Csak azt akarom, hogy vége legyen (Crystal Palace – Arsenal 3-0)

Elfáradtam. Az előző két meccs után újra elkezdett pislákolni valamiféle reménysugár, hogy van még értelme lejátszani a szezon hátralévő meccseit, de tegnap este világossá vált, hogy az aprócska fellángolás csak egy hiba volt a Mátrixban. Ennek a csapatnak vége, és már csak az a kérdés, meddig fog tartani ez az állapot. Most pedig már nem is igazán tudom, hogy kire kellene haragudni. A játékosokra, akiknél látszólag már én is több erőfeszítést teszek bele a meccsekbe azzal, hogy keresek egy viszonylag jó minőségű sztrímet? Wenger, aki ezek alapján most már úgy tűnik végérvényesen elvesztette az öltözőt? A vezetőség, akik semmiféle érdemi kommunikációra nem hajlandóak a jelenlegi helyzettel kapcsolatban, és végignézik amíg mindenki megőrül? A fene tudja, és ez a legfélelmetesebb az egészben.

Terápiás jelleggel még egyszer nekifogtam az esti meccs megnézésének, de most már ez sem működött. A félidőben kikapcsoltam. Szó szerint büntetés volt ezt újra átélni, pedig nem egyszer kínoztam már idén magam rosszabbnál rosszabb meccsek újbóli megtekintésésével, de ennek már semmi értelme. Hiába találják meg az ellenfelek könnyű szerrel az ellenfelet az Arsenal sokszor rémesen összeszedetlen játéka ellen, a problémát már nem lehet csupán a mágnestábla alá besöpörni. A Crystal Palace tegnap nemes egyszerűséggel kihasználta, hogy a védőink semmiféle segítséget nem kapnak, és Benteke végig terrorizálta őket. A Palace szinte végig a hosszú labdákra játszott, miközben minél több ember igyekeztek a belga köré mozgósítani, hogy a lecsorgó labdák után létszámfölényes szituációt tudjanak kialakítani. Egyszerűen hangzik, ugye? Az Arsenal mégsem tudott ezzel mit kezdeni, pont úgy ahogy támadásban is él nélkül, jól felépített akciót nem produkálva sikerült letudni a 90 percet.

Xhakát rendszeresen körbevették a szűken helyezkedő Crystal Palace játékosok, így az Arsenal sosem tudott gyorsan támadást felépíteni a saját térfeléről. A támadók szinte egyvonalban túl magasan helyezkednek, Özil visszalépéseit pedig egyszerű emberfogással védekezte le a Palace, aminek a hibalehetőségét szintén nem tudta kiaknázni az Arsenal. De érdekel ez még bárkit is?

Reggel az Arseblogon jelent meg egy kiváló írás a mostani helyzetről, amihez ha még belegebednék sem tudnék érdemben hozzátenni, szóval aki még nem tette meg, az kattintson és olvassa el. Ez a bizonytalanság ami körüllengi a klubot egyszerűen csak úgy orvosolható, ha történik valami. Jelenleg nem csak a szurkolók, hanem a játékosok is teljes bizonytalanságban játszanak, és hiába nyilatkozza le 3 naponta valaki, hogy mennyire bíznak Arséne Wengerben, ha ezt a pályán sehogy sem tudják megmutatni. Az, hogy a tegnap este kapitányi karszalaggal játszó Walcott képes lenyilatkozni a lefújás után, hogy az első pillanattól érezték, az ellenfél jobban akarja a győzelmet, semmi mást nem jelent, mint hogy nincs senki aki képes lenne rendet tenni a fejekben. Wenger hiába nem a világ legjobb taktikusa, de eddig pedagógusként mindenki nagyra tartotta, de most már ilyen értelemben sem csak rezeg alatta a léc, hanem konkrétan egy apró szellő választja el a darabokra töréstől. A játékosok egyszerűen elkényelmesedtek az általuk betöltött pozíciótól, a csapat reputációjától, az önismétlő és eredménytelen taktikától, és a védőhálótól amit Wenger font köréjük. Mégis miért szakadnának meg, ha senki sem vonja őket felelősségre? Persze nem arról van szó, hogy pusztán akarással szignifikánsan jobb eredményeket érnénk el, de egy mentálisan összeszedett gárdával közel sem produkálnánk ekkora mélyrepülést.

Itt az idő meghozni a helyes döntést.

A helyzet ismerős lehet 2011 tavaszáról, amikor az elbukott Ligakupa döntő után tavasszal csupán félelmetes 3 győzelmet tudott felmutatni az Arsenal. Wenger akkor sem tudta összerántani a darabokra hullott csapatát, miközben egyértelmű volt, hogy a csapat két sztárja, Nasri és Fabregas távozni fog a nyár folyamán. Ismerős a szituáció? A különbség az, hogy a Premier League akkori viszonyai között még ez is bőven elég volt a 4. helyre, most viszont a versenyhelyzet növekedésének köszönhetően erre már szinte esély is alig maradt. A helyzet amit most átélünk egyáltalán nem új, viszont minden eddiginél drámaiabban csapódik le. Wengernek pedig felelősséget kell vállalnia. Fel kell ismernie, hogy itt ő már nem tud segíteni. Itt már nincs helye büszkeségnek és dacnak. Tartom annyira bölcs és lelkiismeretes embernek Arséne Wengert, hogy képesnek tartsam arra, hogy képes önmagát feláldozni azért, hogy a klub kikerüljön ebből a siralmas helyzetből. Máskülönben úgy végzi, mint a raszta csávó a Sport szelet reklámjából, aki csak segíteni akar, de aztán mind tudjuk mi a vége a dolognak.

Példátlannak tartom, hogy egy klubnál amely jelenleg kiesőjelöltekhez is méltatlan eredményeket produkál, még mindig az edző dönthet a saját sorsáról. Ez kiváló példája annak, hogy az Arsenal Football Club jelenleg strukturálisan is mennyire rosszul van felépítve. Itt már rég nem csak edzőkérdésről van szó, de rövid távon egyelőre csak az vezethet előre, ha Arséne Wenger átadja a stafétabotot egy másik személynek. Mert van amit már ő sem képes megoldani.

Ez a szezon menthetetlen, én pedig már csak azt várom, hogy végre történjen valami, és legyen végre vége ennek a rémálomnak.