Mr. Arsenal

George Graham úgy hívta, hogy “A Kolosszusom”, míg Arséne Wenger a védekezés professzorának nevezte, s mindkettőjüknek igaza volt. Egy technikailag maximálisan képzett, fantasztikus védő volt, igazi etalon a posztján. A szereléseit mindig a legmegfelelőbb pillanatban hajtotta végre, a levegőben egyszerűen verhetetlen volt, a pályán pedig tökéletesen látott, rendkívül jól olvasta a játékot. Ezekhez párosult némi csillapíthatatlan vágy a mindenkori harcra, párját ritkító fizikai és pszichés stabilitás, megkérdőjelezhetetlen vezérszellem, jó adag győztes mentalitás, és elementáris erő. Egész játékoskarrierjét egyetlen csapatnak szentelte, melynek színeiben 22 évet futballozott, és melynek 14 esztendőn keresztül volt a tábornoka. 669 összecsapáson tett meg mindent a címerért, ebből 663(!) alkalommal kezdőként, 48 gólt szerzett, 10 serleget elhódítva, többek közt 4 bajnoki címet és 3 FA kupát. Ő egy mára már letűnt kor szellemiségének egyik legjelesebb képviselője, a hűség, a hazaszeretet, az elkötelezettség mintaszobra, és ahogy egy szurkolói mondás tartja, ha nem ismered az életpályáját, nem tudsz semmit az Arsenalról.

Íme a szent ember, akinek Roy Keane is csókolommal köszön, akitől Vinnie Jones csontrepesztő lábai is megremegtek, az egyetlen, a megismételhetetlen, a történelem egy személyben: Tony Alexander Adams.

Fura érzés egy olyan futballistáról írni, aki abban az évben lett a felnőtt keret tagja, amikor születtem, és kölyök fejjel mégis láthattam játszani. Felettébb érdekes, hogy Wrightról, Bergkampról és Henryról is adott már ki DVD-t a klub (nem érdemtelenül), Adams viszont valamilyen oknál fogva eddig kimaradt a felsorolásból. Kutatva a világhálót, gyakorlatilag sehol nincs egy komolyabb terjedelmű, kellően részletes írás róla. Való igaz, egy 22 éves pályafutást egyetlen cikkbe sűríteni nem kis feladat, hiszen ezen időszak alatt igen sok minden történt a klub háza táján is, ami mindenképp említést érdemelne. De azért essünk csak neki, mert ez a kitöltetlen űr méltatlanul nagy.

rix_pen_1980

Egészen az 1979/80-as szezonig ugrunk vissza az időben, ami maratoni hosszúságúra nyúlt, lévén 70 tétmérkőzést játszott a csapat, közte kettő kupadöntőt is, de balszerencséjére végül trófea nélkül maradt Terry Neill csapata. Az FA döntőjében az akkor másodosztályú West Ham United diadalmaskodott, a Brüsszelben megrendezett KEK-döntőben pedig hiába játszott jobban a gárda a spanyol Valenciánál, a tizenegyespárbajban elvéreztek, ahol többek közt a kor legtechnikásabb játékosának tartott Liam Brady rontott, ahogy a képen látható Graham Rix is. Az új évtized első idénye nem sikerült rosszul, mert bár Bradyt még a szezon előtt eladták a Juventus-nak, s egyik kupasorozatban sem jutott túl messzire az együttes, a bajnokságban mégis sikerült megcsípniük a harmadik helyet.

young tony adamsA 80/81-es évadban már a csikócsapat tagja volt a romfordi születésű Tony Adams is, akit 14 évesen igazoltak, de nyilván ekkor még mindenki az első csapat eredményeivel volt elfoglalva, amelyek egyre rosszabbak lettek. Kiesési gondokkal ugyan nem küszködött Neill gárdája, viszont a különböző kupákban egyre-másra érkeztek a kínos eredmények. A 81/82-es UEFA-sorozatban már a második fordulóban búcsúzni kellett a belga Winterslag ellen, az FA kupa első összecsapásán pedig a Tottenham ütötte ki az Ágyúsokat. Egy évre rá a Ligakupa és az FA kupa elődöntőjéig is eljutottak, de mindkét alkalommal a Manchester United jött szembe, még súlyosabb volt azonban az UEFA kupából már az első körben búcsúzni, amikor a klub mind a mai napig legcsúfosabb hazai vereségét szenvedte el a kontinentális porondon, a Szpartak Moszkva győzött 5-2-re a Highburyben.

