Szélek szárnyán (Arsenal – Manchester City 2-1)

Elmondhatatlan, hogy mennyire szüksége volt már az Arsenalnak egy ilyen győzelemre! Nem csak a szurkolóknak, de legfőképp a játékosoknak és Wengernek. Négy éven belül harmadjára is ott leszünk az FA kupa döntőjében, és bár az elmúlt hónapok gyötrelmeit ez aligha feledteti, de az eredmény mellett a teljesítmény is kicsit talán visszaadta a lelkesedést a szezon hátralévő meccseire.

Arséne Wenger múlt héten megjelent nyilatkozatai alapján nem volt meglepetés, hogy a csapat ismét a Boro elleni meccsen látott 3-4-2-1-es rendszerben futott ki a pályára, míg Guardiola a két csapat előző találkozójához képest már a kezdő sípszótól kezdve számított Yaya Toure játékára, és a 4-2-3-1-es felállás mellett döntött De Bruynével a jobb oldalon, aki aztán Silva korai sérülését követően behúzódott Agüero mögé.

Az első félidő nagy részében a City irányított, ez pedig főleg annak volt köszönhető, hogy labdavesztés után szinte mindig hatékonyan tudták alkalmazni a kontrapresszinget, és csak kevés időt hagytak az Arsenal játékosainak arra, hogy hátulról építkezni tudjanak.

Ha az Arsenalnak volt ideje rendezni a védekezését, akkor a Manchester City alig tudott komolyabb lehetőséget kialakítani. A három középhátvéd kimagasló teljesítményt nyújtott: Holding 20 éves kora ellenére rendkívül éretten játszott, Gabriel pedig alighanem a legjobb meccsén van túl piros-fehérben. Emellett a két belső középpályás is rengeteg segített, akik folyamatosan biztosították, hogy ne kerüljön az Arsenal létszámhátrányba a pálya szélén, továbbá a Boro ellen gondokat okozó területet is sikerült lezárni a szélső középhátvédek és a szárnyvédők között.

Guardiola csapata akkor tudott igazán veszélyesen játszani, amikor az Arsenal magasan az ellenfél térfelén próbált meg labdát szerezni, azonban az ember-orientált presszing gyakran csődöt mondott és néhány hátrapassz után könnyen nyitott területet magának a Manchester City.

A második félidőben a Yaya Toure kapufáját eredményező helyzet is egy rossz letámadási kísérletből indult:

A második félidőben az Arsenal már sokkal többet tudta birtokolni a labdát, és egyre inkább átvették a meccs irányítását. Ez egyrészt annak is volt köszönhető, hogy a City letámadásának intenzitása  csökkent, az Arsenal pedig ezeket vagy gyors kényszerítőkkel, vagy hosszú labdákkal és egyéni megoldásokkal tudta áthidalni.

Sajnos a Manchester City enyhén szólva elkerülhető gólja pont akkor jött amikor az Arsenal valóban egyre veszélyesebbnek látszott, és az utóbbi hetek tapasztalata alapján akár egy látványos összeomlást is várhattunk volna Wenger csapatától, de ezzel ellentétben a lendület tovább tartott. Közvetlenül a gól után Özil lőtt kapu mellé, de Monreal egyenlítő találatára sem kell sokat várni. Bár fentebb elég kritikát kapott az Ágyúsok letámadása, ezt az akciót mégis az eredményezte, hogy sikerült megzavarni Bravot, aki taccsra vágta a labdát. A bedobás utáni jelenet pedig már ismerős lehet ebből a szezonból, de most nem mi voltunk a szenvedő alany.

Guardiolánál a szélsők labda nélkül is folyamatosan magasan helyezkednek, így itt a posztjából adódóan mélyebbről érkező Oxlade-Chamberlainnek bőven volt ideje a beadásra, a másik oldalon pedig Monrealra pont ezért nem maradt ember. Ha visszaemlékezünk a Chelsea elleni idegenbeli mérkőzésre, ott Marcos Alonso találta magát hasonló helyzetben a Kékek vezető gólja előtt.

Itt pedig érdemes kiemelni a két szárnyvédő teljesítményét, akik- bár akadt jó pár remek teljesítmény a csapatban – egyértelműen a meccs legjobbjai voltak. Monreal főleg védekezésben, Ox pedig támadásban nyújtott maradandót, amellett, hogy hátul is stabil volt. Nem egyszer az ő remek cselsorozatai teremtettek lehetőséget arra, hogy lendületben kerülhessen kapu elé az Arsenal, és a beadásai is rendre veszélyt hordoztak magukban. Az egyenlítő gól pedig ilyen szempontból jelképes is.

A fordulópontot mégis Welbeck beállítása jelentette. Ebben a játékrendszerben talán Giroud találja legkevésbé a helyét. Bár a védekezésből alaposan kivette a részét, de a csapat jóval nagyobb hasznát vette a gyors és jól cselező Welbecknek, akinek a révén a hosszabbításban is rengeteg veszélyes támadást sikerült vezetni, és ha 1-2 alkalommal jobb döntést hoz, akkor akár egymaga is eldönthette volna a meccset. Mindenesetre érdekes lesz látni hogyan fog kinézni a csapat játéka ebben a rendszerben egy mozgékony, összjátékban is erős csatárral a kezdő sípszótól kezdve.

A hosszabbításban a momentum már érezhetően az Arsenalé volt, és Alexis gólja után a végig nagyot alkotó védelem tagjai pedig lehúzták a rolót. Az Arsenal remek csapatszintű teljesítménnyel jutott a fináléba, és csak reménykedhetünk benne, hogy ez a bajnokságban is lendületet ad majd.