Mesut, a nagy testvér

A lentebb olvasható monstre hosszúságú cikk eredetileg a 11Freunde nevű német futballmagazinban jelent meg. A fordítást köszönjük Vankó Lázár Bencének!

Mesut Özil egy Facebook poszttal több, mint 30 millió embert ér el. Aki viszont az igazi nagyságát át akarja élni, vezessen vele keresztül Londonon, találkozzon a barátaival és utazzon el Gelsenkirchenbe.

Az őrület hamarosan megindul. Mesut Özil beindítja az autóját az Emirates mélygarázsában. A kijárat felé tekint. Hallgatag. Az utolsó nyugodt másodpercek a vihar előtt. A sorompónál várnak már rá sokan, minden hazai meccs után ott állnak, rengeteg szurkoló, közülük sokan még úgy is néznek ki, mint ő. Srácok Mesut mezben, mesutos fülbevalóval, mesutos hajjal, A kezükben tollak, programfüzetek, sálak és okostelefonok. Az autó fóliázására még nem gondolt? „Meg van tiltva“, mondja Özil. És nem idegesíti ez az egész? „Én is voltam szurkoló. Madridban minden teljesen máshogy volt, a rendőrök lezárták a stadiont környező utcákat, mindenhol biztonsági emberek.“ Lassan a kijárat fele vezet, alig gyorsabban mint hússzal. Most tényegesen megindul az őrület.

A szurkolók odafutnak az autó mellé, kopognak az ablakon és a motorháztetőn folyamatosan. Özil frissen, lezuhanyozva, edzős cuccban, letekeri a hangerőt. Tarkan, a török popénekes száma a „Kuzu Kuzu“ még halkan szól a háttérben, ami a szerelemről és a vágyakról szól. Az első piros lámpánál megáll, leengedi az ablakot, a gyerekek szinte bemásznak az autóba. „Mesut, Mesut“, mondják lihegve, teljesen kifáradva a futástól. Mondják Mesutnak: „micsoda gól“, vagy, „maradj az Arsenalnál kérlek! Egy idősebb úr felé nyújt egy kisgyereket, abban a reményben, hogy ő, Óz a nagy varázsló, a kisgyereket nagy focistává teszi. Özil aláír mindent, megengedi, hogy lefotózzák, sőt maga is készít képet, ha odaadják nekik a telefonjukat. Mindenben benne van, mindent megtesz, amit tőle kérnek. Öt perc után mondja: „vigyázzatok magatokra“ és vezet tovább, a következő lámpa már látótávolságban. Most gyorsan, egy nyitókérdés. Talán a mostani formáról. Újabban olvashatott az ember az étkezéséről, hogy váltott; zöld tea, kevesebb kenyér. Mi rejlik a dolog mögött? „Egy pár apróságot megváltoztattam, biztos, hogy a jó úton vagyok.“ Jó úton? A Guardian nemrégiben újfent az Arsenal legendához Dennis Bergkamphoz hasonlította, a Sky pedig a passz-statisztikája alapján a valaha volt legkreatívabb Premier League játékosnak nyilvánította. Németországban is ódákat zengenek róla. A Süddeutsche Zeitung a csehek elleni válogatott meccs után megállapította, hogy a legjobb Mesutot látjuk az Olga utca óta, ahol a Bolzplatzon, Gelsenkirchen-Bismarckban az idősebb fiúkat cselezés közben úgy állva hagyta, mint a csocsó figurákat. Nos, Mesut: őszintén, élete formájában van! Özil, még mindig nem biztos abban, hogy ki ült be mellé a kocsiba, nem szereti az öndicséretet és ez igazából egy jó tulajdonság. Klasszikus hozzáköthető mondattal kezd, ami rá vall: „A szezon még fiatal, sokat kell még magamon dolgozni.“

Mesut Özil több, mint 80 válogatott meccset játszott eddig. Német-kupa győztes, angol-kupa győztes, spanyol bajnok és világbajnok. José Mourinho mondta róla: „Csak egy darab Mesut Özil van, egy nem is rossz Mesut Özil.“ Arsène Wenger pedig: „Aki Özil játékát nem szereti, az sohasem szerette a focit.“ Olyan passzokat ad bokából, ami akár fizikusoknak feladvány lehetne. Tíz éve profi. Mindig ott állt, ahol a mikrofonok voltak, mégsem könnyű a közelébe kerülni.

Özil folyamatosan udvarias, mégis érzi az ember, hogy interjúknál, vagy sajtótájékoztatóknál ritkán érzi jól magát. A labda nélkül törékenynek tűnik, néha már-már félénknek. Mint egy kissrác, akit a szülők elvittek akarata ellenére egy családi ünnepre, de ő inkább otthon lenne, menne vissza a barátokhoz a Bolzplatzra, vagy a PlayStation elé. Folyamatosan beszélnek róla. Popsztárok az oldalán, az utazásáról Mekkába, a himnusz témáról (hogy miért nem énekeli), vagy a vitáiról az apjával, aki már két éve nem a tanácsadója, mióta a testvére váltotta. Özil története is egy szappanopera, és ha a fociról szól éppen, akkor ez a főtéma: a testbeszéde. Özil, a kedvtelen zseni, aki hátrányban lógva hagyja a vállait. Most viszont felhúzza a vállait. Mesutözilezik egyet: „Értéke csak annak van, amit az edző mond.“ Úgy érti: mit is tudnak igazán rólam az emberek?

Talán éppen ezért van ennek a találkozónak már egy féléves története. Ezen kívűl tudni kell, hogy Özil az utóbbi években egy nagy, segítőkből álló csoportot igyekszik kialakítani. A legtöbben barátok, rokonok, ismerősök. Egy müncheni cég irányítja a sajtómunkát, az Özil Marketing Kft pedig Düsseldorfban foglalkozik az értékesítéssel. Hubert Raschka, a tanácsadója a kapcsolattartó. Dr. Erkut Sögüt, ügyvéd és licences játékostanácsadó, aki London és Düsseldorf között repked. Ott van Mutlu Özil, a testvér és vezető Düsseldorfban a Königsalleen, vagy Serdar Özil, az unokatestvér, aki Londonban él. Bizonytalanok voltak, kérdezték, miről is fog szólni a történet, 11Freunde, na igen, nem mindig pozítivan számoltunk be. És mégis, hogyan gondoltuk: mit hoz valakinek egy riport, aki egy 15 másodperces videóval a kutyájáról 1,2 millió követőt ér el? Akinek twitteren több követője van, mint Kobe Bryantnek, vagy majdnem kétszer annyi, mint Madonnának?

Végül megérkezett az oké a tanácsadóktól. Megpróbálunk, október 15.-én, a 28. születésnapján, együtt keresztül vezetni Londonon és lehet tényleg lehet ezek lesznek a legjobb körülények arra, hogy Özil közelébe kerüljünk, nem csak térben. Egy kicsit csevegni, az esőben a reflektorfény figyelni, London utcáin, mindehhez pedig török pop. Még ha az elején Özil hallgatagnak is tűnik, jókedvűnek tűnik. Az Arsenal 3:2-re nyert a Swansea ellen, és ő szerezte a harmadik gólt, kapásból a léc alá. A szurkolók éneklik: „We’ve got Mesut Özil, Mesut Özil. He’s Arsene Wenger’s man, he’s better than Zidane!“ Volt már valaha ilyen hangos az Arsenalnál?

 

Özil a fékre lép, következő piros lámpa, ugyanaz játszódik le. Mesuuut, Mesut! Happy birthday! Great goal! Aztán jön egy srác, egy üzenttel, amit odatesz a szélvédőre: „Bir Selam! Emin aus Essen!“ sok szeretet Emintől Essenből. Özil, halkan, de határozottan: „Vigyázzatok magatokra!“ Egy srác megismétli a szavait: „Vigyázzatok, ne karcoljátok meg a kocsiját!“ Özil lassan indul el, de nem megy az olyan könnyen, a gyerekek úgy lógnak az autóján, mint a horgok. Még egy páran odakiáltanak valamit törökül, ok, még valaki. Askim! Szerelmem!

Özil a következő kereszteződésre mutat, 200 méterre egy, a pub mellett: „Na, ott mégegyszer eljátszódik majd a dolog. De nem szabad elfelejteni, honnan is jössz!” Egy újabb mondás. De Özilnél ezek a mondások máshogy csengenek, még akkor is, hogy ennyi szurkolóval körülvéve, nem nagyon tudja elképzelni az ember, hogyan marad az ember két lábbal a földön, mikor őt mások hétvégente ez egekbe emelik.

Akik szeretnék tudni, hogyan is néz ki az a bizonyos föld, ahol Özil két lábbal áll, annak el kell mennie a Ruhr-vidékre, Gelsenkirchenbe. A régi városrészben Bismarckban ahol, repedezett az aszfalt, penészes a homlokzat és klasszikus sarkikocsma romantika van. Az Olga utcán, a bekerített Bolzplatzra kell menni, amit a srácok csak majomketrecnek neveznek, vagy a régi iskolójába a Berg Feldbe, ami a Schalke Arena árnyékában található, vagy Essenbe, Wernek Kikhez, ahol minden elkezdődött.

Kik, 77 éves, szürke kötött nadrágban és zöld ingben köszönt minket október elején a nappalijában. A hatvanas években a Rot-Weiss Essenben játszott, majd a kétezres évek elején ifikordinátora volt a klubnak. Egy barátságos őszhajú úr, aki mindig „prositot” mond, ha belekortyol a vizébe és aki egy kicsit izgatott, amikor Mesut Özilről kell beszélnie. Valamikor 2000 nyarán, a klubnál kopogtak az ajtaján és bemutatkozott neki Mustafa Özil. Megkérdezte, hogy a 11 éves fia edzhetne-e a többi sráccal, mivel eléggé jó. Na szép – gondolta Kik, mutasd meg mit tudsz, ezek után pedig Kik meglepődött. Az első edzés után az apának odanyújtott egy igazi szerződést, ahhoz pedig egy sofőrszolgálatot is, ami a gelsenkircheni iskolából elvinné Essenbe.

