Bejegyzés

Közellenségek (?)

A futballszurkoló, mint archetípus többek között olyan, hogy képtelen meglenni anélkül, hogy ne találna magának házon belül egy ún. ellenséget, akin keresztül levezetheti a feszültséget. Az Arsenal drukkereknek itt van ugye kapásból Arséne Wenger, kinek esetében rendszerint pont csak egy hajszál (meg néhány gól) választja el egymástól azt, hogy akkor most knows vagy nem knows. Akik nincsenek ebben a helyzetben, vagy esetünkben megrögzötten ragaszkodnak az A vagy a B verzióhoz, azok általában kiválasztják maguknak az adott szezonban legrosszabb formában teljesítő játékost, aminek sok esetben az az eredménye, hogy végül teljesen mindegy lesz, hogy az adott focista éppen hogyan teljesít, ő már el van könyvelve egy nem kívánatos elemnek a fejekben.

Namármost mióta sikerült még Arsenal mértékkel is viszonylag rövid idő alatt megszabadulni a sportág történetének egyik leginkább holdkóros narkósra hajazó játékosától, aki a Gervinho névre hallgat (ha hallgat), és a címet utcahosszal hódította el a Denílson – Jeffers párostól, azóta a közellenségek címszó alatt vissza-visszatérően rendszerint két játékos neve merül fel az Arsenalnál: Aaron Ramsey és Theo Walcott ez a két jómadár. Az operációt kezdjük az utóbbival.

Walcott_1644843a

“Futkározzál, futkározzál, majd csak találkozol a labdával, aztán ha nem esel keresztül rajta, akkor gól.” – a mostani nyilatkozatok alapján így képzelek el egy edzésen történő beszélgetést Wenger és Theo között.

Legutóbb éppen a mezének jogos tulajdonosa, Thierry Henry mondta el a témáról a véleményét, miszerint Walcottnak azért sikerült 10 év alatt mindössze egy szakállt hozzáadni a játékához, mert a jelek szerint senki nincs az edzőközpontban, aki megmondaná a játékosnak, hogy melyik pozícióban kellene játszania, hol tudna a legtöbbet fejlődni. Külön poén a történetben, hogy már Henry is ebben a csodaszép komplexumban dolgozik, nem mellesleg Theo az utolsó játékos a jelenlegi keretben, aki még együtt edzhetett a Királlyal, ráadásként szinte az egész pályafutását azzal töltötte, hogy Henry-val hasonlították össze, mint játékost.

Walcott történetét érdemes összevetni Rosicky esetével, hiszen mindketten 10 évvel ezelőtt érkeztek az Arsenalhoz, és mindketten az orvosi szobában töltötték az itteni karrierjük jelentős részét (ennek ellenére mindketten lőttek emlékezetes gólokat a Sp?rs-nek). Tomás az első két szezonjában 40 alkalommal kezdett és 13 gólt szerzett, aztán a következő idény egészét a lábadozóban töltötte, és mikor visszatért, már nem volt ugyanaz a játékos. Theo a legeredményesebb szezonját a 2012/13-as alkalmával futotta, mikor is 21 gólt szerzett, aztán jött az első térdsérülése, majd centire pontosan ugyanaz történt vele, mint Rosickyvel.

26 évesen és két térdműtét után, kihagyva gyakorlatilag 2 teljes évet az aktív játékból, Walcott tavaly visszatért, és 42 meccset játszott az Arsenalban, 22 alkalommal kezdőként és 9 gólt szerzett. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy már a sebessége is megkopott egy kicsit, rengeteg mérkőzésen látszódott teljesen zavarodottnak, többször csinált olyan idiótaságokat, mint hogy megpróbálja átcselezni magát a komplett ellenfélen, sőt, baromi sok olyan meccset tudnánk mondani, ahol az égvilágon semmit nem csinált, és már ott tartottunk, hogy a csapatbuszon is feleslegesen foglalja a helyet.

Nehéz megmondani, hogy Walcott játéka hova fejlődhet még, ennyi idősen már nem sok ideje maradt arra, hogy változtasson a játékán, és semmiképpen nem lesz belőle egy védekező típusú játékos, mert Theo akkor szárnyal, amikor kontrajátékot tolunk, és van elég terület előtte a szabad mozgásra. Nem véletlen, hogy az egyik legjobb meccsét tavaly a Leicester elleni 5-2 alkalmával játszotta, mikor is egy tipikus Walcott góllal nyitotta meg a meccset a részünkről: Cazorla betette a labdát két védő mögé, Theo átvette a balosára, majd ellőtte keresztbe a kapus előtt a hosszúba – nem volt egy emlékezetes találat, mivel a 85 góljából 79-et eképpen lőtt be nálunk. Volt még egy MOTM performansza a Manchester City elleni 2-1 alkalmával, amikor pont nem így talált a hálóba – aztán Sánchez visszatérésével rögtön padra is került, más kérdés, hogy sajnos a chileivel sem lettünk túlságosan kisegítve.