1983. november 5-én Adams bemutatkozhatott a felnőttek közt a Sunderland ellen, de vélhetően nem szívesen emlékszik vissza erre a mérkőzésre, ugyanis vastagon benne volt a Macskák egyenlítő találatában, akik végül nyertek is 2-1-re. A szezon hasonlóan alakult, mint Tony első fellépése, a Ligakupából a harmadosztályú Walsall ütötte ki hazai pályán az Arsenalt, majd ezután a WBA-tól és a WHU-tól is kikapott a gárda, ami megpecsételte Terry Neill sorsát. Utódja a várakozásoknak megfelelően a pályaedzője, Don Howe lett, az eredmények azonban az ő irányítása alatt sem javultak. A szurkolók egyedül annak örülhettek, hogy Howe-nak köszönhetően folyamatosan mutatkozhattak be a saját nevelésű fiatalok. David Rocastle 1985 szeptemberében lépett először pályára, Martin Keown két hónappal később húzhatta fel először az Arsenal mezét tétmérkőzésen, decemberben pedig Niall Quinnt köszönthették a drukkerek a nagycsapatban. Ez azonban csakis a jövő szempontjából volt biztató, Howe-on nem sokat segített, aki 1986. március 22-én, négy, sorozatban megnyert mérkőzés után, a csúcson lemondott. Helyére ideiglenes jelleggel az Arsenal játékosmegfigyelője, Steve Burtenshaw lépett, miközben az újságok egyre többet cikkeztek arról, hogy a klub vezetősége az akkor a Barcelonánál dolgozó Terry Venablesszel tárgyal. A nyáron végül megérkezett az új mester – aki azonban nem Venables volt.

adams_notforest_1986

A kispadra a csapat egykori játékosa, George Graham ülhetett le, aki nagy meglepetésre egyetlen új futballistát nem igazolt. Inkább a meglévő játékosokból igyekezett kihozni a maximumot, ami meglepően jól sikerült neki. Adams ekkor már kirobbanthatatlan tagja volt a védelemnek, s miután a csapat 1986. szeptember 27-én kikapott a Nottingham Foresttől (a képen Adams küzd azon a meccsen), 17 találkozón keresztül veretlen maradt, amivel új klubrekordot állított fel, nem mellesleg a tabella élére ugrott. Később ugyan visszacsúszott a gárda, viszont a Ligakupában a döntőbe jutott, ahol a korszak legjobb csapata, a Liverpool várt rájuk. A Vörösök Ian Rush találatával hamar vezetést szereztek, ami nem sok jót jelentett, hiszen a Pool híres volt arról, hogy sohasem kapott ki, ha a walesi támadó gólt lőtt. Ez a sorozat azonban megszakadt, mivel az Arsenal fordítani tudott Charlie Nicholas duplájával, így 1979 után ismét kupát ünnepelhettek a londoni rajongók. Ugyanebben a szezonban Adams elnyerte az Év fiatal játékosának járó díjat, és a válogatottban is debütálhatott.

Graham tovább folytatta az építkezést, s egyrészt újabb fiataloknak szavazott bizalmat (például Paul Merson és Michael Thomas), másrészt immár vett játékosokat is. Májusban Alan Smith, nem sokkal később Nigel Winterburn, majd 1988 februárjában Lee Dixon is csatlakozott az Arsenalhoz. Az 1988-as Ligakupa döntőt ugyan elbukta az együttes a Luton Town ellen, viszont a rá következő nyáron még két új futballista tette át a székhelyét Londonba: Steve Bould és Kevin Richardson, és ezzel egy olyan keret állt össze, ami célba vehette a bajnoki címet.

