Mit jelent az Európa-bajnokság az Arsenal számára?

El kell mondjam, igazán nagy csalódás volt számomra ez az Eb, a magyar meccsek jelentették az igazi felüdülést, pláne, hogy azon szerencsések közé tartoztam, akik a helyszínen tekinthették meg a meccseket. Nem csupán azért volt csalódás, mert egy olyan csapat nyerte a tornát, amely a lejátszott 720 percéből mindössze 73-at töltött előnyben, hanem mert hiába a 24 csapat és a több meccs, mégis egy kezemen meg tudom számolni azokat, amelyeket igazán élveztem. Ezek közé tartozott például egy Svájc-Albánia, ami talán messze az egyik legunalmasabbnak ígérkezett, mégis pozitív csalódás volt. Lehet mutogatni a felhígult mezőnyre, de valószínűleg előbb néznék végig egy Sp?rs-Stoke meccset, miközben a golyóim és a székem közé ragadt egy sündisznó, mint hogy újranézzem az olasz-német, horvát-portugál vagy éppenséggel a portugál-francia meccset.

Az Eb előtt focirajongóként természetesen megpróbáltam megjósolni a főbb eredményeket:

  1. Biztos voltam benne, hogy a fő favoritok a franciák, és maximum ők tudják elveszíteni. Számomra ezért is volt pozitív lépés Benzema és Ben Arfa kihagyása, ha előbbi mellőzése azt is jelenti, hogy Giroudról sajnos még mindig nem látott napvilágot egyetlen kettyintős felvétel sem. Azt hiszem bejött a tippem.
  2. Sokan várták meglepetéscsapatnak Belgiumot, de a világranglista második helyezettjének jó szereplése mióta lenne meglepetés? Az én választásom Walesre esett, bár várakozásaim szerint pont a franciáknak kellett volna őket megállítani a negyeddöntőben. A tippem itt sokszorosan bejött, nem gondoltam volna, hogy elődöntőig menetelnek.
  3. Úgy gondoltam, hogy Magyarország Izlanddal fog harcolni a harmadik helyért, míg az osztrákok könnyen nyerik a csoportunkat. Szerencsére, ebben az esetben hatalmasat tévedtem.

Igazából most az Eb után jövök csak rá, hogy mégis mik voltak a jóslataim hátterében lévő gondolatok. Peet sokkal jobban el tudja mondani, hogy mégis hogyan változott meg a labdarúgás az elmúlt pár évben, hiszen ő legalább ért is a focihoz. Ezen az Eb-n elcsépelt mondandó lett már a labdabirtoklás fontosságának csökkenése, illetve a meghatározó csatárok és irányítók hiánya, lehet ez a torna volt az elmúlt évek változásainak csúcspontja.

Plan-B-1170x780-1170x780

Ha jobban belegondolunk, sokkal inkább divatba jött a kaputól 20 méterre felhúzott két vonalas védekezés a büntető terület szélességében, aminek két komoly következménye volt a támadójátékra. Az első, hogy a csatárok körül elfogyott a levegő, a második pedig, hogy az irányítók hátrébb kényszerültek. Voilá, el is érkeztünk a mezőnycsatár és a mélységi irányító megnevezésekhez.

Ezzel egy időben a támadásokban felértékelődött a támadó szélsők szerepe, elég csak arra gondolni, hogy az elmúlt évek meghatározó támadóinak többsége (általában) szélről indulnak, köztük Messi, CR, Robben, Ribery, Bale, Hazard vagy éppenséggel Sánchez. Ezzel a szélsők már inkább közvetlen veszélyt jelentenek a kapura, és megnyitják a széleket a felfutó szélső hátvédek előtt. Szóval adottak a gyors szélső hátvédek, a kapura közvetlen törő szélsők, a mélységbe szorított irányítók (Kroos, Pirlo éveinek végén, Xabi Alonso, Cazorla), az erősebb testfelépítésű csatárok, és mindjárt megkaptuk egy kontrázó csapat alapjait – ezt még hintsük meg egy védekező középpályással, és leírtuk a csapatok 90-95%-át. Érdemes megjegyezni azonban, hogy pont a fent említett játékosok nem játszanak alapvetően kontrázó csapatokban, viszont kitűnően alkalmasak hozzá.

