Majd máskor adok neki címet

Azt hiszem, mi több, tudom is, hogy soha nem fogom elfelejteni 2017. február 17. napjának reggelét. Olyan 9 után ébredhettem meg, és mint gyakorlatilag minden pénteken, a sajtótájékoztatóval kezdtem a napot. És sírtam. Nem tudom megmondani, mikor volt ilyen utoljára, hogy ennyire kiszakadt belőlem minden, talán akkor, amikor már mindenki hazament az Ankertből a 2014-es FA döntő után, és ott maradtam egyedül. Most is potyognak a könnyeim, mikor ezt írom, 10 másodpercenként nyelek egy nagyot, aztán hátradőlök, majd vissza a klaviatúrához.

A 20 év alatt soha, egyetlen egy alkalommal sem beszélt arról, hogy adott esetben jövőre másik csapatot irányíthat. Még csak nem is utalt rá. Most megtette. Rettenetesen össze van törve az öreg. Remegek. Elképzelem, ahogyan leül egy másik csapat padjára, majd összefutunk ezzel a csapattal a Bajnokok Ligájában. Nem történhet meg. Ez nem. Wenger az enyém, nem lehet másé.

Nem tudom folytatni ezt a bejegyzést, ne haragudjatok. Soha nem leszek felkészülve erre, nincs erre az esetre forgatókönyvem. A rohadt életbe.