Mindenképp önmagát adja a kérdés ezek után, hogy eladjuk-e vagy sem?

Az első válasz erre természetesen a nem, mivel Walcott azért még mindig képes lehet hozzátenni az Arsenal játékához akkor, amikor sebességre, mozgásra van szükségünk, az elmúlt szezon vége felé is leginkább a 75. perc után láttuk meg őt a pályán csereként, mert tud még kellemetlen perceket okozni a védőknek (csak most nem nagyon sikerült). Az most tökmindegy, hogy mennyit keres, 100 millió fontot raktunk a 2015/16-os szezonban a trezorba a tévés közvetítéseknek köszönhetően, ez jövőre felkúszhat egészen 160 millióig, szóval ha úgy döntenek az Arsenalnál, hogy van évi 8 millió font Theo fizetésére, akkor van és kész. Ráadásul angol, ez neki hazai pálya, és nem látni azt, hogy bomlasztaná az öltözőt a viselkedésével.

Mindezek mellett ő már soha nem lesz az a csatár, akire az Arsenalnak szüksége van, és ebben azért elvitathatatlan felelőssége van Arséne Wengernek, mert olyan nincs, hogy a világ egyik legjobb edzője, akinek fejlesztésre adnak át katalán tiniket, hogy aztán visszavásárolják őket, szóval hogy ez az ember 10 éve nem tudja belőni a játékosát egy adott pozícióra, hogy a megfelelő ütemben fejlődjön. Maximum még egy jó szezon lehet Walcottban, talán még kijuthat a 2018-as orosz világbajnokságra, aztán kinéz neki egy West Ham vagy egy Southampton. Megállapíthatjuk tehát, hogy Theo akkor lesz eladva, amikor ő kéri ezt Wengertől.

aaron-ramsey-wales_3477060

Lányi Lala forog a sírjában, pedig még velünk van a fácán, de ezen lendüljünk is gyorsan tovább, mert Aaron Ramsey esete sok szempontból nagyon más, mint Walcotté.

Kezdve onnan, hogy ő aztán tényleg egy horror sérülésből épült fel, amiért mindenképpen megérdemli a példakép titulust. Abban, hogy a visszatérése után elég gyakran fojtottuk volna meg egy mokkáskanálnyi hallében, nagy szerepe volt annak, hogy Wenger – későbbi elmondása szerint – simán volt akkora troll, hogy szívfájdalom nélkül játszatta éles meccseken a szélen pusztán azért, hogy Ramsey tökéletesítse az akkor még semmiképpen nem kiforrt technikáját – de hát ez a knows része, amivel mi boldogan együtt élünk, és kívánjuk napról napra jobban, hiszen a 4. még így is megvolt és van.

Mindez többek között arra volt jó, hogy Özillel és Olivérrel kiegészülve mi fél szezonon keresztül csapkodhattuk a brét a hűtőajtóhoz örömünkben, mikor legutoljára sikerült huzamosabb időre a táblázat elejét kibérelni magunknak – aztán jött Áron decemberi sérülése, és lesütött szemekkel eltehettük a mazsolává fonnyadt tartozékot a tüllszoknya mögé arra szezonra is (persze májusban még kardoztunk egy felemelőt az Ankertben). Ramsey továbbra is megsérül minden szezonban jó pár hónapra, ami után igencsak nehezen nyeri vissza a formáját, de ez még a kisebbik baj Arzenáliában, ezt már megszoktuk, nem éppen lóg ki a sorból ezzel – noha az is igaz, hogy oly’ sokszor ő pont emiatt van kipécézve a közellenség megtisztelő szerepére.