thomas_pool_1989

Adams már az előző idényben, 1988. január 1-jén megkapta a csapatkapitányi karszalagot, amivel minden idők legfiatalabb kapitánya lett (21 évesen), és a következő pontvadászatban sikerre vezette a gárdát. Már az első mérkőzés is jelezte, hogy Graham együttese komolyan gondolja a bajnoki álmokat, mivel a kor egyik legbrutálisabban játszó csapatát, a vadbarom Vinnie Jones-szal felálló Wimbledont sikerült 5-1-re legyalulni az otthonukban. Decemberre az Ágyúsok a táblázat élén tanyáztak, s tőlük szokatlan módon egyáltalán nem unalmas meccseket játszottak: négy gól a WHU-nak és a Nottingham Forestnek, tripla a Tottenhamnek, a Charltonnak, a Middlesborough-nak, az Aston Villának és az Evertonnak. Ekkor 11 pontos előnnyel fordultak az új évre, de a lábak kezdtek megroggyanni, miközben a Liverpool szorgalmasan gyűjtötte a pontokat, az Arsenal többször is megbotlott. Márciusban Graham villantott egy hatalmasat, s a középhátvéd David O’Leary-t visszahúzta a védőnégyes mögé, amolyan magányos söprögetőnek. Ezáltal a szélsőhátvédek bátrabban segíthették a támadások építését, s ugyan sikerült és véget vetni a hullámvölgynek, de addigra a Pool már beelőzött. A rangadót a hillsborough-i tragédia miatt el kellett halasztani, az új időpont május 26-lett, ez volt az utolsó mérkőzés az idényből, így valódi bajnoki döntővé vált: a Liverpool előnye két pont volt, és a gólkülönbségük is jobb volt, tehát az Ágyúsoknak legalább két góllal kellett nyerniük. Az Anfield Road megtelt, viszont a házigazda elkövette azt a hibát, hogy nem akart gólt szerezni, csak őrizni az eredményt. A többi már történelem:

Hogy az Arsenal 1989-ben, 18 év szünet után ismét bajnoki címet ünnepelhetett, abban nagy szerepe volt az Adams vezette védelemnek. A Dixon – Adams – Bould – Winterburn kvartett a futballtörténelem egyik (ha nem a) legkeményebb védekező szekciója volt a szakírók szerint. Zseniálisan használták ki a lescsapdát, s hát a beadásokkal sem lehetett különösebben zavarba hozni őket. Ez a négy ember olyan összhangban védte a kapuját, hogy a legtöbb ellenfélnek már a pálya közepén elment a kedve a támadástól. A tökéletességhez viszont kellett még egy klasszis kapus, aki David Seaman személyében meg is érkezett a csapathoz 1990 nyarán.

Man-Utd-v-Arsenal-1990-001

Az 1990/91-es szezont ennek megfelelően az Arsenal parádésan kezdte, sorra nyerték a meccseket, egyszerűen képtelenek voltak veszíteni. A kilencedik körben az Old Traffordra látogattak, ami egy igencsak botrányos mérkőzésként vonult a könyvek lapjaira. Az Ágyúsok egy vitatott találattal szerezték meg a vezetést a magyar származású, svéd Anders Limpar révén. A második félidőben már minden labdáért élet-halál harc folyt a pályán, és egy elkésett becsúszás után 21 ember kezdte el egymást gyepálni, csak a mindig higgadt Seaman maradt ki a csetepatéból. A meccset ugyan az Arsenal nyerte 1-0-ra, de az FA kivizsgálta az esetet, és mindkét csapatot pontlevonással sújtották: a Manchestertől egy, Grahaméktől viszont 2 pontot vontak le, mivel visszaesők voltak (az előző szezonban a Norwich ellen történt hasonló). Ennek következményeként a listavezető Liverpool 8 ponttal meglógott, de az Ágyúsok sorozatos győzelmekkel válaszoltak, többek közt a Vörösöket is elkalapálták 3-0-ra a Highburyben, így újra a nyakukba lihegtek, amikor jött a mélyütés.

tony-adams-addicted2Sikeressége ellenére a jó Tony bizony nem vetette meg az alkoholt, komolyabban a 80-as évek közepén kezdett hörpinteni, és olykor bizony összezúzott 1-2 két orrnyerget mindenféle éjszakai lokálokban. 1990. május 6-án nekirohant Ford Sierrájával egy falnak, s a nagy sikerű, 1998-ban kiadott életrajzi könyvéből kiderül, hogy alig tudott kimászni a volán mögül, a véralkohol szintje több mint 27-szerese volt a megengedettnek. Mivel többszörös visszaeső volt, fél évvel később meg is született a határozat, minek értelmében a Karácsonyt már börtönben töltötte, s egészen 1991. február 15-ig volt kénytelen bent tartózkodni, így jó pár mérkőzésen nem léphetett pályára. Állítólag börtönőr csak annyit mondott, mikor meglátta: “Shit! It’s Adams!” Később kiderült, hogy Tottenham drukker volt.