„Emlékszel még, hogyan jöttél haza, Werner?” Kik felesége az ajtóban áll. „Nagyon izgatott voltál. Mondtad: volt ott ma egy, akiből nagy játékos lesz majd.” A korábbi RWE—profi szégyenkezve néz a sarokba. „Ahh, nem is tudhattam. Eléggé elbizakodott voltam.” Majd eszébe jut, hogy milyen mérges volt, amikor az aranyifjú nem jelent meg edzésen. Nem volt már kedve jönni? Meglógott, egy másik klubhoz ment? A végén Kik megtudta, hogy Özil minden este a barátaival a majomketrecben játszott. És aznap este fontos meccs volt a szomszédos utca ellen. 

Özil, mosollyal az arcán, csúszkál az ülésben ide-oda. A szemek, amik általában fáradtnak tűnnek, most ragyognak. Elvégre a régi focizásokról van szó. Hazai föld, ismerős terep. És hirtelen beszélni kezd, és kedves pontokkal fejezi be mondandóját: „Csak a foci volt számunkra, reggeltől estig. Volt egy igazi utcabajnokság is. Akkor nagy tiszteletet éreztem a nagyobbak iránt és természetesen faultok után néha azt gondoltam: most visszavágsz, de a következő pillanatban aggódtam, hogy utána lehet nagyon megvernek. Ha kikaptunk, a győzteseknek dönert kellett vennünk és néha ez eléggé hülyén jött ki, mert kaptunk 5 márkát zsebpénznek, ami így gyorsan el is tűnt.” Ezek után meg kellett nyerniük a következő meccsüket, vagy csak édesség volt a kioszkból. Ami nem is volt annyira rossz. „Szeretem ezeket a színes zacskókat a bódéból” mondta Özil.

A csehek elleni meccs előtt megint ott volt. Otthon, mondja ő, az Olga utcában. Az emlékek egyből feltörtek, a képek, az illatok. A sarki köftés (török fasírt), a rizses bódé, de mindenekelőtt a foci. Zinedine Zidane cseleit gyakorolni, vagy Ronaldo lövéseit és Figo beadásait. Amikor Mesut Özil 17 éves volt, már megvolt az elképzelése arról, hogy hogyan is fog kinézni a jövője. Akkor igazolt az Schalke ifijeihez és találkozott az edzővel, Norbert Elgerttel, aki olyan csiszolatlan gyémántokat nyújtott át Özil mellett a profiknak, mint Draxler, Neuer vagy Höwedes. Az 59 éves Elbert, aki korábban profi volt a Schalkénál, a Courtyard halljában ül, ami közvetlenül a régi Parkstadion mellett van. Egy tárgyilagos ember, régi iskola, tömör kijelentésekkel. Nem volt meglepődve, hogy Özil sikeres focistává vált. Magabiztos volt, állítja. Tudta, mit akar. Mondatok, amiket a fiatal Özillel nem feltétlenül lehetne kapcsolatba állítani. Nem kéne inkább csodálkozni, hogy egy ilyen félénk srác egy ilyen kemény bizniszben, mint a foci sikeres? Nem, mondja Elgert. Özil sohasem volt félénk. Visszahúzódó, kicsit introvertált, de mindig is céltudatos volt. Amikor Elbert megkérdezte az ifistákat a terveikről, ezt mondta a karrierjéről: „ Kezdő akart lenni az U19-nél, profi a Schalkénél, majd a Real Madridnál vagy a Barcánál és valamikor az Arsenalnál szeretne játszani.” Egy próféta? Ahh. Egy csoda? Mmmh. Az edző nem szereti a hisztériát a profi futballban, azt az apparátust, ami csak olyan kifejezéseket ismer, mint a szupersztár, vagy lúzer. Ahol mindenki szakértőnek nevezi magát, akinek lábában akár tíz Bundesliga meccs volt. Állítja, hogy Özilt sokszor rosszul volt megítélve. Már azok a viták is a testbeszédéről! Sokan nem is akarják megérteni a játékát, mondja Elgert, miközben az az ujjával vonalakat rajzol az asztalon. Szerinte Özil sokszor szabadra lopódzik, lehetőséget kínál fel a társaknak a hullámok között, anélkül, hogy ezt az ellenfél észrevenné. És egy olyan teljesítmény, mint a futás mennyisége semmit sem jelent. Nem a sprintek száma a lényeg, hanem a minősége.

A kapcsolat kettejük között – tanár és diák – sosem szakadt meg. 2013-ban Özil meghívta régi edzőjét a Spanyol-kupa döntőre. Egy évvel később, amikor Özil tiszteleletbeli díjat kapott szociális tevékenységeiért, az edzőt kérte fel, hogy beszédet tartson róla. Valamikor pedig csak szimplán küld egy üzenetet. Az egyikben ez állt: „Edző, ha bármire is szüksége lenne, én itt vagyok önnek.”
Nem messze a hoteltől van a Berger Feld iskola. Az egyik folyosón található a hírességek fala, itt vannak bekeretezett képek Neuerről, Fährmannról vagy Matipról. Mindannyian idejártak iskolába, egy közös céllal: kifutni a Schalke Arena gyepére, ami a hatalmas fák mögött bújik meg az iskola közelében. A tanárok az általános iskolában megszámolhatatlan interjút adtak korábbi diákjaikról. Egyikőjük azt mondta, hogy Özil egy kicsit autista hatást keltett, ami eléggé hülyén hangzik. A korábbi tanár Christian Krabbe máshogy fogalmaz: „Szerény volt és nem szeretett a középpontban állni. Csakis focizni akart és ez máig is így van.” 

Ezután pedig elmeséli kedvenc történetét Özilről, ami már akkor történt, mikor Mesut Özil a Schalke felnőtt csapatában játszott. Krabbe találkozott egy tanulóval a menzán, akit kiküldtek az óráról, mivel nem csinálta meg a háziját. „Egy szöveget kéne írnom a példaképemről.” „Ki a példaképed?”– kérdezte a tanár. „Mesut Özil, de nem tudom mit is írjak.” Krabbe elővette a telefonját, kiválasztotta Özil számát, majd átnyújtotta a gyereknek a telefont. „Beszélj vele, akkor lehet, majd beugrik valami.” A diák és Özil beszéltek egy pár percig törökül, majd a kissrác írt egy pár mondatot és csillogó szemekkel tért vissza az osztályához. Krabbe szünetet tart, majd hozzáfűz egy mondatot: „Mesut sohasem felejtette el honnan is jön.” 

Mielőtt 2008-ban Özil a Werder Bremenhez igazolt volna, a Welt azt írta, hogy hírneve miatt problémákkal küzd. A legtöbb embernek Özil úgy ragadt meg a fejében, mint egy fiatal focista, akit az apja marionett bábúként mozgat és megőrült a pénztől. Ez is, mint sokszor, perspektíva kérdése. Mint a mostani szerződési pókere az Arsenalnál. 10 millió fontot kereshetne évente, ez óránként 1200 eurót jelentene, amit néhány barátja a Bolzplatzról a mai napig havonta megkeres.

Ma, a 28. születésnapján az Olga utca mindenestül megérkezett Londonba. Brothers from another mother, brók, tesók, egy tucatnyi haverja. Özilt Mesut Abinak hívják, ami annyit tesz, mint Mesut, a nagy testvér. És amikor valaki a közös történetüket hallja, kicsit giccsesnek tűnhet, de biztosan megérinti az embert, mert egy álom ténylegesen valóra vált.
Közülük sokaknak 2012-ben egy új élet kezdődött. Ugyanis akkoriban alapította meg apjával közösen Özil az Özil Marketing Kft-t. Ma már nem csupán Mutlu, a testvére vezeti a Kft-t, hanem a legjobb barátai is ott dolgoznak. Amikor az ember a cégéről kérdezi, azt mondja: „Azt akartam, hogy senkinek se kelljen aggódnia. És a barátaimmal együtt akartam menni nyaralni, amit korábban nem tudtunk megtenni.” Ugyanis mikor előtte máshol dolgoztak, Özilnek reménykednie kellett, hogy a főnökök pont jókor adnak ki nekik szabadságot. Ezen felül megígérték egymásnak anno, az Olga utcában, ha valaki innen sokra viszi, viszi a többieket is magával. Egy mondat, ami egy zenész önéletrajzában is benne lehetne, aki egyik napról a másikra Bronxból eljut a Madison Square Gardenre és az egész bandáját magával vitte háttérénekesnek. Mindegy is, hogy azok a mikrofonok be vannak dugva, avagy sem.

A legtöbb barátja egyszerű munkákat űzött. Baris, Özil legjobb barátja korábban autókereskedő volt. Erkan, szintén a kiskorából, egy benzinkúton dolgozott. Mindketten Özil cégénél most a felderítés&tanácsadás részlegen dolgoznak. Erkut Sögüt tanította őket, az ügyvéd. Ő úgymond a stratégiai feje a cégnek. Sok kívülállónak akar gyanús is lehet ez a hálózat a cégen belül. Mintha csak egy hatalmas entourage-t emberi páncélként maga köré állított volna. És az ember elképzeli, hogy a srácok úgy állnak sorban, ahogy Özil annak idején kicselezte őket a majomketrecben. Pedig nem így van. Erre a legjobb példa Erkan. A fiatalember, baseball sapka, fehér póló, fehér lépők, ismeri Özilt az óvoda óta. Ő a legfiatalabb a cégnél. Az elmúlt évben apa lett, Özilnek logikus volt, hogy felveszi a céghez. Mivel a benzinkutas pénzből az ember nem nagyon tud egy családot etetni.

Erkan a legviccesebb a csapatból. Sokat beszél-nagyon gyorsan, és annak ellenére, hogy egy párszor már volt az Emiratesben, a gyermeki kíváncsiság megmaradt. Nézd, ott jönnek a játékosok, nézd, ott vannak a kispadok. Egy kicsit hihetetlennek tűnik amiatt, hogy nemrégen még egy kassza mögött állt és a gondolatai a benzin és dízel árak körül forogtak, most pedig egy designer irodában ül Königsalleen Düsseldrofban és a gondolatai a körül járnak, hogy vajon jövő hétben menjen Párizsba meccsre, vagy egy Premier League meccsre Londonba.