Ami a Ramsey-kérdést kiemeli most a zárójelből, az Granit Xhaka érkezése a klubhoz, mert ezzel kapcsolatban még a nálam a futballhoz 789x jobban értő Peet is mindössze csak annyit mert írni a posztjában, hogy “Ramsey élete legjobb szezonját Arteta mellett játszotta, úgyhogy van remény, hogy újra visszatalál a helyes útra. Ez így ebben a formában az egy tál babos lófasz klasszikus esete számomra, de tudod, hogy szeretlek és kívánlak, ergo nem bántásból írom (bár erről meg én tudom, hogy szereted és kívánod).

aaron-ramsey

Jelen pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy cirka 3 ember választja el az aktív kezdő állapottól Ramseyt, ők pedig Coquelin, Cazorla és Elneny, Wilshere fitnesz kérdőjel. Ami semmiképpen nem jó egy olyan játékos esetében, aki jóval többre van predesztinálva képességei alapján, mint hogy a padon töltse a következő szezon nagy részét. Vélhetően már ő is érzi ezt, nem véletlenül nyilatkozik mostanában olyan firnyákosan-furmányosan arról, hogy szívesen játszana a La Ligában, ha úgy adódik, és Barca stílusa feküdne neki – mondta ezt először Hleb, aztán Song, aztán Fabregas.

Azt mindannyian tudjuk évek óta, hogy Wenger a legtöbb esetben csak akkor igazol játékost, ha sikerül megtalálnia az elérhető minőséget a piacon ahhoz, hogy előrébb lépjen a csapat, tehát mindenképpen a kezdőbe igazol (vagy az ifibe), így kimondhatjuk, hogy Xhaka semmiképpen sem fog padozni, főleg nem 30 millió fontért, bár azért azt a bizonyos PL terhelést majd neki is meg kell még szoknia. Így aztán adódik a kérdés, hogy ki lehet a svájci elsőszámú partnere a jövőben hosszútávon?

Santi Cazorla

Technikai tudása és a teherbírása alapján ő az egyértelmű választás, ráadásul most kellően kipihent lesz, mivel a spanyol Eb keretből kimaradt, és az előző szezon háromnegyedét is kihagyta szerencsére, és ez csak egy bajnoki címbe került a csapatának.

Mohamed Elneny

A jó Mohamed nem szarozott, és igencsak gyorsan és kifejezetten jól adoptálta magát az angol bajnokságba, ráadásul a munkabírása valami egészen elképesztő. Nem utolsó sorban beleszerettem örökre, és szerintem Wenger is, meg te is.

Francis Coquelin

Ahogy Peet is írta, a cudarabb idegenbeli rangadókon felállhat így a 2016/17-es változata a Vieira – Gilberto Silva párosnak, aminek puszta megemlítésétől is úgy csapódhat a tangánk a földbe, hogy Kínában jön fel.

Jack Wilshere

Fitnesz, fitnesz, kérdőjel, kérdőjel.

És csak ő utánuk érkezhetünk el a választásban Ramseyhez, aki ugyan lehet, hogy élete legjobb szezonját a Xhakáéhoz hasonló kvalitású Arteta mellett játszotta, de személy szerint én ezzel nem teljes mértékben értek egyet. Ahogyan észrevettem, Ramsey lassítja a játékot akkor, amikor mélyen helyezkedik a pályán, ráadásul a passzai sem olyan százalékban pontosak, mint Cazorlának, Elnenynek, Coquelinnek és Wilshere-nek, pluszban még arra is hajlamos, hogy egyedül hagyja a társát. A témában Martin Keown odáig ment egy rövid nyilatkozat erejéig, hogy Aaron támadóösztönei kinyírják az Arsenal szezonját, tette mindezt idén márciusban. Nem arról van szó, hogy adott esetben nem tud ebben a szerepkörben is maradandót alkotni, hiszen láthattuk Arteta mellett, a kérdés inkább az, hogy szükséges-e Ramseynek bármit is alkotnia ott?

Arsenal's Aaron Ramsey

Aaron Ramsey a legjobbját a támadóharmadban tudja nyújtani, láthatóan ott is érzi jól magát, nem utolsó sorban ha gólok szerzéséről van szó, akkor befejezésben legjobb középpályás játékosunk, ezt remekül megcsillogtatta a 2013/14-es szezonban. A walesi válogatottban a kvalifikációk során (és minden bizonnyal az Eb-n is) közvetlenül Bale mögött játszott, Coleman pontosan tudja, hogy Ramsey kvalitásait (a többi átlagosnak mondható játékosának hathatós segítségével) ebben a pozícióban tudja a leginkább kamatoztatni. Az Arsenal esetében ebben a szerepkörben a világ legjobb 10-ese játszik, bizonyos Mesut Özil, és ha véletlenül leírnám azt a mondatot, hogy akkor Özilt tegyük ki a szélre, máris nyúlsz a pajszerért, hogy letold a torkodon, majd kihúzd a bal szemeden keresztül, hogy aztán félig vakon szétverd vele a lakást és a szomszédot is.

