Bejegyzés

Eldöntetlen maradt a londoni állóháború (Chelsea-Arsenal 0-0)

Arséne Wenger megígérte, és betartotta a szavát. Az Arsenal a 2017/18-as szezonnak abban a 3-4-2-1-es rendszerben vágott neki amellyel az előző idényt sikerrel és egy FA kupa győzelemmel tudta zárni, de az eddig lejátszott meccsek szinte mindegyike megmutatta, hogy bizony ennek is bőven megvannak a maga gyenge pontjai, és a megfelelő típusú játékosok nélkül -ahogy szinte minden Wenger által elképzelt rendszer – kártyavárként omlik össze. Ennek eredményeképp az idén eddig lejátszott hét tétmeccsből csupán kettő olyan akadt, amikor az összecsapása valamely szakaszában ne váltott volna 4-2-3-1-re vagy 4-2-4-re az Arsenal edzője. A két kivétel a Bournemouth ellen 3-0-ra megnyert bajnoki, illetve a Chelsea elleni 1-1-re végződő Community Shield meccs jelenti.

Antonio Conte tavaly az Arsenal elleni zakó után váltott szintén 3-4-2-1-re, amivel igába is hajtotta az egész ligát, de a azon a három meccsen amelyen Wenger hasonló szisztémában pályára lépő csapatával kellett szembenéznie ezidáig mindannyiszor győzelem nélkül maradt. Bár alapvetően Conténak jobban kéne ismernie a rendszer adta lehetőségeket, Wenger eddig mindannyiszor remekül alkalmazkodott az ellenfeléhez. Ez nem történt másképp a két csapat vasárnapi mérkőzésén sem, ahol London északi és déli fele nemes egyszerűséggel kioltotta egymást.

Ahogy várható volt, a Chelsea és az Arsenal is a megszokott 3-4-2-1-es formációban lépett pályára, de ami még fontosabb, a mérkőzéshez tervezett stratégiájuk is szinte hajszálpontosan azonos volt. Védekezésben mindkét csapat nagyon erősen ember orientált volt, és már az ellenkező térfélen próbálták nyomás alá helyezni a másik együttest. Ebből adódóan rengeteg párharc alakult ki a pályán az azonos poszton szereplő játékosok között.

A két csapat letámadási sémája teljesen megegyezik. A támadók vagy letámadják az ellenfél védőit, vagy a passzsávot zárják a középpályások elől, miközben a labdához közeli középpályás leköveti az ellenfél azonos poszton szereplő emberét. Ugyanez a szárnyvédők esetében is fennáll.

Védekezésben tehát hajszálpontosan ugyanazt játszotta a két csapat, a védelmek feltörésében viszont már más megoldásokat alkalmaztak. Conte valószínűleg jól felkészült az ellenfélből, és igyekezett kihasználni az Arsenal védelme és középpályás sora között rendszeresen megjelenő nagy területet, így középpályás elmozgásokkal próbált helyet nyitni a vonalak között mozgó Williannak és Pedrónak, illetve az esetenként visszalépő Moratának, akinek a lekészítései után lendületből vezethettek volna támadást a Kékek. Az Arsenal proaktív védői azonban szinte piócaként tapadtak az emberükre, és akár egészen mélyre is követték az ellenfelet, ezzel nagyon kicsi helyet és kevés időt hagyva a pontos építkezésre.

Az Arsenal ezzel szemben a pálya közepén igyekezett fölénybe kerülni, ami miatt az első félidő nagy részében irányítani is tudták a meccset. A kulcsszerepet itt Iwobi pozíciója jelentette, aki a támadásépítés során egészen mélyen helyezkedett, és harmadik középpályásként funkcionálva segített létszámfölényt kialakítani Kantéval és Fabregasszal szemben.

Iwobi a félpályánál helyezkedik, ezzel három fősre bővítve az Arsenal középpályás sorát, létszámfölényt kialakítva a Chelsea két belső emberével szemben. Bár a Chelsea védői is proaktívan léptek fel az Arsenal támadóival szemben, ilyen messzire a társainak jóval lassabb Cahill sem próbált merészkedni. 

Amikor az egymással szemben álló csapatok stratégiája ennyire hasonló, olyankor általában egy-egy hiba vagy egyéni megoldás mozdíthatja egyik vagy másik oldalra a mérleg nyelvét. Nézzünk meg tehát mindkét oldalnál ilyen helyzeteket.

Koscielny egészen a félpályáig előrehúzódott egy fejpárbaj során, amit ugyan megnyert, de a labda rossz helyre került. A képen látjuk, hogy Monreal és Mustafi is szorosan fogja az emberét, Koscielny viszont nem ér vissza időben a pozíciójába, így Fabregas indítani tudja az üres területbe beinduló Pedrót.

A Chelsea egészen a saját kapujáig kergeti vissza az Arsenalt, ahol viszont Petr Cech egy pimasz csellel átveri az őt megtámadó Moratát. Ezzel máris elcsúszott a hazai csapat védekezése, hiszen Mustafi így szabadon marad, és bőven van helye, és ideje is arra, hogy felnézzen és pontos labdával indítson támadást aminek a végén Welbeck fejel a kapu mellé.

A félidőben Conte jól reagált a helyzetre, és bár kényszerű okokból, de Pedro helyére Bakayoko érkezett, Fabregas pedig egy sorral feljebb húzódott. Így egy fizikálisan rendkívül erős, védekezésben jól használható játékos váltotta a labda nélkül sokkal passzívabb korábbi Arsenal kapitányt, aminek következtében már közel sem tudtak az Ágyúsok átmasírozni a pálya közepén, amit a második félidőben elért nulla kapura lövésük is megmutat.

Fontos még beszélni Wenger döntéseiről, már ami a csapat összeállítását illeti. Iwobi a legtermészetesebb helyettese a sérült Özilnek, így az ő csapatba kerülése teljesen egyértelmű volt, de Welbeck kezdőbe kerülése már egy érdekesebb döntés. Emögött nyilván ott van az is, hogy Sanchez még közel sincs 100%-os állapotban, ez a Köln elleni meccsen is nagyon szembetűnő volt a gólja ellenére is. Másrészt Welbeck taktikailag rendkívül fegyelmezett, sokoldalú játékos, akinek a védő munkája parádés volt egészen a lecseréléséig. Remélhetőleg nem kell majd túl sok időt kihagynia az újabb sérülése miatt, mert bár sokszor nem látványosak az erényei, de a fentebb említett erényei miatt egy rendkívül értékes tagja a keretnek. Nem véletlenül kelt ki korábban José Mourinho is amiatt, hogy még a Van Gaal érában megvált tőle a Manchester United. A portugál ugyanis imádja az ilyen játékosokat.

A meccs embere címet Aaron Ramsey kapta, méghozzá megérdemelten. Sokkal fegyelmezettebben játszott, mint a korábbi mérkőzéseken, Xhakával párban pedig remekül oldották meg a középpályás védekezést. Ezzel együtt pedig még mindig ő járt legközelebb a győztes gólt megszerzéséhez is.

Bár a Chelsea ebben a formában ismét kellemesebb ellenfél volt annak az Arsenalnak amely leginkább a nagy tempót diktáló, rendkívül agresszív letámadást alkalmazó csapatok ellen szokott szenvedni (khm Liverpool, khm Tottenham…), mégis muszáj őket megdicsérni, mert a gól nélküli döntetlen ellenére is a szezon eddigi legérettebb teljesítményét sikerült letenni az asztalra.

Egy kis nyugalom (Arsenal – Bournemouth 3-0)

Aligha akad olyan akinek nem volt tele a töke mindennel az utóbbi pár hétben mindennel ami csak egy kicsit is kapcsolódik az Arsenalhoz. A Stoke elleni vereség után a Liverpool elleni bekapott négyes mellett a közhangulatnak az átigazolási időszak utolsó napjait jellemző káosz sem tett éppen jót, ráadásul a válogatott szünet miatt jó két hétig ott lehetett mindenkiben a tehetetlenség és a csalódottság érzése, úgyhogy épp ideje volt már, hogy újra elkezdődjön az igazi futball, és valamelyest tovább tudjunk lépni. Na és láss csodát, mintha csak a házi orvos írta volna fel, úgy jött a kényelmes 3 gólos győzelem a Bournemouth ellen. 

A két hetes szünetben mindenkinek volt ideje agyalni, így sokan már azt pedzgetették, hogy Wenger felhagy az előző szezon végén nagy sikert arató három védős rendszerrel, és ezeknek a feltevéseknek bőven megvolt az alapja. Eddig még nem játszottunk olyan meccset a szezon során amikor a mérkőzésen egy bizonyos pontján Wenger ne döntött volna úgy, hogy átáll valamilyen 4 védős szisztémára. Ezzel szemben a Bournemouth ellen ismét 3 középhátvéddel álltunk ki, ráadásul Alexis Sanchez kivételével a papíron legerősebb tizenegyünk kezdte a mérkőzést, ráadásul mindenki a számára legmegfelelőbb poszton szerepelt. Nem is olyan nehéz ez, ugye?!

A Bournemouth szintén 3 belső védővel, de egy jóval defenzívebb 5-4-1-es hadrendben vágott neki a meccsnek, ráadásul értelmezhető támadást egészen addig nem tudtak vezetni, amíg az Arsenal már szinte teljesen le nem rendezte a meccset. Emellett a védekezésük sem állt épp biztos lábakon, az Arsenal főleg a széleken vezetett veszélyes támadásokat, ahova a Bournemouth részben tudatosan is próbálta terelni a hazai csapatot.

A Bournemouth középpályásai szűken helyezkednek, így Defoe-val együtt teljesen elzárják Granit Xhakát a csapattársaktól, az Arsenal pedig kénytelen a szabadon hagyott szélek irányában építkezni.

Köszönhetően a Bournemouth középpályás védekezésének, az Arsenal legerősebb passzkapcsolatai a középhátvédek, illetve a szélső középhátvédek és a szányvédők között alakultak ki. Granit Xhaka pedig látványosan kevés labdát kapott közvetlenül a védelemtől.

 

Az Arsenal azonban rendkívül jól használta ki a szélek adta a lehetőségeket, és a bal oldalon szinte mindig létszámfölényes helyzetet tudtak kialakítani a Bournemouth játékosaival szemben. Ebben Aaron Ramsey kulcsszereplő volt, hiszen az ő megfelelő helyezkedése kellett ahhoz, hogy a labda körül mindig előnybe kerüljenek az Ágyúsok.

Ramsey pozíciója egyrészt lehetőséget teremt a vonal melletti gyors labdajáratásra, aminek a végén Kolasinac gólt érő beadásig jut, másrészt lehetővé teszi, hogy Welbeck magasan helyekzedve lekösse a középhátvédet, és a beadás után Lacazette-el együtt megosszák a védelem figyelmét.

Az Arsenal általában jól teljesít azon csapatok ellen, amelyek a három védős játékrendszer valamely formáját alkalmazzák, mert ez remek lehetőséget kínál arra, hogy széleken bontsák meg az ellenfél védelmét. A Bournemouth ellen ráadásul az ellenfél letámadásainak semlegesítésére is a bal oldal túltöltését választotta Wenger csapata.

Az Arsenal többnyire a jobb oldalon adogatott a saját térfelén, a középpályáról hátra adott labda pedig elindítja a Bournemouth letámadását. Ezt pedig az Arsenal a másik oldal felszabadítására használta fel.

A labda egészen Cech kapusig kerül hátra, Arter és Defoe pedig zárja a passzsávokat a középhátvédek elől, de a labda már megy is a bal oldal irányába.

 

A hosszú labdával az Arsenal sikeresen átjátszotta a Bournemouth védelmi vonalát, ráadásul a labda körül 4 az 1 elleni helyzetet alakítanak ki, így drasztikusan növelve az esélyt arra, hogy a fejpárbaj után ők vezethessen támadást. Ez meg is történik, az akció végén pedig Kolasinac lövését kézzel blokkolja a Bournemouth védője.