Az Özil-tesók VIP-bokában köftet, chait és török kenyeret szolgálnak fel. Egy fiatal srác leül. Szintén az Olga utcából? „Nem, nem beszél németül. Ali Londonból, angolul mondjad neki” mondta Erkan. Ali egyetemista. Fogorvos akar lenni és már régóta nagy Özil szurkoló. „Figyeljetek rá! Ez a jelenlét, azok a gólpasszok! Ilyet csak élőben a stadionban látsz!” Talán Alinak igaza van. Özil lehet nem az a tv-focista. Ha ez ember élőben követi Özilt a Swansea ellen, észreveheti a szüneteket és hogy ténylegesen leengedi a vállait. De: Özil a döntő pillanatoknál jelen van és tényleg szabadra lopódzik, ahogy Elgert mondta. Özil testbeszédéről azóta mennek a viták, mióta profi lett. Sokszor mondják, hogy lélektelenül játszik, nehezére esik mozogni a pályán. Az Európa bajnokság alatt is folyamatosan kritizálták, főleg az Ukrajna elleni meccs után. A Sport Bild azt írta, hogy sápadt maradt, de az adatokat elemző cég, az Impect kiderítette, hogy a torna alatt, egy olyan középpályás sem volt, aki többször kérte volna a labdát és játszotta azt meg, mint Mesut Özil. 

A Premier Leagie előző szezonja elsősorban a gólpasszairól maradt emlékezetes, 19 gólpasszt adott ugyanis. A Swansea ellen is adott nagy labdákat. Néha csak éppen hogy hozzáér a labdához, kettő, vagy három méteres passzok, külsővel, vagy éppen csőrrel. De hirtelen, a másodperc töredéke alatt, az egész tizenhatos környéke úgy néz ki, mint egy gombolyag, amit összekötöttek volna, köszönhetően Özilnek. Akarva akaratlanul is eszébe jut az embernek az nem is olyan régi tweet: „Mesut Özil asszisztált a nővéreknek a saját szülésénél.” Mint egy Chuck Norris vicc, ami sokat elárul arról, hogy mekkorára értékelik Özilt Londonban.

Na de tovább Alival, akinek a története úgy hangzik, mint egy gyerekkori álom. Egy történet, amitől mindenkit elcsodálkozik, akik Özilt az ilyen pletykalapokból ismerik. Pár évvel ezelőtt Ali látta a példaképét egy étteremben ülni és gondolkozott rajta, hogy megszólítsa-e. De egy ekkora sztár, erre a kisdiákra szánna is egy másodpercet? Előreküldte Ali az anyukáját. „Özil úr, a fiam nagy rajongója önnek, ideülhetne önhöz?” Ali odaülhetett. Beszéltek egy darabig törökül és telefonszámot is cseréltek. Ma közeli barátok, már amennyire ez lehetséges. Az egyikőjük több száz másik emberrel együtt előadásokra jár, míg a másikukat százezrek ünnepelik egy stadionban. Mégis voltak együtt Amerikában nyaralni, meséli Ali. Egy pár perccel később a haver lő egy gólt, amivel 3:1 lesz az állás. Ali, Erkan, Baris és a többiek ugrálnak a boxban, és kiabálnak, majd pacsiznak, Gelsenkirchen-Bismarch jelen van, mintha csak együtt futottak volna az Olga utcától idáig és védhetetlenül zúdították volna a hálóba a labdát. Amint ismételten leülnek, azt mondja egyikőjük: „Tud ő, ha akar.” Miért nem akar mindig? A srác pedig csak nevet.

Özil a kereszteződésre mutat, „itt van a kocsma.” A csapatvezetés arra utasította a játékosokat, hogy ezután a lámpa után már ne adjanak autogramot, mert sok szurkoló a mezeket drágán eladja. Özil csak annyit mond: „Nem szeretem, amikor a felnőttek odébb lökik a gyerekeket.” A középső sávba megy és megáll egy másik autó mögött, de még így is észreveszik őt. Ismételten futnak felé, és folytatódik az őrület. Újfent énekelnek „Happy Birthday”, „Arsene Wenger’s man” és hogy jobb, mint Zidane. 

Ha már Zidanenál tartunk, milyen is volt a a nagy példakép a Real Madridnál? „Izzadtak a tenyerek” mondja Özil. Majd kicsit tanakodik és elmesél egy történetet: „remélem Sami (Khedira) nem lesz rám mérges. Jött egy nyolcvan méteres passz Ramostól, Zidane pedig simán levette a labdát. Sami pedig fut felé teljes lendületből, Zidane csinált egy testcselt.” Özil mozog a kormány mögött össze-vissza, ahogy Khedira elfutott Zidane mellett. „Na így ment neki Zidanenak. De a labda még mindig Zidane lábánál volt. Sami kissé mérges volt, de utána már ő is nevetett, és mindenki tapsolt.” 

A Mesut név azt jelenti, hogy boldog. És most, a kocsikázás vége előtt nem sokkal tényleg vidámnak tűnik. Mert lehet talán tényleg el is érte a boldogságot. Mert itt lehetnek mellette a barátai. Vagy lehet éppen a régi történetek miatt, amiket elmesélt. Történetek a grundról. A fociról. Történetek, amik jelentenek neki valamit. Nyitottabb lett a foci által? „Mindig is nyitott voltam és a mai napon is az vagyok. Legalábbis ha olyan emberek vannak körülöttem, akikben megbízom, akiket kedvelek és ismerek.” Amikor Arsène Wengert megkérdezték arról, hogy Özil csapatvezető játékos-e, azt mondta: „Mesut visszahúzódó személyiség, de ha valamit mond, akkor az egyből lényegre törő.” 

Nem sokkal később az Özil háznál. Egy villa a Highgate városrészben, amilyen nem olyan fényűző kívülről, de a kapu előtt egy Ferrari áll. A bejárati résznél egy hatalmas oroszlánokat ábrázoló kép lóg a falon. Kint esik az eső, az ajtón keresztül fut Özil kutyája, Balboa, mint Rocky, természetesen, from zero to hero. Csöngetnek, a tesók érkeznek. Özil eltűnik az emeleten, és Sögüt, az ügyvéd a tanácsadói licencel gyorsan előkapja a telefonját. „Psssst!”, mondja. „Mutatok nektek egy videót, amit a szülinapjára vettem fel.” Egy öt perces videó, sok focista, korábbi, vagy mostani csapattárs gratulál Mesutnak: Pirés, Modric, Gündogan, Boateng. Ők is Mesut-Abinak hívják. „Mindenki részt vett, jónak találod?” 

 

Amint Özil látja a videót, valósággal ragyog. Mindenek előtt a Lukas Podolskis résznél: „Mesut-Abi, az ajándékomat már megkaptad, a tízest!” És utána a Galata játékos hozzáteszi: „Amina Koyim!” Bazdmeg! Egy tesó vicc. Özil több interjúban is elmondta, hogy nem csak a Nationalelfnél, hanem az Arsenalnál is szeretné a tízes mezt. Egy gyerekkori álom, korábban is mindig a tízest szerette volna, mert Maradona és Pelé is azt viselte és mitikus mezről van szó. De miért ilyen fontos ez a szám a mezen? „Ha bemegy az ember az öltözőbe és ott lóg a tízes mez, rajta a neveddel, az egy jó érzés.” Mosolyog. „Akkor úgy gondolom, valakinek jól megy!” 

A következő reggel egy pár pletykaoldal az interneten beszámol Özilről. Arról keveset van szó, hogy nyertek a Swansea ellen, a főtéma Mesut születésnapi bulija a Tape diszkóban, ahol hajnali háromig bulizott. Justin Bieber is ott volt. A paparazzi képeken látható Özil, ahogy megy a bejárat felé, baseball sapkával a fején. A háttérben látható a nevető Erkan, a korábbi benzinkutas, és valahol mögötte az egész tesó kft, a legjobb barát Baris, a testvér Mutlu, Serdar, az unokatesó, Erkut a tanácsadó és Ali, az egyetemista.

Egy nappal később posztol Özil egy közös képet Bieberrel. Több mint száz millióan látják a képet. Három nappal később Özil a Ludogorec ellen harminc perc alatt rúg három gólt. Első mesterhármasa a karrierében és zsinórban a hetedik győzelem az Arsenal csapatának. És valóban: valakinek jól megy.

20

“Úgy vélem bármit is csinálsz az életben, mindig arra kell törekedned, hogy elérj egy olyan szintet amikor az a dolog már művészetté válik.” – Arséne Wenger

Számos szellemes és rendkívül sokat mondó idézet köthető Arséne Wenger nevéhez, de nekem kétségtelenül ez a kedvencem. Egy olyan jellemről árulkodik, amely maximalista és végtelenül odaadó azzal szemben amire az életét felszentelte. Sokan csak nagyon nehezen találják meg, hogy mi az életük valódi célja, hogy mit szeretnének úgy igazán csinálni. Ha pedig mégis sikerül, akkor csak még kevesebben képesek akkora odaadással tenni mindezt, hogy azzal igazán maradandót alkossanak.

Azt hiszem nehezen lehet megkérdőjelezni, hogy végtelen mennyiségű odaadás szükséges ahhoz, hogy valaki egy Duttlenheim nevű aprócska faluból indulva a világ egyik legnagyobb futballklubjának első számú ikonja legyen. Különösen ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Wenger nélkül ma az Arsenalt aligha emlegetnénk a legjobbak között. Amikor azt látjuk, hogy a zöld gyepen piros-fehérben szaladgáló játékosok a világ legtermészetesebb dolgaként kényszerítőznek a levegőben a védők gyűrűjében, hogy aztán az ellenfél kapusa mozdulatlanul nézze ahogy a labda megzörgeti a hálót, és mindezt egy hipermodern 60 ezres stadionban, akkor tudjuk, akik valaha is szerették, vagy szeretni fogják az Arsenal Football Clubot, azok örök életükre hálásak lesznek ennek az őszes hajú francia úrnak. Ez pedig művészet.

Arséne Wenger napra pontosan 20 éve érkezett meg Angliába, és villámgyorsan megváltoztatott mindent. Meghozta a szigetre azt az európai szemléletmódot, amelynek köszönhetően ma a Premier League a világ legnépszerűbb bajnoksága, és ahol játszani jóformán nagyobb presztízst jelent, mint a Bajnokok Ligájában. Új edzésmódszerek, az étrend megreformálása, a játékos megfigyelés rendszerének kiterjesztése. Eközben a pályán szinte néhány hét alatt búcsút mondott az Arsenalt korábban jellemző sarabolós unalmas játéknak, amely a 90-es évek közepére ismét azzal fenyegetett, hogy London legnépszerűbb futballklubja hosszú időre a középcsapatok szintjére süllyed.  Kihozta a maximumot minden idők egyik legjobb irányítójából, aminek eredményeképp Dennis Bergkamp 1998-ban az év játékosa lett a Premier Leagueben, mögötte olyan egyéniségekkel, mint Marc Overmars, Patrick Vieira és Emmanuel Petit, előtte pedig Ian Wrighttal és a fiatal Nicolas Anelkával, akiből azután senki nem tudta igazán kihozni a maximumot. Wenger csapata addig soha nem látott játékkal nyerte meg a bajnokságot és a kupát. Évekkel később pedig a veretlenül megnyert bajnoki címmel – immár Thierry Henryval a főszerepben – a francia mester  örökre beírta magát a történelemkönyvek hasábjaira. A Wenger-hatás nem csak az Arsenalra, hanem a komplett angol mezőnyre pozitívan hatott. Sir Alex Ferguson aligha érhetett volna el még hosszú évekig zajos sikereket, ha a francia vetélytársával való párharca nem készteti őt folyamatos fejlődésre.

