Évfordulós Wengerball (Arsenal – Chelsea 3-0)

“Ez egyike azoknak a pillanatoknak az életben, amikor edzőként azt gondolod, ez egy igazán remek nap.”

Ennél jobban nem is lehetne összefoglalni a tegnapi londoni rangadót, főleg azután, hogy Wengernek 1000. meccsét pont a Chelsea elleni megsemmisítő 6 gólos vereséggel kellett megélni. Most stílszerűen egy a kékek elleni gálaelőadással sikerült megünnepelni azt, hogy a Papa már kerek 20 éve boldogítja az Arsenal szurkolóit. Nem csak az eredmény miatt, hanem a mutatott játék szempontjából is egy fantasztikus demonstrációja volt ez annak, amiért ez a kifinomult öregúr ilyen hosszú ideje ülhet a világ egyik legnagyobb futballklubjának kispadján. Magas intenzitású, látványos és kombinatív játék, gyönyörű gólokkal. A második találat pedig igazi, hamisítatlan Wengerball volt, abból is a szebb fajtából.

A Hull City elleni meccsen már kezdett szépen látszódni, hogy Wenger mit is akar igazán játszatni idén a csapatával, és most egy jóval magasabb szintű ellenféllel szemben sikerült növelni a színvonalon. A kezdőcsapat maradt ugyanaz, vele együtt pedig a játék is. Az Arsenal már az első pillanatoktól kezdve agresszív letámadással próbálta akadályozni a Chelsea labdakihozatalait, és igyekeztek az ellenfél kapujához minél közelebb labdát szerezni. Ráadásul Cahill vagy éppen Ivanovic nem pont azok a játékosok, akik hatékonyan tudnának fellépni ilyen szintű nyomással szemben. A Chelsea-nek látszólag semmilyen elképzelése nem volt, hogyan oldja meg ezt a helyzetet, így az Arsenal terve sikerrel járt. Már a meccs első perceitől kezdve sikerült nagy nyomás alá helyezni a vendég csapatot.

Antonio Conte a Liverpool elleni elbukott rangadó után engedett a sötét oldal delejes csábításának, és a hétközi Ligakupa meccsen duplázó Fabregast a szezon során először betette a kezdőcsapatba egy bajnoki mérkőzésen. Ugyan Fabregas az eddigi fordulók során csereként rendre sokat tudott dobni a Chelsea játékán, de az olasz mester nem véletlenül nem számított rá eddig kezdőként. Már Pep Guardiola is elmondta, hogy a Barcelonánál mindig problémát okozott neki a csapatba állítania a középpályást, főleg a taktikai éretlensége, vagy mondjuk úgy fegyelmezetlensége miatt. Korábban Arséne Wengernek is azért kellett a 4-2-3-1-es formációra váltania, mert a csapata nem bírta el a pálya közepén azt, hogy Fabregas védekezésben szinte teljesen súlytalan. Később José Mourinho szintén csak a kisebb csapatok ellen játszatta őt a védelem előtt, a rangadókon pedig rendre feltolta a csatár mögé. Az biztos, hogy Conte nagyon hamar megbánta azt a döntését, hogy a kezdőbe nevezte a katalánt, aki labda nélkül szinte csak fejetlen csirkeként szaladgált a labda után. Nem véletlen, hogy ő jött le először a pályáról a Chelsea-től, és álltak át 3-4-3-ra, ami már inkább a jövőnek szólt, mintsem ennek a meccsnek.

Labda nélkül a Chelsea nagyon mélyen húzta meg a védelmi vonalát, és igyekeztek minél kevesebb területet hagyni a védelmi vonalak között. Viszont ezzel nagyon sok helyet és időt hagytak arra, hogy az Arsenal középpályásai járassák a labdát, és előbb vagy utóbb megtalálták a megoldást a passzív Chelsea védelemmel szemben. Ebből született a második gól is:

walcott-movement

Az Arsenal szokás szerint a bal oldal felé próbál létszámfölényes szituációt kialakítani, ami azt eredményezi, hogy a védők is ebbe az irányba tolódnak. Walcott jól veszi észre az így nyíló üres területet David Luiz és Azpilicueta között, a spanyol tehát kénytelen bezárni középre.

bellerin-movement

Néhány másodperccel később Özil és Iwobi összjátékát követően a nigériai tud megfordulni kis területen. Ekkor Azpilicueta már felvette középen Walcottot, ezzel viszont utat nyitott Bellerin előtt, akit Iwobi gyönyörűen hoz játékba. Hazard borzasztóan későn reagál az eseményekre, majd a centerezés után Walcott mattolja a teljesen statikus Chelsea védelmet.

