal oldalon hatalmas üres terület nyílt meg, ahova átforgatva a labdát máris lendületből tudtak támadást vezetni az Ágyúsok.

Miközben a hazai csapat letámad, az Arsenal csatárai magasan helyezkedve visszaszorítják az ellenfél védőit, így a két csapatrész között hatalmas terület nyílik meg, Koscielny hosszú labdája után pedig Monreal kaphatja a labdát ebben az üres térben. 

Az Arsenal emberemlékezet óta először tudott nyerni idegenben, de ezt nem igazán lehet az új formáció számlájára írni. A támadójáték így is akadozott, komoly helyzetet pedig csak elvétve sikerült kialakítani. A győzelmet leginkább az ellenfél hozzánk hasonló pocsék formájának, a képességbeli különbségnek, továbbá az utóbbi hetekhez képest látványosan másfajta hozzáállásnak köszönhetjük. Mindenesetre a kísérlet érdekesen sikerült, és játékbeli, valamint játékosanyagbeli finomhangolásokkal akár még életképes is lehet az újfajta felállás. Az biztos, hogy a középcsatár posztján egy olyan játékosra lenne szükség, aki mindkét oldalra be tud segíteni, valamint Monreal sem az a kiköpött szárnyvédő. A mostanában sokat pletykált Kolasinac igazolás akár azt is jelentheti, hogy Wenger hosszú távra tervez a 3-4-2-1-es rendszerrel, hiszen a bosnyák szárnyvédőként ért el áttörést a Schalke színeiben. Az mindenesetre nagy meglepetés lenne ha a Manchester City elleni FA kupa elődöntőn is mellett döntene Wenger, hiszen a City széljátéka ellen ez az erősen kísérleti stádiumban lévő rendszer még nagy valószínűséggel kevésnek bizonyulna.

 

 

 

Csak azt akarom, hogy vége legyen (Crystal Palace – Arsenal 3-0)

Elfáradtam. Az előző két meccs után újra elkezdett pislákolni valamiféle reménysugár, hogy van még értelme lejátszani a szezon hátralévő meccseit, de tegnap este világossá vált, hogy az aprócska fellángolás csak egy hiba volt a Mátrixban. Ennek a csapatnak vége, és már csak az a kérdés, meddig fog tartani ez az állapot. Most pedig már nem is igazán tudom, hogy kire kellene haragudni. A játékosokra, akiknél látszólag már én is több erőfeszítést teszek bele a meccsekbe azzal, hogy keresek egy viszonylag jó minőségű sztrímet? Wenger, aki ezek alapján most már úgy tűnik végérvényesen elvesztette az öltözőt? A vezetőség, akik semmiféle érdemi kommunikációra nem hajlandóak a jelenlegi helyzettel kapcsolatban, és végignézik amíg mindenki megőrül? A fene tudja, és ez a legfélelmetesebb az egészben.

Terápiás jelleggel még egyszer nekifogtam az esti meccs megnézésének, de most már ez sem működött. A félidőben kikapcsoltam. Szó szerint büntetés volt ezt újra átélni, pedig nem egyszer kínoztam már idén magam rosszabbnál rosszabb meccsek újbóli megtekintésésével, de ennek már semmi értelme. Hiába találják meg az ellenfelek könnyű szerrel az ellenfelet az Arsenal sokszor rémesen összeszedetlen játéka ellen, a problémát már nem lehet csupán a mágnestábla alá besöpörni. A Crystal Palace tegnap nemes egyszerűséggel kihasználta, hogy a védőink semmiféle segítséget nem kapnak, és Benteke végig terrorizálta őket. A Palace szinte végig a hosszú labdákra játszott, miközben minél több ember igyekeztek a belga köré mozgósítani, hogy a lecsorgó labdák után létszámfölényes szituációt tudjanak kialakítani. Egyszerűen hangzik, ugye? Az Arsenal mégsem tudott ezzel mit kezdeni, pont úgy ahogy támadásban is él nélkül, jól felépített akciót nem produkálva sikerült letudni a 90 percet.

Xhakát rendszeresen körbevették a szűken helyezkedő Crystal Palace játékosok, így az Arsenal sosem tudott gyorsan támadást felépíteni a saját térfeléről. A támadók szinte egyvonalban túl magasan helyezkednek, Özil visszalépéseit pedig egyszerű emberfogással védekezte le a Palace, aminek a hibalehetőségét szintén nem tudta kiaknázni az Arsenal. De érdekel ez még bárkit is?

