Londoni galaktikusok Madridban

Egészen a 2005/2006-os szezonig egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy az Arsenal a másodiknál rosszabb pozícióban végezzen az angol bajnoki tabellán, mióta Arséne Wenger 1996-ban átvette a csapat irányítását, és rút kiskacsából a világ egyik legszebben játszó csapatát faragta. 2006 februárjában viszont úgy tűnt, nemhogy minimum a második hely, de még a Bajnokok Ligája selejtezőt érő 4. hely sem lesz meg az Ágyúsoknak. A pocsék bajnoki forma ellenére azonban az európai porondon elég simán abszolválta a csoportkört az Arsenal, ahol a Sparta Prahat, az FC Thunt, és az 1995-ös BL szezon végső győztesét, az Ajaxot megelőzve sikerült a csoport élén végezni. A sors azonban nem volt kegyes az Ágyúsokhoz, és a legjobb tizenhat között a Lyon mögött második helyen továbbjutó Real Madridot kapták meg, és természetesen mindenki a Zidane, Ronaldo és David Beckham nevével fémjelzett galaktikusok továbbjutását jósolta, annak ellenére is, hogy a 2003-as bajnoki cím óta egyetlen trófeával sem bővült a madridiak vitrinje.

A Real Madridnál ekkoriban csúcsosodott ki az első Pérez éra dilettantizmusa. Vicente Del Bosque menesztését követően a Real az Arsenal elleni meccs idején nem kevesebb, mint az ötödik edzőjét fogyasztotta a kispadon. Juan Ramón Lopez Caró 2005 decemberében foglalta el a brazil Vanderlei Luxemborgo helyét a kispadon, aki belebukott abba, hogy egy 4-2-2-2-es játékrendszert próbált ráerőltetni a csapatára, amit ráadásul megfejelt egy kisebb sérüléshullám is. A kettő együtt pedig ahhoz vezetett, hogy a Barcelona elleni hazai 3 gólos égés után Florentino Pérez neki is megköszönte a munkáját, és a szezon végéig az addig a B csapatot irányító Lopez Caróra bízta azt a nem kis feladatot, hogy nyerjen minél több trófeát a világsztárokkal teletűzdelt csapattal.

A sérülések azonban nem csak a Real Madrid dolgát nehezítették meg. Mióta Wenger átvette az Arsenal irányítását, ez a szezon volt az, amelyben jóformán először kellett ilyen szintű sérüléshullám mellett dolgoznia. Főleg a védelemből hiányoztak kulcsjátékosok, de az ősz folyamán Thierry Henrynak is több hetet ki kellett hagynia. A Real Madrid elleni mérkőzést megelőzően 8 hiányzóval kellett számolnia Wengernek, és Jose Antonio Reyes játéka is kérdéses volt, de ő végül vállalni tudta a szereplést. Ellentétben mondjuk Laurennel, Sol Campbellel, Ashley Cole-lal vagy éppen Gael Clichyvel. Ennek volt köszönhető, hogy Wenger kénytelen volt a pályára küldeni egy egészen felforgatott hátsó négyest, ahol konkrétan az addig csak a középpályán szereplő Mathieu Flamininek kellett betöltenie a balhátvéd szerepkörét, míg a jobb oldalon a kiváló Afrikai Nemzetek Kupája szereplés után Emmanuel Eboué vette át Lauren helyét, Kolo Touré párja pedig Philippe Senderos lett. A Realnak a meccset megelőzően már nem voltak komoly hiányzói, igaz Woodgate-et már a 9. percben le kellett cserélni, őt Mejía váltotta.