Akárcsak a Hull ellen, most is kulcsszerepet játszott a gólban az Arsenal két szélsője. Egyikük sem a pálya széle felé, hanem az ellenfél védelmi vonalai között a halfspace-ben, vagy a pálya közepén helyezkednek. Iwobi parádés technikája és gyors döntéshozatali képessége lehetővé teszi, hogy nagyon kis területen tudjon hatékonyan játszani, miközben Walcott képes bejátszani a visszalépő Alexis által üresen hagyott területet is. Ezzel súlyos döntési helyzet elé állítják az ellenfél védelmét, akik nem tudják, hogy kilépjenek, vagy hátrébb húzódjanak. Előbbi megoldás területet nyit a mögéjük beinduló szabad embernek, utóbbival súlyos létszámhátrányba kerülnek, és teljesen beszorulnak a kapujuk elé. Ez nagyrészt megmagyarázza, hogy miért használja Wenger idén Alexist középcsatárként, továbbá felveti azt a kérdést, hogy Iwobi és Walcott nélkül mennyire lehet ez a játék működőképes?

Ha valami abszolút csődöt mondott a meccsen, az a Chelsea védelme. És itt nem csak konkrétan a védőkre gondolok, hanem a csapat egész védekezése nagyon rosszul volt megszervezve. Kanté végig egyedül játszott szűrőt, sokszor teljesen kiszolgáltatott helyzetben hagyva a társai által.

chelseapositioning2

Az Arsenal 3. gólja előtt a Chelsea nem kevesebb, mint 8 emberrel támad. Az Arsenal labdaszerzése után Kanténak egyedüli védekező középpályásként az üres területet kellene biztosítania, hogy lelassíthassa az Arsenal ellentámadását. Ezzel szemben ösztönösen megpróbálja azonnal visszaszerezni a labdát, Özil pedig egy gyors lefordulást követően máris a védelemre vezetheti a labdát, és Alexisszel kiválóan oldják meg a 2v2-es szituációt.

A második félidőben az Arsenal ugyan továbbra is próbálta zavarni a Chelsea labdakihozatalait, de már kevésbé volt intenzív a letámadás, és sokkal inkább a saját térfelükről indulva igyekeztek kontrázni. Ebben az is közrejátszott, hogy a sérült (egyébként remekül futballozó) Coquelint a kevésbé dinamikus Xhaka váltotta. A Chelsea képtelen volt változtatni a játékán, és külön öröm volt nézni Diego Costa folyamatos szenvedését és hisztijét, amiért végül megkapta a megérdemelt sárga lapját. Az Arsenal középhátvédjei, Mustafi és Koscielny fantasztikusan teljesítettek, végig agresszívan támadták a labdát és egy szusszanásnyi időt sem hagytak a vendég játékosoknak – viszont sokszor hajlamosak voltak ugyanazt a labdát támadni, és ebből később még lehet baj.

Az Arsenal nagyszerű játékkal, megérdemelten nyerte a rangadót. A csapat kiválóan valósította meg, amit Wenger kitalált. Azonban ne feledjük, hogy tavaly a Manchester United hazai legyőzése alkalmával is hasonlóan magas színvonalú produkciót láthattunk, ahol kíméletlenül használtuk ki az ellenfél gyengeségeit, a szezon később azonban mégsem a felhőtlen támadójátékról szólt. Most a csapat egyre jobban idomul ahhoz, hogy egy Giroud-féle torony helyett egy mozgékony, kombinatív játékban kiemelkedő játékos a középcsatár, és a két szélső tökéletesen illik a kirakósba. Az viszont kérdés, hogy mi lesz akkor, ha ebből a kirakósból elveszítünk néhány elemet? Egyelőre viszont élvezzük ki ezt az eredményt, mert most a két edző közül bizony Antonio Conténak kell sürgősen kitalálnia valamit.

xgchelsea