Külön érdemes még kiemelni a két csatárt, Welbecket és a Lacazette-t is. Előbbit nyilván a két gólja is a gólpassza miatt, utóbbit pedig a remekbeszabott csavarása okán, ami a második találatot eredményezte. A két játékos ráadásul végig remekül kombinált a meccs folyamán, és egymás adottságait is jól egészítették ki. Lacazette egyébként sokkal jobban hasonlít Giroud-ra, mint azt várni lehetett. Honfitársához hasonlóan Lacazette is legtöbbször a labda irányába mozog keresve a kombinációs lehetőségeket, de természetesen sokkal lendületesebb játékos, aki képes kis területen is cselezni, ellenben Giroud fejjátéka nincs meg benne. Ennek is köszönhető, hogy Welbeck remek partner a számára, és érdekes lesz megnézni hogyan alakul majd a kapcsolata Alexis Sanchezzel.

Az Arsenal végül tehát kényelmes győzelmet aratott úgy is, hogy az utolsó 10 percet Coquelin sérülése miatt emberhátrányban kellett lejátszaniuk, és maga a játék is tartalmazott bíztató, sőt helyenként látványos elemeket. Ugyanakkor az eddig megszokott hibák továbbra is jelen voltak. Néha teljesen indokolatlanul sikerült kiüríteni a középpályát, és ezzel U alakú céltalan labdajáratást kialakítani, ami labdavesztés esetén is több veszélyt hordoz magában. A Bournemouth viszont ezúttal még csak nyomokban sem tartalmazott annyi minőséget, hogy ezt képesek lehettek volna kihasználni. A vasárnapi Chelsea elleni meccs ennél már jóval komolyabb kihívás lesz, és bár Wenger az utolsó két meccsen látványosan lenyomta Contét, nem lenne meglepő, ha az olasz mester pont emiatt elővenné a Tottenham ellen is látott 3-5-2-es szisztémát.

 

 

 

Naná, hogy Wenger a hibás! (Stoke City – Arsenal 1-0)

Szóval itt vagyunk újra. Pontosan a második meccsig kellett arra várni, hogy az eredmény kicsapja minden Arsenal szurkolónál a biztosítékot, pedig igazából nincs új a nap alatt. Ha belegondolunk az Arsenalnak szurkolni – na meg az Arsenal meccseiről írni – a világ egyik leghálásabb és leghálatlanabb feladata egyszerre. Unos untig ismertjük már az összes forgatókönyvet, a hibákat, igazából minket már nagyon nem lephet meg semmi. Őszintén, csodálkozott bárki azon, hogy nem pont a Stoke otthonából fogunk először csalódott távozni? És mégis ki a hibás ezért? Naná, hogy Wenger. Meg a bíró.

A probléma az Arsenallal már akkor látszódott, amikor hivatalosan is kihirdetésre kerültek a kezdőcsapatok. Wenger a védelemben ismét két olyan játékosra számított, akiknek eredendően nem ez az elsődleges posztja, ami még magyarázható lenne a kényszerűséggel, de ne feledjük, hogy miközben Monreal a háromfős védelem tengelyében szerepelt, addig Mertesacker a kispadon pislogott, míg Holding a keretbe sem került be. A probléma ezzel csak annyi, hogy amíg Monreal tökéletesen alkalmas arra, hogy a három középhátvéd közül a bal oldali játékos szerepkörét ellássa, a tengelyben teljesen más kvalitásokra van szükség. Itt jóval kevésbé kap szerepet az atlétikusság, de annál inkább fontos a helyezkedés és a játékszituációk olvasása. Ráadásul így, hogy Monreal középen szerepelt, a bal oldali védő posztját ismét az a Kolasinac látta el, akiről sokan azt feltételeztük, hogy tökéletes jelölt lesz a bal oldali szárnyvédő szerepkörére, Wengernek azonban érthetlen módon mintha teljesen más tervei lennének vele.

Amikor Wenger a mérkőzés után arról kérdezték, hogy miért Hector Bellerin játszott a bal szélen, a francia elárulta, hogy a meccsektől függően dönti el, hogy ő vagy Chamberlain játszik-e azon az oldalon. Ezek szerint Wengernél Kolasinac szinte számításba sem jön az eredeti posztján, és inkább játszat valakit, akinek ez a szerepkör egyáltalán nem áll jól. Oxlade-Chamberlain valóban sokkal hatékonyabb jobb oldali szárnyvédőként, mivel egy az egyben szinte bárkit bármikor képes megverni, utána pedig már csak kevés lehetőség közül kell választania, a másik oldalon viszont ha az erősebb lába felé próbál cselezni, akkor csak szűkíti a területet, és nem biztosítja a csapata számára a szélességet ami ezen a poszton kulcsfontosságú. Ez a szituációi Bellerin esetében is fenn áll, ráadásul a spanyol még csak nem is képes olyan szinten kis területen megtartani a labdát mint az angol párja. Ráadásul mivel rendre a gyengébbik lábára kapja a labdát, szinte mindig legalább egyel több érintésre van szüksége, amivel jócskán lelassul a támadások lendülete. Wenger valamiért úgy döntött, hogy inkább egy félmegoldást választ ahelyett, hogy a lehető legésszerűbb opció mellett tenné le a voksát.

Hiába állt tehát a teljes előszezon a rendelkezésére szinte a teljes kerettel, Arséne Wenger még most a bajnokság második fordulójában sem tudja pontosan, hogy milyen összeállításban tud a csapata a legjobban szerepelni, és egyes posztokra kik a legmegfelelőbb játékosok.

Az enyhén szólva érdekes összeállítás ellenére is sikerült azonban a mérkőzés elejétől nyomás alatt tartani a Stoke City-t, és a helyzetek alapján már akár az első félidőben is megnyerhette volna a meccset az Arsenal. Néhány gyors váltással nagyon könnyen zavarba lehetett hozni a Stoke védelmét, ami a bal oldalra különösen igaz. Bellerin többször is ígéretes pozícióba került, de nem egyszer érződött, hogy ha a helyén egy a poszton természetesebben mozgó játékos szerepelt volna, sokkal gyorsabban és pontosabban is be lehetett volna fejezni a támadásokat.

A Stoke látszólag végig az eredmény védésére volt berendezkedve. Az Arsenal térfelén labdás játékosra nyomást szinte soha nem helyeztek, többnyire csak az elülső három játékos próbálta lezárni a passzopciókat az Arsenal védői elől, de őket többnyire néhány kombinációival sikerült kijátszani. A legnagyobb gondot a kapu előtt felhúzott fal jelentette, különösen a mérkőzés záró szakaszában. Erről azonban egy kicsit később.

Előbb beszéljünk a Stoke kontralehetőségeiről, amiket megfelelő szervezettséggel könnyedén le lehetett volna védekezni, ezzel szemben a győztes gólt is egy labdavesztés utáni gyors megindulásból szerezte a hazai csapat.

Amit először érdemes a gólnál megfigyelni, az Ramsey pozíciója. Annak ellenére, hogy papíron a walesi a pálya közepén szerepel, az ideje nagy részét az ellenfél védelmi vonalának közelében tölti. Ez különösen fontos az Arsenal szempontjából, hiszen nagyon kevés olyan játékos szerepel a csapatban, aki megfelelő beindulásokkal tudja segíteni a támadásokat, amik kevésbé teszik kiszámíthatóvá a csapat játékát, és ezeket a beindulásokat a védelem is nehezebben tudja lekövetni. A probléma tehát elsősorban nem ez, hanem hogy ezt a szituációt mennyire képtelen kezelni az Arsenal.

Xhaka eladja a labdát a pálya közepén, de a legnagyobb hibát akkor véti, amikor megpróbálja azt azonnal visszaszerezni. Ramsey pozíciója miatt Xhaka letámadásával teljesen megnyílik a pálya közepe. A svájcinak az eladott labda után a pozícióját kellett volna tartania, mert így a pálya teljes középső része megnyílt a hazai csapat számára, hogy tisztán a védelemre vezethessék a labdát.

A baj azonban még így is elkerülhető lett volna, amennyiben a védelem tudja tartani a megfelelő távolságot a csapatrészek között. Ha Monrealék magasabban helyezkedtek volna, akkor már csírájában el lehetett volna folytani a kontrát, a középpályától távol meghúzott védelmi vonal miatt azonban a pálya hosszában szerkezetileg teljesen szétesett az Arsenal, ami biztosítja a megfelelő mennyiségű területet ahhoz, hogy lendületből érkezhessenek a Stoke játékosai, ezzel reaktív szerepre kényszerítve a vendég védőket. Ez egy megszokott hiba az Arsenal részéről: a letámadás nem kollektívan történik, míg egy játékos nyomás alá akarja helyezni az ellenfelet, addig a többiek teljesen máshogy reagálják le a szituációt. A játékosok ösztönösen cselekszenek, mert nincs konkretizálva a forgatókönyv ilyen esetekre.

Hátrányban menetrendszerint érkezett is a pályára Olivier Giroud, aki a falban egy-egy gyors pörgetéssel egyből veszélyt tudott teremteni, ebből született Lacazette gólja is, amit aztán jogosan les címén érvénytelenítettek. Tényleg hangyfasznyin múlott, hogy ne helyezkednej a leshatáron túl a francia, és általában ennél egyértelműbb helyzeteket is el szoktak engedni a partjelezők, de most jól tippelt a sporttárs. Tippelt, mert ezt a pár milliméteres lest szabadszemmel egyszerűen nem lehetett kiszúrni. Amit viszont ki kellett volna szúrni, az a három egyértelmű büntető, amiket végül nem kapott meg az Arsenal.

Amíg Wenger a Leicester ellen a cseréivel remekül tudott belenyúlni a mérkőzésbe, ezúttal a hajrában tökéletesen kivette a csapatát a meccsből Iwobi és Walcott beküldésével. A probléma nem is elsősorban az érkezőkkel volt, sokkal inkább azokkal akik elhagyták a pályát. Már Giroud beállításánál is elég komoly hiba volt, hogy nem Bellerin, hanem Kolasinac hagyta el a pályát, így továbbra is egy olyan játékos foglalta el a bal oldalt, akinek mindent második szándékból kellett megoldania. Később Lacazette és Xhaka lehozatala pedig gyakorlatilag a fehér törülköző bedobásával ért fel. A Stoke tömörülő védelme ellen Xhaka kreativitása nagy fegyvertény lehetett volna, Lacazatte személyében pedig a csapat egyik leggólveszélyesebb játékosa hagyta el a pályát.

Steven Gerrard a meccs után a BT Sports közvetítésében kiemelte, hogy az Arsenalnak túl sok technikás játékosa volt a pályán, akik nem voltak képesek elvégezni a piszkos munkát. Remélhetőleg a Liverpool legendája edzőként lelkiismeretesebb munkát végez, az Arsenal problémája a hajrában ugyanis pont az volt, hogy az újabb és újabb támadók felpakolosával egyre kevesebb kreatív játékos maradt ott a pályán. Épp emiatt Özilnek is egyre mélyebben kellett labdát kérnie, ezzel esélyt sem teremtve arra, hogy a tizenhatos közelében megtalálja a rést az ellenfél védelmén.

Apropó Özil: Gerrard szerint az Arsenal másik komoly gondja az volt, hogy Özil ismét nem hajtott eléggé. Ezzel csak az a probléma, hogy Özil talán az Arsenal legjobb játékosa volt a 90 perc alatt. Nem csak minden csele volt sikeres, és sok csapattársával ellentétben egyszer sem veszített labdát, a passzainak 93 százalékát sikeresen végrehajtotta négy helyzet kialakítása mellett. Az Arsenal toronymagas esélyese lenne a bajnokságnak, ha minden meccsen így teljesítene az éppen leggyengébben játszó embere.

