Egy hívatlan vendég (Arsenal-Burnley)

A decemberi Everton-Man.City kettős zakót követő virtuális szezonravatal után pofon egyszerű volt a képlet arról, hogy mégis hogyan lehelhetünk újra életet a megtépázott bajnoki reményeinkbe. A Chelsea meccsig esedékes 6 meccsből lehetőség szerint mind a 6-ot meg kéne nyerni, hogy aztán a Stamford Bridge-en magunk törjünk pálcát a saját sorsunk felett, hogy a tavaszi hónapokban előre vagy inkább a hátunk mögé ill. a Wenger Trophy-ra kelljen figyelnünk. Bár ez a projekt Bournemouth-ban már-már bukni látszott 3-0-nál és úgy tűnt a déli kiscsapat lesz, aki valóban felravatalozza és ha már olyan közel van, egyenesen bele is szórja az köpésre található La Manche csatornába az idei bajnoki címről szőtt álmainkat. Heroikus küzdelemben sikerült kikaparni az X-et, így az összesített mérlegünkre végülis nem lehet panasz 3 győzelem 1 döntetlen, papíron elvileg a könnyebb része jön, hisz otthon fogadhatjuk a most következő Burnleyt, valamint az ősszel a vártnál simábban lepofozott Watfordot. Ugyanakkor hiába a jó széria, a -8 még mindig kurva nagy hendikeppnek tűnik, ráadásul az elmúlt hetekben az idegenbeli találkozókon (kalap alá véve az FA kupa meccset is) mintha kizárólag 45 percre lett volna szakosodva a csapat en bloc Wengerestül, közben végigasszisztálva ahogy az ellenfél akarata érvényesül. A blogos kommentmezőben kissé ironikusan poénkodtunk rajta, hogy Cazorla sérülésével talán újévre, legkésőbb tavaszra megtalálja a legideálisabb duót a pivotba, valamint a koszovói-albán erejében is eljövé az egyensúly és nem kell box-to-box középpályásként robotolnia, mint jó néhány elvetélt próbálkozású őszi mérkőzésen. A megoldás fénye talán már pislákol az alagút végén, de nem szeretnék kontárkodni, majd Peet megmondja a frankót a meccs utáni elemzésben.

Ami a Burnleyt illeti, én a magam részéről simán az utolsó 3 hely valamelyikére jósoltam őket a Hull & Swansea duóval karöltve, valahogy nem akartam tudomásul venni, hogy a Sunderland idén is egy nagy rakás szar lesz. Ősszel igen komikus körülmények között sikerült elhozni a 3 pontot a Turf Moor-ról, ami miatt fel is robbant az internet, hogy ezek a mocskos gecik szétcsalják az Atyaúristent is, de ennél sokkal fontosabb, hogy lassan skalp kategóriájúnak tekinthetjük azt a győzelmet, hisz a Burnley az eddig begyűjtött 26 pontjából 25-öt otthon tett zsebre. Így nem nehéz kitalálni, hogy idegenben valami kriminálisan szarok, még ha az utóbbi időben nem is kapnak olyan nagy csicskalángosokat. Az egyetlen pontszerzésük az Old Traffordon elért 0-0 volt, amikor Tom Heaton jégkorong kapusokat megszégyenítő mennyiségű védéssel lehúzta a rolót. Gólszerzéssel szintén hadilábon állnak, bár jelzés értékű, hogy a 3 berámolt gombócukat a Southampton, Man.City, Spurs trió ellen szerezték.

A maradék 14 pont kikaparása már egyáltalán nem tűnik lehetetlen küldetésnek Sean Dyche csapata számára, viszont 2017. január 2-án történt itt valami, ami miatt bőven megérdemelnék, hogy kiessenek a gecibe.

A szezon hátralévő részére leigazolták a PL-veterán fenegyereket, (vagy büdös patkányt, kinek hogy szimpatikusabb) aki köszönte szépen, hálából a Southampton ellen jóvá is írt 3 pontot a Burnley egyenlegére egy betekert szabadrúgással. Túlságosan nem szeretnék belemenni a nosztalgiázásba, de ez a görény mindig kiváló dramaturgiai érzékkel megáldva köpött a levesünkbe.

„First bloodként” 2006-ban, amikor még a Man.City játékosa volt, az általa értékesített tizenegyessel tudta legyőzni első alkalommal a manchesteri csapat az Arsenalt, már ami az 1992 óta íródó Premier League érát illeti. (Ekkor még az a veszély is felütötte a fejét, hogy Barton ágyús lesz, Wenger szimpatizált a fiatal angol játékával, benne is meglátta a potenciális Vieira utódot. Ebben mondjuk nincs sok újdonság, mint tudjuk Wenger mindenkit figyel és majdnem le is igazol.)

 

A két legemlékezetesebb eset viszont  newcastle-ös korából származik, az egyik a kurva cink 4-4en történt, amikor kórházi kimenőjét élvező Diabyt előbb majdnem visszaküldte a gyengélkedőre, majd miután Phil Dowd semmit nem látott, a gyógyszerektől ideggyenge Aboutól kapott nyakmasszázs hatására szende szűzként rogyott térdre, amit a dagadt rigó egy pirossal honorált, Diaby legnagyobb bánatára. Hogy szarabbul érezzük magunkat, két tizenegyest még bekúrt azon a meccsen, de nem is ragoznám tovább.

A másik sztorinak  szintén hatalmas tökönlövés lett a hozománya, az akkor soron következő Pool és MU meccsek előtt. Két ex-agysebész professzorunknál, a történetesen akkor PL debütáns Gervinhonál valamint Alex Songnál sikerült célt érnie a provokációjával. Elsőnek utóbbi törlesztett neki egy visszataposással, amit csak utólag értékeltek eltiltással. Homlok nem volt ennyire szégyenlős, face to face azonnal torkon ragadta, Barton pedig a Diabynál alkalmazott forgatókönyv szerint ismét elterült, a hülye elefánt pedig takarodhatott is lefele a pályáról.

Gervinhonak nem sok értékelhető megmozdulása volt Ágyús mezben, de ha hinni lehet Barton önéletrazji könyvének, a meccs után 72 órával találkára lett volna hivatalos Wengernél, akinek az egy szezonnal korábbi események után ez az ominózus meccs, illetve jelenet már túlcsordította az ingerküszöbén Bartont, így a lehetséges üzlet ismét kútba esett. (Jobban is jártunk Artetával.)

Véletlen egybeesés, de mintha utazna a négerekre. Szerencsére Iwobi jóval intelligensebb gyerek a fentebb említett triónál, így talán nem fog felülni a görénykedésre.

Patkányfaktortól és leparkoló Burnley busztól függetlenül, ezen a meccsen leginkább magunkat szopathatjuk meg. Még ha dadog is a csapat játéka, elől bőven van annyi tűzerőnk, hogy felnyissuk a Burnley védekezését, így én egy sima 2-0 mellett teszem le a voksom. A küszöbben ne essünk már újfent pofára, tényleg  legyen az a Chelsea meccs a bajnkoság hátralévő részét meghatározó mérleg nyelve. Bőven lenne törleszteni valónk a Bridge-en, ne tegyünk nekik szívességet, hogy az igazi megmérettetés előtt önmagunktól a földbe állunk.