Adams összesen 8 bajnokit hagyott ki, amely alatt az Arsenal elveszítette a veretlenségét (a 24. fordulóban jött az első pofon a Chelsea-től), de továbbra is a tabella első helyén csücsült, mi több az FA kupában is menetelt, így a drukkerek már a duplázást hangoztatták. Sajnos a Tottenham a kupa elődöntőjében legyőzte az Ágyúsokat, de a pontvadászatban már nem adták ki a kezükből az elsőséget. Végül a két pontos levonás és a csapatkapitány időszakos hiánya ellenére is 7 pontot vertek a második Liverpoolra, még fontosabb azonban, hogy 38 forduló alatt mindössze 18(!!!) gólt kaptak.

thefamousfour

“The Famous Four”

Nem sok babér termett az Arsenal számára a bajnokság következő éveiben, viszont az európai porondon remekeltek, a KEK döntőjébe kétszer is bejutottak, az elsőt megnyerték a Parma ellen 1994-ben, egy évvel később viszont kikaptak a Zaragozától Nayim emlékezetes, félpályás góljával. Mindeközben Adams tovább züllött, és igen nehezen kezelte alkoholfüggőségét. A 93/94-es szezonban egészen elvetemült dolgokat művelt, több mérkőzésen is részegen játszott, de leesett a lépcsőről is kottán, 29 öltéssel varrták össze a fejét. Sőt, földijével, a szintén romfordi születésű Ray Parlourrel egyszer annyira bekentek, hogy poroltók segítségével hűtötték le az őket kigúnyoló drukkereket egy essex-i Pizza Hut vécéjében. Grahamet meg kirúgták 1995 februárjában, mivel kiderült, hogy pénzt fogadott el két játékos leigazolásakor a futballisták ügynökétől. Ezen időszak egyetlen pozitívuma az volt, hogy 95-ben Bruce Rioch leigazolta Dennis Bergkampot. Végül Adams 1996. szeptember 14-én a nyilvánosság előtt is elismerte, hogy erősen szenvedélybeteg, majd elment egy elterelőre, ahol megtanult zongorázni. Óriási.

WengerAdams_1427458

Saját bevallása szerint is a legtöbbet Arséne Wenger segített neki a gyógyulásban, aki 1996. október 1-jén vette át az Arsenal irányítását. A francia zseni teljesen átformálta a klubot, beleértve például a játékosok étkezési szokásait is. Hamar felismerte, hogy a csapat egyik legfontosabb futballistájának leginkább baráti segítségre van szüksége, ezért nagyon sokat beszélgetett Tonyval privátban is. Rövid idő alatt Adams teljesen meggyógyult, így Wenger hozzákezdhetett a taktikai revolúciók megvalósításához is, és felépítette a védelemhez méltó támadószekciót.

Mint mindannyian tudjuk, ennek első gyümölcse az 1997/98-as pontvadászat volt, amikor az Arsenal duplázott, és a bajnoki aranyérmet jelentő, Everton elleni mérkőzésen Adams rúgta a csapat 4., egyben azon az összecsapáson utolsó gólját, Steve Bould indításából. Bould azonban kezdett egyre inkább leépülni a kokaintól, így legtöbbször már csak csereként számolt vele Wenger, helyére Martin Keown lépett, és a részben új védőnégyes a 98/99-es idényben még a korábbinál is jelentősebb sikert ért el, hiszen 38 meccsen összesen 17 gólig engedték az ellenfeleket, noha ez “csak” a második helyhez volt elég, s a következő évben is ezüstérmes helyen zárt a hadtest.

Az új évezred első időszakát Wenger a csapat megerősítésével töltötte, ami a 2001/02-es idényre ismét egy hatalmas sikerben manifesztálódott, lévén második dupláját is begyűjtötte a gall menedzser. A legendás vezér pedig 2002 augusztusában, mindenki legnagyobb bánatára szögre akasztotta a cipőjét, és visszavonult.