Wenger nem egyszer hangsúlyozta, hogy számára az Emirates stadion átadásától számított szűkre szabott évek nagyobb sikert jelentenek, mint a trófeákkal gazdagított ezredforduló és az azt követő néhány szezon. Kétségtelen, hogy az akkor végzett kiváló munkájának köszönhetően láthatunk ma is az Arsenalban olyan klasszis játékosokat, mint Petr Cech, Alexis Sánchez vagy Mesut Özil. Ha azokban az években Wenger nem hozott volna ki a minimális erőforrásaiból mindent, akkor most aligha nézhetnénk zsinórban 19. éve a legnagyobb európai kupasorozatban a kedvenc csapatunkat. 

Viszont nem szabad úgy tennünk, mintha a mai napig minden fényes és nagyszerű lenne. Bár olykor az Arsenal még mindig képes szemkápráztatóan játszani, úgy mint amihez semmi sem fogható, a hétköznapok szürkesége már sokkal inkább kiábrándító. Hiába az ismét egyre javuló játékoskeret, ahogy egyre több és több klasszis edző érkezik a Premier Leaguebe, úgy Arséne Wenger fénye is egyre inkább halványul. Európában az Arsenal már egy ideje nem komoly tényező, és most hazai környezetben is mindennél jobban kell küzdeni azért, hogy sikerüljön a felszín fölött maradni. Habár még csak szeptemberben, és ostobaság lenne most ítélkezni, de az évek óta ismétlődő minta alapján ez a szezon sem fog csodát hozni az Arsenal számára. Eljutottunk abba a meghasonult állapotba, ahol az Arsenal legnagyobb erénye, és egyben legnagyobb hátránya is Arséne Wenger személye. Ugyanakkor ne áltassuk magunkat. Arséne innentől kezdve tehet bármit, akkor is a klub történetének legnagyobb hatással bíró személyisége lesz, aki közülünk is sokakkal szerettette meg nem csak az Arsenalt, de magát a futballt is. Hiába küzdünk ellene, mind tudjuk, hogy Wenger pályafutásának alkonyának vagyunk szemtanúi. Így viszont csak azért fohászkodhatunk, hogy ezt a naplementét soha ne felejtsük el.

Ki az a Rob Holding?

Komolyan mondom, ti tényleg semmiből nem tanultok. Mikor a balatoni nyaralás közben egy bebaszás és másnap közötti meghatározhatatlan állapotban lekattintottam a Twittert, és megláttam, hogy hivatalosan is leigazoltuk Rob Holdingot, egyből sejtettem, miről fognak szólni a kommentek. “Minek ez a gyerek? Hol van a beígért SZTÁRCSATÁR? Wenger takarodj!” Miközben épp leigazoltuk aprópénzért, meg egy zsák szotyiért Anglia egyik legtehetségesebb védőjét. Mivel ez az állapot tarthatatlan, épp itt az ideje egy felvilágosító posztnak arról, hogy mégis ki a fene az a Rob Holding, és miért jó, hogy mostantól ő van nekünk.

Alapvetően az én fejemben az előző szezon után összeállt egy fontossági sorrend az igazolásokat illetően. A legfontosabb mindenképp egy mélységi középpályás volt, ez pipa. Ezt követte a gólképes csatár, ami hát eddig meh. Majd pedig egy középhátvéd következik. Mivel alapvetően ez csak a harmadik poszt a rangsorban, amire ráfér az erősítés, így csöppet sem bánom, hogy itt inkább a potenciálra mentünk rá az azonnali hozzáadott érték helyett. Koscielny mellett van két teljes értékű hátvédünk Mertesacker és Gabriel személyében, nem mellesleg én nem igazán bánnám, ha Chambers – amennyiben nem megy kölcsönbe – több lehetőséget kapna ezen a poszton. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Holding ne jelenthetne azonnali erősítést, de egyértelmű, hogy elsősorban az ő igazolása a jövőnek szól. Méghozzá a Koscielny nélküli jövőnek.

A jelenlegi védőink közül Koscielny az, aki leginkább megfelel a mai trendi középhátvéd fogalmának. Gyors, jól olvassa a játékot, mindemellett pedig képes hátulról támadásokat indítani, és átjátszani az ellenfél védelmi vonalait. Holding papíron pontosan ugyanezt a stílust képviseli. Egy okos középhátvéd, aki nyomás alatt sem szarja össze magát, képes megtartani és megjátszani a labdát, ugyanakkor tudja, mikor kell azt picsán rúgni. Honfitársai közül leginkább John Stones-hoz hasonlítható, akiért már tavaly nyáron is repkedtek az 50 millió font körüli ajánlatok – vele ellentétben Holding azonban korát meghazudtolóan érett döntéseket képes hozni a pályán. Nem csoda, hogy abban a Boltonban, amely tök utolsóként esett ki a Championshipből, védő létére mégis az év játékosának választották. 

10824842_rob-holding-signs-as-club-and-manager-change_f56cfdd2_m

Nem hátrány továbbá az sem, hogy a védelem két szélén is bármikor bevethető, ha úgy adódik. Megvan a sebessége és a technikája ahhoz is, hogy a támadásokat hatékonyan tudja segíteni, de természetesen elsősorban mint középhátvéd kell rá tekintenünk. Nem kifejezetten magas, de ennek ellenére a levegőben sem gyenge, a Premier League-nél még fizikálisabb Championshipben is megállta a helyét.  Ráadásul egy olyan csapatban kellett nagy nyomás alatt teljesíteni, amely az eredmények alapján valahol a kőkemény kutyaszar szintjét sem érte el.

Ha még valaki most is hitetlenkedne, akkor újfent emlékeztetnem kell a nagyérdeműt, hogy annak idején Koscielny is hasonlóan negatív fogadtatásban részesült. Relatíve ismeretlenül érkezett, szinte komoly első osztályú tapasztalat nélkül, mára pedig egyértelműen a világ legjobb védői közé nőtte ki magát. Ahogy fentebb is említettem, Holding is hasonló stílusú játékos, ráadásul hazai nevelésű, ami csöppet sem elhanyagolható. Ha valami miatt Wengert még mindig az elithez kell sorolnunk, akkor az ilyen játékosok felépítése és kiemelése a szürkeségből. Lehet sírni, hogy még mindig nem igazoltunk komolyan vehető csatárt, de emellett ne felejtsünk el örülni annak, hogy hosszú távon valószínűleg ezzel az igazolással szépen belenyúltunk a tutiba.

Top Gun

Túl vagyunk egy rendkívül frusztráló és fárasztó szezonon. Végre itt van a jól megérdemelt 2 hónapos pihenőnk, amikor nem kell azzal foglalkoznunk, hogy a csapatunk mekkora mentális csődben van, vagy hogy a bírók megint kicsesztek velünk. Most repüljünk vissza a múltba, emlékezzünk egy olyan emberre, aki korának egyik legnagyobb csatáregyénisége volt. Akkoriban bizony ritkán hagyta el az Arsenal szurkolók száját az a szó, hogy „csatárkérdés”. Ő a klub egyik vitathatatlanul legnagyobb legendája, aki amellett, hogy hosszú éveken keresztül számolatlanul termelte a gólokat, tökéletesen átérezte mit jelent az, ha valaki az Arsenal mezét viseli. A szurkolók éppen ezért imádták. Ő nem más, mint Ian Wright.

Wrightot gyerekkorától kezdve egyetlen dolog érdekelte, a gólszerzés. Mindig a legegyszerűbb és legcélravezetőbb megoldást akarta kiválasztani, és benne többek között az volt a csodálatos, hogy a legnehezebb pozícióból, vagy a leglehetetlenebb szituációban is ki tudta választani azt az egy megoldást, amely révén gólt tud szerezni. Mindig a góllövés járt a fejében, és ha ehhez ki kellett cseleznie az ellenfél komplett védelmét, vagy 40 méterről kellett átemelnie a kapust, akkor megtette. A példaképei között olyan játékosok szerepeltek, mint Gerd Müller, Kevin Keegan és Pelé. Mindegyikőjük stílusából próbált elsajátítani valamit. Gerd Müller halálpontos befejezéseit, Keegan bal lábát, Pelé gyorsaságát és dinamikáját. Különböző stílusokból építette fel magát, és ez segített neki abban, hogy képes legyen bárhonnan és bármikor gólokat szerezni. Ha Wright a pályán volt, akkor a csapattársai is kicsit nyugodtabban játszottak, hiszen tudták, hogy ha ő a pályán van, akkor csak el kell juttatni a tizenhatosig a labdát, és ő onnan meg fogja oldani. Éppen ezért az ő nagyságát leginkább jellemző kép az, amikor a 93-as FA kupa döntőjének újrajátszásán Wright egyedül vezethette a kapusra a labdát, és az egyik hátsó kameraállásból látszott, hogy ő még csak készülődik a lövéshez, de a háttérben Merson máris mindkét kezét a magasba emelte, hogy gólt ünnepeljen.

