Megállás a lejtőn (Arsenal – Manchester City 2-2)

Mikor máskor lehetne egy több évtizede nem látott hullámvölgyből kimászni, ha nem az angol futball új messiásaként beharangozott csodaedző csapata ellen? Nos, ha ez végül nem is jött össze, de az Arsenal kétségtelenül mutatott életjeleket a Manchester City ellen, ami alapján bátran feltételezhetjük, hogy talán még nyerni fog a csapat néhány meccset a szezon végéig. 

Ha a jelenlegi forma alapján nem is, de a történelem okán némi bizakodásra lehetett oka a mostanában inkább egymás gyepálásával foglalatoskodó piros-fehér szurkolóknak. Pep Guardiola ugyanis eddig nagyon nem nyerni járt az Emiratesbe. Az ezt megelőző 4 próbálkozásból csak egyszer tudott győztesen távozni, két döntetlen illetve két vereség mellett. A sikerei számát pedig ezúttal sem tudta növelni, és bármennyire is szüksége lett volna az Arsenalnak a 3 pontra, ez a döntetlen egy közvetlen rivális ellen – kifejezetten biztató játékkal megfűszerezve – talán elég lendületet ad majd a folytatáshoz.

A kezdők terén egyik edző sem találta fel ezúttal a spanyol viaszt. Mesut Özil visszatérésével Wenger visszatért a jó öreg 4-2-3-1-hez, a másik oldalon Guardiola leginkább Navas jobbhátvédként való játszatásával igyekezte sokkolni a nézőket, de az alapfelállás maradt az utóbbi hetekben megszokott 4-1-4-1, ami esetenként De Bruyne visszalépéseivel, majd a szünet után Yaya Toure beállásával véglegesen 4-2-3-1-be váltott.

A nagy kérdést igazából az jelentette, hogy az Arsenal miként próbál nekivágni a meccsnek. A Liverpool ellen alaposan ráfáztak arra, hogy az első félidőben szinte semmilyen nyomást nem helyeztek az ellenfélre, így most egy kifejezetten proaktív hozzáállást tanúsított Wenger csapata. Az Arsenal játékosai folyamatos letámadással próbálták megzavarni a City támadásépítését, ami többnyire sikerrel is járt, de néhányszor hiba csúszott a számításba. Mivel Wenger a letámadást szokás szerint ember-orientáltan szervezte meg, így ha egy játékosa csak egy ütemet is késett, vagy nem figyelt a mögötte lévő emberre, akkor egy-egy elmozgással hatalmas területek nyíltak meg a Manchester City játékosai előtt. Ráadásul Guardiola a szélsőit pont az ilyen esetek miatt végig magasan hagyta, ami miatt ugyan csapata védekezésben sebezhetőbb lett, de gyors megindulás esetén szinte minden alkalommal közel életveszélyes lehetőséget tudtak kialakítani az Arsenal kapuja előtt.

Stones vakarhatja a fejét: az Arsenal játékosai szépen kizárták előle az összes lehetséges passzopciót az erősen ember-orientált védekezéssel.

Persze Guardiolának erre is megvolt az ellenszere: mivel az Arsenal játékosai egy az egyben próbálták levédekezni a City játékosait,  De Bruyne visszalépéseivel hatalmas terület nyílt meg az Arsenal védelme és a középpálya között, ahova Agüero előszeretettel lépett vissza. Ez eredményezte a City első gólját is.

Bár sokan Mustafi nyakába varrták a meccs első gólját, a német védőnek igazából nem marad sok választása: mivel az Arsenal játékosok jól láthatóan a saját emberükre figyelnek Caballero kirúgásánál, a pálya közepén hatalmas terület nyílt meg, ahova Agüero tudatosan be is indul. Itt Mustafi két megoldás közül választhatott. Vagy marad a helyén, és akkor az argentin egyenlő létszám mellett tisztán vezetheti lendületből a védőkre a labdát, vagy követi és megpróbálja megnyerni a párharcot. Mustafi az utóbbit választotta, és bár elfejelte a labdát, de az közvetlenül De Bruyne elé került, aki kapásból belőtte a védelemben így megnyíló résben Sané felé a labdát.

Agüero visszalépései és a hosszú labdák hatékony fegyvernek bizonyultak a City számára, amivel az Arsenal jól láthatóan nem tudott mit kezdeni. Az alábbi jelenet pár perccel a gól után:

Agüero ezúttal tisztán át tudta venni a labdát, a fordulás után pedig De Bruyne máris sprintel a Mustafi által üresen hagyott terület felé.

Emellett nem csak az Arsenal tudta jól megakadályozni az ellenfél támadásépítését, de fordítva is működött a formula, ha a hazai csapat hátulról próbált építkezni.

A City játékosai körbeveszik a középpálya közepén teljesen magányosan álló Xhakát, ezzel Mustafit a szél felé kényszerítik. Coquelin mindeközben borzalmasan helyezkedik; ahelyett, hogy második passzlehetőséget biztosítana középen, éppen Sané mögött rejtőzik indokolatlanul magas pozícióban.

Ahogy telt a mérkőzés, úgy kezdett el az Arsenal egyre agresszívabban fellépni a City játékosaival szemben, miközben Özil folyamatos mozgása rendszeresen összezavarta a vendégek játékosait. A német karmester hol a védelmi vonalak között, hol a csatárok mellett, a bugyikékek védelmi vonalában tűnt fel.

A második félidő jelentős változást nem hozott a mérkőzésen. Guardiola a gyengén játszó Sterling lecserélésével végleg átállt 4-2-3-1-re, az Arsenal lendülete pedig szépen lassan elkezdett fogyni az egyenlítő gól után, és Mustafi fejesétől egészen a lefújásig már csak egyetlen Iwobi lövést tudtak felmutatni az Ágyúsok. A Manchester City egyre inkább átvette a kezdeményező szerepet, és benne volt a levegőben a győztes góljuk, de Mustafi és Gabriel jól állták a sarat középen, a bal oldalon pedig Monreal hosszú hetek (hónapok?) óta a legjobb teljesítményét nyújtotta Arsenal mezben.

A kaotikus meccs vége igazságosnak mondható döntetlen lett, és bár a City dolgozott ki valamivel nagyobb helyzeteket, az Arsenal is bőven felnőtt a feladathoz, ami épp elég volt ahhoz, hogy a hetek óta tartó rémálom után most pár napig valamivel nyugodtabb körülmények között tudjanak készülni a soron következő, nyerhetőbbnek tűnő meccsekre.