Bejegyzés

Egy kis nyugalom (Arsenal – Bournemouth 3-0)

Aligha akad olyan akinek nem volt tele a töke mindennel az utóbbi pár hétben mindennel ami csak egy kicsit is kapcsolódik az Arsenalhoz. A Stoke elleni vereség után a Liverpool elleni bekapott négyes mellett a közhangulatnak az átigazolási időszak utolsó napjait jellemző káosz sem tett éppen jót, ráadásul a válogatott szünet miatt jó két hétig ott lehetett mindenkiben a tehetetlenség és a csalódottság érzése, úgyhogy épp ideje volt már, hogy újra elkezdődjön az igazi futball, és valamelyest tovább tudjunk lépni. Na és láss csodát, mintha csak a házi orvos írta volna fel, úgy jött a kényelmes 3 gólos győzelem a Bournemouth ellen. 

A két hetes szünetben mindenkinek volt ideje agyalni, így sokan már azt pedzgetették, hogy Wenger felhagy az előző szezon végén nagy sikert arató három védős rendszerrel, és ezeknek a feltevéseknek bőven megvolt az alapja. Eddig még nem játszottunk olyan meccset a szezon során amikor a mérkőzésen egy bizonyos pontján Wenger ne döntött volna úgy, hogy átáll valamilyen 4 védős szisztémára. Ezzel szemben a Bournemouth ellen ismét 3 középhátvéddel álltunk ki, ráadásul Alexis Sanchez kivételével a papíron legerősebb tizenegyünk kezdte a mérkőzést, ráadásul mindenki a számára legmegfelelőbb poszton szerepelt. Nem is olyan nehéz ez, ugye?!

A Bournemouth szintén 3 belső védővel, de egy jóval defenzívebb 5-4-1-es hadrendben vágott neki a meccsnek, ráadásul értelmezhető támadást egészen addig nem tudtak vezetni, amíg az Arsenal már szinte teljesen le nem rendezte a meccset. Emellett a védekezésük sem állt épp biztos lábakon, az Arsenal főleg a széleken vezetett veszélyes támadásokat, ahova a Bournemouth részben tudatosan is próbálta terelni a hazai csapatot.

A Bournemouth középpályásai szűken helyezkednek, így Defoe-val együtt teljesen elzárják Granit Xhakát a csapattársaktól, az Arsenal pedig kénytelen a szabadon hagyott szélek irányában építkezni.

Köszönhetően a Bournemouth középpályás védekezésének, az Arsenal legerősebb passzkapcsolatai a középhátvédek, illetve a szélső középhátvédek és a szányvédők között alakultak ki. Granit Xhaka pedig látványosan kevés labdát kapott közvetlenül a védelemtől.

 

Az Arsenal azonban rendkívül jól használta ki a szélek adta a lehetőségeket, és a bal oldalon szinte mindig létszámfölényes helyzetet tudtak kialakítani a Bournemouth játékosaival szemben. Ebben Aaron Ramsey kulcsszereplő volt, hiszen az ő megfelelő helyezkedése kellett ahhoz, hogy a labda körül mindig előnybe kerüljenek az Ágyúsok.

Ramsey pozíciója egyrészt lehetőséget teremt a vonal melletti gyors labdajáratásra, aminek a végén Kolasinac gólt érő beadásig jut, másrészt lehetővé teszi, hogy Welbeck magasan helyekzedve lekösse a középhátvédet, és a beadás után Lacazette-el együtt megosszák a védelem figyelmét.

Az Arsenal általában jól teljesít azon csapatok ellen, amelyek a három védős játékrendszer valamely formáját alkalmazzák, mert ez remek lehetőséget kínál arra, hogy széleken bontsák meg az ellenfél védelmét. A Bournemouth ellen ráadásul az ellenfél letámadásainak semlegesítésére is a bal oldal túltöltését választotta Wenger csapata.

Az Arsenal többnyire a jobb oldalon adogatott a saját térfelén, a középpályáról hátra adott labda pedig elindítja a Bournemouth letámadását. Ezt pedig az Arsenal a másik oldal felszabadítására használta fel.

A labda egészen Cech kapusig kerül hátra, Arter és Defoe pedig zárja a passzsávokat a középhátvédek elől, de a labda már megy is a bal oldal irányába.