Dióhéjban összefoglalva ez történt azalatt a 22 esztendő alatt, amíg Tony Adams az Arsenal védelmét erősítette.

adams_trophyAdams az egyetlen olyan ember a szigetországi futballtörténelemben, aki három egymást követő évtizedben is bajnoki címet ünnepelhetett, ráadásul csapatkapitányként. A játékostársai körében valódi tiszteletnek és feltétlen szeretetnek örvendett, hiszen bármi is történt egy mérkőzésen, a lefújás után nem derogált neki mindenkihez odamenni személyesen és mondani 1-2 jó szót, ellátni őket tanácsokkal, s persze ha kellett, le is szúrta őket, de mindig emberséggel és bizalommal állt mindenkihez.

Még 2000 szeptemberében életre hívta a Sporting Chance Clinic alapítványt, ami szenvedélybeteg futballistáknak segít. 2003 óta edzősködik, többek közt a Portsmouth csapatát is irányította, 2010 óta az azerbajdzsáni Gabala FC szakvezetője. Mostanában az is előfordul, hogy 1-2 nyilatkozatban bírálja Wenger módszereit, ami főként a védelemre irányul, s bizonyos szempontból érthető. Vélhetően a térdét csapkodja akkor, amikor azt látja, hogy egy beadásnál egymásnak futnak a jelenlegi védőink, és sorra nyelik be a gólokat rögzített szituációkból. Legyünk őszinték: ha van olyan ember, aki megengedheti magának, hogy Arséne Wenger vízióinak helyességét megkérdőjelezze, akkor az Tony Adams. Aki ott volt akkor is, amikor majdhogynem kiesési gondokkal küszködött a csapat, s ott volt a duplázásoknál is, teljes mellszélességgel. Ő egy kultikus hős.

Végezetül, mivel sajnos sokszor tapasztalom, hogy Ágyús szurkolóknak is az alkohol az első, amit poén szinten megemlítenek, ha Adams szóba kerül, álljon itt egy részlet a könyvéből (szabad fordításban), csak hogy tudd, kiről beszélsz ilyenkor:

“A következő tavasszal – április elseje után egy nappal – a Manchester Uniteddel játszottunk, és 1-1-es döntetlent értünk el úgy, hogy mindkét kapuba betaláltam. Miután hazabuszoztunk, Paul Mersonnál töltöttem az éjszakát St. Albans közelében. Paul járatta a Daily Mirrort, és másnap reggel arra ébredtem, hogy az újság hátoldalán rólam van egy kép, amire két szamárfület rajzoltak. Ez nagyon fájt. Ami még fájdalmasabb volt, hogy egy hónappal később, mikor idegenben játszottunk a Middlesborough otthonában, annyi répát dobáltak be a szurkolók a pályára, hogy nyithattam volna egy zöldségest. Az egyik pont a jobb fülemet találta el, ami eléggé bedagadt a mérkőzés után.

Ez fizikailag és mentálisan is megviselt. Próbáltam nem tudomást venni róla, úgy gondoltam, hogy ez a munkám velejárója, és inkább a játékomra koncentráltam. A nyilvánosság előtt motivált is, és egyre inkább élveztem az idegenbeli győzelmeket – miközben egyre jobbak lettünk idegenben -, és úgy tettem, mint akit nem érdekelnek az ellenfél szurkolói. Sőt, a srácoknak mindig azt mondtam, hogy a rossz embert nézték ki maguknak, hiszen én jóval erősebb és jobb vagyok annál, minthogy az ilyen incidensek kikezdjék az önbecslésem.

De ha őszinte akarok lenni, legbelül ez pokolian sértett. Az egyetlen útja a fájdalom feldolgozásának az volt, hogy esténként leittam magam, aztán jöhetett a következő meccs. Futball és piálás, ezek az én megmentőim…”

adams_top20_greyscale

Mi a vétek, csupa szívből élek,
Adok, s kapok, drága barátom, hogy érezd,
Merek és remélek, arcom az égnek,
Aki átkoz, az téved, hisz nincs mitől féljek.