Szóóóóóval, mi legyen, kiflit ki vegyen? Érdemes-e Ramseyt eltékozolni a padon, milyen hatással lesz ez rá a jövőben? Tegyük fel a kérdést randábban: szükség van-e még Aaron Ramseyre a jelenlegi Arsenalban? Mi lehet még Áron valódi funkciója ebben a csapatban?

Igen, ezt a posztot nagyjából a harmadik bekezdésénél befejezhettük volna azzal, hogy mindkét játékos esetében elmondható, hogy Wenger lieblingjéről van szó, tehát nem valószínű, hogy megválunk tőlük, node kérem: az, hogy mit gondol Wenger és mit gondol a szurkoló 20 éve táptalaja egy remek csicsergésnek, így aztán továbbra is meleg szeretettel várnak a kommentszekcióink.

Szeretném visszakapni az Apocalypticát

Távolról indítok, de ígérem, elérek a címhez is.

Az az igazság, hogy bár hiába rendelkezik az öltözőnk a legnagyobb átlagos brémérettel, sajnos besült a brit mag. Talán nem is volt két éve, amikor igazán fényesnek láttuk a jövőt (akkor is), és ez elsősorban a brit magnak volt köszönhető: Ramsey kiváló formában játszotta végig a szezont, Chambers, Ox, Wilshere megcsillogtatta, hogy mire lehetnek hivatottak, és még Walcott és Gibbs is megmutatta, hogy azért nem véletlenül választották ezt a karriert. Fiatalok, szépek és britek, akik tudják, hogy mit jelent egy esős délután a Britanniában, akik tudják mit jelent kifutni a Wembley gyepére egy kupadöntőre, hiszen valószínűleg egész életükben arra vártak.

Az angol válogatott 10 meccs/10 győzelem mutatóval jutott ki az EB-re, és most igazán nagy esélyük van, hogy ne hozzanak teljes szégyent hazájukra. Fájó pont, hogy az Arsenal játékosai közül mindössze Wilshere lesz ott Franciaországban (no meg persze a walesi válogatottal Ramsey, ahol ő az egyetlen focizni tudó ember, meg még valami tenyésztett cirkuszi majom is), de az ő jelöléséért is a szövetségi kapitány fejét követelik. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor az idei teljesítmény alapján egyedül Welbeck érdemelne behívót, aki ugye a jövő évi új igazolásunk lesz, most azon kívül, hogyha egy Wilshere egészséges, akkor igazán nagy luxus lenne otthon hagyni.

Még fájóbb az angolok EB keretét elnézve, hogy igazán fiatal… A PL-ben az elmúlt években megjelent vagy éppenséggel kinőtte magát Sturridge, Sterling, Alli, Stones, Barkley, Kane, Drinkwater, Dier, Rose, Clyne, de nyugodtan meg lehet említeni már Rashfordot is. A méltán híres Arsenal akadémiáról az elmúlt pár évben egyedül Iwobi került idén az első csapat közelébe, de én kissé tartok attól, hogy Gnabry vagy Zelalem sorsára jut, bár egy jó kölcsön jót tehet neki, míg a fiatal britek közül mindössze Welbeck tudott úgy igazán hozzátenni valamit ebben az évben.

british core

Miért is sírok egy erős brit mag iránt? Igazából azért, mert a saját prekoncepcióim szerint ők tudnák elhozni azt, ami ennek az Arsenalnak a leginkább hiányzik, és az nem más, mint a vezéregyéniség. Walcott valamikor elpöttyintette, hogy amikor nem ment a téli-tavaszi időszakban, akkor összehívta a válságstábot a vének tanácsa, Cech, Rosicky, Arteta, Mertesacker. Ezekből igazából már csak Cech játszik meghatározó szerepet a kezdőcsapatban (Rosickytól és Artetától már el is köszöntünk), Mertesacker is ki-be járt a kezdőből. Nem akarom lekicsinyíteni ezen játékosok öltözőbeli szerepét, de a pályáról igenis hiányzik a vezéregyéniség. Itt most nem arra akarok kitérni, hogy Özil mennyire szarik bele az egészbe, mert ez úgy hülyeség ahogy van, de a pályáról tényleg hiányzik néhány címzetes köcsög, a szó jó értelmében. Pár hete egyedül maradtam azzal a véleményemmel, hogy az Atletico játékától a hányinger kerülget, de azt elismerem, hogy egy egészséges mértékben igenis hiányzik az a stílus a mi játékunkból.