A meccsen az Arsenal jóval több helyzetet alakított ki, sokkal többet birtokolta a labdát, folyamatosan nyomás alatt tartotta az ellenfelét, és összességében is jobban játszott, így viszont ismét csak maguknak és a játékvezetőnek köszönhetik, hogy nem húzták be a három pontot.

 

Így menthető meg az Arsenal szezonja

Kevés lehangolóbb dolgot tudnék hirtelen említeni, mint mostanában Arsenal szurkolónak lenni. Az elmúlt heteket jellemző kollektív nihilben valóban csak a legelvetemültebbek találhattak bármiféle pozitívumot, de ha keresztülúszunk a szartenger, mégis találhatunk egy pislákoló kis reménysugarat, ami arra utalhat, hogy nem kell mostantól egészen a szezon végéig a kötelet a nyakunk köré szorítani, hogy aztán a megfelelő pillanatban kirúgjuk magunk alól a széket.

A Bayern elleni hazai kiütéses vereség minden bizonnyal a totális összeomlásról marad majd emlékezetes hosszú távon, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egészen Koscielny kiállításáig hosszú hetek után a legjobb teljesítményét nyújtotta az Arsenal. Lamentálhatunk azon, hogy a bajorok a biztos előny tudatában nem pörögtek rá teljesen a meccsre, de szemmel látható volt, hogy Wenger csapata szerkezetileg sokkal jobban egyben van, mint az azt megelőző jó pár meccsen. A kulcs egyértelműen a már unalomig ismert 4-2-3-1-es játékrendszer lecserélése volt. Ez így persze csak játék számokkal, és ne gondoljuk azt, hogy ha minden meccsen 4-3-3-ban kezdtünk volna, akkor most toronymagasan vezetnénk a bajnokságot, de Cazorla kiválásával egyszerűen értelmét vesztette az addig alkalmazott felállás.

Számtalanszor érte már kritika Wengert amiatt, hogy csak nagyon nehezen hajlandó váltani az eredeti elképzelésein, és ezt ismét joggal lehetne a francia mester fejéhez vágni. A csapat spanyol karmesterének kiválásával pont az éle veszett el annak a taktikának ami az ősz folyamán jól működött, és Wenger hosszú ideig igyekezett megtalálni a megfelelő párost a pálya közepére ahelyett, hogy a rendelkezésre álló állományhoz igazította volna az elképzeléseit.

Az Arsenal a legjobb meccseit az utóbbi időben akkor játszotta, ha Wenger a 4-3-3-as formáció mellett döntött. Emlékezhetünk a Southampton kiütésére a kupában, ahogy a Bayern München elleni visszavágóra is. Ennek a játékrendszernek az előnye, hogy szinte magától értetődő természetességgel alakulnak ki passzháromszögek, ami az általában strukturálisan látványosan széteső Arsenal esetében egy igencsak fontos kapaszkodóként szolgál.

A játékosok alapvető pozíciójából adódva sokkal könnyebben alakulnak ki passzháromszöget, ami a hatékony labdajáratást segíti elő.

Maga a formáció persze önmagában semmit nem jelent, ha olyan játékosokkal töltjük fel, akik nem tudnak hatékonyan alkalmazkodni a szerepkörükhöz. Az utóbbi meccseken látott Xhaka-Ramsey-Chamberlain trió viszont pontosan így érzi a legjobban magát a pályán. A svájci középpályás igencsak ellentmondásos szezont fut, ami nagyban köszönhető annak, hogy Arséne Wenger nem igazán tudta elhelyezni a csapatán belül. A francia jól láthatóan tisztában van új játékosának képességeivel, de folyamatosan olyan szerepkörbe kényszeríti, amelyben az erősségei helyett a hátrányai emelkednek ki. Mivel az Arsenal általában 4-4-1-1-es rendszerben védekezik labda nélkül, Xhakának kimondottan nagy területet kell levédekeznie, de ehhez egyáltalán nincs meg a sebessége, így nem egyszer láthattuk, hogy csak késve ér oda egy kulcspillanatban, és máris villan a sárga lap. Valódi tízes nélkül viszont plusz egy emberrel, 4-5-1-ben áll fel az Arsenal, így a svájcinak máris kisebb területet kell bejátszania.

Az áttörést jelentő 2013/14-es szezon után Aaron Ramsey akkor tudta a legjobb teljesítményt nyújtani, mikor papíron a jobb oldalon, de valójában harmadik belső középpályásként szerepelt, ezzel is elősegítve az Arsenal passzjátékát, valamint szabadon indulhatott be a védők mögé is, hiszen bőven volt ember aki biztosítani tudott mögötte. Ramsey a Bayern München ellen hasonló erényeket csillogtatott; mivel hihetetlen mennyiséget képes lefutni egy meccs alatt, így a saját és az ellenfél kapuja előtt is rendre feltűnt, miközben két másik társa lehetővé tette számára a labda nélküli beindulásokat. 

A kulcs mégis az az Oxlade-Chamberlain, akiről hiába hajtogatja Wenger évek óta, hogy a jövője a középpályán van, és játszott remekül a korábbi években Bajnokok Ligája meccseken is ezen a poszton, csak most kapta meg igazán a lehetőséget a bizonyításra. A Bayern München ellen magasan a csapata legjobbja volt. Passzainak 80 százaléka sikeres volt, emellett hatból négy hosszú labdája is csapattársat talált, és két kulcspassz is fűződött a nevéhez. Labdacipelő képessége pedig lehetővé teszi, hogy akár egymaga is áttörjön az ellenfél védelmi vonalain; a Bayern ellen például 10 sikeres csellel messze kiemelkedett a mezőnyből.

“Na de mi lesz így Mesut Özillel?”

Kérdezheti mindenki joggal, merthogy Wenger eddig többnyire csak akkor volt hajlandó változtatni a megszokott formulán, ha gülüszemű játékmester éppen nem volt bevethető. Ez persze nem meglepő, hiszen 4-3-3-ban Özil szerepe jóval kötöttebb lenne, mint az eddig használt 4-2-3-1-ben, ami már csak azért is problémás, mert annak idején Wenger pont azzal csábította az előretolt irányítok kihalóban lévő fajának egyik utolsó képviselőjét, hogy itt aztán szabadon alkothat. Ehhez aztán rengeteg kompromisszumot kellett kötni, ami miatt sokszor kárpótolt minket a német zsenije, de egyre inkább úgy tűnik, hogy ez rajta kívül mindenkit komfortzónán kívülre helyez. A Bayern München elleni első meccsen mindenki azt várta, hogy Wenger Oxlade-Chamberlainnek középen lehetőséget adva 4-3-3-ban kezd, végül Özil maradt a helyén, Ancelotti csapata pedig teljesen ízekre szedte az Arsenalt. Érdemes megnézni azt is, hogy a haladó szellemiségű klubok közül szinte már mindenki három belső védővel, vagy 3 középpályással játszik, amivel a pálya egyik vagy a másik részén igyekeznek döntő fölényt kialakítani. Az egyedüli kivételt talán a Junvetus jelenti, ahol -az első számú Wenger utódnak kikiáltott – Massimiliano Allegri egy aszimmetrikus 4-2-3-1-gyel veri bucira ismét az olasz mezőnyt.

Nem új keletű dolog Wenger részéről, hogy a csapata játékát egyetlen kiemelkedő játékos köré szervezi. Dennis Bergkamp esetében ez jóformán magától értetődő volt, de évekkel később az addig alkalmazott rugalmas 4-4-2-es formációt Cesc Fabregas kedvéért cserélte le, hogy a spanyol játékosnak minél kevesebb energiát kelljen a védekezésbe fektetnie. Özil pedig szépen átvette Fabregas örökségét, de ekkora luxust ma már egyetlen topcsapat sem engedhet meg magának. Az nem kérdés, hogy Özilnek helye van az Arsenal kezdőcsapatában, de jóval kötöttebb szerepkörben, mint ahogy eddig láthattuk. Erre pedig két megoldás lehetséges:

Özil, mint 3. középpályás.

Ez a megoldás lehetővé tenné, hogy Özil akár rendszeresen mélyebben visszalépve segítse a labdakihozatalokat. Mivel ennek a folyamatnak a kidolgozását is előszeretettel hárítja át a játékosaira, a nyomás alatt is jó döntéseket meghozni képes Özil támadásépítés során kifejezetten hasznos elemként tudna szolgálni, az ellenfél térfeléve felérve pedig a jobb oldali félterületből számos passzopció közül választhatna. A hátrány viszont a labda nélküli játék során jelentkezhet. Mivel itt is egy 4-5-1-es védekezést kellene elképzelni, Özilnek több felelősséget kell vállalnia, mintha a középpálya előtt szerepelne. Persze ez sem idegen tőle, tavaly a Bayern elleni hazai győzelem alkalmával három poszton, többek között a pálya középső részén is megfordult védekezésben, és remek munkát végzett. Hosszú távon viszont nem biztos, hogy fenntartható lenne az egyensúly. Valószínű, hogy Wenger is ebben a megoldásban gondolkodik, hiszen a Lincoln ellen Özil beállása után a csapat szerkezete nem változott; Ramsey és Özil egymás mellett, valamivel Xhaka előtt játszott, Özil pedig többször is mélyen visszalépett labdáért.

Özil labdabirtoklás esetén a szélen/félterületben.

Ez a lehetőség nagyon hasonló ahhoz, mikor Ramsey játszott a jobb oldalon, Bellerin pedig biztosította a csapat számára a szélességet. A különbség annyi, hogy itt már eleve adott a középpályás hármas, amihez Özil csatlakozhat, ezzel is nagyobb fölényt kialakítva a pálya közepén. Ezt a másik oldalon Welbeck tudná ellensúlyozni, aki labda nélkül indulhatna be a védelem mögé, vagy akár a szintén vissza-vissza lépő Alexis helyére, de Öziltől sem idegenek ezek a megindulások az idei szezonban, az erre specializálódott Ramseyről már nem is beszélve.

Az Arsenal szezonjának még koránt sincs vége: az FA kupa elődöntőjében a Manchester City vár az Ágyúsokra, a Bajnokok Ligája indulásért pedig továbbra is nyílt a harc. Wenger saját elmondása szerint többször is visszanézte a Bayern München elleni visszavágót, a Lincoln ellen alkalmazott taktikából pedig arra lehet következtetni, hogy ő is a három belső középpályás alkalmazásában látja a feltámadás lehetőségét. Most már csak abban kell bíznunk, hogy megfelelően keveri majd a kártyákat.

Déjà vu (Arsenal – PSG 2-2)

Azt hiszem a meccs után nem én voltam az egyetlen aki úgy érezte, hogy ezt már láttuk egyszer. A két csapat kisebb változtatásokkal előadta szinte ugyanazt a forgatókönyvet amit az első meccsen is láthattunk. Ebben természetesen közrejátszott az is, hogy Wenger és Emery szinte egy az egyben átemelték az első meccsen bemutatott taktikákat, így a meccs utolsó harmadát leszámítva semmi meglepő nem született.

Mindkét csapatnak nélkülöznie kellett néhány kulcsjátékosát. Az Arsenal továbbra is Bellerin és Cazorla nélkül volt kénytelen felállni, míg a vendégeknél Di Maria és Aurier hiányzott különböző okok miatt, de szemmel is jól látható, hogy az Ágyúsok jobban megszenvedték kulcsjátékosaik hiányát. Arséne Wenger immár az ötödik párost próbálta ki a pálya közepén a Coquelin-Ramsey duóval, miközben a másik oldalon Emery az első meccshez hasonlóan ismét kezdőként számolt az egyébként mellőzött Krychowiakkal, akinek kulcsszerepe volt a meccsen több szempontból is. 