Reggel az Arseblogon jelent meg egy kiváló írás a mostani helyzetről, amihez ha még belegebednék sem tudnék érdemben hozzátenni, szóval aki még nem tette meg, az kattintson és olvassa el. Ez a bizonytalanság ami körüllengi a klubot egyszerűen csak úgy orvosolható, ha történik valami. Jelenleg nem csak a szurkolók, hanem a játékosok is teljes bizonytalanságban játszanak, és hiába nyilatkozza le 3 naponta valaki, hogy mennyire bíznak Arséne Wengerben, ha ezt a pályán sehogy sem tudják megmutatni. Az, hogy a tegnap este kapitányi karszalaggal játszó Walcott képes lenyilatkozni a lefújás után, hogy az első pillanattól érezték, az ellenfél jobban akarja a győzelmet, semmi mást nem jelent, mint hogy nincs senki aki képes lenne rendet tenni a fejekben. Wenger hiába nem a világ legjobb taktikusa, de eddig pedagógusként mindenki nagyra tartotta, de most már ilyen értelemben sem csak rezeg alatta a léc, hanem konkrétan egy apró szellő választja el a darabokra töréstől. A játékosok egyszerűen elkényelmesedtek az általuk betöltött pozíciótól, a csapat reputációjától, az önismétlő és eredménytelen taktikától, és a védőhálótól amit Wenger font köréjük. Mégis miért szakadnának meg, ha senki sem vonja őket felelősségre? Persze nem arról van szó, hogy pusztán akarással szignifikánsan jobb eredményeket érnénk el, de egy mentálisan összeszedett gárdával közel sem produkálnánk ekkora mélyrepülést.

Itt az idő meghozni a helyes döntést.

A helyzet ismerős lehet 2011 tavaszáról, amikor az elbukott Ligakupa döntő után tavasszal csupán félelmetes 3 győzelmet tudott felmutatni az Arsenal. Wenger akkor sem tudta összerántani a darabokra hullott csapatát, miközben egyértelmű volt, hogy a csapat két sztárja, Nasri és Fabregas távozni fog a nyár folyamán. Ismerős a szituáció? A különbség az, hogy a Premier League akkori viszonyai között még ez is bőven elég volt a 4. helyre, most viszont a versenyhelyzet növekedésének köszönhetően erre már szinte esély is alig maradt. A helyzet amit most átélünk egyáltalán nem új, viszont minden eddiginél drámaiabban csapódik le. Wengernek pedig felelősséget kell vállalnia. Fel kell ismernie, hogy itt ő már nem tud segíteni. Itt már nincs helye büszkeségnek és dacnak. Tartom annyira bölcs és lelkiismeretes embernek Arséne Wengert, hogy képesnek tartsam arra, hogy képes önmagát feláldozni azért, hogy a klub kikerüljön ebből a siralmas helyzetből. Máskülönben úgy végzi, mint a raszta csávó a Sport szelet reklámjából, aki csak segíteni akar, de aztán mind tudjuk mi a vége a dolognak.

Példátlannak tartom, hogy egy klubnál amely jelenleg kiesőjelöltekhez is méltatlan eredményeket produkál, még mindig az edző dönthet a saját sorsáról. Ez kiváló példája annak, hogy az Arsenal Football Club jelenleg strukturálisan is mennyire rosszul van felépítve. Itt már rég nem csak edzőkérdésről van szó, de rövid távon egyelőre csak az vezethet előre, ha Arséne Wenger átadja a stafétabotot egy másik személynek. Mert van amit már ő sem képes megoldani.

Ez a szezon menthetetlen, én pedig már csak azt várom, hogy végre történjen valami, és legyen végre vége ennek a rémálomnak.

Új remény (Arsenal – West Ham 3-0)

Ha a Manchester City elleni meccs után elmondhattuk, hogy megnyomtuk a stop gombot a meredek lejtőn, akkor most ha csak pár lépéssel is, de talán megindultunk fölfelé. Az Arsenal emberemlékezet óta először nyert komolyan vehető meccset, és a három pont viszonylagosan sima begyűjtése mellett a játékban is felfedezhető volt a javulás. Emiatt ezúttal mindenképp jár az elismerés Arséne Wengernek, aki már a legutóbbi FA kupa meccsen is próbálkozott a tegnap este látottakkal, de most egy valamivel komolyabb meccsen is siker koronázta a haditervet.

A kezdőket látva különösebben nagy meglepetést nem vehettünk észre. Slaven Bilic a biztonságra fogadott, és egy 4-5-1/4-1-4-1 hibridben küldte fel a pályára csapatát, ahol Kouyate feladata első sorban Özil semlegesítése lett volna, de ez a lentebb taglalt okok miatt végül nem jött össze neki. Az Arsenal kezdőjéből pedig tükörsimán kirajzolódhatott volna az unalomig ismert 4-2-3-1, ám Wenger az elmúlt hetekben egyre többször feltűnő és eredményes 4-3-3 mellett döntött, ahol Özil a Lincoln elleni meccshez hasonlóan a szokásosnál hátrébb szerepelt. A Manchester City elleni rangadón – na meg a szezon legtöbb találkozóján – komoly problémát okozott az Arsenalnak a hátulról középen való építkezés. A hétvégén, ahogy az elemzésben is szerepelt, a City játékosai gyakran könnyedén kivették a játékból a pálya közepén magányosan álldogáló Granit Xhakát, de ez a fajta jelenetsor szerda este egyáltalán nem volt jellemző. Mivel a rendre okosan helyezkedő Elneny mellett Özil is sokkal mélyebbre lépett vissza, az Ágyúsoknak mindig volt legalább kettő, de legtöbbször három lehetséges opciója a pálya közepén, így jóval könnyebben tudták járatni a labdát, és juttatták el azt az ellenfél tizenhatosa elé.

