Ezt már láttuk jönni (Tottenham – Arsenal 2-0)

Tudtuk, hogy nem tart majd örökké. Tudtuk, hogy egyszer meg kell történnie. Pedig tavaly már-már szinte elhittük, hogy a Spurs balfaszságának nincsenek határai. Öt gólt nyelni a már kiesett Newcastle ellen az utolsó fordulóban? Igen, képesek voltak rá. Idén viszont már tényleg annyira rosszak vagyunk, hogy nem tudtak a segítségünkre sietni. A Tottenham idén hivatalosan is az Arsenal előtt végez a tabellán. Pont.

Az, hogy a Tottenham jelenleg sokkal jobb csapat, mint az Arsenal, nem is lehet kérdéses. Éhes fiatal játékosok, egy remekül összerakott rendszerben, egy motivált és friss ötletekkel rendelkező edzővel, míg mi szép lassan elmerültünk az agónia mocsarában. A vasárnapi két gólos különbség egyáltalán nem reális a két csapat között. Ha Petr Cech nem védett volna ihletett formában, már aznap este lángolt volna az Emirates. Sebességben, erőben és fejben is le lettünk nullázva. Hiába nyertünk hihetetlennek tűnő módon 3 meccset is zsinórban, a Tottenham lecsapott minden egyes gyengeségünkre. Az eddig sikeres, bár minden alkalommal sebezhetőnek tűnő három védős rendszer pedig újból bizonyította a tételt, mely szerint egy formáció semmit sem ér, ha nem megfelelő módon, illetve a megfelelő játékosokkal alkalmazzuk.

Mielőtt rátérnék konkrétan a Tottenham elleni vereségre, beszélnünk kell egy kicsit a 3-4-2-1-es játékrendszerről. Arséne Wenger világosan fogalmazott azzal kapcsolatban, hogy vészmegoldásról van szó, melynek célja leginkább az, hogy a játékosok fókuszát rendbe tegye, illetve a mostanában különösen sebezhetőnek tűnő védelmet megerősítse. Hogy mennyire nem számol Wenger komolyabban ezzel a formációval, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Leicester majd a Tottenham ellen is, amint mindenképp gólra-gólokra volt szükség, egyből visszatért a jó öreg 4-2-3-1.

Az Arsenal támadójátéka a régi játékrendszerben sem szállította éppen ipari mennyiségben az ajtó-ablak ziccereket, de a váltás óta meccsenként hihetetlenül kevés érdemi helyzetet sikerült kialakítani. Az xG eredmények Middlesbrough meccs óta: 1.1 , 1.7 , 0.4 (!!!) és a Tottenham ellen 0.7. Főleg az utóbbi két meccsen volt igazán aggasztó helyzet, ahol gyakorlatilag valódi ziccert egyszer sem sikerült kidolgozni, de a Manchester City ellen is leginkább kontrák után jöttek a lehetőségeink, ami miatt ott azért elég szépen sikerült ilyen szempontból is helytállni. De mégis mi miatt ennyire gyatra a támadójáték? Egyrészt azért, mert ebben a rendszerben a játékosaink eleve kevesebb szabadságot kapnak, és bár a védelemben ott van plusz egy ember, de megfelelő szervezettség nélkül ezt támadásban eléggé nehéz kamatoztatni.

A másik ok a nem megfelelő elemek használata. A két játékos, aki nagyon sokat profitált a váltásból, Oxlade-Chamberlain és Gabriel. A Tottenham ellen mindketten pocsék teljesítményt nyújtottak, de az azt megelőző meccseken kivétel nélkül a csapat legjobbjai voltak. Rajtuk kívül azonban mintha senki sem érezné otthon magát igazán ebben a felállásban a védelemtől felfelé. A támadásaink túlságosan kiszámíthatóak, miközben a középpályán ugyanúgy hátrányba kerülünk, mint a 4-2-3-1 esetében. Mindemellett Wenger egyetlen kivételtől eltekintve Olivier Giroud-t nevezte a középcsatár helyén a kezdőbe, így pedig még statikusabbá vált a játékunk. Ráadásul a francia pont azon a találkozón, a Leicester ellen maradt ki a kezdőből, ahol a mélyen védekező ellenfél ellen kevésbé lett volna probléma a mertesackeri lassúsága, de legalább valaki érkezett volna az oldalról érkező magas labdákra.

Az egyedüli pozitívum, amit viszont ki lehet emelni az Arsenal játékából, az a letámadás és a kontrapresszing. Ez már a Leicester City ellen is remekül működött, a Tottenham ellen pedig szinte csak ebből sikerült kialakítani némi veszélyt az ellenfél kapuja előtt. Gibbs apróbb helyzete, valamint Ramsey távoli lövése is egy ellenfél térfelén kikényszerített hiba után érkezett.

Hiába az Arsenal jó letámadása, egy ügyes trükkel a Tottenhamnek sokszor mégis sikerült ezt kijátszania, és veszélyes támadásokat tudtak vezetni a jobb oldalon. Mivel Dier otthonosan mozog a középpályán és a védelemben is, így egy sorral hátrébb lépve a csapata a bal oldal felé tolódva tudott létszámfölényes szituációt kialakítani Oxlade-Chamberlainnel szemben.

Dier visszalépéseink és a védelem tolódásának köszönhetően Davies és Son ketten vezethettek támadást az egy szem védő ellen a pálya szélén, nem egy veszélyes helyzetet elősegítve ezzel. 

A Tottenham a teljes 90 perc alatt könnyedén zilálta szét az Arsenal védekezését, és már az első félidőben eldönthették volna a mérkőzés sorsát. Hiába volt sokszor hatékony az Arsenal letámadása, ezekből a helyzetekből egyet sem tudott gólra váltani Wenger csapata. Mikor égett a ház, Wenger a Leicester elleni meccshez hasonlóan visszaváltott a 4 védős rendszerre, de az Ágyúsok alapvető betegségeire a gyógyír nem elsősorban a formációban keresendőek. A csapatrészek között gyakran túl nagy volt a távolság, továbbá hiányoztak azok a támogató mozgások, amelyek képesek lehetőséget teremteni a labdás játékos számára. Mindezt megspékelve akadt néhány egészen gyenge teljesítmény is az Arsenalban, a rendszeridegen, és a kontrajátékban használhatatlan Giroud mellett Gabriel és Ramsey is jóval gyengébben játszottak, mint bármelyik utóbbi hetekben látott meccsen, de Petr Cech kivételével nem is igazán akadt valóban jó teljesítmény az Arsenalban.

A Tottenham most minden tekintetben jobb csapat, mint az Arsenal, amely számára egy vasárnapi vereséggel a Manchester United ellen az utolsó reménysugár is eltűnhet a negyedik hellyel kapcsolatban. De érdekel ez még egyáltalán valakit?