lineups

Lopez Caró egy 4-4-1-1-es játékrendszerben küldte pályára a csapatát, amely a mérkőzés során többször is átalakult 4-2-3-1-es, illetve 4-2-4-es formációvá is. Ezek azonban szinte egyszer sem tudatos váltások voltak, a Real Madrid folyamatosan szerkezeti gondokkal küzdött, nem volt elég tudatos a támadásépítésük, ráadásul egyes játékosok időről időre teljesen elszigetelődtek a pályán. Különösen David Beckham és Zinedine Zidane játszott szürkén. Előbbi végig szigorúan az oldalvonalhoz kötve játszott, és csak nagyon ritkán sikerült őt megjátszani, míg utóbbit Gilberto Silva gyönyörűen kivette a játékból, ráadásul sokszor túl közel helyezkedett Ronaldohoz, akit szintén alig lehetett észrevenni a meccs folyamán. Az Arsenal már az első 10 percben megszerezhette volna a vezetést, hiszen Reyes, Ljungberg majd Henry révén is komoly gólszerzési esély adódott az Ágyúsok előtt. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy a madridiak igyekeztek már az Arsenal térfelén labdát szerezni, azonban ezek a letámadási kísérletek leginkább egyéni labdakergetések voltak, és nem sikerült lezárni a passzsávokat az Arsenal játékosai előtt, akik így 2-3 egyszerű átadással ki tudták hozni a labdát a saját térfelükről. Ráadásul a védelem nem követte a Real támadóinak és középpályásainak a mozgását, így Ljungbergék hatalmas üres területet futhattak be.

helyavédőkéskpsokközt

A Real Madrid játékosainak letámadása szinte alig vezetett eredményre. Mindössze egyszer sikerült ilyen módon helyzetet kialakítaniuk, amikor is Senderos vett át kicsit hosszan egy egyszerű passzt, ami után Beckham került szembe Lehmannal, de a Real 23-asa végül a németbe lőtte a ziccert. Ezzel szemben az Arsenal játékosai szabadon fickándozhattak a madridiak által üresen hagyott területen, ráadásul még a Makelele utódnak szánt – majd egy szezon után és a klub történetének egyik legszörnyűbb igazolásaként távozó – Gravesen is csak fejetlenül rohangált, ahelyett hogy hátul biztosított volna.  Wenger – és az ekkor besegítő Martin Keown – viszont tökéletesen megszervezte az Arsenal védekezését.

4141

Az Arsenal labda nélkül látványosan 4-1-4-1-et játszott, ahol a két védelmi vonal között Gilberto Silva biztosított. Így hiába lépett vissza a sorok közötti területre Zinedine Zidane a brazil egyből a nyakában lihegett.

Na de miért is jó, ha egy csapat a 4-1-4-1-es felállás mellett dönt? Elsősorban azért, mert ez a formáció nagy fokú rugalmasságot tesz lehetővé. Az ellenféltől függően nagyon könnyedén átalakulhat egy sokkal defenzívebb 4-2-3-1-es rendszerré, vagy egy sokkal támadóbb 4-3-3 vagy 4-4-2 is különösebben bonyolultabb átrendeződés nélkül kihozható belőle, mindössze a megfelelő játékosokra van szükség hozzá. Továbbá kulcsfontosságú szerep hárul a védekező középpályásra, akinek egyrészt kiemelkedőnek kell lennie helyezkedés és labdaszerzés terén, másrészt össze kell kötnie a védelmet a támadósorral. Az Arsenal ezen a mérkőzésen kihasználta a rendszer legtöbb lehetőségét, amelyben Freddie Ljungberg volt a legrugalmasabb szereplő. Támadás esetén második csatárt játszott, míg labda nélkül Fabregas mellett helyezkedett a középpályán.  Mindeközben Gilberto fantasztikus munkát végzett a védelem előtt. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden játékrendszer hatékonyságát az adott stílus és a pályán lévő játékosok határozzák meg. Wenger évekkel később a 2014/15-ös szezon elején is kísérletezett a 4-1-4-1-es formációval, azonban csúfosan megbukott, hiszen a védelem előtt azt a Flaminit játszatta, aki nem tudta ellátni a védekező középpályás feladatait. Pár hónappal később azonban a Coquelin-Ramsey-Cazorla trióval a középpályán már jóval nagyobb sikereket ért el az Arsenal. Többek között így sikerült megverni idegenben a Manchester Cityt is.