A cél az ellenfél minél gyorsabb megbüntetése, ha kimozdítja a helyéről a buszt, mielőtt még szépen visszaparkolnának vele, és míg a nagycsapatok ezt egyik taktikai elemként használják, a kiscsapatok leginkább egyetlenként.

Ha jobban belegondolunk, akkor mindössze két csapat tért el ettől a taktikától és felállástól drasztikusan (spanyol, német), míg a francia, belga, angol, horvát válogatottak inkább felemásak voltak. Az angol nagyon jó kontracsapatként állt fel, aztán végigdominálták meccseiket, amiből igazából leginkább egy helyben toporgás lett a vége, de mit várunk attól a csapattól, ahol a kezdő támadótrió mindhárom tagja alapvetően önző. Talán nincs is annál unalmasabb, mint amikor két csapat kontrára játszik egymás ellen, és hát a meccsek többsége ilyen volt ezen az Európa-bajnokságon. Kontrázni ugye csak azt lehet, aki támad, de ha senki se támad, akkor senki se kontrázik, a nézőknek marad tehát az ivás, illetve Útwenger posztokon való röhögés.

137295

Érdekes fejlemény azonban, hogy a kontrák lehetőségeinek elveszésével egyre több pozíciós játékba kényszerülnek bele a csapatok, így egyre több csapatban szorítja ki a védekező középpályást egy olyan keménytökű játékos, akit nem zavar a pattogó labda, ez lehet a fő indok Xhaka leigazolása mögött is, hiszen egyszerűen nehéz elvárni már egyetlen mélységi irányítótól, hogy feltörje a védelmet. A több labdabirtoklásra törekvő csapatok (Barcelona, Real Madrid, United, PSG) esetében ez már régen megfigyelhető. Érdemes amúgy megnézni a magyar csapatot, ahol a két hátravont játékos Gera és Nagy volt, akik védekezésben is kimagaslót alkottak, de szinte gyönyör volt élőben látni, ahogy át tudták játszani az ellenfél letámadó játékosait, és még a korábbi Storck-Dárdai meccsekhez képest is sokkal többet volt nálunk a labda.

Lehet ezekkel az állításokkal vitatkozni, azonban az Arsenal esetében több tanulságot is le lehet vonni.

Egyértelműnek tűnik, hogy a Guardiola Barcelonája által előadott tiki-taka igazi antitézise lett a kontrákra való játék, és az elmúlt időszakban több nagy csapat is tökéletesre fejlesztette. Mourinho csapatai és Klopp Dortmundja igazán híres volt a kontrákról, bár mindkettő képes volt gyors, nyílt, gólra törő támadójátékra is, amelynek alapja volt az azonnal letámadás. Ilyenkor a kontratámadás igazából már az ellenfél kapujától 30 méterre elkezdődhetett, lényeg, hogy ne legyen felállt védelem. Kicsit utóbbi felé mozdult el Heynckes Bayernje, amely ellentmondást nem tűrően gázolt át mindenkin 2013-ban. Mi sem mutatja jobban az új taktika sikerességét, hogy a Real Madrid Ancelotti vezetésével egy évvel később az Allianz Arenaban porig alázta a már Guardiola vezette német csapatot, amely elsősorban a labdatartásra épített azzal a felszólalással, ha nincs az ellenfélnél a labda, nem is tud gólt lőni.

Az Arsenal számomra leginkább a felemás csapatok közé tartozik. Nem kérdéses, hogy a liga technikailag legképzettebb csapata, emellett a legutóbbi bajnoki évben a labdabirtoklásban is az élen végzett a csapat – mégis mindössze 65 gólt sikerült összehozni, ami a 2006-2007-es szezon óta a legalacsonyabb szám. Emellett látványosan jó a csapat kontratámadásban. A West Ham elleni 2-0 vereség alkalmával és a Southampton elleni 4-0-s vereség során 62%-ban, illetve 65%-ban volt nálunk a labda. A tehenesek otthoni 3-0-s alázásán, a csirkék megverésénél, és a City elleni hazai győzelem során végig az ellenfélnél volt többet a labda. Az Old Traffordon azonban már 61%-os labdabirtoklással sikerült kikapni a bociktól (gondolom ez a tehén ifi), és másik manchesteri vendégjátékunk esetében sem sikerült az első meccsnél több labdabirtoklást újabb három pontra váltani.