 

A hosszú labdával az Arsenal sikeresen átjátszotta a Bournemouth védelmi vonalát, ráadásul a labda körül 4 az 1 elleni helyzetet alakítanak ki, így drasztikusan növelve az esélyt arra, hogy a fejpárbaj után ők vezethessen támadást. Ez meg is történik, az akció végén pedig Kolasinac lövését kézzel blokkolja a Bournemouth védője.

Külön érdemes még kiemelni a két csatárt, Welbecket és a Lacazette-t is. Előbbit nyilván a két gólja is a gólpassza miatt, utóbbit pedig a remekbeszabott csavarása okán, ami a második találatot eredményezte. A két játékos ráadásul végig remekül kombinált a meccs folyamán, és egymás adottságait is jól egészítették ki. Lacazette egyébként sokkal jobban hasonlít Giroud-ra, mint azt várni lehetett. Honfitársához hasonlóan Lacazette is legtöbbször a labda irányába mozog keresve a kombinációs lehetőségeket, de természetesen sokkal lendületesebb játékos, aki képes kis területen is cselezni, ellenben Giroud fejjátéka nincs meg benne. Ennek is köszönhető, hogy Welbeck remek partner a számára, és érdekes lesz megnézni hogyan alakul majd a kapcsolata Alexis Sanchezzel.

Az Arsenal végül tehát kényelmes győzelmet aratott úgy is, hogy az utolsó 10 percet Coquelin sérülése miatt emberhátrányban kellett lejátszaniuk, és maga a játék is tartalmazott bíztató, sőt helyenként látványos elemeket. Ugyanakkor az eddig megszokott hibák továbbra is jelen voltak. Néha teljesen indokolatlanul sikerült kiüríteni a középpályát, és ezzel U alakú céltalan labdajáratást kialakítani, ami labdavesztés esetén is több veszélyt hordoz magában. A Bournemouth viszont ezúttal még csak nyomokban sem tartalmazott annyi minőséget, hogy ezt képesek lehettek volna kihasználni. A vasárnapi Chelsea elleni meccs ennél már jóval komolyabb kihívás lesz, és bár Wenger az utolsó két meccsen látványosan lenyomta Contét, nem lenne meglepő, ha az olasz mester pont emiatt elővenné a Tottenham ellen is látott 3-5-2-es szisztémát.

 

 

 

Naná, hogy Wenger a hibás! (Stoke City – Arsenal 1-0)

Szóval itt vagyunk újra. Pontosan a második meccsig kellett arra várni, hogy az eredmény kicsapja minden Arsenal szurkolónál a biztosítékot, pedig igazából nincs új a nap alatt. Ha belegondolunk az Arsenalnak szurkolni – na meg az Arsenal meccseiről írni – a világ egyik leghálásabb és leghálatlanabb feladata egyszerre. Unos untig ismertjük már az összes forgatókönyvet, a hibákat, igazából minket már nagyon nem lephet meg semmi. Őszintén, csodálkozott bárki azon, hogy nem pont a Stoke otthonából fogunk először csalódott távozni? És mégis ki a hibás ezért? Naná, hogy Wenger. Meg a bíró.

A probléma az Arsenallal már akkor látszódott, amikor hivatalosan is kihirdetésre kerültek a kezdőcsapatok. Wenger a védelemben ismét két olyan játékosra számított, akiknek eredendően nem ez az elsődleges posztja, ami még magyarázható lenne a kényszerűséggel, de ne feledjük, hogy miközben Monreal a háromfős védelem tengelyében szerepelt, addig Mertesacker a kispadon pislogott, míg Holding a keretbe sem került be. A probléma ezzel csak annyi, hogy amíg Monreal tökéletesen alkalmas arra, hogy a három középhátvéd közül a bal oldali játékos szerepkörét ellássa, a tengelyben teljesen más kvalitásokra van szükség. Itt jóval kevésbé kap szerepet az atlétikusság, de annál inkább fontos a helyezkedés és a játékszituációk olvasása. Ráadásul így, hogy Monreal középen szerepelt, a bal oldali védő posztját ismét az a Kolasinac látta el, akiről sokan azt feltételeztük, hogy tökéletes jelölt lesz a bal oldali szárnyvédő szerepkörére, Wengernek azonban érthetlen módon mintha teljesen más tervei lennének vele.