Football - Stock Season 91/92 Ian Wright - Crystal Palace Mandatory Credit: Action Images

Viszont sokáig úgy tűnt, hogy Ian Wrightból soha nem lesz profi futballista. Az első hivatalos szerződését alig pár nappal a 22. születésnapja előtt írta alá a másodosztályú Crystal Palacenál. Előtte 19 évesen a Brightonnál járt próbajátékon, ahol mindent megtett azért, hogy szerződtessék: gólokat szerzett a tartalékcsapatban, rendszeresen együtt edzett a nagy csapattal. Látszólag minden rendben volt, végül mégis azt mondták neki, hogy nem kellesz. Wright viszont továbbra is kitartott, és hitt abban, hogy profi játékos válhat belőle, majdnem három évvel később pedig Steve Copell a Palace akkori menedzsere felfigyelt rá, és végül szerződtette. Ez pedig egy igazi sikertörténet kezdete volt. Első szezonjában 9 góllal a csapat második legeredményesebb játékosa lett, majd egy évvel később 24 góllal ő lett a másodosztály gólkirálya, a csapata pedig feljutott az első ligába. Az 1990-es FA kupa döntőben a Manchester United elleni góljával pedig felhívta magára több nagy csapat figyelmét is.

Végül 1991 szeptemberében írt alá az akkor bajnoki címvédő Arsenalhoz klubrekordot jelentő 2,5 millió fontért. Az emberek viszont nem értették, hogy miért van szüksége George Grahamnek még egy támadóra, hiszen ott volt a csapatnál Alan Smith és Kevin Campbell, valamint Paul Merson, aki szintén tudott gólokat szerezni. Éppen ezért, és a magas átigazolási összeg miatt az elején nagyon nagy volt a nyomás Wrighton, de miután gólt szerzett az első meccsen a Leicester ellen a Ligakupában, majd rögtön utána mesterhármast lőtt a Southampton otthonában, a kétkedő hangok egyszer csak elhallgattak, és átvették a helyüket azok, amelyek szerint az Arsenal megtalálta az elkövetkezendő évek legjobb angol csatárát. Wright a szezon további részében is szorgalmasan lövöldözte a gólokat, és bár az Arsenal végül nem tudta megvédeni a bajnoki címét, az utolsó fordulónak mégis volt tétje, hiszen Wright mindössze egy góllal volt lemaradva a góllövőlistát vezető Gary Lineker mögött. A csapat végül 5-1-re nyert a Southampton ellen, Wrighty pedig 3 gólt szerzett, és ezzel ő lett a liga legeredményesebb játékosa. Saját bevallása szerint ez volt élete legjobb meccse, hiszen ő volt az utolsó játékos, aki mesterhármast szerezett a régi North Bank előtt, az utolsó meccsen mielőtt átépítették volna.

ian-wright-arsenal-tony-adams_3336081

A szurkolók pedig imádták. Ami nem csoda, hiszen ő is imádott gólt lőni az Arsenal mezében. Különösen nagy örömöt jelentett neki, hogy egy ilyen nagy és híres klubban játszhat, amelynek ilyen fantasztikus szurkolói vannak. Ezt nem egyszer tettekben is kifejezte, hiszen számtalanszor ünnepelte úgy egy-egy gólját, hogy a szurkolók közé vetette magát, hogy érezze a rajongásukat és a szeretetüket. Wrighty teljesen átérezte mint jelent ez a csapat az embereknek, és hogy az ő feladata az, hogy boldoggá tegye ezeket az embereket. Ha pedig a szurkolók boldogok voltak, akkor ő is boldog volt. A Tottenham vagy a Manchester United elleni meccseken mindig különösen elszánt volt, hiszen tudta, hogy ezek a meccsek többet jelentenek a szurkolóknak, mint a többi átlagos meccs. Mikor megérkezett, ő nem volt Arsenal szurkoló, de nagyon rövid időn belül azzá vált, és ezt mindenki láthatta. A szurkolók pedig imádták azt az embert a pályán, aki egy volt közülük. Mindemellett ő egy igazi showman volt, aki nem csak a góljaival szórakoztatta az embereket, hanem minden egyéb megnyilvánulásával is. A gólörömei például mindig különlegesek voltak, mindig valami egyedit akart kitalálni. Néhányat eltervezett, de néhány csak spontán jött.

Wrighty egy igazán szenvedélyes játékos volt, és bizony nagyon sokszor nem tudott uralkodni a szenvedélyességén. Érzelemből játszott, és ez bizony gyakran ahhoz vezetett, hogy túlpörgött, fölösleges szabálytalanságokat követett el, sokat foglalkozott a bíróval, sokat balhézott az ellenfél játékosaival, de utólag ezt senki nem tudta igazából a szemére vetni, hiszen mindent a győzelemért tett. Mindent azért csinált, hogy a csapata nyerjen, és ha valami nem tetszett neki, akkor annak bizony szót is adott. Balszerencséjére az egyik buta szabálytalansága miatt nem léphetett pályára a 94-es KEK döntőben, hiszen az elődöntő visszavágóján egy teljesen ártalmatlan szituációban fölrúgta a PSG egyik játékosát amiért sárga lapot kapott, és mivel ezzel összegyűlt neki a megfelelő mennyiség, nem játszhatott a döntőben, amit a csapat Alan Smith góljával nyert meg a Parma ellen. Wright zokogott a szabálytalanság után, ami ismét csak azt bizonyította, hogy mennyire szerette ezt a játékot, és mennyire akart játszani a döntőben. A következő szezonban a csapat ismét döntőt játszott, Wright pedig minden egyes fordulóban gólt lőtt, viszont a Zaragoza ellen ezúttal az Arsenal volt a vesztes fél, hiába volt Wright is a pályán.

Viszont egy időben úgy tűnt, hogy Ian Wright elhagyja az Arsenalt, hiszen nem igazán jött ki a George Grahamet váltó Bruce Riochal, és átigazolási kérelmet is nyújtott be a klub felé, és nagyon közel került ahhoz, hogy a Chelsea-hez igazoljon, de végül Riochot egy év után elküldték, Wright pedig maradt, majd jött Arséne Wenger akivel azután olyan jól együtt tudott működni, ahogy George Grahammel. Wright ekkor már jócskán túl volt a harmincon, de még így is a csapata legeredményesebb játékosa volt. A 96/97-es szezonban például 30 gólt szerezett 33 évesen. Ez részben annak volt köszönhető, hogy Arséne Wenger megreformálta a klub edzésmódszereit, de főleg annak, hogy Wrightnak egy olyan partnere volt Dennis Bergkamp személyében, aki bármikor ki tudta szolgálni a gólra éhes támadót. Wrighty sebessége kissé már megkopott ugyan, de Bergkamp olyan kiváló labdákkal tömte, hogy még így is számolatlanul tudta lövöldözni a gólokat.

iw

Ian Wright karrierje a végéhez közeledett, de az angol bajnoki cím még hiányzott a trófea gyűjteményéből. Szerencsére Arséne Wenger első teljes szezonjának végén ezt is sikerült begyűjtenie az újabb FA kupával együtt, bár sérülései miatt a szezon egy részét kénytelen volt kihagyni. Viszont így is szerzett 10 gólt a bajnokságban, és a Bolton elleni bajnokin megdöntötte Cliff Bastin 178 gólos rekordját, és ezzel 2005-ig ő lett a klub legeredményesebb gólszerzője 185 góllal. A szezon végén azt látva, hogy Nicolas Anelka megelőzte őt a sorban, és már ő sem lesz fiatalabb, úgy döntött, hogy eligazol a klubtól. Ezután megfordult a West Hamben, a Celticben, a Burnleyben és a Notthingam Forestben, de saját bevallása szerint az igazi futballkarrierje véget ért akkor, amikor elhagyta az Arsenalt. Wrightyt minden ehhez a klubhoz kötötte. Itt érte el a legnagyobb sikereit, itt lett igazán elismert labdarúgó, és a szurkolók imádták, akárcsak ő a szurkolókat. Ian Wright egy igazi Arsenal legenda.

Le Bob

Érdekesen álltak a lábai, a mozgása is kissé szokatlan volt, de amint hozzá került a labda, csodálatos dolgokat művelt vele. A szurkolók nagy kedvence volt, hiszen sokszor csak úgy emlegették: a Sp?rs réme. Gyakran elegendő volt becserélni a szünetben, majd kipasszolni neki a játékszert, és megoldotta a feladatot. Francia földön látta meg a napvilágot, portugál apa és spanyol anya szerelmének ajándékaként. Egy igazi Arsenal legenda: Robert Emmanuel Pirés.

Talán legkedvesebb személyes emlékeim vele kapcsolatban 2005 vége felé történtek. Az akkori lakótársam nagy konzol, valamint FIFA rajongó, és ugyan a való életben United szurkoló, a virtuális világban mégis az Arsenal csapatával verte kékre a PL szereplőket, ami részemről teljesen elfogadott és triviális volt. Tőlem távol állnak a konzolos / számítógépes játékok (oké, a Tekkenig én is eljutottam, az tökéletes feszültségoldó), így az otthon töltött óráimban maximum lélekben vettem részt az ilyen irányú tevékenységekben. Bandi napszaktól függetlenül előszeretettel ordított minden „általa lőtt” gólnál, és egy idő után figyelmes lettem arra, hogy furcsa mód a legtöbbször a „Piréééééééééés!!!” szűrődik ki szobájának – később egy illuminált happening alkalmával betört – ócska ajtaján.

1213_OM_Marseille_Pires

A PS2 egykori kőbányai hőse Reims-ben látta meg a napvilágot, édesanyja a Real Madridért szorított, édesapja pedig Benfica szurkoló volt, valamint játszott is a helyi Les Corpo nevű futballcsapatban, így a kölyök Robert minden szombat este a lelátón szoríthatott a papának. 15 évesen elindult futballkarrieri álmai felé, melynek első állomása az FC Metz akadémiája volt, 1993-ban már be is mutatkozhatott a bajnokságban a Lyon ellen. 6 szezon alatt 162 mérkőzésen lépett pályára, és 43 gólt szerzett, minek következtében 5 millió font ellenében eligazolt az Olympique-hez 98-ban. Első szezonjában a Marseille egy ponttal lemaradt a bajnoki címről, illetve az UEFA Kupa döntőben is vereséget szenvedett a Parmától, de Robert azért beköszönt a Chelsea-nek egy irgalmatlanul nagy góllal. Második évadjában problémákkal küzdött pályán innen és túl, melynek vége az lett, hogy 2000 nyarán Arséne Wenger kezei alá került.