A 3 belső középpályás folyamatosan közel helyezkedett egymáshoz, és bár általában Xhaka volt a leghátsó ember, folyamatosan cserélték a helyüket. Elneny szerepe különösen fontos volt, hiszen az egyiptomi mindegyik pozícióban feltűnt a meccs folyamán. Mivel Özil mélyebb játékával a csatár mögötti terület könnyen üresen maradhatott volna, a két szélső támadó a félterületben helyezkedett, miközben a szélső hátvédek biztosították a csapat számára a szélességet.

Wenger a meccs után kiemelte Elneny szerepét, aki játékintelligenciájának köszönhetően mindig tudta, hol kell feltűnnie, és mindig biztosította a játék folytonosságát.

Remek példa Elneny rugalmas helyezkedésére a meccs 68. percében: Özil mélyen Xhaka mellett, így a pálya közepén a védelmi vonalak között légüres tér keletkezett, ezt felismerve Elneny egyből feljebb lépett, lekötve ezzel a West Ham játékosok figyelmét, és esetleges passzopciót nyújtva a két védelmi vonal között.

Az idén sokszor látott sokszor döcögős támadásépítésben való előrelépésben mindenképp ki kell emelni az Arsenal letámadását és a kontrapresszinget, amellyel lényegében semlegesíteni tudták Andy Carrollt. Labdavesztés után az Arsenal játékosok gyorsan leszűkítették a területet a vendégek elől, elzárva a legközelebbi megjátszható társakat, és nem hagytak időt pontos hosszú labdák kivitelezésére.

Labdaszerzés után Masuaku indul meg a pálya közepe felé, de pár másodpercen belül 5 Arsenal játékos is körülveszi őt, akik mindeközben folyamatosan elzárják a hozzá legközelebb eső társakat. A vége hazai labdaszerzés. 

Ezúttal hátulról próbál támadást építeni a West Ham, ám ennek a hatékony kivitelezésére jóformán esélyük sincs. Xhaka, Welbeck és Walcott figyelnek a legközelebbi társakra, miközben Özil letámadás közben végig a fedezőárnyékában tartja Kouyatét. Végül Welbeck csípi el Collins passzát, ami után Walcott került helyzetbe.

A West Ham ellen tehát az Arsenal a játék azon területein mutatott látványos előrelépést, amelyben sokszor a leggyengébb volt az idei szezon során. A sikeresen és hatékonyan megszervezett letámadás mellett a középpályások is jól kombináltak egymással. Özil remekül játszott 4-3-3-ban egy kicsit mélyebb szerepkörben, ráadásul mind támadásban, mind védekezésben nagyszerű teljesítményt nyújtott. Emellett ki kell emelni a két középhátvédet is, akik tökéletesen kordában tartották a West Ham támadóit, Gabriel talán a legjobb meccsét játszotta az idei szezonban.

Ugyan a West Ham valóban nem a legveretesebb ellenfél, és a Crystal Palace valamint a Middlesbrough elleni meccsek is nagyobb kihívásnak tűnnek előzetesen, de jólesett vége egy jól, taktikusan, és eredményen játszó Arsenalt látni a pályán.

 

Megállás a lejtőn (Arsenal – Manchester City 2-2)

Mikor máskor lehetne egy több évtizede nem látott hullámvölgyből kimászni, ha nem az angol futball új messiásaként beharangozott csodaedző csapata ellen? Nos, ha ez végül nem is jött össze, de az Arsenal kétségtelenül mutatott életjeleket a Manchester City ellen, ami alapján bátran feltételezhetjük, hogy talán még nyerni fog a csapat néhány meccset a szezon végéig. 

Ha a jelenlegi forma alapján nem is, de a történelem okán némi bizakodásra lehetett oka a mostanában inkább egymás gyepálásával foglalatoskodó piros-fehér szurkolóknak. Pep Guardiola ugyanis eddig nagyon nem nyerni járt az Emiratesbe. Az ezt megelőző 4 próbálkozásból csak egyszer tudott győztesen távozni, két döntetlen illetve két vereség mellett. A sikerei számát pedig ezúttal sem tudta növelni, és bármennyire is szüksége lett volna az Arsenalnak a 3 pontra, ez a döntetlen egy közvetlen rivális ellen – kifejezetten biztató játékkal megfűszerezve – talán elég lendületet ad majd a folytatáshoz.

A kezdők terén egyik edző sem találta fel ezúttal a spanyol viaszt. Mesut Özil visszatérésével Wenger visszatért a jó öreg 4-2-3-1-hez, a másik oldalon Guardiola leginkább Navas jobbhátvédként való játszatásával igyekezte sokkolni a nézőket, de az alapfelállás maradt az utóbbi hetekben megszokott 4-1-4-1, ami esetenként De Bruyne visszalépéseivel, majd a szünet után Yaya Toure beállásával véglegesen 4-2-3-1-be váltott.