Igazából nincs utálható játékosunk, csak kinevethető, ami sokkal rosszabb. Flamini és Coquelin pont ezt próbálta pótolni a pálya közepén, Gabriel meg inkább hülyén agresszív, mint hasznosan. Koscielny és Monreal bár kemény, de azért olyan igazi úriemberek módján. Elneny (akkor is így fogom írni) és Xhaka leigazolása is abba az irányba hat, hogy ideje kicsapni, amink van. Egy igazi vezéregyéniség a pályán ki tudja hozni a többiekből a legjobbat, elég ha csak annyit mondok, hogy Vieira. Azt hiszem Carragher mondta még azt – a sok hülyesége között – hogy az Arsenal ellen volt a legnehezebb játszani, mert egyszerűen fizikálisan nem lehetett felvenni velük a versenyt. Igen, arról az Arsenalról beszélünk, amelyik veretlenül lett bajnok, ami Anglia, de talán egész Európa legszebb fociját játszotta. El tudtuk volna képzelni annál a csapatnál, hogy Charlie Adam ezután a megmozdulása után élve elhagyhatta volna a pályát? Szerintem ott helyben megásatták volna vele a sírját.

adam-sanchez_3130685b

A 90-es években, és még a 2000-es évek elején ott volt egy Tony Adams, Martin Keown, Lee Dixon, Sol Campbell, Ray Parlour vagy éppenséggel David Seaman, miközben Vieira és Roy Keane összecsapásaitól még Ferguson whiskeys üvegei is összetörtek a bárszekrényben az Old Traffordon. De hát ugye ki ne emlékezne például arra a szép jelenetre, amikor Keown egy paprikás meccs végén próbálta van Nistelrooyból kiűzni az ördögöt? Azt a meccset végül a brit sajtó elnevezte a Battle of Old Traffordnak.

Ez a fajta szolidaritás és tűz most nincs meg annyira a játékosokban. Akarnak-akarnak, de amolyan lesz, ami lesz alapon, míg elég kevés játékoson érzed, hogy igazán kész lenne meghalni ezért a klubért. Itt pedig vissza is kanyarodunk arra, hogy szükség van egy megbízható brit magra, amely sokkal könnyebben tud azonosulni a klubbal és a szurkolók is velük. Welbeck pont ezt a tüzet, ezt az akarást hozta el minden pályára lépésével, és ezért vált gyorsan a szurkolók egyik nagy kedvencévé. No meg segített a tehenesek ellen lőtt néhány idegenbeli gól, illetve az a fejes a Leicester ellen, ami az utolsó fordulóig ennek a szezonnak a katarzis pontja volt. De említhetném Walcott régebbi szárnyalását, illetve, amikor beállt eredményjelzőnek a csirkék ellen. A népnek pont ez kell, és hát ennek a legnagyobb mestere talán Wilshere, akinek nem a részeg éneklése a legnagyobb erénye, hanem ahogy pl. kész lett volna megverekedni az egész csirkefarmmal, amikor Adebayor beleszállt Cazorlába, de ki ne emlékezne arra, amikor igazából leszarta a híres Barca DNS-t és a tiki-takát, és úgy döntött, hogy ő bizony leveszi a Barcelona középpályáját a pályáról. Tette mindezt 19 évesen.

article-2235101-1615F1E4000005DC-672_634x408

Végül pedig térjünk át a címre is. Klopp egyszer azt mondta, hogy míg Wenger Arsenalja a klasszikus zene, az ő Borussia Dortmundja inkább a heavy metal. Wenger igenis megmutatta már, hogy a klasszikus zene és a metal nagyon jól elfér egymás mellett, ahogy a méltán népszerű finn Apocalyptica is. Ideje tehát, hogy fogjuk a szimfónia zenekarba való hangszereinket, és néha lejátsszunk egy-egy metálszámot is. A karmester lehet külföldi, de a talp alá valót, a ritmust elsősorban egy erős brit mag adhatná meg ennek a csapatnak.

Aranyat ér ez a Gránit

Sokan úgy gondolják, hogy Wenger elpazarolta Mikel Arteta képességeit azzal, hogy sokkal hátrébb játszatta, mint David Moyes az Evertonban. Ennél nagyobb baromságot el sem tudok képzelni. Wenger egy dologban hibázott Artetával kapcsolatban, mégpedig azzal, hogy nem igazolta le pár évvel korábban. Arteta sokkal jobb játékossá vált azáltal, hogy egy olyan szerepkört kapott, amelyben egyaránt tudta hasznosítani a parádés technikáját, a munkabírását, és a játékintelligenciáját. Wenger kiválóan felismerte, hogy a modern futballban az olyan védekező középpályásoké a főszerep, akik a labdát nem csak megszerezni tudják, de egyben el is tudják indítani a támadásokat.