Ahogy ez a nagy meccseken gyakran előfordul, Wenger a meccs elején csöppet sem akart kockáztatni, ezért az Arsenal csak a saját térfelén kezdte el komolyabb nyomás alá helyezni a PSG játékosait, miközben Emery gondoskodott arról, hogy a hazai csapat már a támadásépítés első fázisában is problémákba ütközzön. Mivel Ramsey és Coquelin sokszor magasan helyezkedtek, ezért a párizsi játékosok könnyedén zárták el a passzsávokat az Arsenal középhátvédjei elől, akik így kénytelenek voltak hosszan előreívelni a labdát, vagy az oldalvonal felé megjátszani azt. Ha az Arsenal mégis fel tudta hozni a labdát az ellenfél térfelére, akkor a PSG nagyon jól szűkítette a területet, és a védelmi vonalak között Krychowiak végzett kiváló munkát.

krychoozil

A PSG játékosai remekül szűkítik a területet a jobb oldalon, miközben Krychowiak a védelmi vonalak közötti területet felügyeli, pontosan ahogy az első meccsen.

Az Arsenal az első gólig rendkívül passzívan védekezett, és ennek meg is itták a levét. Motta teljesen szabadon indíthatta a Jenkinson és Mustafi közötti félterületen helyezkedő Matuidit, akinek a centerezése után Cavani könnyedén szerzett gólt. Ezután az Arsenalnak váltania kellett, és a félidő utolsó 7-8 percében jóval magasabban és agresszívabban kezdték el letámadni a PSG játékosait.

arsenalpress

Amíg az Arsenal az első félidő nagy részében szinte egyáltalán nem zavarta a PSG labdakihozatalait, a bekapott gól után egyből magasabb intenzitásra kapcsoltak, és már a saját tizenhatosuknál elkezdték letámadni a franciákat.

Az Arsenal presszingjének a félidő végén meg is lett az eredménye, miután Giroud labdát szerzett a szorult helyzetben rossz döntést hozó Krychowiaktól, majd az Alexis által kiharcolt büntetőt ő maga értékesítette. Wenger csapata a második félidőt is alaposan megnyomta, a párizsiak az első játékrésszel ellentétben alig tudtak átjutni az Arsenal térfelére. Ennek a letámadásnak az egyik kulcsfigurája volt Aaron Ramsey, akinek az energiája az ilyen szituációkban rendkívül hasznos az Arsenal számára. A walesi egyébként is a csapata legjobbja volt. Védekezésben kiemelkedőt nyújtott 5 szereléssel és két labdaszerzéssel, de egyértelműen hiányzott belőle egy irányító készségekkel is megáldott középpályás. Remélhetőleg a következő meccsen Wenger már hajlandó lesz Xhakát és Ramseyt együtt szerepeltetni kezdőként, mert az eddigiek alapján tökéletesen kiegészítenék egymást, és Cazorla hiányában ez tűnik a legjobb opciónak.

A letámadásnak meg is lett az eredménye hazai részről. A második félidő első negyed órájában háromszor annyi lövéssel próbálkoztak, mint az első játékrészben összesen, majd egy kavarodás utáni szerencsés öngóllal megszerezték a vezetést is. Ezután viszont érthető ismét visszaálltak a saját térfelükre, ami végül nem lett túl kifizetődő. A PSG újra átvette az irányítást, Emery pedig Krychowiak helyére beküldte Ben Arfát, csapata pedig átállt 4-2-3-1-re, miközben Cavani előtt több kisebb lehetőség is adódott. Az egyenlítés végül egy szöglet után érkezett, és utána már hiába próbált ismét felpörögni az Arsenal, miután Cavani egy az egyben vezethette rá a labdát Ospinára, Wenger csapata sem erőltette már agyon a támadásokat.

A végeredmény ugyan hízelgő az Arsenal számára, de a 4 gólos döntetlen mégis azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel idén sem sikerül megszerezni a BL csoport első helyét. A Paris Saint Germain a 90 perc nagy részében sokkal jobb csapatnak bizonyult, de a fölényüket az odavágóhoz hasonlóan ismét nem tudták győzelemre váltani. Az Arsenal támadójátéka az előző meccsekhez hasonlóan ismét bőven hagyott maga után kívánni valót. Egyetlen kaput eltaláló lövés egy teljes meccs alatt borzalmasan kevés, főleg ha az is a büntetőpontról érkezik. Ráadásul veszélyes szituációkat is csak az ellenfél térfelén a még rendezetlen párizsi védelem ellen sikerült kialakítani. Wenger számára jelenleg a legfontosabb feladat, hogy megtalálja az egyensúlyt a pálya közepén, mert az előző két meccsen a csapat összeállítása nem csak utólag bizonyult borzalmasnak, de már előzetesen is lehetett tudni, hogy semmi jó nem fog kisülni a Coquelin-Elneny, illetve a Coquelin-Ramsey párosokból. A Bournemouth elleni meccs remek lehetőség lenne a megfelelő páros kipróbálására, de ha Xhaka ott sem kap lehetőséget, akkor tényleg nincs az a logika amivel meg lehetne magyarázni a dolgot.

psgxg

 

Plot twist (Manchester United – Arsenal 1-1)

Az éves túra az Old Traffordra az esetek 99,9 százalékában nagyjából felér egy gyökérkezeléssel egybekötött urológiai vizsgálattal, szóval elhiszem ha ezúttal valaki annyira nem várta a válogatott szünet végét.  Ráadásul azzal, hogy Mourinho is képbe került, a győzelmi esélyeink tényleg a minimálisra csökkentek. Mert lássuk be, mi lehetünk akármennyire kurvajók, a United vagy Mourinho épp aktuális csapata pedig bármennyire is szar, ezeken a meccseken garantált a bukta. Ezt a két elemet kombinálva pedig a győzelmi esélyeink valóban hangyafasznyira csökkentek. Még szerencse, hogy az unalomig ismert történetbe idén legalább egy csavar bekerült.

A sérülések és eltiltások mindkét csapat összeállításában nagy szerepet játszottak, de furcsamód a több játékost nélkülöző Manchester United tudott a helyzethez jobban alkalmazkodni. Fellaini és Ibrahimovic nélkül két féktől is megszabadult a United, Rashford idén először játszhatott középcsatárként, a pálya közepén pedig összeállt a legoptimálisabbnak tartott Carrick-Herrera-Pogba hármas. Wengernek végül csak Bellerint és a hetek óta sérült Cazorlát kellett nélkülöznie, de mindkettő elég erős túlkompenzáláshoz vezetett. A pálya közepén a Coquelin-Elneny páros igyekezett megerősíteni az Arsenal védekezését, ami támadásban komoly áldozatokat követelt, míg a jobbhátvéd posztját Jenkinson töltötte be.

Az első félidő képe szinte pontosan azt hozta amit várni lehetett. Az Arsenal többet birtokolta a labdát, de valódi helyzetet nem tudtak kialakítani. A United labdavesztés után azonnali visszatámadásokkal akadályozta meg az Arsenal gyors támadásépítését, a középpályán pedig minél kisebbre próbálták szűkíteni a területet az Ágyúsok előtt.

jonesfollow

A Manchester United a középpályán ember-orientált védekezést alkalmazott, még Phil Jones is nagyon sokszor messzire követte Sanchez mozgását a védelemből kilépve, nehogy létszámhátrányba kerüljenek. 

united-compact

A pálya utolsó harmadában Mourinho csapata a lehető legkisebbre próbálta szűkíteni a területet a két védelmi vonal között, ezzel pedig előnytelen lövőhelyzetekbe kényszerítették az Arsenal játékosait.

Az első félidőben tehát minden nagyjából úgy alakult ahogy Mourinho elképzelte. Az Arsenal nem tudott veszélyes támadásokat vezetni, ellenben Petr Cech két védést remek védést is bemutatott, de valódi ziccere a Manchester Unitednek sem akadt. Az Arsenal abszolút nem tudott mit kezdeni az ellenfelével, a középpálya pedig jól láthatóan teljesen ötlettelen volt. Bellerin hiánya és Jenkinson játéka indokolhatta ugyan, hogy Elneny és Coquelin egyszerre legyen a pályán, így viszont az Arsenal középpályás játéka ismét rendkívül sterillé vált, és Mesut Özil sem tudott a pálya azon pontjain labdához jutni, ahol igazán kárt tehetett volna az ellenfélben. Granit Xhaka 80 percig a padon ült, miközben nyilvánvaló volt, hogy az Arsenalnak szüksége van az ő képességeire a pálya közepén. Egyszerűen érthetetlen, hogy Wenger miért nem bízott benne ismét, miközben a Tottenham ellen messze a csapat legjobbja volt, kiemelkedő számokat produkálva védekezésben.

passmap

Az Arsenal játékából teljesen hiányzott a szélesség, minden egyes támadásnál a szélre kikerült labda visszavándorolt középre, ennek eredményeként pedig egy steril labdajáratás alakult ki. Eközben Coquelin labdabirtoklás esetén semmit nem tudott hozzátenni a játékhoz, így a kreatívabb társat igénylő Elneny játéka is haszontalanná vált.

A második félidőben teljesen megváltozott a meccs képe, és a Manchester United egyre nagyobb nyomást helyezett az Arsenal kapujára, miközben Wenger emberei egy kontrát sem tudtak végigvinni. Minden ilyen kísérletet a csírájában elfojtottak a United játékosai, és ugyan ismét nem alakítottak ki bődületesen nagy helyzeteket, de a nyomás alatt egyetlen kihagyás az Arsenal védelmétől elég volt a gólhoz. Egy jobb oldali bedobás után Coquelin és Walcott is teljesen megfeledkezett a mélységből érkező Matáról, aki Herrera visszatett labdája után teljesen üresen lőhetett Cech kapujába. Már nem ez az első gól, amit az Arsenal a saját bal oldalukon végigvitt támadás után kap, ezt a problémát pedig nagyon sürgősen meg kell oldania Wengernek és a stábjának.

A helyzet a gól után sem változott, annak ellenére, hogy Elneny-t váltotta Giroud, de nyomást az ellenfél kapujára csak akkor sikerült helyezni mikor Coquelin is elhagyta a pályát. Ami viszont érthetetlen, hogy Aaron Ramsey hogyan játszhatta végig a meccset. Nála többször senki sem veszített labdát az egész mezőnyben, miközben támadásban és védekezésben is teljesen súlytalan volt. Mivel jelenleg Iwobi szerepkörére ő az egyetlen számba vehető alternatíva, csak reménykedhetünk, hogy egyszerűen rossz napot fogott ki, és nem ennyi amit tud. Viszont ez is kiválóan példázza, hogy az Arsenal mennyire nem tudja nélkülözni az alapjátékához  szükséges legfontosabb embereket. Iwobi nélkül nem volt meg az összeköttetés a középpályások és a támadók között, ráadásul Ramsey közel sem tud kis területen kevés érintésből olyan hatékonyan játszani, mint a nigériai.

Wenger a végén minden mindegy alapon behozta Jenkinson helyére Oxlade-Chamberlaint, hogy végül az ő remek beadását fejelje De Gea kapujába elemi erővel Giroud. Sokat elmond az Arsenal játékáról, hogy az egész mérkőzésen ez volt az egyetlen kaput eltaláló kísérletük. Wenger alaposan túltaktikázta magát a meccs előtt, a cseréivel is túl sokáig várt, de végül a szerencse ezúttal mellé állt az Old Traffordon. A szokásostól eltérően tehát a gyengén és impotensen játszó Arsenal végül legalább egy pontot meg tudott menteni, ami már csak Mourinho savanyú ábrázata miatt is külön öröm.

xg

BÚÉK (Arsenal vs. Liverpool)

Az egész nyarat lefedő világversenyeknek hála, az idei uborkaszezon szinte egy szempillantás alatt véget ért. A mai napon Wenger atyánk már tétmeccsre vezényelheti ki csapatát, hogy újra megpróbálja beteljesíteni a szurkolók 12 éve húzódó bajnoki álmait. Az ellenfél az a Liverpool lesz, akitől papíron joggal rezzen össze az ember farpofája, viszont magunkra nézve jóval kellemesebb velük a bajnokság elején találkozni, mint a karácsonyi-tavaszi hajtás közepén. (értsd: nincs kettős terhelésük, a szezon későbbi szakaszában sem lesznek annyira kifacsarva, mint az Európában szereplő csapatok.)