A nagy kérdést igazából az jelentette, hogy az Arsenal miként próbál nekivágni a meccsnek. A Liverpool ellen alaposan ráfáztak arra, hogy az első félidőben szinte semmilyen nyomást nem helyeztek az ellenfélre, így most egy kifejezetten proaktív hozzáállást tanúsított Wenger csapata. Az Arsenal játékosai folyamatos letámadással próbálták megzavarni a City támadásépítését, ami többnyire sikerrel is járt, de néhányszor hiba csúszott a számításba. Mivel Wenger a letámadást szokás szerint ember-orientáltan szervezte meg, így ha egy játékosa csak egy ütemet is késett, vagy nem figyelt a mögötte lévő emberre, akkor egy-egy elmozgással hatalmas területek nyíltak meg a Manchester City játékosai előtt. Ráadásul Guardiola a szélsőit pont az ilyen esetek miatt végig magasan hagyta, ami miatt ugyan csapata védekezésben sebezhetőbb lett, de gyors megindulás esetén szinte minden alkalommal közel életveszélyes lehetőséget tudtak kialakítani az Arsenal kapuja előtt.

Stones vakarhatja a fejét: az Arsenal játékosai szépen kizárták előle az összes lehetséges passzopciót az erősen ember-orientált védekezéssel.

Persze Guardiolának erre is megvolt az ellenszere: mivel az Arsenal játékosai egy az egyben próbálták levédekezni a City játékosait,  De Bruyne visszalépéseivel hatalmas terület nyílt meg az Arsenal védelme és a középpálya között, ahova Agüero előszeretettel lépett vissza. Ez eredményezte a City első gólját is.

Bár sokan Mustafi nyakába varrták a meccs első gólját, a német védőnek igazából nem marad sok választása: mivel az Arsenal játékosok jól láthatóan a saját emberükre figyelnek Caballero kirúgásánál, a pálya közepén hatalmas terület nyílt meg, ahova Agüero tudatosan be is indul. Itt Mustafi két megoldás közül választhatott. Vagy marad a helyén, és akkor az argentin egyenlő létszám mellett tisztán vezetheti lendületből a védőkre a labdát, vagy követi és megpróbálja megnyerni a párharcot. Mustafi az utóbbit választotta, és bár elfejelte a labdát, de az közvetlenül De Bruyne elé került, aki kapásból belőtte a védelemben így megnyíló résben Sané felé a labdát.

Agüero visszalépései és a hosszú labdák hatékony fegyvernek bizonyultak a City számára, amivel az Arsenal jól láthatóan nem tudott mit kezdeni. Az alábbi jelenet pár perccel a gól után:

Agüero ezúttal tisztán át tudta venni a labdát, a fordulás után pedig De Bruyne máris sprintel a Mustafi által üresen hagyott terület felé.

Emellett nem csak az Arsenal tudta jól megakadályozni az ellenfél támadásépítését, de fordítva is működött a formula, ha a hazai csapat hátulról próbált építkezni.

A City játékosai körbeveszik a középpálya közepén teljesen magányosan álló Xhakát, ezzel Mustafit a szél felé kényszerítik. Coquelin mindeközben borzalmasan helyezkedik; ahelyett, hogy második passzlehetőséget biztosítana középen, éppen Sané mögött rejtőzik indokolatlanul magas pozícióban.

Ahogy telt a mérkőzés, úgy kezdett el az Arsenal egyre agresszívabban fellépni a City játékosaival szemben, miközben Özil folyamatos mozgása rendszeresen összezavarta a vendégek játékosait. A német karmester hol a védelmi vonalak között, hol a csatárok mellett, a bugyikékek védelmi vonalában tűnt fel.

A második félidő jelentős változást nem hozott a mérkőzésen. Guardiola a gyengén játszó Sterling lecserélésével végleg átállt 4-2-3-1-re, az Arsenal lendülete pedig szépen lassan elkezdett fogyni az egyenlítő gól után, és Mustafi fejesétől egészen a lefújásig már csak egyetlen Iwobi lövést tudtak felmutatni az Ágyúsok. A Manchester City egyre inkább átvette a kezdeményező szerepet, és benne volt a levegőben a győztes góljuk, de Mustafi és Gabriel jól állták a sarat középen, a bal oldalon pedig Monreal hosszú hetek (hónapok?) óta a legjobb teljesítményét nyújtotta Arsenal mezben.

A kaotikus meccs vége igazságosnak mondható döntetlen lett, és bár a City dolgozott ki valamivel nagyobb helyzeteket, az Arsenal is bőven felnőtt a feladathoz, ami épp elég volt ahhoz, hogy a hetek óta tartó rémálom után most pár napig valamivel nyugodtabb körülmények között tudjanak készülni a soron következő, nyerhetőbbnek tűnő meccsekre.

Így menthető meg az Arsenal szezonja

Kevés lehangolóbb dolgot tudnék hirtelen említeni, mint mostanában Arsenal szurkolónak lenni. Az elmúlt heteket jellemző kollektív nihilben valóban csak a legelvetemültebbek találhattak bármiféle pozitívumot, de ha keresztülúszunk a szartenger, mégis találhatunk egy pislákoló kis reménysugarat, ami arra utalhat, hogy nem kell mostantól egészen a szezon végéig a kötelet a nyakunk köré szorítani, hogy aztán a megfelelő pillanatban kirúgjuk magunk alól a széket.