Marc Overmars helyére érkezett, aki rekordösszegért igazolt az FC Barcelonához, így nem volt tétel 25 millió fontból 6-ot kicsengetni a Marseille-nek Pirés-ért. Nem tűnt jó igazolásnak, sokan támadták Wengert érte, de kritizálták a játékost is, miután tett egy olyan kijelentést, hogy Angliában túlságosan is a fizikai adottságokról szól a játék. Szép lassan azért kezdte megmutatni a képességeit, ennek első komolyabb eredménye a 2000-01-es BL kiírásban a Lazio ellen szerzett szólógólja volt, pedig akkor még olyan nevek játszottak az S.S. soraiban, mint Salas, Mihajlovic, Nesta, Nedved, Stankovic, Verón, vagy éppen Crespo. Kőkemény, sok lapos összecsapás volt, Pirés csereként lépett pályára, és miután Nesta alászaladt egy ívelésnek a 88. percben, gyönyörű gólt tekert Peruzzi hálójának jobb felsőjébe, ezzel mentve 1-1-re a mérkőzést.

Screen-Shot-2016-02-25-at-14.58.34

Még ugyanebben a szezonban belopta magát az Ágyús hívek szívébe, hiszen győztes gólt szerzett a Tottenham ellen az FA kupa elődöntőjében. Ezen a meccsen brillírozott, többször is 1 az 1-ben vezethette Sulliwanre a labdát, de a kapus mindannyiszor blokkolt. Majd egy labdavesztés következtében Vieira vezetésével a francia had ledöfte a Tottenhamet, Wiltord beadta, Bob pedig könyörtelenül bevágta, ezzel pedig kapitulált a csőcselék. Más kérdés, hogy a döntőt elbukták a londoniak a Pool ellen 2-1-re. Robert első észak-londoni szezonjában 51(!) meccsen lépett pályára, és 8 találatot jegyzett.

A következő szezon során Pirés-nek sikerült felvennie a szigetországi futball ritmusát, és a 2001-02-es évad volt élete egyik legjobbja. Több zseniális gólt szerzett, az egyik legemlékezetesebbet az Aston Villa ellen követte el, Ljungberg indításából. Megalázó módon átemelte Boateng feje fölött a labdát, aztán valami hihetetlen higgadtsággal nevettette ki Schmeichelt a publikummal. Ebben az idényben Bobby végzett a PL assziszt-listája élén, illetve az FWA az év játékosának választotta, a szurkolók pedig a szezon legjobb Arsenal futballistájának, miközben csapata duplázott. Még úgy is, hogy az utolsó két hónapot sérülés miatt a pálya szélén kellett töltenie, így 45 mérkőzésen 13 gól és 15 gólpassz került a neve mellé.

2002 novemberében tért vissza az Auxerre elleni BL találkozón, de igazán maradandót a bajnokságban alkotott, 20 mérkőzésen 14 gólt szerzett gyors egymásutánban, a Southamptonnak hármat is berámolt, a 3. találatához azóta sem találom a megfelelő jelzőt. Februárban a hónap játékosának választották a PL-ben, és keretbe foglalta a szezonját egy győztes góllal az FA kupadöntőben, ugyancsak a Southampton kárára, és 16 góllal zárta a szezont.

o_20120111091311_robert_pires_rules_out_arsenal_return

Természetesen Robert is kardinális szereplője volt a 2003-04-es évek veretlen Arsenaljának. Henryval tökéletes kettőst alkottak ebben a szezonban, összesen 57 gólt hoztak össze, ha minden kiírást nézünk. Nehezen lendült formába, de aztán a Pool ellen ismét megvillantotta tehetségét, s innentől már nem nézett hátrafelé. Végérvényesen tudtára adta a futballszurkolóknak, hogy kivételes technikával rendelkezik, hogy egy igazi klasszis szélső, a befejezései pedig mértani pontosságúak voltak. A Chelsea ellen labdát szerzett Makalélétől, aztán nyomott egy sprintet a 16-osig, ezzel elvitt két embert is (Gallas és Terry), ami kellő szabadteret nyitott Vieirának, aki Bergkamp szokásos hajszálpontos passzával vezethette 1 az 1-ben a kapusig a labdát, majd betolta a bőrt a hálóba. Ezt a meccset 2-1-re az Arsenal nyerte, ugyanazon a napon, mikor a United képtelen volt legyűrni a Leeds-et, és ezzel komoly előnyre tett szert az Ágyús alakulat a bajnokságban, hiszen innentől kezdve végig a tabella élén tanyázhattak a piros-fehérek. Ugyan a Kékek később visszavágtak a vereségért a BL-ben, de ott is Pirés volt az Arsenal főszereplője (gólt is szerzett), egészen a 87. percig, mikor Wayne Bridge góljával kiejtette az Ágyúsokat a kiírásból.

Játékszervezői képességeit leginkább a 2-2-vel végződő 134. észak-londoni derbin csillogtatta meg, melyen ő lőtte az Arsenal második gólját. A kezdőkörből indulva Pirés – Bergkamp – Vieira – Pirés volt a gól útja, és a testvérek ismét szívükbe zárhatták. Ezzel a meccsel az Arsenal történelmet írt, megnyerte a bajnoki címet, Bobby pedig Henry mögött a második legtöbb gólt szerezte a csapatban (14), s Bergkamppal karöltve 7 gólpasszt követett el a szezon során.

1693867.main_image

2004-05-ben Robert harmadikként végzett a Premier League góllövő listáján, Henry és Andy Johnson mögött, és kétszeres FA kupagyőztesnek könyvelhette el magát, miután Edu helyére érkezett a hosszabbítás második felében, ahol tizenegyesekkel arattunk győzelmet a Manchester United felett. A következő szezonban egy évvel hosszabbították meg a szerződését 2006 júniusáig, de nagyon gyengén kezdte az idényt, egy ideig Ljungberg, Reyes és Hleb is előtte állt a sorban. Ahogy jöttek a meccsek, Pirés ismét helyet követelt magának a kezdőben, és legutolsó mérkőzését Arsenal mezben a 2006-os BL döntőben játszhatta, sajnos nem töltött sokat a pályán azon a találkozón, hiszen ő volt az áldozata Wenger kényszerű cseréjének, miután Jens Lehmannt kiállították.

Már előtte is megromlott egy picit a kapcsolata a francia mesterrel, hiszen nehezen viselte, hogy az idény nagy részét a padon töltötte, és ezen a párizsi döntőben történtek csak rontottak. Májusban aláírt a Villarealhoz, majd 2007. február 11-én egy nyilatkozatban hivatalosan is kimondta, amit szinte mindannyian tudtunk, éreztünk:

“Nagyon csalódott voltam. Amikor megláttam a mezszámom a negyedik játékvezető tábláján, nem tudtam elhinni. Az volt az utolsó meccsem 6 évnyi szolgálat után a klubnál, a Bajnokok Ligája döntőjében, az egész családom előtt Párizsban, ahol világbajnok lettem, és mindössze csak 12 percig tartott a szereplésem. Ezt nagyon nehéz volt elfogadni.”

Később, 2009-ben már mint a Villareal focistája találkozott korábbi csapatával a BL-ben. Az első meccsen a 70. percben lépett pályára, a visszavágón viszont végigjátszotta a mérkőzést az Emirates-ben, ahol csapata vereséget szenvedett, és 4-1-es összesítéssel kiesett a kupasorozat negyeddöntőjében. A szurkolók nagy szeretettel fogadták Bobbyt a stadionban, énekelték a nevét, és ő sem volt rest kifejezni háláját a klubnál eltöltött időszakért.

gun__1239873962_pires_farewell

Robert Pirés jó ideje az Arsenallal edz és a klub háza táján munkálkodik, meggyőződésem, hogy csak a jelenléte is sokat segít a csapatnak – ugyan ez egy kissé szentimentális, megfoghatatlan gondolat. Bár miért is ne fogalmazódhatna meg egy ilyen az ember fejében? Pirés egy tökéletes futballista volt, hiszem azt, hogy a posztján az akkori legjobb volt a világon. Nagyon sokat tett az Arsenalért, talán pont ezért is tört össze egy picit a szívünk, mikor eligazolt tőlünk, hiszen a játéka pótolhatatlan.

De az idő nagy úr, a sebek lassan begyógyulnak, s a fülemben még mindig itt zeng Kőbánya a nevétől…

Mr. Arsenal

George Graham úgy hívta, hogy “A Kolosszusom”, míg Arséne Wenger a védekezés professzorának nevezte, s mindkettőjüknek igaza volt. Egy technikailag maximálisan képzett, fantasztikus védő volt, igazi etalon a posztján. A szereléseit mindig a legmegfelelőbb pillanatban hajtotta végre, a levegőben egyszerűen verhetetlen volt, a pályán pedig tökéletesen látott, rendkívül jól olvasta a játékot. Ezekhez párosult némi csillapíthatatlan vágy a mindenkori harcra, párját ritkító fizikai és pszichés stabilitás, megkérdőjelezhetetlen vezérszellem, jó adag győztes mentalitás, és elementáris erő. Egész játékoskarrierjét egyetlen csapatnak szentelte, melynek színeiben 22 évet futballozott, és melynek 14 esztendőn keresztül volt a tábornoka. 669 összecsapáson tett meg mindent a címerért, ebből 663(!) alkalommal kezdőként, 48 gólt szerzett, 10 serleget elhódítva, többek közt 4 bajnoki címet és 3 FA kupát. Ő egy mára már letűnt kor szellemiségének egyik legjelesebb képviselője, a hűség, a hazaszeretet, az elkötelezettség mintaszobra, és ahogy egy szurkolói mondás tartja, ha nem ismered az életpályáját, nem tudsz semmit az Arsenalról.

Íme a szent ember, akinek Roy Keane is csókolommal köszön, akitől Vinnie Jones csontrepesztő lábai is megremegtek, az egyetlen, a megismételhetetlen, a történelem egy személyben: Tony Alexander Adams.