A tavalyi szezonban szintén korán, már a 3. fordulóban találkozott a két csapat, amikor bizony joggal várhattunk el akár kiütéses győzelmet is, hisz Brendan Rodgers jó szokásához hűen egy fél kezdőnyi új arcot hozott a Mersey-partjára, hogy megtalálja a bennük rejtőző karaktert. A meccs előtt már sejteni lehetett, hogy itt bizony valami nem lesz rendben, hiszen a bemelegítésnél Koscielny ill. Mertesacker is kidőlt, így jobb híján a Chambers-Gabriel duóval kellett nekifeszülni a rangadónak (kísért a múlt).

Ramsey első félidei lesnek beintett szabályos gólja ellenére, korántsem mi voltunk a helyzet magaslatán. Chambers talán ágyús karrierje legrosszabb meccsét hozta le: idegesen, kapkodva, fejetlen csirkeként rohangált a pályán, brazil párjától pedig nem várhatott sok támogatást, mivel az activity-s hadonászás és a FUCK-MONEY-YES/NO angol szavakban maximalizálódó nyelvtudás nem kifejezetten a védelem irányítására predesztinálja az embert. Szerencséjükre Cech az első fordulóval ellentétben ihletett formában védett, két földöntúli bravúrt is bemutatott Coutinho távoli ill. Benteke kapu torkából érkező lövésénél. A második félidő már sokkal jobban nézett ki hazai oldalon, a Vörösöknek szinte végig védekezniük kellett, amiben nagyban szerepet játszott, hogy szinte teljesen elkészültek az erejükkel. Összképet tekintve igazságos döntetlen született, ami végül egy darab gólt sem hozott.

Benteke

Hasonló módon a védelmünk közepe ismét egy eddig alig használt párosításban lesz felrajzolva, megfejelve ezt azzal a ténnyel, hogy a Koscielny-Özil-Giroud gerinc is hiányozni fog. A Poolnál szintén rengeteg új arcot csodálhatunk, immáron Klopp irányítása alatt, akinek már 2/3 PL szezonnyi ideje volt a karakteres BR palántákat gegenpressingre okítani. Rangadókat figyelembe véve tette ezt hatalmas sikerrel, viszont a „kicsik” ellen rengeteg pontot hullajtva dadogott, köhögött a gépezet, ami mint tudjuk, nem csak a bajnoki címhez, hanem a Wenger-trophy megszerzéséhez is a legfontosabb. Továbbá idén már ténylegesen a saját embereivel dolgozhat, akik között nincs igazi „franchise player” igazolás, sokkal inkább ésszel, a saját rendszerébe passzoló játékosokkal próbált erősíteni. Természetesen, mint mindenhol Liverpoolban is voltak olyan szurkolók, akik verték az asztalt a kirakat igazolásért, ami több okból is kizárt volt. Klopp korábbi csapatainál sem arról volt híres, hogy kiforrott világsztárokat vegyen, valamint a Pool is belevágott a stadionfejlesztési programba, amit ugye talán nálunk senki nem tud jobban a szigeten, hogy bizony ésszerű költekezésre sarkallja az embert. Mezőnyjátékosok közül Grujic és Matip már a télen a zsákban volt, viszont csak a nyáron csatlakoztak Jürgenékhez, a Mané-Wijnaldum-Klavan trióval egyetemben. (Utóbbi ismeretlenként csenghet, viszont már tutira hallottatok róla, mivel tagja volt a 2013-ban Budapesten 5-ösre vizsgázó észt válogatottnak, amiből az öngóljával ő is oroszlánrészt vállalt.)

Kapus poszton szintén nagy változások történtek a keretükben honfitársunk, a Wiganhez elsinkelt Bogdán Ádám kárára. A mainzi Karius és régi jó ismerősünk, Wenger egykori tartalékkapusa az osztrák Alex Manninger is Liverpoolba tette át székhelyét.

Alex-Manninger-Arsenal

A meccsre kanyarodva, a Liverpool borítékolhatóan a szokásos letámadós fociját fogja játszani, amit egy félidőn át minimum kiválóan fognak bírni kondival. Részünkről kulcsfontosságú lesz, hogy bár a nyári haknin egész jól mutató, ám mégis összetákolt belső védőpárosunkról mennyire sikerül levenni a terhet. Xhaka már az első tétmeccsén kulcsszereplő lesz, hiszen mind a labdakihozatalban, mind a támadások elindításában neki kell majd felvállalni a vezér szerepét. Mint korábban említettem a kezdő gerincének számító 3-as hiányozni fog, viszont nem kell apátiába esni, remélhetőleg nem csak délibáb volt a felkészülési szakasz vége, ahol már nélkülük is egész bíztatóan nézett ki a csapat.

Talán a kapu előtt is végre leszállnak a herék a hasfalakból és nem ott folytatjuk, ahol májusban abbahagytuk a bajnoki szereplést. Ha tippelni kellene, nagyon adná magát egy sok gólos döntetlen, utolsó perces liverpooli góllal. (Ugyanis bármennyire szarul megy nekik ellenünk, ez már-már hagyomány.) Mégis megkockáztatok egy 3-1es hazai győzelmet, Sanchez 2 ill. a csereként beállt Walcott góljával, hogy Wenger keze alá játszanak, aki majd a meccs utáni sajtótájékoztatón oda bírja lökni az újságíróknak a „Várhatóan érkezik-e klasszis csatár?” kérdésére, a „We’ve got enough options, we have Sanchez, we have Walcott” választ, valamint egy kredencvigyort.

Nem néztem előzetesen jósolt kezdőket, de valószínűleg a City ellen felrajzolt csapatot láthatjuk egy-két változtatással. Értelemszerűen Gabriel helyett Chambers (Monreal középre húzásával, amit nyernénk a réven, azt elvesztenénk a vámon). Gibbs a beugró feladatokat jól szokta megoldani, de semmi nem garantálja a spanyol jó teljesítményét középen, ahol utoljára 2014 őszén, hasonló módon kényszerűségből kellett helytállnia. Coq kezdőbe jelölése szintén adja magát, de a gegenpressing fényében jóval ésszerűbb döntésnek tűnhet a sokkal labdabiztosabb Elneny szerepeltetése.

36E949BF00000578-3726021-image-m-29_1470424197200

Kivont karddal várjuk őket.

Zárásképp néhány további érdekesség:

  • A Klopp-Wenger örökmérleg elég kiegyensúlyozott: 7 meccsen 3 Wenger & 2 Klopp győzelem ill. 2 döntetlen, 10-9-es gólarány Wenger javára.
  • Wenger 20 éves regnálása alatt, mindössze 3 db szezonnyitót bukott el és bár az utóbbi időben rendre beragad a nyitányon, az örökmérlege ettől függetlenül még mindig impozáns: 11 győzelem – 5 döntetlen –3 vereség ; 33-16-os gólarány.
  • A Liverpool minden sorozatot figyelembe véve mindössze 1 db tétmeccsen tudott győzni az Emirates-ben, ami történetesen pont egy bajnoki volt még 2011 őszén.

Jövőre sem leszünk bajnokok, justsayin’

Miközben éppen a szokásos nyári netharcban a halál faszára küldi egymást az IN-OUT oldal az igazolások, pontosabban a nem létező igazolások miatt, és már ott tartunk, hogy Wenger a világ 20 legjobb edzőjének listájára sem fér fel, megfeledkezünk a leggyűlöltebb témánkról – arról a témáról, amely egyrészt a legfőbb letéteményese annak, hogy az Arsenal az elmúlt 12 évben nem nyert bajnoki címet, másrészt pont az a kérdéskör, amivel jellegéből fakadóan semmit nem tudunk kezdeni, csak a tenyerünkbe temetni a képünket, miközben arról álmodozunk részletgazdagon, hogyan véreztetnénk ki egy koala-farmot.

Igen, a sérülésekről van szó. Azért olvass csak tovább.

Arra, hogy miért nincs semmi közünk egy BL-címhez nagyon egyszerű a válasz. Leginkább azért, mert nem nálunk játszanak a világ legjobb focistái, valódi klasszisból is nagyon maximum 5 focistát tudunk említeni az Arsenalnál: Cech, Koscielny, Coquelin, Özil és Alexis. Továbbá szükségeltetik egy ilyen sikerhez jó adag szerencse is az adott szezonban, nem véletlenül nem tudta még megvédeni a BL-címét egyetlen csapat sem, hiába a nagyon erős játékoskeret és a csudaszép futball.

Na most szerencséből szintén nem áll jól az Arsenal, főleg akkor, ha a mindenkori sérüléseket nézzük…

…mármint mondhatnánk ezt akkor, ha szerencse kérdése lenne az, hogy lesérülnek-e a kardinális focistáink minden szezonban, de mivel minden alkalommal megtörténik, ez már inkább tény, semmint egy előre nem látható, szerencsétlen egybeesés. Ellenben nagyon úgy néz ki, hogy a probléma kiküszöbölhetetlen, és ezen láthatóan az sem segített, hogy magunkhoz csábítottuk a világ legjobb erőnléti edzőjét, Shad Forsythe-ot. Egy rendszerszintű defektről beszélünk, ami minden jel szerint egy láncreakció, magyarul a komplett edzői kar nyakig szaros a dologban.

debuchy_3145890b

Az Arsenalnál egy átlagos (értsd: minden kibaszott tetves kurva mocskos gecis) szezon úgy néz ki, hogy 2 hónap bajnoki meccseinek pontjait nem szerzi meg a csapat emiatt. Pedig, és most koncentrálj nagyon erősen: ha ez csak egyetlen hónap lenne, akkor az elmúlt 12 évben legalább háromszor ünnepelhettünk volna bajnoki címet, ugyanis biztos neked is feltűnt már, hogy átlagban 10-től 15-ig terjedő pontmennyiségben vagyunk lemaradva az első helytől egy idény végén. Tökmindegy, hogy milyen csatárokkal, középpályásokkal és védőkkel ugrunk neki egy szezonnak, tökmindegy, hogy milyen taktikával és játékrendszerrel, ez a trend nem változik.

Az első ilyen a hónap a minden évben óramű pontossággal és kíméletlen kegyetlenséggel lesújtó, rettegett november.

Függetlenül attól, hogy milyen nemzetközi tornákon vesznek részt a futballistáink, hogy milyen játékosoktól válunk meg, és hogy milyen játékosokkal gazdagodunk egy nyári átigazolási etap folyamán, novemberig rendszerint a Chelsea-n kívül mindenkit meg tudunk verni (ez alól persze kivétel volt az az idény, amit egy nagyon pofás 8-2-vel nyitottunk). Ilyenkor szoktuk elhinni. Aztán jön 2-3 kardinálisan fontos sérülés, és 30 napig kóválygunk a pályán, miközben nyeljük be a nagyobbnál nagyobb zakókat a bajnokságban, valamint a BL-ben egyaránt, és fogalma sincsen senkinek sem arról, hogy milyen sportot is űzünk valójában, hogy van-e bármi elképzelés a játékunkban, továbbá a végkonklúzió, hogy Wenger miért nem takarodott már el Grönlandra?