A Bayern elleni hazai kiütéses vereség minden bizonnyal a totális összeomlásról marad majd emlékezetes hosszú távon, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egészen Koscielny kiállításáig hosszú hetek után a legjobb teljesítményét nyújtotta az Arsenal. Lamentálhatunk azon, hogy a bajorok a biztos előny tudatában nem pörögtek rá teljesen a meccsre, de szemmel látható volt, hogy Wenger csapata szerkezetileg sokkal jobban egyben van, mint az azt megelőző jó pár meccsen. A kulcs egyértelműen a már unalomig ismert 4-2-3-1-es játékrendszer lecserélése volt. Ez így persze csak játék számokkal, és ne gondoljuk azt, hogy ha minden meccsen 4-3-3-ban kezdtünk volna, akkor most toronymagasan vezetnénk a bajnokságot, de Cazorla kiválásával egyszerűen értelmét vesztette az addig alkalmazott felállás.

Számtalanszor érte már kritika Wengert amiatt, hogy csak nagyon nehezen hajlandó váltani az eredeti elképzelésein, és ezt ismét joggal lehetne a francia mester fejéhez vágni. A csapat spanyol karmesterének kiválásával pont az éle veszett el annak a taktikának ami az ősz folyamán jól működött, és Wenger hosszú ideig igyekezett megtalálni a megfelelő párost a pálya közepére ahelyett, hogy a rendelkezésre álló állományhoz igazította volna az elképzeléseit.

Az Arsenal a legjobb meccseit az utóbbi időben akkor játszotta, ha Wenger a 4-3-3-as formáció mellett döntött. Emlékezhetünk a Southampton kiütésére a kupában, ahogy a Bayern München elleni visszavágóra is. Ennek a játékrendszernek az előnye, hogy szinte magától értetődő természetességgel alakulnak ki passzháromszögek, ami az általában strukturálisan látványosan széteső Arsenal esetében egy igencsak fontos kapaszkodóként szolgál.

A játékosok alapvető pozíciójából adódva sokkal könnyebben alakulnak ki passzháromszöget, ami a hatékony labdajáratást segíti elő.

Maga a formáció persze önmagában semmit nem jelent, ha olyan játékosokkal töltjük fel, akik nem tudnak hatékonyan alkalmazkodni a szerepkörükhöz. Az utóbbi meccseken látott Xhaka-Ramsey-Chamberlain trió viszont pontosan így érzi a legjobban magát a pályán. A svájci középpályás igencsak ellentmondásos szezont fut, ami nagyban köszönhető annak, hogy Arséne Wenger nem igazán tudta elhelyezni a csapatán belül. A francia jól láthatóan tisztában van új játékosának képességeivel, de folyamatosan olyan szerepkörbe kényszeríti, amelyben az erősségei helyett a hátrányai emelkednek ki. Mivel az Arsenal általában 4-4-1-1-es rendszerben védekezik labda nélkül, Xhakának kimondottan nagy területet kell levédekeznie, de ehhez egyáltalán nincs meg a sebessége, így nem egyszer láthattuk, hogy csak késve ér oda egy kulcspillanatban, és máris villan a sárga lap. Valódi tízes nélkül viszont plusz egy emberrel, 4-5-1-ben áll fel az Arsenal, így a svájcinak máris kisebb területet kell bejátszania.

Az áttörést jelentő 2013/14-es szezon után Aaron Ramsey akkor tudta a legjobb teljesítményt nyújtani, mikor papíron a jobb oldalon, de valójában harmadik belső középpályásként szerepelt, ezzel is elősegítve az Arsenal passzjátékát, valamint szabadon indulhatott be a védők mögé is, hiszen bőven volt ember aki biztosítani tudott mögötte. Ramsey a Bayern München ellen hasonló erényeket csillogtatott; mivel hihetetlen mennyiséget képes lefutni egy meccs alatt, így a saját és az ellenfél kapuja előtt is rendre feltűnt, miközben két másik társa lehetővé tette számára a labda nélküli beindulásokat. 

A kulcs mégis az az Oxlade-Chamberlain, akiről hiába hajtogatja Wenger évek óta, hogy a jövője a középpályán van, és játszott remekül a korábbi években Bajnokok Ligája meccseken is ezen a poszton, csak most kapta meg igazán a lehetőséget a bizonyításra. A Bayern München ellen magasan a csapata legjobbja volt. Passzainak 80 százaléka sikeres volt, emellett hatból négy hosszú labdája is csapattársat talált, és két kulcspassz is fűződött a nevéhez. Labdacipelő képessége pedig lehetővé teszi, hogy akár egymaga is áttörjön az ellenfél védelmi vonalain; a Bayern ellen például 10 sikeres csellel messze kiemelkedett a mezőnyből.

“Na de mi lesz így Mesut Özillel?”