Az elmúlt szezonban feltűnően statikusak voltunk támadásban, amit lehet Cazorla hiányára vagy Giroud rossz formájára írni, de igazából már az első fél évben sem sikerült túlságosan meggyőző játékkal előrukkolni.

Mondhatnánk, hogy hát akkor miért nem állunk át kontrajátékra, de eléggé egyértelmű. Először is, nemigen fér bele a Papa filozófiájába, másodszor igencsak érdekes lenne a legképzettebb csapattal kontrákra játszani, harmadszor pedig, ettől még nem kezdenek el ellenünk támadni. Se Klopp, se Mourinho, se Conte nem ront neki az Arsenalnak, és igazából a csirkéken és a Cityn kívül kevés csapattól várhatunk el támadó fellépést. Akkor pedig még nem is beszéltünk az olyan kontrákra berendezkedő csapatokról, mint mondjuk a Southampton, West Ham, Watford vagy éppenséggel a Leicester City. Tehát igenis, nekünk kell lenni a legtöbb meccsen majd a kezdeményező félnek, és látva, hogy most már lassan minden csapat megtanul zártan védekezni, sokat kell javítanunk a játékunkon.

mesz

Először is szabaddá kell engednünk Özilt. Az új, zárt védekezés eredményeként a csatár mögötti poszt nem egy hálás feladat, Özil pedig egy kihalóban lévő faj utolsó messiása. Egyszerűen nem engedhetjük meg azt a luxust magunknak, hogy ne köré építsük a támadójátékunkat. Griezmann jelenléte a döntőben például csak azért tűnt fel, mert fehér volt. Ehhez meglátásom szerint szélesíteni kell a játékteret, és itt jön be az, amiért leginkább felemásnak érzem az Arsenalt.

Míg bal szélen Alexis az oldalvonal mellől tör kapura, addig jobb szélen a kezdő Ramsey inkább belül növeli a létszámot. Ez természetesen teret nyit a felfutó Bellerinnek, azonban egy jól kontrázó csapat ellen Mertesacker igencsak kiszolgáltatott lehet. Ramsey belépései erősítik belül a tömörülést, és inkább a statikus játék irányába hat, és nem tudjuk kihasználni azokat a képességeit, amiket megvillantott két évvel ezelőtt, illetve most az Eb-n. Kérdéses, hogy Xhaka érkezésével Cazorla visszakerül-e a kezdő csapatba, hiszen két mélységi irányító esetén félő, hogy úgy járunk mint a franciák, akiknél Matuidi tényleg teljes egészében eltűnt a pályán, miután neki nincs meg az a fizikai megjelenése, mint Griezmannak. Számomra amúgy érthetetlen, hogy Kanté beállításával miért nem szabadította fel Pogbát Deschamps, vagy esetleg miért nem jött be Cabaye vagy Payet középre, akik kicsit feljebb tudtak volna játszani.

Henry vezette le egyszer a SKY stúdiójában, hogy Guardiola taktikájának egyik legfontosabb eleme, hogy ameddig nem jutsz be a támadó harmadba, addig maradj a helyeden, onnan pedig lehet improvizálni. Henry esetében ugye ez azt jelentette, hogy ragadjon a baloldali oldalvonalra. Egyszer unatkozott, hogy nem jön felé labda, elmozdult befelé az összjátékba, gól lett belőle, Guardiola pedig szemrebbenés nélkül kapta le a szünetben, mivel nem tartotta be a taktikai utasításokat. Látszik tehát, hogy Guardiola esetében nagyon fontos a pálya teljes szélességének kihasználása, ami segíti a belső középpályások labdajáratását.

Ezért is gondolom, hogy Özil felszabadításához szükség lenne a jobb oldal kihasználására is. Az elmúlt években nálunk egy igazán elátkozott pozíció, hiszen Walcott, Ox, Campbell, Welbeck és Gnabry is csak felvillanásokra volt képes, mindent elmond, hogy az alapból középen világsztár teljesítményre képes Ramsey játszik ott, mert még így is ő azon a poszton a legjobb.