Az Arsenal a mérkőzés során egyáltalán nem törekedett a labda birtoklására. Labdaszerzés után minél hamarabb lehetőleg maximum 2-3 passz után el akartak jutni a támadó harmadba, majd egyből a támadások befejezésére törekedtek. A madridi játékosok labdakihozatalát egyáltalán nem zavarták, csupán a saját térfelükön kezdtek el letámadni a londoni középpályások. Ennek ellenére főleg a második félidőben számos ki nem kényszerített hibából volt lehetősége az Arsenal játékosoknak a gólszerzésre.

A mérkőzés egyetlen gólja már mindenkinek beleégett a retinájába, de érdemes megvizsgálni, hogy milyen események tették lehetővé ezt a találatot.

A videón (0:26-tól) jól látszik, hogy az Arsenal a második félidő elején feljebb tolta a védekezését, ezáltal Ronaldonak egészen a kezdőkörig kell visszalépnie, hogy labdához jusson. Ramos meg is találja, de Gilberto mellett a brazil egy labdakezelési hiba miatt elveszíti a labdát, ami Fabregashoz kerül, majd egy egyszerű rövid passzal eljuttatja Henryhoz. Ekkor azonban a franciának még a komplett Real Madrid védelmen kell átverekednie magát, és innen már szinte tisztán a játékos egyéni klasszisa dönt. Mondhatnánk, hogy miért nem próbáltak meg vele egyszerűen szabálytalankodni, hiszen maximum egy sárga lapos figyelmeztetésért cserébe el lehetett volna kerülni a gólt, de hiába csimpaszkodnak bele Henryba, egyszerűen megy tovább, az emberek pedig dőlnek el sorban. Talán ha egy Mejíánál komolyabb képességű védő kerül vele szembe, akkor ez a gól nem születik meg, de valójában ez semmit sem von le Henry érdemeiből. Az Arsenal számos komoly helyzetet dolgozott ki a meccs folyamán, mégis egy egyéni villanásnak köszönhetően született meg a győztes találat.

López Caronak egyáltalán nem sikerült belenyúlnia a meccsbe. Robinhot váltotta ugyan Raúl, amivel gyakorlatilag posztra cserélt egyet – néha Zidane húzódott ki a bal oldalra – majd Gravesen helyett Baptista személyében egy támadó középpályás lépett pályára, de ettől még egy csöppet sem lett ötletesebb a Real Madrid játéka. Amíg a bajnokságban sokszor az is elég volt a kisebb csapatok ellen, hogy a sztárok közül valaki egyszer csak villanjon, addig a Bajnokok Ligájában a csapatjáték teljes hiányát már nem titkolhatta tovább a Real Madrid. Az utolsó negyed órában a madridiak teljesen kétségbeesetten ívelgették előre a labdát, miközben a belét is kihajtó Reyes-Hleb szélső párost váltó Diaby és Pirés is bevehette volna annak a Casillasnak a kapuját, aki a meccs legjobb madridi játékosa volt. 

Semmi nem jelképezi jobban Florentino Pérez galaktikus elképzeléseinek a bukását, mint az a tény, hogy az Arsenal úgy nyert könnyedén a Santiago Bernabeu stadionban, hogy a védelemben olyan arcok nyújtottak kiemelkedő teljesítményt, mint Emmanuel Eboué, Philippe Senderos vagy épp Mathieu Flamini, miközben a Real Madrid óriási összegekért igazolt sztárjátékosai nem tűntek többnek átlagos futballistáknál. Pérez egy héttel a mérkőzés után lemondott az elnöki pozíciójáról, majd miután az Arsenal lett az első angol csapat, amely győzni tudott a Real otthonában, Arséne Wenger csapata meg sem állt a Párizsban rendezett fináléig.