Fura érzés egy olyan futballistáról írni, aki abban az évben lett a felnőtt keret tagja, amikor születtem, és kölyök fejjel mégis láthattam játszani. Felettébb érdekes, hogy Wrightról, Bergkampról és Henryról is adott már ki DVD-t a klub (nem érdemtelenül), Adams viszont valamilyen oknál fogva eddig kimaradt a felsorolásból. Kutatva a világhálót, gyakorlatilag sehol nincs egy komolyabb terjedelmű, kellően részletes írás róla. Való igaz, egy 22 éves pályafutást egyetlen cikkbe sűríteni nem kis feladat, hiszen ezen időszak alatt igen sok minden történt a klub háza táján is, ami mindenképp említést érdemelne. De azért essünk csak neki, mert ez a kitöltetlen űr méltatlanul nagy.

rix_pen_1980

Egészen az 1979/80-as szezonig ugrunk vissza az időben, ami maratoni hosszúságúra nyúlt, lévén 70 tétmérkőzést játszott a csapat, közte kettő kupadöntőt is, de balszerencséjére végül trófea nélkül maradt Terry Neill csapata. Az FA döntőjében az akkor másodosztályú West Ham United diadalmaskodott, a Brüsszelben megrendezett KEK-döntőben pedig hiába játszott jobban a gárda a spanyol Valenciánál, a tizenegyespárbajban elvéreztek, ahol többek közt a kor legtechnikásabb játékosának tartott Liam Brady rontott, ahogy a képen látható Graham Rix is. Az új évtized első idénye nem sikerült rosszul, mert bár Bradyt még a szezon előtt eladták a Juventus-nak, s egyik kupasorozatban sem jutott túl messzire az együttes, a bajnokságban mégis sikerült megcsípniük a harmadik helyet.

young tony adamsA 80/81-es évadban már a csikócsapat tagja volt a romfordi születésű Tony Adams is, akit 14 évesen igazoltak, de nyilván ekkor még mindenki az első csapat eredményeivel volt elfoglalva, amelyek egyre rosszabbak lettek. Kiesési gondokkal ugyan nem küszködött Neill gárdája, viszont a különböző kupákban egyre-másra érkeztek a kínos eredmények. A 81/82-es UEFA-sorozatban már a második fordulóban búcsúzni kellett a belga Winterslag ellen, az FA kupa első összecsapásán pedig a Tottenham ütötte ki az Ágyúsokat. Egy évre rá a Ligakupa és az FA kupa elődöntőjéig is eljutottak, de mindkét alkalommal a Manchester United jött szembe, még súlyosabb volt azonban az UEFA kupából már az első körben búcsúzni, amikor a klub mind a mai napig legcsúfosabb hazai vereségét szenvedte el a kontinentális porondon, a Szpartak Moszkva győzött 5-2-re a Highburyben.

1983. november 5-én Adams bemutatkozhatott a felnőttek közt a Sunderland ellen, de vélhetően nem szívesen emlékszik vissza erre a mérkőzésre, ugyanis vastagon benne volt a Macskák egyenlítő találatában, akik végül nyertek is 2-1-re. A szezon hasonlóan alakult, mint Tony első fellépése, a Ligakupából a harmadosztályú Walsall ütötte ki hazai pályán az Arsenalt, majd ezután a WBA-tól és a WHU-tól is kikapott a gárda, ami megpecsételte Terry Neill sorsát. Utódja a várakozásoknak megfelelően a pályaedzője, Don Howe lett, az eredmények azonban az ő irányítása alatt sem javultak. A szurkolók egyedül annak örülhettek, hogy Howe-nak köszönhetően folyamatosan mutatkozhattak be a saját nevelésű fiatalok. David Rocastle 1985 szeptemberében lépett először pályára, Martin Keown két hónappal később húzhatta fel először az Arsenal mezét tétmérkőzésen, decemberben pedig Niall Quinnt köszönthették a drukkerek a nagycsapatban. Ez azonban csakis a jövő szempontjából volt biztató, Howe-on nem sokat segített, aki 1986. március 22-én, négy, sorozatban megnyert mérkőzés után, a csúcson lemondott. Helyére ideiglenes jelleggel az Arsenal játékosmegfigyelője, Steve Burtenshaw lépett, miközben az újságok egyre többet cikkeztek arról, hogy a klub vezetősége az akkor a Barcelonánál dolgozó Terry Venablesszel tárgyal. A nyáron végül megérkezett az új mester – aki azonban nem Venables volt.

adams_notforest_1986

A kispadra a csapat egykori játékosa, George Graham ülhetett le, aki nagy meglepetésre egyetlen új futballistát nem igazolt. Inkább a meglévő játékosokból igyekezett kihozni a maximumot, ami meglepően jól sikerült neki. Adams ekkor már kirobbanthatatlan tagja volt a védelemnek, s miután a csapat 1986. szeptember 27-én kikapott a Nottingham Foresttől (a képen Adams küzd azon a meccsen), 17 találkozón keresztül veretlen maradt, amivel új klubrekordot állított fel, nem mellesleg a tabella élére ugrott. Később ugyan visszacsúszott a gárda, viszont a Ligakupában a döntőbe jutott, ahol a korszak legjobb csapata, a Liverpool várt rájuk. A Vörösök Ian Rush találatával hamar vezetést szereztek, ami nem sok jót jelentett, hiszen a Pool híres volt arról, hogy sohasem kapott ki, ha a walesi támadó gólt lőtt. Ez a sorozat azonban megszakadt, mivel az Arsenal fordítani tudott Charlie Nicholas duplájával, így 1979 után ismét kupát ünnepelhettek a londoni rajongók. Ugyanebben a szezonban Adams elnyerte az Év fiatal játékosának járó díjat, és a válogatottban is debütálhatott.

Graham tovább folytatta az építkezést, s egyrészt újabb fiataloknak szavazott bizalmat (például Paul Merson és Michael Thomas), másrészt immár vett játékosokat is. Májusban Alan Smith, nem sokkal később Nigel Winterburn, majd 1988 februárjában Lee Dixon is csatlakozott az Arsenalhoz. Az 1988-as Ligakupa döntőt ugyan elbukta az együttes a Luton Town ellen, viszont a rá következő nyáron még két új futballista tette át a székhelyét Londonba: Steve Bould és Kevin Richardson, és ezzel egy olyan keret állt össze, ami célba vehette a bajnoki címet.

thomas_pool_1989

Adams már az előző idényben, 1988. január 1-jén megkapta a csapatkapitányi karszalagot, amivel minden idők legfiatalabb kapitánya lett (21 évesen), és a következő pontvadászatban sikerre vezette a gárdát. Már az első mérkőzés is jelezte, hogy Graham együttese komolyan gondolja a bajnoki álmokat, mivel a kor egyik legbrutálisabban játszó csapatát, a vadbarom Vinnie Jones-szal felálló Wimbledont sikerült 5-1-re legyalulni az otthonukban. Decemberre az Ágyúsok a táblázat élén tanyáztak, s tőlük szokatlan módon egyáltalán nem unalmas meccseket játszottak: négy gól a WHU-nak és a Nottingham Forestnek, tripla a Tottenhamnek, a Charltonnak, a Middlesborough-nak, az Aston Villának és az Evertonnak. Ekkor 11 pontos előnnyel fordultak az új évre, de a lábak kezdtek megroggyanni, miközben a Liverpool szorgalmasan gyűjtötte a pontokat, az Arsenal többször is megbotlott. Márciusban Graham villantott egy hatalmasat, s a középhátvéd David O’Leary-t visszahúzta a védőnégyes mögé, amolyan magányos söprögetőnek. Ezáltal a szélsőhátvédek bátrabban segíthették a támadások építését, s ugyan sikerült és véget vetni a hullámvölgynek, de addigra a Pool már beelőzött. A rangadót a hillsborough-i tragédia miatt el kellett halasztani, az új időpont május 26-lett, ez volt az utolsó mérkőzés az idényből, így valódi bajnoki döntővé vált: a Liverpool előnye két pont volt, és a gólkülönbségük is jobb volt, tehát az Ágyúsoknak legalább két góllal kellett nyerniük. Az Anfield Road megtelt, viszont a házigazda elkövette azt a hibát, hogy nem akart gólt szerezni, csak őrizni az eredményt. A többi már történelem:

Hogy az Arsenal 1989-ben, 18 év szünet után ismét bajnoki címet ünnepelhetett, abban nagy szerepe volt az Adams vezette védelemnek. A Dixon – Adams – Bould – Winterburn kvartett a futballtörténelem egyik (ha nem a) legkeményebb védekező szekciója volt a szakírók szerint. Zseniálisan használták ki a lescsapdát, s hát a beadásokkal sem lehetett különösebben zavarba hozni őket. Ez a négy ember olyan összhangban védte a kapuját, hogy a legtöbb ellenfélnek már a pálya közepén elment a kedve a támadástól. A tökéletességhez viszont kellett még egy klasszis kapus, aki David Seaman személyében meg is érkezett a csapathoz 1990 nyarán.

Man-Utd-v-Arsenal-1990-001

Az 1990/91-es szezont ennek megfelelően az Arsenal parádésan kezdte, sorra nyerték a meccseket, egyszerűen képtelenek voltak veszíteni. A kilencedik körben az Old Traffordra látogattak, ami egy igencsak botrányos mérkőzésként vonult a könyvek lapjaira. Az Ágyúsok egy vitatott találattal szerezték meg a vezetést a magyar származású, svéd Anders Limpar révén. A második félidőben már minden labdáért élet-halál harc folyt a pályán, és egy elkésett becsúszás után 21 ember kezdte el egymást gyepálni, csak a mindig higgadt Seaman maradt ki a csetepatéból. A meccset ugyan az Arsenal nyerte 1-0-ra, de az FA kivizsgálta az esetet, és mindkét csapatot pontlevonással sújtották: a Manchestertől egy, Grahaméktől viszont 2 pontot vontak le, mivel visszaesők voltak (az előző szezonban a Norwich ellen történt hasonló). Ennek következményeként a listavezető Liverpool 8 ponttal meglógott, de az Ágyúsok sorozatos győzelmekkel válaszoltak, többek közt a Vörösöket is elkalapálták 3-0-ra a Highburyben, így újra a nyakukba lihegtek, amikor jött a mélyütés.

tony-adams-addicted2Sikeressége ellenére a jó Tony bizony nem vetette meg az alkoholt, komolyabban a 80-as évek közepén kezdett hörpinteni, és olykor bizony összezúzott 1-2 két orrnyerget mindenféle éjszakai lokálokban. 1990. május 6-án nekirohant Ford Sierrájával egy falnak, s a nagy sikerű, 1998-ban kiadott életrajzi könyvéből kiderül, hogy alig tudott kimászni a volán mögül, a véralkohol szintje több mint 27-szerese volt a megengedettnek. Mivel többszörös visszaeső volt, fél évvel később meg is született a határozat, minek értelmében a Karácsonyt már börtönben töltötte, s egészen 1991. február 15-ig volt kénytelen bent tartózkodni, így jó pár mérkőzésen nem léphetett pályára. Állítólag börtönőr csak annyit mondott, mikor meglátta: “Shit! It’s Adams!” Később kiderült, hogy Tottenham drukker volt.