Ilyenkor a pofonok közepette általában jön egy játékos, aki a hátára veszi a csapatot, ezt az utóbbi években a Sánchez – Özil kettős vállalta magára (mivel hol az egyik, hol a másik volt éppen sérült), és úgy decemberre ezáltal és a többiek, főként kiegészítő emberek felfejlődésével sikerül is észhez térni, és újra elkezdeni begyűjteni a 3 pontokat. A probléma ezzel mindössze annyi, hogy a december a legsúlyosabb hónap a Premier League-ben, köszönhetően a Boxing Day nevű überbrutál (faszságnak) sorozatterhelésnek, amit egy olyan január követ, ahol a bajnoki meccsek mellé megérkeznek az FA Kupa összecsapások is, amelyek esetében sajnos nem tehetjük meg azt, hogy félvállról vegyük őket, és mondjuk már rögtön január első hetében kizúgjunk belőle – hiszen reálisan nézve még mindig az FA Kupa az egyetlen olyan komoly cím, amit egy adott szezonban elnyerhetünk a körülményeinknek köszönhetően.

puzzle-pieces-bw-001

Akik ebben a két hónapban húzták az igát, azok szép lassan elkezdenek kifáradni, a helyükre a sérülésekből érkezők meg formán kívül vannak, és úgy rendszerint februárra, legkésőbb márciusra darabokra hullik szét az egész, amúgy is gyenge lábakon álló szarkupac, ami már végzetes, ami már nem fér bele, és nem csak a bajnoki címtől kerülünk elérhetetlen távolságra, de általában a kupákból is kizúgunk az év harmadik hónapjának végére. Májusra meg marad mindössze a seggtörlésre elegendő a St. Totteringhams Day, nyilván ez alól kivétel volt a 2014-es és a 2015-ös év, amikor még emellé sikerült 1-1 FA Kupát a vitrinbe rakni.

Külön kiemelném, hogy ez a 2 hónap pauza akkor sem fér bele, amikor az összes nagy csapat döglődik, mert akkor meg jön egy olyan jól összerakott gárda, mint a Leicester, amelyik csak egy sorozatban érdekelt, és emiatt csak minden második nap tartanak edzést, osztán szépen behúzzák a bajnoki címet.

Az okokat kutatva simán és egyszerűen kijelenthetjük, hogy sem fizikailag, sem pedig mentálisan nincsen felkészítve ez a csapat annyira, hogy átvészelje ezeket a időszakokat, és mondjuk a 2 pislogással töltött hónapból valahogyan csak 1 legyen. Ezért kollektív felelősség terhel minden egyes alkalmazottat a klubnál, Arséne Wengertől át egészen az üres tekintettel meredő recepciósig. Sem a sérülések elkerülésére tett erőfeszítések nem elég hatékonyak, sem az ezekből való rehabilitálódás és erőnlétbe kerülés nem zajlik a megfelelő ütemben, sem a visszatérés utáni formába lendülés. Vélhetően a komplett edzésterv hibádzik valahol nagyon randán, és ezért egyetlen ember semmiképpen nem tehető felelőssé, mivel egyszerre baromi sokan foglalkoznak 1-1 játékossal egy topklubnál.

A megoldásokat kutatva meg… Hát a fasz tudja igazából. Az biztos, hogy semmiképpen nem szabad olyan – mondjuk ki – hasznavehetetlen játékosokat éveken keresztül istápolni, mint amilyen Diaby vagy Rosicky volt, vagy mint amilyen Wilshere éppen, de sok szempontból közéjük sorolható Ramsey, Walcott, Oxlade, Gibbs és Welbeck is (tehát szinte a komplett brit vonal), akik legjobb esetben is csak fél szezonos játékosok – csak ezek meg olyan emberi és érzelmi döntések, amelyekben nem könnyű meghozni a megfelelőt, valahol mindkét eset fájdalommal jár. Mondhatnánk azt is, hogy mélyítsük a keretet, hozzunk még és még olyan játékosokat, akik a padról beállva minőségében tudnak pótolni 1-1 fontos játékosunkat a kidőlésének során, csak hát nem sok olyan minőségi játékos van, aki szívesen jön padozni, ráadásul a padon ülve viszonylag nehéz formába kerülni. Végső ún. megoldásként feljöhet még a komplett edzői- és mindenféle másik kar cseréje, de abba egy olyan filozófiai-, pénzügyi-, és szakmai alapokon nyugvó klub, mint amilyen az Arsenal, több mint valószínű, hogy belerokkanna, és rohadt hosszú lenne az út visszafelé, ha egyáltalán reálisan lenne ilyen út a mostani futballban. 22-es csapdája.

Véleményem szerint nem azért nem igazolunk 50-60-70 milliókért klasszis játékosokat, mert nincs rá pénzünk vagy nem akarnánk, hanem mert az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva maximálisan fennáll annak az esélye, hogy novemberre lesérülnek, és így viszont rendkívül rossz pénzügyi befektetések egy önállóan gazdálkodó klub számára. Továbbmegyek: nagy valószínűséggel nem azért nem az Arsenalt választják a klasszis játékosok többségében, mert nem egy nagy klub, mert nem játszik tetszetős futballt, mert nem érzik azt, hogy fejlődhetnek ennél a klubnál, hanem azért, mert a fenti tények ismeretében tisztában vannak azzal, hogy előbb-utóbb megsérülnek nálunk, és korántsem biztos, hogy utána jól lesznek összerakva, márpedig egy valóban kiemelkedő focistának ez még a sikereknél és a pénznél is sokkal fontosabb. Ezért van az, hogy azt érezzük, hogy mindig csak érdeklődünk (ha…) 1-1 klasszis után, akik végül máshol kötnek ki.

Orbitális szerencse kell az Arsenal bajnoki címéhez jelen felállásban, érkezzen erősítésként bárki, bármilyen posztra. Tudom, tudom, az én kurva anyámat, hogy mindezt leírtam. Igazad van. További kellemes nyarat, nacsá!

Mit jelent az Európa-bajnokság az Arsenal számára?

El kell mondjam, igazán nagy csalódás volt számomra ez az Eb, a magyar meccsek jelentették az igazi felüdülést, pláne, hogy azon szerencsések közé tartoztam, akik a helyszínen tekinthették meg a meccseket. Nem csupán azért volt csalódás, mert egy olyan csapat nyerte a tornát, amely a lejátszott 720 percéből mindössze 73-at töltött előnyben, hanem mert hiába a 24 csapat és a több meccs, mégis egy kezemen meg tudom számolni azokat, amelyeket igazán élveztem. Ezek közé tartozott például egy Svájc-Albánia, ami talán messze az egyik legunalmasabbnak ígérkezett, mégis pozitív csalódás volt. Lehet mutogatni a felhígult mezőnyre, de valószínűleg előbb néznék végig egy Sp?rs-Stoke meccset, miközben a golyóim és a székem közé ragadt egy sündisznó, mint hogy újranézzem az olasz-német, horvát-portugál vagy éppenséggel a portugál-francia meccset.

Az Eb előtt focirajongóként természetesen megpróbáltam megjósolni a főbb eredményeket:

  1. Biztos voltam benne, hogy a fő favoritok a franciák, és maximum ők tudják elveszíteni. Számomra ezért is volt pozitív lépés Benzema és Ben Arfa kihagyása, ha előbbi mellőzése azt is jelenti, hogy Giroudról sajnos még mindig nem látott napvilágot egyetlen kettyintős felvétel sem. Azt hiszem bejött a tippem.
  2. Sokan várták meglepetéscsapatnak Belgiumot, de a világranglista második helyezettjének jó szereplése mióta lenne meglepetés? Az én választásom Walesre esett, bár várakozásaim szerint pont a franciáknak kellett volna őket megállítani a negyeddöntőben. A tippem itt sokszorosan bejött, nem gondoltam volna, hogy elődöntőig menetelnek.
  3. Úgy gondoltam, hogy Magyarország Izlanddal fog harcolni a harmadik helyért, míg az osztrákok könnyen nyerik a csoportunkat. Szerencsére, ebben az esetben hatalmasat tévedtem.

Igazából most az Eb után jövök csak rá, hogy mégis mik voltak a jóslataim hátterében lévő gondolatok. Peet sokkal jobban el tudja mondani, hogy mégis hogyan változott meg a labdarúgás az elmúlt pár évben, hiszen ő legalább ért is a focihoz. Ezen az Eb-n elcsépelt mondandó lett már a labdabirtoklás fontosságának csökkenése, illetve a meghatározó csatárok és irányítók hiánya, lehet ez a torna volt az elmúlt évek változásainak csúcspontja.

Plan-B-1170x780-1170x780

Ha jobban belegondolunk, sokkal inkább divatba jött a kaputól 20 méterre felhúzott két vonalas védekezés a büntető terület szélességében, aminek két komoly következménye volt a támadójátékra. Az első, hogy a csatárok körül elfogyott a levegő, a második pedig, hogy az irányítók hátrébb kényszerültek. Voilá, el is érkeztünk a mezőnycsatár és a mélységi irányító megnevezésekhez.

Ezzel egy időben a támadásokban felértékelődött a támadó szélsők szerepe, elég csak arra gondolni, hogy az elmúlt évek meghatározó támadóinak többsége (általában) szélről indulnak, köztük Messi, CR, Robben, Ribery, Bale, Hazard vagy éppenséggel Sánchez. Ezzel a szélsők már inkább közvetlen veszélyt jelentenek a kapura, és megnyitják a széleket a felfutó szélső hátvédek előtt. Szóval adottak a gyors szélső hátvédek, a kapura közvetlen törő szélsők, a mélységbe szorított irányítók (Kroos, Pirlo éveinek végén, Xabi Alonso, Cazorla), az erősebb testfelépítésű csatárok, és mindjárt megkaptuk egy kontrázó csapat alapjait – ezt még hintsük meg egy védekező középpályással, és leírtuk a csapatok 90-95%-át. Érdemes megjegyezni azonban, hogy pont a fent említett játékosok nem játszanak alapvetően kontrázó csapatokban, viszont kitűnően alkalmasak hozzá.

A cél az ellenfél minél gyorsabb megbüntetése, ha kimozdítja a helyéről a buszt, mielőtt még szépen visszaparkolnának vele, és míg a nagycsapatok ezt egyik taktikai elemként használják, a kiscsapatok leginkább egyetlenként.

Ha jobban belegondolunk, akkor mindössze két csapat tért el ettől a taktikától és felállástól drasztikusan (spanyol, német), míg a francia, belga, angol, horvát válogatottak inkább felemásak voltak. Az angol nagyon jó kontracsapatként állt fel, aztán végigdominálták meccseiket, amiből igazából leginkább egy helyben toporgás lett a vége, de mit várunk attól a csapattól, ahol a kezdő támadótrió mindhárom tagja alapvetően önző. Talán nincs is annál unalmasabb, mint amikor két csapat kontrára játszik egymás ellen, és hát a meccsek többsége ilyen volt ezen az Európa-bajnokságon. Kontrázni ugye csak azt lehet, aki támad, de ha senki se támad, akkor senki se kontrázik, a nézőknek marad tehát az ivás, illetve Útwenger posztokon való röhögés.

137295

Érdekes fejlemény azonban, hogy a kontrák lehetőségeinek elveszésével egyre több pozíciós játékba kényszerülnek bele a csapatok, így egyre több csapatban szorítja ki a védekező középpályást egy olyan keménytökű játékos, akit nem zavar a pattogó labda, ez lehet a fő indok Xhaka leigazolása mögött is, hiszen egyszerűen nehéz elvárni már egyetlen mélységi irányítótól, hogy feltörje a védelmet. A több labdabirtoklásra törekvő csapatok (Barcelona, Real Madrid, United, PSG) esetében ez már régen megfigyelhető. Érdemes amúgy megnézni a magyar csapatot, ahol a két hátravont játékos Gera és Nagy volt, akik védekezésben is kimagaslót alkottak, de szinte gyönyör volt élőben látni, ahogy át tudták játszani az ellenfél letámadó játékosait, és még a korábbi Storck-Dárdai meccsekhez képest is sokkal többet volt nálunk a labda.