Amikor Wenger a mérkőzés után arról kérdezték, hogy miért Hector Bellerin játszott a bal szélen, a francia elárulta, hogy a meccsektől függően dönti el, hogy ő vagy Chamberlain játszik-e azon az oldalon. Ezek szerint Wengernél Kolasinac szinte számításba sem jön az eredeti posztján, és inkább játszat valakit, akinek ez a szerepkör egyáltalán nem áll jól. Oxlade-Chamberlain valóban sokkal hatékonyabb jobb oldali szárnyvédőként, mivel egy az egyben szinte bárkit bármikor képes megverni, utána pedig már csak kevés lehetőség közül kell választania, a másik oldalon viszont ha az erősebb lába felé próbál cselezni, akkor csak szűkíti a területet, és nem biztosítja a csapata számára a szélességet ami ezen a poszton kulcsfontosságú. Ez a szituációi Bellerin esetében is fenn áll, ráadásul a spanyol még csak nem is képes olyan szinten kis területen megtartani a labdát mint az angol párja. Ráadásul mivel rendre a gyengébbik lábára kapja a labdát, szinte mindig legalább egyel több érintésre van szüksége, amivel jócskán lelassul a támadások lendülete. Wenger valamiért úgy döntött, hogy inkább egy félmegoldást választ ahelyett, hogy a lehető legésszerűbb opció mellett tenné le a voksát.

Hiába állt tehát a teljes előszezon a rendelkezésére szinte a teljes kerettel, Arséne Wenger még most a bajnokság második fordulójában sem tudja pontosan, hogy milyen összeállításban tud a csapata a legjobban szerepelni, és egyes posztokra kik a legmegfelelőbb játékosok.

Az enyhén szólva érdekes összeállítás ellenére is sikerült azonban a mérkőzés elejétől nyomás alatt tartani a Stoke City-t, és a helyzetek alapján már akár az első félidőben is megnyerhette volna a meccset az Arsenal. Néhány gyors váltással nagyon könnyen zavarba lehetett hozni a Stoke védelmét, ami a bal oldalra különösen igaz. Bellerin többször is ígéretes pozícióba került, de nem egyszer érződött, hogy ha a helyén egy a poszton természetesebben mozgó játékos szerepelt volna, sokkal gyorsabban és pontosabban is be lehetett volna fejezni a támadásokat.

A Stoke látszólag végig az eredmény védésére volt berendezkedve. Az Arsenal térfelén labdás játékosra nyomást szinte soha nem helyeztek, többnyire csak az elülső három játékos próbálta lezárni a passzopciókat az Arsenal védői elől, de őket többnyire néhány kombinációival sikerült kijátszani. A legnagyobb gondot a kapu előtt felhúzott fal jelentette, különösen a mérkőzés záró szakaszában. Erről azonban egy kicsit később.

Előbb beszéljünk a Stoke kontralehetőségeiről, amiket megfelelő szervezettséggel könnyedén le lehetett volna védekezni, ezzel szemben a győztes gólt is egy labdavesztés utáni gyors megindulásból szerezte a hazai csapat.

Amit először érdemes a gólnál megfigyelni, az Ramsey pozíciója. Annak ellenére, hogy papíron a walesi a pálya közepén szerepel, az ideje nagy részét az ellenfél védelmi vonalának közelében tölti. Ez különösen fontos az Arsenal szempontjából, hiszen nagyon kevés olyan játékos szerepel a csapatban, aki megfelelő beindulásokkal tudja segíteni a támadásokat, amik kevésbé teszik kiszámíthatóvá a csapat játékát, és ezeket a beindulásokat a védelem is nehezebben tudja lekövetni. A probléma tehát elsősorban nem ez, hanem hogy ezt a szituációt mennyire képtelen kezelni az Arsenal.

Xhaka eladja a labdát a pálya közepén, de a legnagyobb hibát akkor véti, amikor megpróbálja azt azonnal visszaszerezni. Ramsey pozíciója miatt Xhaka letámadásával teljesen megnyílik a pálya közepe. A svájcinak az eladott labda után a pozícióját kellett volna tartania, mert így a pálya teljes középső része megnyílt a hazai csapat számára, hogy tisztán a védelemre vezethessék a labdát.