Kérdezheti mindenki joggal, merthogy Wenger eddig többnyire csak akkor volt hajlandó változtatni a megszokott formulán, ha gülüszemű játékmester éppen nem volt bevethető. Ez persze nem meglepő, hiszen 4-3-3-ban Özil szerepe jóval kötöttebb lenne, mint az eddig használt 4-2-3-1-ben, ami már csak azért is problémás, mert annak idején Wenger pont azzal csábította az előretolt irányítok kihalóban lévő fajának egyik utolsó képviselőjét, hogy itt aztán szabadon alkothat. Ehhez aztán rengeteg kompromisszumot kellett kötni, ami miatt sokszor kárpótolt minket a német zsenije, de egyre inkább úgy tűnik, hogy ez rajta kívül mindenkit komfortzónán kívülre helyez. A Bayern München elleni első meccsen mindenki azt várta, hogy Wenger Oxlade-Chamberlainnek középen lehetőséget adva 4-3-3-ban kezd, végül Özil maradt a helyén, Ancelotti csapata pedig teljesen ízekre szedte az Arsenalt. Érdemes megnézni azt is, hogy a haladó szellemiségű klubok közül szinte már mindenki három belső védővel, vagy 3 középpályással játszik, amivel a pálya egyik vagy a másik részén igyekeznek döntő fölényt kialakítani. Az egyedüli kivételt talán a Junvetus jelenti, ahol -az első számú Wenger utódnak kikiáltott – Massimiliano Allegri egy aszimmetrikus 4-2-3-1-gyel veri bucira ismét az olasz mezőnyt.

Nem új keletű dolog Wenger részéről, hogy a csapata játékát egyetlen kiemelkedő játékos köré szervezi. Dennis Bergkamp esetében ez jóformán magától értetődő volt, de évekkel később az addig alkalmazott rugalmas 4-4-2-es formációt Cesc Fabregas kedvéért cserélte le, hogy a spanyol játékosnak minél kevesebb energiát kelljen a védekezésbe fektetnie. Özil pedig szépen átvette Fabregas örökségét, de ekkora luxust ma már egyetlen topcsapat sem engedhet meg magának. Az nem kérdés, hogy Özilnek helye van az Arsenal kezdőcsapatában, de jóval kötöttebb szerepkörben, mint ahogy eddig láthattuk. Erre pedig két megoldás lehetséges:

Özil, mint 3. középpályás.

Ez a megoldás lehetővé tenné, hogy Özil akár rendszeresen mélyebben visszalépve segítse a labdakihozatalokat. Mivel ennek a folyamatnak a kidolgozását is előszeretettel hárítja át a játékosaira, a nyomás alatt is jó döntéseket meghozni képes Özil támadásépítés során kifejezetten hasznos elemként tudna szolgálni, az ellenfél térfeléve felérve pedig a jobb oldali félterületből számos passzopció közül választhatna. A hátrány viszont a labda nélküli játék során jelentkezhet. Mivel itt is egy 4-5-1-es védekezést kellene elképzelni, Özilnek több felelősséget kell vállalnia, mintha a középpálya előtt szerepelne. Persze ez sem idegen tőle, tavaly a Bayern elleni hazai győzelem alkalmával három poszton, többek között a pálya középső részén is megfordult védekezésben, és remek munkát végzett. Hosszú távon viszont nem biztos, hogy fenntartható lenne az egyensúly. Valószínű, hogy Wenger is ebben a megoldásban gondolkodik, hiszen a Lincoln ellen Özil beállása után a csapat szerkezete nem változott; Ramsey és Özil egymás mellett, valamivel Xhaka előtt játszott, Özil pedig többször is mélyen visszalépett labdáért.

Özil labdabirtoklás esetén a szélen/félterületben.

Ez a lehetőség nagyon hasonló ahhoz, mikor Ramsey játszott a jobb oldalon, Bellerin pedig biztosította a csapat számára a szélességet. A különbség annyi, hogy itt már eleve adott a középpályás hármas, amihez Özil csatlakozhat, ezzel is nagyobb fölényt kialakítva a pálya közepén. Ezt a másik oldalon Welbeck tudná ellensúlyozni, aki labda nélkül indulhatna be a védelem mögé, vagy akár a szintén vissza-vissza lépő Alexis helyére, de Öziltől sem idegenek ezek a megindulások az idei szezonban, az erre specializálódott Ramseyről már nem is beszélve.

Az Arsenal szezonjának még koránt sincs vége: az FA kupa elődöntőjében a Manchester City vár az Ágyúsokra, a Bajnokok Ligája indulásért pedig továbbra is nyílt a harc. Wenger saját elmondása szerint többször is visszanézte a Bayern München elleni visszavágót, a Lincoln ellen alkalmazott taktikából pedig arra lehet következtetni, hogy ő is a három belső középpályás alkalmazásában látja a feltámadás lehetőségét. Most már csak abban kell bíznunk, hogy megfelelően keveri majd a kártyákat.