Minden tiszteletem Francis Coqueliné, akit valószínűleg minden Ágyús boldogan cuppantana a megalkuvást nem tűrő mentalitásáért, na meg azért, mert jobb napján simán fel tudunk írni egy tucat labdaszerzést a neve mellé. Viszont azért érezzük, hogy nem ő a legkomplettebb középpályás a világon. Minden technikai elemben hozza a minimumot, és néha még villan is egy szépet, de ez egy szezonra levetítve kevés – pont azért alkottak tökéletes párost Cazorlával, mert remekül tudtak alájátszani egymás erényeinek. Így amíg Coquelin darált, addig az imádni való spanyol foglalkozhatott a játék szervezésével, aztán ennek a párosnak a felbomlására gyönyörűen rá is ment a szezonunk. Máig verítékben pancsikolva ébredek, ahányszor eszembe jut a Flamini-Ramsey középpályás duó, akik közül Ramsey nem feltétlenül a játék szervezésében tud jeleskedni – és erősen igényel magának egy kompetens partnert – míg a francúz kungfu király mára már a futballnak csak igen kevés elemében képes elfogadható szintet hozni.

Arsenal-v-Reading-FA-Cup-Semi-Final

Egy komoly célokért hajtó klubnál nem feltétlenül előnyös, ha egy ember munkáját kettőnek kell elvégeznie, márpedig a Coq-Santi párosnál pontosan ez a helyzet. Egyszerűen nem sikerült meglelni időben Arteta egyértelmű utódját, ami legfőképpen azért óriási szopás, mert a kapitány az utóbbi két évben maximum az öltözőben tudta hatékonyan támogatni a csapatot. Valószínűleg feltűnt, hogy eddig egy büdös szó sem esett Granit Xhakáról, de már könnyen ki lehet találni, hogy mire akarok kilyukadni.

Ha két szóval kellene jellemezni a svájcit, akkor annyit mondanék rá, hogy ő a tökéletes megoldás. Még egy klasszis csatárnál is jobban hiányzott az Arsenalból egy olyan játékos, aki egyszerre képes felszántani a pályát, és egy 30 méteres indítással felpörgetni a támadásokat. Xhaka pont egy ilyen játékos – Wenger már a télen egy valóban labdabiztos, és védekezésben is kompetens játékost igazolt Elneny személyében, de Xhaka már sokkal egyértelműbb előrelépést jelent a csapatnak.

Xhaka előreláthatóan a legmélyebben helyezkedő középpályás lesz az Arsenal játékrendszerében, és megvan az az előnye, hogy látszólag bárkivel remek párost alkothat majd. Mivel a labdaszerzés sem büdös neki, így Cazorlával remekül kiegészíthetik egymást, az ellenfél meg csak nyomozhatja majd a labdát a középpályán. Elneny szintén zenész, de Wilshere is szépen elmuzsikálhat majd a svájci mellett. Ramsey élete legjobb szezonját Arteta mellett játszotta, úgyhogy van remény, hogy újra visszatalál a helyes útra. A neccesebb idegenbeli rangadókon pedig Coquelinnel felállhat a fal a középpályán, a hosszú indítások után meg mehet a kontra.

Végül néhány statisztikai adat, ami alapján nagyjából belőhetjük, hogy mire is számítsunk:

A Bundesliga idei szezonjában csak Xabi Alonso passzolt átlagban többet meccsenként, mint Xhaka (90.1 – 82.7). Emellett 83.3 százalékban valósítja meg sikerrel a cseleit, ami különösen akkor jöhet jól, ha az ellenfél magasan próbál majd labdát szerezni, és nyomás alá helyezi majd a középpályánkat. Ráadásul Xhaka a legpontosabb játékos volt Németországban liga szinten, ha hosszú labdákról volt szó, 7.4 sikeres átadással átlagban.

Nem véletlen, hogy közel egy éve kezdődtek meg az egyeztetések az Arsenal és a játékos között. Wengernek nagyon komoly tervei vannak, és erős rá a gyanúm, hogy az egyik, ha nem a legfontosabb játékosa lesz a csapatnak Granit Xhaka az elkövetkező években.