A fenti gondolatokból kiindulva nálam az átigazolási szezon legfontosabb eleme egy jobb szélső lenne. Igen, fontosabb, mint egy csatár. Nagyon kevés olyan csatár van jelenleg, aki tényleg minőségi előrelépést jelentene Giroud-hoz képest, és ők mozdíthatatlannak tűnnek. Bár Lukaku és Higuaín is jobb lehet, de nem vagyok erről teljesen meggyőződve, 50 millió euróért pedig mindenképp jelentős előrelépést kell felmutatnunk, nem csak egy pár gólos javulást. A mostani nagy sztár ugye Griezmann, de szerintem fizikálisan jelenleg nem alkalmas egy PL csapat csatársorának vezetésére, mivel képességekben elmarad egy Agüerotól és Suáreztől. Jobb szélről indulhatna, de a szélről való indulás nem nagyon jött be neki az Eb-n, a csatár mögötti pozíció pedig foglalt Özil számára. Mellékesen amúgy egy csatárra mindenképp szükség lesz Welbeck sérülése miatt.

int_160310_Extra_Time_Mahrez_or_Hazard

Ha mindenképp játékost kéne kívánnom jobb szélre, akkor az Eden Hazard. Nagyon rossz szezont futott, de Magyarország ellen megmutatta, hogy mire is képes. Általában bal szélről indul, de nem lenne gond neki átszoknia a jobb oldalra, és egy megfelelő taktikai utasítással igencsak hasznára lehetne a csapatnak. Szélről indulva már nem lenne akkora gond, ha befelé tör a labdával, mert egy jó csellel könnyen létszámfölényes helyzetet tudna kialakítani középen. Kétségtelen, hogy mélyen zsebbe kellene nyúlni, de a Chelsea BL-ből való kimaradása esélyt teremthet, pótlására a Kékek pedig visszacsábíthatnák Matát, aki biztos nem bontott pezsgőt Mourinho kinevezésénél. A másik ideális jelölt jobb szélre Mahrez lehet, aki fenomenális szezont tudhat maga mögött, és csak azért nem róla szólt az elmúlt év, hanem Vardyról, mert nem angol.

A másik kulcsfontosságú pozíció Koscielny párja. A francia helye megkérdőjelezhetetlen, és bár Mertesackernek nagyon jó adottságai vannak, de ebből az elmúlt egy évben viszonylag keveset mutatott, kontrák esetén pedig kifejezetten kiszolgáltatott helyzetbe tud kerülni. Gabrielnek bár megvannak a fizikai adottságai, hogy jó középhátvéd legyen, a szellemi adottságai azonban szerintem megkérdőjelezhetők. Erre a pozícióra talán még nehezebb lesz megfelelő játékost találni, bár ki gondolta volna, hogy Huth másodvirágzását (még inkább első) éli majd a Leicesterben. Ne felejtsük el, hogy mégiscsak egy olyan korban élünk, amikor Umtitiért valaki 25 millió eurót tett le az asztalra. Az angolok a jövőben Stonesra esküsznek, mint a PL meghatározó játékosa, és ha fejlődni akar, akkor mennie kell az Evertonból. Azonban elég gyenge évet zárt ő is, és a klub is, az Eb-n pedig egy percet sem kapott, valószínűleg Sol Campbell nagy örömére, aki szerint túl sok hibát vét. Suboticról szólnak még a pletykák, aki mindenképp egy olcsó opció lehet, ám kérdéses, hogy tényleg előrelépést jelentene, nem vagyok meggyőződve róla.

Igazából a célom úgysem az átigazolási fantáziában való mély elmerülés, mert hát végül Papa knows, csak hát amikor az esti fogmosás után az ágyunknál térdelve bajnoki címért imádkozunk, akkor jó tudni, hogy mégis mit kérünk. Nem is tudom már, hogy Moyes vagy Van Gaal pénzszórásánál mondta Wenger, hogy egy átigazolási időszakon belül háromnál több játékost a kezdőbe nem nagyon érdemes igazolni, mert nehéz lesz beépíteni őket. Xhaka már egy, és miközben az Arsenal drukkerek többségében ordítanak egy csatárért, aki 70 millió euróért jó esetben 10 góllal többet lő az év során, én inkább fektetnék be egy olyan jobb szélsőbe és középhátvédbe, akikkel a játékunk fel tudja venni a versenyt a következő évben várható taktikai háborúval, és képesek hozzájárulni ahhoz, hogy Wenger játékfilozófiája bajnoki serleget eredményezzen.