A baj azonban még így is elkerülhető lett volna, amennyiben a védelem tudja tartani a megfelelő távolságot a csapatrészek között. Ha Monrealék magasabban helyezkedtek volna, akkor már csírájában el lehetett volna folytani a kontrát, a középpályától távol meghúzott védelmi vonal miatt azonban a pálya hosszában szerkezetileg teljesen szétesett az Arsenal, ami biztosítja a megfelelő mennyiségű területet ahhoz, hogy lendületből érkezhessenek a Stoke játékosai, ezzel reaktív szerepre kényszerítve a vendég védőket. Ez egy megszokott hiba az Arsenal részéről: a letámadás nem kollektívan történik, míg egy játékos nyomás alá akarja helyezni az ellenfelet, addig a többiek teljesen máshogy reagálják le a szituációt. A játékosok ösztönösen cselekszenek, mert nincs konkretizálva a forgatókönyv ilyen esetekre.

Hátrányban menetrendszerint érkezett is a pályára Olivier Giroud, aki a falban egy-egy gyors pörgetéssel egyből veszélyt tudott teremteni, ebből született Lacazette gólja is, amit aztán jogosan les címén érvénytelenítettek. Tényleg hangyfasznyin múlott, hogy ne helyezkednej a leshatáron túl a francia, és általában ennél egyértelműbb helyzeteket is el szoktak engedni a partjelezők, de most jól tippelt a sporttárs. Tippelt, mert ezt a pár milliméteres lest szabadszemmel egyszerűen nem lehetett kiszúrni. Amit viszont ki kellett volna szúrni, az a három egyértelmű büntető, amiket végül nem kapott meg az Arsenal.

Amíg Wenger a Leicester ellen a cseréivel remekül tudott belenyúlni a mérkőzésbe, ezúttal a hajrában tökéletesen kivette a csapatát a meccsből Iwobi és Walcott beküldésével. A probléma nem is elsősorban az érkezőkkel volt, sokkal inkább azokkal akik elhagyták a pályát. Már Giroud beállításánál is elég komoly hiba volt, hogy nem Bellerin, hanem Kolasinac hagyta el a pályát, így továbbra is egy olyan játékos foglalta el a bal oldalt, akinek mindent második szándékból kellett megoldania. Később Lacazette és Xhaka lehozatala pedig gyakorlatilag a fehér törülköző bedobásával ért fel. A Stoke tömörülő védelme ellen Xhaka kreativitása nagy fegyvertény lehetett volna, Lacazatte személyében pedig a csapat egyik leggólveszélyesebb játékosa hagyta el a pályát.

Steven Gerrard a meccs után a BT Sports közvetítésében kiemelte, hogy az Arsenalnak túl sok technikás játékosa volt a pályán, akik nem voltak képesek elvégezni a piszkos munkát. Remélhetőleg a Liverpool legendája edzőként lelkiismeretesebb munkát végez, az Arsenal problémája a hajrában ugyanis pont az volt, hogy az újabb és újabb támadók felpakolosával egyre kevesebb kreatív játékos maradt ott a pályán. Épp emiatt Özilnek is egyre mélyebben kellett labdát kérnie, ezzel esélyt sem teremtve arra, hogy a tizenhatos közelében megtalálja a rést az ellenfél védelmén.

Apropó Özil: Gerrard szerint az Arsenal másik komoly gondja az volt, hogy Özil ismét nem hajtott eléggé. Ezzel csak az a probléma, hogy Özil talán az Arsenal legjobb játékosa volt a 90 perc alatt. Nem csak minden csele volt sikeres, és sok csapattársával ellentétben egyszer sem veszített labdát, a passzainak 93 százalékát sikeresen végrehajtotta négy helyzet kialakítása mellett. Az Arsenal toronymagas esélyese lenne a bajnokságnak, ha minden meccsen így teljesítene az éppen leggyengébben játszó embere.

A meccsen az Arsenal jóval több helyzetet alakított ki, sokkal többet birtokolta a labdát, folyamatosan nyomás alatt tartotta az ellenfelét, és összességében is jobban játszott, így viszont ismét csak maguknak és a játékvezetőnek köszönhetik, hogy nem húzták be a három pontot.