Lehet ezekkel az állításokkal vitatkozni, azonban az Arsenal esetében több tanulságot is le lehet vonni.

Egyértelműnek tűnik, hogy a Guardiola Barcelonája által előadott tiki-taka igazi antitézise lett a kontrákra való játék, és az elmúlt időszakban több nagy csapat is tökéletesre fejlesztette. Mourinho csapatai és Klopp Dortmundja igazán híres volt a kontrákról, bár mindkettő képes volt gyors, nyílt, gólra törő támadójátékra is, amelynek alapja volt az azonnal letámadás. Ilyenkor a kontratámadás igazából már az ellenfél kapujától 30 méterre elkezdődhetett, lényeg, hogy ne legyen felállt védelem. Kicsit utóbbi felé mozdult el Heynckes Bayernje, amely ellentmondást nem tűrően gázolt át mindenkin 2013-ban. Mi sem mutatja jobban az új taktika sikerességét, hogy a Real Madrid Ancelotti vezetésével egy évvel később az Allianz Arenaban porig alázta a már Guardiola vezette német csapatot, amely elsősorban a labdatartásra épített azzal a felszólalással, ha nincs az ellenfélnél a labda, nem is tud gólt lőni.

Az Arsenal számomra leginkább a felemás csapatok közé tartozik. Nem kérdéses, hogy a liga technikailag legképzettebb csapata, emellett a legutóbbi bajnoki évben a labdabirtoklásban is az élen végzett a csapat – mégis mindössze 65 gólt sikerült összehozni, ami a 2006-2007-es szezon óta a legalacsonyabb szám. Emellett látványosan jó a csapat kontratámadásban. A West Ham elleni 2-0 vereség alkalmával és a Southampton elleni 4-0-s vereség során 62%-ban, illetve 65%-ban volt nálunk a labda. A tehenesek otthoni 3-0-s alázásán, a csirkék megverésénél, és a City elleni hazai győzelem során végig az ellenfélnél volt többet a labda. Az Old Traffordon azonban már 61%-os labdabirtoklással sikerült kikapni a bociktól (gondolom ez a tehén ifi), és másik manchesteri vendégjátékunk esetében sem sikerült az első meccsnél több labdabirtoklást újabb három pontra váltani.

Az elmúlt szezonban feltűnően statikusak voltunk támadásban, amit lehet Cazorla hiányára vagy Giroud rossz formájára írni, de igazából már az első fél évben sem sikerült túlságosan meggyőző játékkal előrukkolni.

Mondhatnánk, hogy hát akkor miért nem állunk át kontrajátékra, de eléggé egyértelmű. Először is, nemigen fér bele a Papa filozófiájába, másodszor igencsak érdekes lenne a legképzettebb csapattal kontrákra játszani, harmadszor pedig, ettől még nem kezdenek el ellenünk támadni. Se Klopp, se Mourinho, se Conte nem ront neki az Arsenalnak, és igazából a csirkéken és a Cityn kívül kevés csapattól várhatunk el támadó fellépést. Akkor pedig még nem is beszéltünk az olyan kontrákra berendezkedő csapatokról, mint mondjuk a Southampton, West Ham, Watford vagy éppenséggel a Leicester City. Tehát igenis, nekünk kell lenni a legtöbb meccsen majd a kezdeményező félnek, és látva, hogy most már lassan minden csapat megtanul zártan védekezni, sokat kell javítanunk a játékunkon.

mesz

Először is szabaddá kell engednünk Özilt. Az új, zárt védekezés eredményeként a csatár mögötti poszt nem egy hálás feladat, Özil pedig egy kihalóban lévő faj utolsó messiása. Egyszerűen nem engedhetjük meg azt a luxust magunknak, hogy ne köré építsük a támadójátékunkat. Griezmann jelenléte a döntőben például csak azért tűnt fel, mert fehér volt. Ehhez meglátásom szerint szélesíteni kell a játékteret, és itt jön be az, amiért leginkább felemásnak érzem az Arsenalt.

Míg bal szélen Alexis az oldalvonal mellől tör kapura, addig jobb szélen a kezdő Ramsey inkább belül növeli a létszámot. Ez természetesen teret nyit a felfutó Bellerinnek, azonban egy jól kontrázó csapat ellen Mertesacker igencsak kiszolgáltatott lehet. Ramsey belépései erősítik belül a tömörülést, és inkább a statikus játék irányába hat, és nem tudjuk kihasználni azokat a képességeit, amiket megvillantott két évvel ezelőtt, illetve most az Eb-n. Kérdéses, hogy Xhaka érkezésével Cazorla visszakerül-e a kezdő csapatba, hiszen két mélységi irányító esetén félő, hogy úgy járunk mint a franciák, akiknél Matuidi tényleg teljes egészében eltűnt a pályán, miután neki nincs meg az a fizikai megjelenése, mint Griezmannak. Számomra amúgy érthetetlen, hogy Kanté beállításával miért nem szabadította fel Pogbát Deschamps, vagy esetleg miért nem jött be Cabaye vagy Payet középre, akik kicsit feljebb tudtak volna játszani.

Henry vezette le egyszer a SKY stúdiójában, hogy Guardiola taktikájának egyik legfontosabb eleme, hogy ameddig nem jutsz be a támadó harmadba, addig maradj a helyeden, onnan pedig lehet improvizálni. Henry esetében ugye ez azt jelentette, hogy ragadjon a baloldali oldalvonalra. Egyszer unatkozott, hogy nem jön felé labda, elmozdult befelé az összjátékba, gól lett belőle, Guardiola pedig szemrebbenés nélkül kapta le a szünetben, mivel nem tartotta be a taktikai utasításokat. Látszik tehát, hogy Guardiola esetében nagyon fontos a pálya teljes szélességének kihasználása, ami segíti a belső középpályások labdajáratását.

Ezért is gondolom, hogy Özil felszabadításához szükség lenne a jobb oldal kihasználására is. Az elmúlt években nálunk egy igazán elátkozott pozíció, hiszen Walcott, Ox, Campbell, Welbeck és Gnabry is csak felvillanásokra volt képes, mindent elmond, hogy az alapból középen világsztár teljesítményre képes Ramsey játszik ott, mert még így is ő azon a poszton a legjobb.

A fenti gondolatokból kiindulva nálam az átigazolási szezon legfontosabb eleme egy jobb szélső lenne. Igen, fontosabb, mint egy csatár. Nagyon kevés olyan csatár van jelenleg, aki tényleg minőségi előrelépést jelentene Giroud-hoz képest, és ők mozdíthatatlannak tűnnek. Bár Lukaku és Higuaín is jobb lehet, de nem vagyok erről teljesen meggyőződve, 50 millió euróért pedig mindenképp jelentős előrelépést kell felmutatnunk, nem csak egy pár gólos javulást. A mostani nagy sztár ugye Griezmann, de szerintem fizikálisan jelenleg nem alkalmas egy PL csapat csatársorának vezetésére, mivel képességekben elmarad egy Agüerotól és Suáreztől. Jobb szélről indulhatna, de a szélről való indulás nem nagyon jött be neki az Eb-n, a csatár mögötti pozíció pedig foglalt Özil számára. Mellékesen amúgy egy csatárra mindenképp szükség lesz Welbeck sérülése miatt.

int_160310_Extra_Time_Mahrez_or_Hazard

Ha mindenképp játékost kéne kívánnom jobb szélre, akkor az Eden Hazard. Nagyon rossz szezont futott, de Magyarország ellen megmutatta, hogy mire is képes. Általában bal szélről indul, de nem lenne gond neki átszoknia a jobb oldalra, és egy megfelelő taktikai utasítással igencsak hasznára lehetne a csapatnak. Szélről indulva már nem lenne akkora gond, ha befelé tör a labdával, mert egy jó csellel könnyen létszámfölényes helyzetet tudna kialakítani középen. Kétségtelen, hogy mélyen zsebbe kellene nyúlni, de a Chelsea BL-ből való kimaradása esélyt teremthet, pótlására a Kékek pedig visszacsábíthatnák Matát, aki biztos nem bontott pezsgőt Mourinho kinevezésénél. A másik ideális jelölt jobb szélre Mahrez lehet, aki fenomenális szezont tudhat maga mögött, és csak azért nem róla szólt az elmúlt év, hanem Vardyról, mert nem angol.

A másik kulcsfontosságú pozíció Koscielny párja. A francia helye megkérdőjelezhetetlen, és bár Mertesackernek nagyon jó adottságai vannak, de ebből az elmúlt egy évben viszonylag keveset mutatott, kontrák esetén pedig kifejezetten kiszolgáltatott helyzetbe tud kerülni. Gabrielnek bár megvannak a fizikai adottságai, hogy jó középhátvéd legyen, a szellemi adottságai azonban szerintem megkérdőjelezhetők. Erre a pozícióra talán még nehezebb lesz megfelelő játékost találni, bár ki gondolta volna, hogy Huth másodvirágzását (még inkább első) éli majd a Leicesterben. Ne felejtsük el, hogy mégiscsak egy olyan korban élünk, amikor Umtitiért valaki 25 millió eurót tett le az asztalra. Az angolok a jövőben Stonesra esküsznek, mint a PL meghatározó játékosa, és ha fejlődni akar, akkor mennie kell az Evertonból. Azonban elég gyenge évet zárt ő is, és a klub is, az Eb-n pedig egy percet sem kapott, valószínűleg Sol Campbell nagy örömére, aki szerint túl sok hibát vét. Suboticról szólnak még a pletykák, aki mindenképp egy olcsó opció lehet, ám kérdéses, hogy tényleg előrelépést jelentene, nem vagyok meggyőződve róla.

Igazából a célom úgysem az átigazolási fantáziában való mély elmerülés, mert hát végül Papa knows, csak hát amikor az esti fogmosás után az ágyunknál térdelve bajnoki címért imádkozunk, akkor jó tudni, hogy mégis mit kérünk. Nem is tudom már, hogy Moyes vagy Van Gaal pénzszórásánál mondta Wenger, hogy egy átigazolási időszakon belül háromnál több játékost a kezdőbe nem nagyon érdemes igazolni, mert nehéz lesz beépíteni őket. Xhaka már egy, és miközben az Arsenal drukkerek többségében ordítanak egy csatárért, aki 70 millió euróért jó esetben 10 góllal többet lő az év során, én inkább fektetnék be egy olyan jobb szélsőbe és középhátvédbe, akikkel a játékunk fel tudja venni a versenyt a következő évben várható taktikai háborúval, és képesek hozzájárulni ahhoz, hogy Wenger játékfilozófiája bajnoki serleget eredményezzen.

Átigazolási tervezet 2016

Mikor egy szurkoló komolyabban nekiáll a nyári átigazolási szezon előtt, hogy megvizsgálja mégis kikkel erősödhetne kedvenc csapata, akkor az első kérdések egyike, amit feltesz az a szokásos „Mégis mennyit költhetünk?” kérdésköre. Látva a tavalyi nyarat, a hiányposztokat, a klub gazdasági teljesítését, erre idén nagyon egyszerű a válasz: sokat vagy rengeteget.

Who’s your Daddy!?

A szezont mindenki a maga vérmérséklete szerint értékelheti, de talán abban megegyezhetünk, ha összességében nézzük az idényt, akkor semmiképpen sem lehet pozitív. Úgy vélem az előrelépéshez szemléletváltáson kell átmennie a klubnak és így a menedzsernek is, ami meg kell, hogy látszódjon az átigazolási politikában. Arra gondolok, hogy:

  • Fel kell hagyni az úgynevezett „babusgatással”, a nem igazolunk XY fiatal játékos elé politikával (mert akkor ő kevesebb lehetőséget fog kapni, ezzel nehezítve a fejlődését ésatöbbi).
  • Szintén fel kell hagyni azzal, hogy egyes játékosok múltban teljesített jó időszakaiba kapaszkodva áltatjuk magunkat a valós megítélésük kapcsán.