Utolsó, de vajon meddig? (Arsenal – Bayern München)

A sikertelen liverpooli missziót követően a ma esti folytatásban egy olyan mérkőzés következik, amely jelen állapotunkban egy hatalmas púp a hátunk közepén. Lehetne tolni #believe alatt, hogy Carlo bukott már el jelentős előnyről oda-visszavágós BL párharcot (2004, AC Milan-Deportivo La Coruna), vagy hogy egyszer már nekünk is majdnem összejött a comeback, 2011-ben szintén a Milan ellen, amikor legalább annyira vertek minket szarrá az első meccsen, mint legutóbb Münchenben, de legyünk őszinték: ezzel az önámítással csak magunkat csapnánk be.  A tegnapi sajtótájékoztatón, Ancelotti még az egyetlen minimális kapaszkodónkat is letörte a bejelentésével, hogy a korábbi sérült/nem sérült ködben szurkálás ellenére 100%, hogy Neuer fog védeni, nem pedig Ulreich. (Aki a csoportkör rosztovi meccsén claudio bravoi hatékonysággal védett mellékesen 3 gólt beszopva. Persze igazságtalan lenne kizárólag rajta elverni a port, Guardiola fekete zsákban hátrahagyott szemetének egy része (Bernat) pályán volt, valamint a portugál wondershitkid, kinézetre a sportszeletes csávót imitáló Renato Sanches is megmutatta, hogy mitől döglik a flop igazolás.)

Sajnos a pozitív csalódás egérlyuka mellett, barlangbejárat méretű lehetőség nyílik újabb negatív rekordok döntésére, ami csak a csapaton és Wengeren áll, hogy élnek-e vele. A Bajnokok Ligája oda-visszavágós rendszerében még sosem kaptunk többet 6 gólnál 2 mecsen (2010 vs Barcelona), de a gólkülönbség sem haladta meg a jelen pillanatban is fennálló 4-et (2016 vs Barcelona). Masszív kihívás lesz egyiket sem megdönteni, mivel a Liverpool ellen láthattuk, nem történt csoda a 2 hetes kényszerpihenő alatt, bár Papa érezhetett valamit, még a hétvégi meccs előtt elmondta, hogy a mostanihoz hasonló, szezon közbeni hosszabb kihagyások után fokozottan észnél kell lenni a mérkőzések első 15-20 perces szakaszában, nehezebb mentálisan felpörögni, ami a szervezettség rovására mehet. Rá is ment, de legalább ebben még konzisztensek vagyunk, 3 naponta is zokszó nélkül “tolódunk el” megfejelve egyéni balfaszságokkal. Mindenesetre Wenger az esti meccs elé kiadta az ukázt: szeretné látni, hogy a csapata készen áll a küzdelemre és visszaszerzi a becsületét. (Sok újat már ő sem tud elmondani a közhelypuffogtatás mellett…)  Azzal pedig nem is okozott nagy meglepetést, hogy Özil még ma este sem fog játszani, várjuk az #évmeccsén a Lincoln elleni mesterhármast, mivel szegény ember vízzel főz, jobb híján majd azt nézegetjük az uborkaszezonban a Ludogorets mesterhármasa mellett.

Ami a fostenger szintjét illeti, még nem kezdett el apadni, a Sanchez hisztéria után, újfent már olyan hírek röpködnek, hogy Wenger már közölte a játékosokkal, ez az utolsó szezonja a csapatnál. Bármennyi igazság is legyen a történetekben, továbbra is lehetetlen kiolvasni az igazságot a pókerarc mögül. (Mertesackernek viszont még van mit fejleszteni a skilljén.)

Nem utolsó sorban, a héten sikerült az ilyenkor szokásos rutinkörök közül letudni a “Spursnek idén már muszáj az Arsenal előtt végeznie”-t is. Bátrabbak odáig merészkedtek, hogy még a 6.helyet is kicsavarjuk a MU karmai közül. Kb. 10 éve ez a duma megy, hogy az adott szezonban az Arsenal kiesik a top4-ből, meglátjuk idén mi sül ki belőle, a mutatott játékunk mellett a sorsolásunk is igen erős érv, hogy végre valahára örülhetnek, hogy sikerült beletrafálniuk.

Az angol média mellett este a magyar is rárúghat egyet a földön vergődő Arsenalra, ugyanis a mérkőzést 20:00-tól a Sport1 fogja közvetíteni, akiknek igen rapszodikus a viszonyuk az angol futballal, lásd FA kupa ismétlések közvetítések, de legalább Kassai-Tóth Csabát megússzuk. Felvezető műsor megtekintése mellett még az is hasznosabb tevékenység, ha megpróbálod megnyalni a könyöködet.

22:45 körül pedig meglátjuk, mit sikerült kihozni a kármentő akcióból, határozatlan időre tényleg ez lesz az utolsó BL meccsünk, szóval jól el kell raktározni…

Time to deliver (Liverpool – Arsenal)

Vége a két hetes mini-kényszerszünetnek, fél 7-től kiderül látunk-e csodát, vagy tovább dagasztjuk az apátiát és nihilt. Szerencsés esetben néhány kérdőjel is kiegyenesedhet az alábbiak közül:

Lesz-e valami látszatja a sajtóban pofázásnak? 