A világ hetedik legtöbb bevételével rendelkezünk, és a Forbes az ötödik legértékesebb futball klubjának értékeli az Arsenalt. Viselkedjünk eszerint, és a keret tagjaitól elvárt követelményeket is ehhez mérten húzzuk meg. Olyan játékosokat kell igazolni, akik komoly előrelépést jelentenek a mostani alul teljesítőkhöz képest, és nem olyanokat, akik csak versenyhelyzetre kényszerítik őket. Azoktól, akik semmilyen mértékben nem tudnak megfelelni ezeknek az elvárásoknak, egyszerűen meg kell válni.

És akkor ennek tudatában vegyük szépen sorra most a hiányposztokat…

danny-welbeck-goal-celeb-olivier-giroud-theo-walcott-arsenal-leicester-city_3416366

Csatárok

Tudom, hogy nem szabad ilyet leírni, de Welbeck 9 hónapos sérülése (ami tudjuk jól, hogy egész éves lesz) a lehető legjobbkor történt. Végre megteremtette azt a helyzetet, hogy ne csak minőségben, de mennyiségben is bajban legyünk ezen a poszton. Ha ehhez hozzávesszük Walcott egész éves kvázi értékelhetetlen teljesítményét, és Giroud négy(!!) hónapos gólcsendjét a bajnokságban, akkor a Napnál világosabb, hogy a csatárposzton komoly upgrade-et kell véghezvinni a nyáron, ez az átigazolási időszak legfontosabb feladata. A helyzetünket nehezíti, hogy kimondott világsztár nincs a piacon. Szerintem mindent elmond a felhozatalról, hogy legközelebb ehhez a státuszhoz Higuaín áll, akiért 40-50 (de olvastam már 60) millió fontos összeget remél a Napoli. Nem tudnék ideális jelöltet mondani, mert mindenkivel szemben komoly kérdőjelek merülnek fel bennem – szerencsénkre viszont kevés olyan tehetős klub van, ahol ezen a nyáron mindenképpen a kezdőbe keresnek csatárt, szóval komoly konkurenciát vélhetően maximum a PSG tudna jelenteni, akiknek van egy Cavanijuk erre a posztra.

Különböző stílusú csatárok különböző árkategóriában rendelkezésre állnak, csak is a vezetőkön múlik, milyen stratégiát (ár/érték arány, játékstílus alapján vagy csak egyszerűen mindenki felé üzenni) választanak ennek a problémának a megoldására.

Az egész nyári tevékenységünk későbbi megítélését alapjaiban fogja meghatározni a csatárunk pályán nyújtott teljesítménye, ezért nagyon fontos, hogy a lehetőségeinket maximálisan körüljárjuk, és ennek megfelelően az optimális döntést hozzák meg Wengerék.

Szélsők

Ne áltassuk magunkat, erre a posztra csak mennyiségre vagyunk meg, de azt láttuk ez a gárda mire volt elég az elmúlt szezonban. Van egy klasszis szélsőnk Alexis személyében, aki kb 1-2 hónapot leszámítva a valós tudása alatt játszott. A másik szél meg leginkább akkor muzsikált, mikor Ramsey kezdett ott (vagyis amikor Bellerín egyedül játszotta be a jobb szélt), vagy egy-két meccsen, amikor Iwobinak vagy Campbellnek éppen kijött a lépés. Komoly bajban lennénk, ha csak rájuk és Oxlade-Chamberlain hirtelen pálfordulására támaszkodhatnánk a szezonrajton.

1828159-38560411-2560-1440

Ennek megoldására eddig minden egyes átigazolási szezonban Reus-ért imádkoztam, de idén mégse őt tartom a legjobb választásnak, hanem csapattársát, Henrikh Mkhitaryant. Az örmény srác hihetetlen jó szezonon van túl (ha az EL selejtezőket is beleszámoljuk 52 meccsen 23 gól, 27 gólpassz, és beválasztották a Bundesliga év csapatába is), sokoldalú, szélsőként és irányítóként is képes játszani, de a csatárposzton kívül a támadó harmad bármelyik posztján megállja a helyét. Nem mellesleg csak egy év van a szerződéséből, és a hírek szerint nagyon nem akarja aláírni a hosszabbítást, ergo még bankot sem kéne érte robbantani. Nálam ő testesíti meg a tökéletes Arsenal igazolást. Rajta kívül még olyan, vélhetően elérhető játékosokat lehetne igazolni, mint a tavalyi bajnokság legjobbjának választott Mahrez, vagy akár nagyobb távlatokban is lehetne gondolkodni, és bedobni mondjuk Griezmann nevét (bár vele még csak pletyka szinten sem hozzák össze a csapatot, szóval azért nem kell komolyan beleélni magunkat a megszerzésébe).

A lényeg, hogy a keretet itt is erősíteni kell és a lehetőségek ezen a poszton talán még kecsegtetőbbek, mint a csatárok esetén. Véleményem szerint a szélső kérdés rendezésén lehet majd legjobban lemérni a klub igazi ambícióit. Most van lehetőségünk lépni egy komolyat előre, vagy maradhatunk a korábban említett és eddig igen sűrűn alkalmazott „babusgatásnál”. Komoly csalódás lenne számomra, ha se egy nagynevű támadót, se egy normális kezdő szélsőt nem hoznánk a nyáron.

Középpályások

A három öreg nyugdíjazása után nem is volt kérdés, hogy a középpályán létszámban is komoly hiányosságaink lesznek, így ide mindenki számított igazolásra. Télen jött Elneny, akit már ennek szellemében hoztunk, Xhaka korai érkezése meg egyértelműen minőségi előrelépést jelent. De ez csak két érkező, szóval egy kiegészítő középpályás még simán jöhet, főleg egy olyan, aki bírja a padot, aztán a szokásos sérüléshullám közepette úgy is kap majd 10-15 meccset az szezonban. De olyan híreket is hallani, hogy Flaminivel akár még új szerződést is köthetünk. Viszont arra azért felhívnám a figyelmet, hogy ha nem jön össze ez a széles körben elterjesztett „Xhaka majd felhúzza a körülötte lévőket” előrejelzés, akkor megint komoly bajban leszünk, ha Cazorlat hosszabb időre pótolnunk kell. Özil pótlása szintén csak papíron megoldott, hiszen nem tudjuk, hogy Ramsey vagy Wilshere irányítása mellett is ipari mennyiségben tudnánk-e kialakítani a helyzeteket, ahogy azt ebben a szezonban tettük a némettel.

(not so) Fun fact: Thierry Henrynak a 2002/03-as szezonban mindössze 75 gólszerzési helyzetet kellett kialakítania ahhoz, hogy összeszedje a rekordnak számító 20 asszisztját. Ehhez képest Özilnél ez a számadat 146-19, magyarul kimondhatjuk, hogy jól kitoltak vele a társai.

Visszautalva a korábban írtakra, Mkhitaryan szintén lehet egy újabb opció ezekre a problémákra, így ezt a középpályán megspórolt összeget lehetne a védelembe fektetni.

Védők

A két szélen a spanyolok nagy szezont futottak, így az ő helyük megkérdőjelezhetetlen, mögöttük viszont főleg Debuchy-nek vannak megszámlálva a napjai a klubnál – őt a jobboldalon Jenkinson válthatja, akinek felemás szezonja volt a kalapácsosoknál. Ahogy egy évvel korábban, most is főként kezdőként számítottak rá, sok játékpercet tölthetett a pályán, de sajnos meccseken belül még mindig elég inkonzisztens a játéka, viszont a nagyobb baj, hogy túlságosan is folyik benne az Arsenal DNS, ezért térdsérülés miatt kénytelen volt kihagyni a szezon második felét. Nagy kérdés milyen állapotban tér vissza, ezért sem tartanám okos dolognak kölcsön adni Chamberst.

Bal oldalon Gibbs szerintem egy tartaléknak pont tökéletes, viszont ha lehet hinni a pletykáknak, hogy Ricardo Rodríguez (Xhaka nagy cimborája a válogatottban) kivásárlási ára csak 20 millió font, akkor figyelembe véve Monreal 30 életévét, igen olcsón megszerezhetnénk a csapat jövőbeli kezdő left backjét.

calum chambers

Belsővédőinknél Koscielnynek beton biztos helye a kezdőben, az ő párját kéne már végre megtalálni. Mertesacker vagy ahogy én hívom “Villám” már inkább csoszog, minthogy szaladna. Gabrielnek meg még mindig komoly kihívást jelent egy egyszerű szerelést megcsinálnia, a fizikumával nincsen probléma, de ezeket a szerencsétlenkedéseit egyszerűen nem tudja kinőni. Most már elérkezett az a szezon, amikor itt lenne az ideje, hogy Chamberst végre beépítsük. Természetesen a legjobb megoldás az lenne, ha a brazil vagy német helyett jönne egy CB a kezdőbe, és mellettük fokozatosan kapna játékidőt a fiatal angol, mint harmadik számú belső védő. Bármennyire is felerősödtek a pletykák, hogy komolyan keresünk a piacon CB-t, valahogy ezeket a híreszteléseket nehezemre esik komolyan venni. Tartok tőle, hogy az Öreg megelégszik a mostani felhozatallal, és inkább bízik Chambers és Gabriel fejlődésében, főleg ha a többi posztra normálisan erősítünk.

És akkor legyen pár szó a távozókról is.

A szurkolók között akkora konszenzus talán semmiben nem volt, mint abban, hogy Walcottól már ideje volna megszabadulni. Sok szép emlékünk fűződik a játékához, sokáig hittük, hogy a Wengerbabyk egyik legelső generációjaként sokra fogja vinni, de be kell látnunk ez már sosem fog összejönni. A teljesítményéhez képest irdatlan magas fizetése meg nagyon rossz üzenet a keret többi tagja számára. Viszont ha végre a sarkunkra állunk, és megmutatjuk Walcottnak az ajtót, akkor még egy csatárt mindenképpen hozni kell (és leginkább ezért tartok tőle, hogy nem leszünk ennyire tökösek). A támadó szekcióból még talán Campbellért lehetne egy kisebb összeget kapni, akinek a teljesítményével nem volt probléma, de ha Iwobinak is szeretnénk minél több játékpercet biztosítani az első csapatnál, akkor mindkét fél talán úgy járna a legjobban, ha a Costa Rica-i a távozás mellett döntene. De az is egy megoldás, ha a fiatal tehetségünket kölcsönbe adjuk a szezonra valamelyik PL csapatnak (csak sírva könyörgöm ne Pulisnak!!!). A védelemből meg leginkább a korábban említett szélső hátvédektől (Gibbs, Debuchy) lehetne megszabadulni.

Az átigazolási szezonnal kapcsolatos minimális elvárásom az, hogy mindenféleképpen hozzunk egy csatárt, egy szélsőt, egy középpályást (Xhakaval pipa) és egy védőt a kezdőbe. De a best-case scenario számomra az lenne, ha a szezonrajtra egy Cech – Monreal – Koscielny – új CB – Bellerin – Cazorla – Xhaka – Alexis – Özil – Mkhitaryan – új csatár kezdővel készülhetnénk, akikhez a padon olyan nevek csatlakoznának mint például Rodriguez, Chambers, Gabriel, Coquelin, Ramsey, Wilshere, Elneny, Oxlade-Chamberlain, Iwobi, Campbell és Giroud

Aztán szeptember elsején visszatérünk rá, mennyire sikerült a klubnak teljesíteni az elvárásaimat, és hogy mik lehetnek a reális célkitűzések az akkori kerettel szemben…