A héten Ramsey volt a zászlóvivő, aki elmondta, hogy Wenger indokolatlanul sok kritikát kap, inkább a játékosokon kellene elverni a port, akik kulcspillanatokban cserbenhagyják. Önkritikából jeles, hogy pont az egyik fő alulteljesítő mondja ezt ki. (Persze nem az ő hibája, hogy Wenger a posztján kívül játszatja és úgy próbálta a kezdőbe erőltetni, mint óvodás gyerek a csillagot a négyzet helyére, a formakereső játékban. Az viszont már beszédes, hogy Áron legutolsó meccse után (Watford elleni zakó) még Troy Deeney is beleszállt, vagyis inkább megköszönte a walesi attitűdjét, az egyedi blokk kísérlete nyomán, ami az első gólt eredményezte.)

Marad-e az eddigi gálakezdő, vagy Wenger esetleg váratlant húz?

Cech-Bellerin,Mustafi,Koscielny,Monreal-Xhaka,Coquelin-Iwobi,Özil,Walcott-Alexis, apróbb eltérésekkel, de ez a csapat utoljára a Chelsea elleni hazai győzelem alkalmával volt igazán meggyőző, talán nem ártana egy kicsit megvariálni, főleg a támadószekciót, természetesen Alexis kivételével. Özil körül egész héten ment a kavarás, hogy a betegsége miatt vajon játszhat-e a mai napon (szerk.: influenza miatt kihagyja a meccset), de egészségtől függetlenül, ha mélyen vissza kell lépkednie a támadóharmadból labdákért, kb. ki is van véve a játékból. (Xhaka-tól ma nagyon kellene egy jó teljesítmény.)  A kontrajátékot pedig éppen vele is játszhatnák, de amennyiben Welbeck alkalmas a 90 percre, sokkal komolyabb veszélyt jelentene egy Welbeck-Alexis-Lucas trió, ahogy a Soton B ellen is láthattuk. (Megkockáztatom Alexis is szállítaná az akkori Walcott-féle teljesítményt.) És ha már Walcott, az ő helyzete okozhat fejtörést az Öregnek. Olykor az egész meccsen jó ha 10x labdához ér, viszont legalább 1 gólt szerez, ami egy erős érv, hogy a kezdőben maradjon. Pedig százszor hamarabb berakhatná Lucast, játék IQ-ban magasan veri TO-t és különben sincs semmi deficit a képességeiben az angolhoz képest.  Iwobin pedig az utolsó pár meccsen ismét az a szürkeség, fásultság volt érezhető, ami már az ősz folyamán is beszippantotta.

Sikerül-e valahogy kezelni az intenzív letámadást?

Ettől lehet a leginkább fosni, mivel a Watford és a Preston North End is felsimerve a hiányosságainkat, hasonló játékkal terrorizálta a hátsó alakzatunkat. (Nyilván minden csapat szenved valamilyen szinten a letámadás ellen, de azért abban meg lehet egyezni, hogy más amit a Liverpool és a Preston előad pressing címszó alatt.)

A 90. perc után melyik végén leszünk a férfi nemiszervnek?

Egy kezünkön már megszámolni sem tudjuk, hány alkalommal buktunk el pontot, pontokat az elmúlt években a Liverpool ellen hosszabbításban. Idén a bajnokságban mi vezetjük a faszmák #mentallystrong táblázatot, 8 hosszabbításban szerzett találattal, tornázzuk fel 9-re. Agyfasz kapnék, ha valamelyik fogalmatlan liverpooli felhúzná Skrtel vagy épp Joe Allen korábbi köntösét.

Nem lesz egyszerű feladat, mivel a top6 mini-tabelláján, elég szerény pozíciót foglalunk el (mi vagyunk a legszarabbak), míg a Liverpool a rangadók királyának is nevezhető, nekik egy Sunderland-Hull-Swansea trió az igazán nagy kihívás. Abba kissé naivan kapaszkodhatunk, hogy Wengernek az Anfielden megy a legjobban, ami a rangadókat illeti (érstd.: főleg a Chelsea és Man.City kicombosodása óta), fontos lenne a győzelem, a már sokszor átrágott sűrű élmezőny miatt. Döntetlennel mi lennénk kicsit előrébb, vagy mondjuk úgy, mi járnánk kevésbé szarabbul, mivel a sorsunk a saját kezünkben van, még játszunk a két manchesterivel, valamint a Spurs-szel. A Liverpool pedig jobbára már csak a top6-on kívüli csapatokkal találkozik, így egy mai vereség után imádkozhatna, hogy minél több X szülessen ezeken a top6-os derbiken.

1999/2000-es szezonban kaptunk ki utoljára oda-vissza a Liverpooltól a bajnokságban, nem ma kéne megszakítani ezt a sorozatot és Wenger nyakába borítani egy újabb vödörnyi ürüléket… Vissza kell vágni a 3-4es lángosért, bár egy nyitófordulóhoz hasonló gyógyegér védelem ma is összeállhat, ha valaki ki talál dőlni a sorból. Láthattuk Gabriel micsoda instant impact volt a Bayern ellen Kos lejövetele után.

A nem túl biztató előjelek ellenére én mégis optimista vagyok, 3:2-re mi nyerünk, twitteren pedig trendi lesz a #KloppOut, ami szvsz igen nagy faszság, hisz tudjuk, nincs sok elérhető upgrade a piacon.