Adams összesen 8 bajnokit hagyott ki, amely alatt az Arsenal elveszítette a veretlenségét (a 24. fordulóban jött az első pofon a Chelsea-től), de továbbra is a tabella első helyén csücsült, mi több az FA kupában is menetelt, így a drukkerek már a duplázást hangoztatták. Sajnos a Tottenham a kupa elődöntőjében legyőzte az Ágyúsokat, de a pontvadászatban már nem adták ki a kezükből az elsőséget. Végül a két pontos levonás és a csapatkapitány időszakos hiánya ellenére is 7 pontot vertek a második Liverpoolra, még fontosabb azonban, hogy 38 forduló alatt mindössze 18(!!!) gólt kaptak.

thefamousfour

“The Famous Four”

Nem sok babér termett az Arsenal számára a bajnokság következő éveiben, viszont az európai porondon remekeltek, a KEK döntőjébe kétszer is bejutottak, az elsőt megnyerték a Parma ellen 1994-ben, egy évvel később viszont kikaptak a Zaragozától Nayim emlékezetes, félpályás góljával. Mindeközben Adams tovább züllött, és igen nehezen kezelte alkoholfüggőségét. A 93/94-es szezonban egészen elvetemült dolgokat művelt, több mérkőzésen is részegen játszott, de leesett a lépcsőről is kottán, 29 öltéssel varrták össze a fejét. Sőt, földijével, a szintén romfordi születésű Ray Parlourrel egyszer annyira bekentek, hogy poroltók segítségével hűtötték le az őket kigúnyoló drukkereket egy essex-i Pizza Hut vécéjében. Grahamet meg kirúgták 1995 februárjában, mivel kiderült, hogy pénzt fogadott el két játékos leigazolásakor a futballisták ügynökétől. Ezen időszak egyetlen pozitívuma az volt, hogy 95-ben Bruce Rioch leigazolta Dennis Bergkampot. Végül Adams 1996. szeptember 14-én a nyilvánosság előtt is elismerte, hogy erősen szenvedélybeteg, majd elment egy elterelőre, ahol megtanult zongorázni. Óriási.

WengerAdams_1427458

Saját bevallása szerint is a legtöbbet Arséne Wenger segített neki a gyógyulásban, aki 1996. október 1-jén vette át az Arsenal irányítását. A francia zseni teljesen átformálta a klubot, beleértve például a játékosok étkezési szokásait is. Hamar felismerte, hogy a csapat egyik legfontosabb futballistájának leginkább baráti segítségre van szüksége, ezért nagyon sokat beszélgetett Tonyval privátban is. Rövid idő alatt Adams teljesen meggyógyult, így Wenger hozzákezdhetett a taktikai revolúciók megvalósításához is, és felépítette a védelemhez méltó támadószekciót.

Mint mindannyian tudjuk, ennek első gyümölcse az 1997/98-as pontvadászat volt, amikor az Arsenal duplázott, és a bajnoki aranyérmet jelentő, Everton elleni mérkőzésen Adams rúgta a csapat 4., egyben azon az összecsapáson utolsó gólját, Steve Bould indításából. Bould azonban kezdett egyre inkább leépülni a kokaintól, így legtöbbször már csak csereként számolt vele Wenger, helyére Martin Keown lépett, és a részben új védőnégyes a 98/99-es idényben még a korábbinál is jelentősebb sikert ért el, hiszen 38 meccsen összesen 17 gólig engedték az ellenfeleket, noha ez “csak” a második helyhez volt elég, s a következő évben is ezüstérmes helyen zárt a hadtest.

Az új évezred első időszakát Wenger a csapat megerősítésével töltötte, ami a 2001/02-es idényre ismét egy hatalmas sikerben manifesztálódott, lévén második dupláját is begyűjtötte a gall menedzser. A legendás vezér pedig 2002 augusztusában, mindenki legnagyobb bánatára szögre akasztotta a cipőjét, és visszavonult.

Dióhéjban összefoglalva ez történt azalatt a 22 esztendő alatt, amíg Tony Adams az Arsenal védelmét erősítette.

adams_trophyAdams az egyetlen olyan ember a szigetországi futballtörténelemben, aki három egymást követő évtizedben is bajnoki címet ünnepelhetett, ráadásul csapatkapitányként. A játékostársai körében valódi tiszteletnek és feltétlen szeretetnek örvendett, hiszen bármi is történt egy mérkőzésen, a lefújás után nem derogált neki mindenkihez odamenni személyesen és mondani 1-2 jó szót, ellátni őket tanácsokkal, s persze ha kellett, le is szúrta őket, de mindig emberséggel és bizalommal állt mindenkihez.

Még 2000 szeptemberében életre hívta a Sporting Chance Clinic alapítványt, ami szenvedélybeteg futballistáknak segít. 2003 óta edzősködik, többek közt a Portsmouth csapatát is irányította, 2010 óta az azerbajdzsáni Gabala FC szakvezetője. Mostanában az is előfordul, hogy 1-2 nyilatkozatban bírálja Wenger módszereit, ami főként a védelemre irányul, s bizonyos szempontból érthető. Vélhetően a térdét csapkodja akkor, amikor azt látja, hogy egy beadásnál egymásnak futnak a jelenlegi védőink, és sorra nyelik be a gólokat rögzített szituációkból. Legyünk őszinték: ha van olyan ember, aki megengedheti magának, hogy Arséne Wenger vízióinak helyességét megkérdőjelezze, akkor az Tony Adams. Aki ott volt akkor is, amikor majdhogynem kiesési gondokkal küszködött a csapat, s ott volt a duplázásoknál is, teljes mellszélességgel. Ő egy kultikus hős.

Végezetül, mivel sajnos sokszor tapasztalom, hogy Ágyús szurkolóknak is az alkohol az első, amit poén szinten megemlítenek, ha Adams szóba kerül, álljon itt egy részlet a könyvéből (szabad fordításban), csak hogy tudd, kiről beszélsz ilyenkor:

“A következő tavasszal – április elseje után egy nappal – a Manchester Uniteddel játszottunk, és 1-1-es döntetlent értünk el úgy, hogy mindkét kapuba betaláltam. Miután hazabuszoztunk, Paul Mersonnál töltöttem az éjszakát St. Albans közelében. Paul járatta a Daily Mirrort, és másnap reggel arra ébredtem, hogy az újság hátoldalán rólam van egy kép, amire két szamárfület rajzoltak. Ez nagyon fájt. Ami még fájdalmasabb volt, hogy egy hónappal később, mikor idegenben játszottunk a Middlesborough otthonában, annyi répát dobáltak be a szurkolók a pályára, hogy nyithattam volna egy zöldségest. Az egyik pont a jobb fülemet találta el, ami eléggé bedagadt a mérkőzés után.

Ez fizikailag és mentálisan is megviselt. Próbáltam nem tudomást venni róla, úgy gondoltam, hogy ez a munkám velejárója, és inkább a játékomra koncentráltam. A nyilvánosság előtt motivált is, és egyre inkább élveztem az idegenbeli győzelmeket – miközben egyre jobbak lettünk idegenben -, és úgy tettem, mint akit nem érdekelnek az ellenfél szurkolói. Sőt, a srácoknak mindig azt mondtam, hogy a rossz embert nézték ki maguknak, hiszen én jóval erősebb és jobb vagyok annál, minthogy az ilyen incidensek kikezdjék az önbecslésem.

De ha őszinte akarok lenni, legbelül ez pokolian sértett. Az egyetlen útja a fájdalom feldolgozásának az volt, hogy esténként leittam magam, aztán jöhetett a következő meccs. Futball és piálás, ezek az én megmentőim…”

adams_top20_greyscale

Mi a vétek, csupa szívből élek,
Adok, s kapok, drága barátom, hogy érezd,
Merek és remélek, arcom az égnek,
Aki átkoz, az téved, hisz nincs mitől féljek.

Intelligence And Class

Sokan azt hiszik, soha nem is repültem, ami éppen úgy nem igaz, mint hogy egy rossz emlék, egy rémisztő tapasztalat érlelte meg a döntésemet. Mindössze arról van szó, hogy hirtelen rájöttem, a repülés rossz hatással van a játékomra. A meccs előtt rettegek a légi úttól, a mérkőzésen meg félek a visszafelé utazástól. Egyszer csak eldöntöttem, nem repülök többé. Szerencsére az Arsenalnál és a holland szövetségnél is megértették és elfogadták ezt. Meggyőződésem, hogy ez nagyon jó hatással lett a játékomra, korábban sohasem futballoztam olyan jól, mint amióta nem kell félnem a repüléstől.

Inkább a pályán repült. Általában pont csak egy szinttel a többiek felett. Test, elme, céltudat, alázat, motiváció, finesz, fókusz, hidegvér, elegancia, áhítat – szavak egy szerénykedő mosoly mögött. Az edzők, a csapattársak, a szurkolók álma: Dennis Bergkamp.

bergk1

Valami futballisten küldhette, Manchester United fanatista családja legnagyobb örömére, nevét is Denis Law-ról kapta, a fociőrült apák már csak ilyenek. Kétség sem férhet hozzá, még azelőtt rúgott labdába, mielőtt segítség nélkül megállt volna a két lábán, és nem sokkal később az amszterdami kis srác három, szintén futballőrült – egyébként később egyaránt az amatőr ligáig jutó – bátyját próbálta kicselezni. A fiúk gyakran vakációztak Angliában, így nem csoda, hogy a kvartett beleszeretett az brit futballvilágba. A legkisebb történetesen meg is hódította…

…de csak a holland után. A Glenn Hoddle rajongó (ezért később magyarázkodnia is kellett) Dennis a Wilskracht SNL gárdájában kezdett focizni, de 12 évesen már az Ajaxnál rúgta a bőrt. Azon túl, hogy a kortársaival ellentétben nem a Maradona – Pelé – Cruyff trió valamelyikéért rajongott, szorgalmával is kitűnt társai közül: sosem maradozott ki, nem ivott és nem dohányzott. Eleinte nem sokra értékelték az igyekezetét az ificsapatnál, edzői gyengének találták ahhoz, hogy profi játékos váljék belőle. Egyedül a kor legendája, Cruyff hitt a futballtudásában, neki volt köszönhető, hogy 1986. december 14-én már bajnokit játszhatott a jobbszélen az Ajax első csapatában a Roda ellen. A 86/87-es szezon mellesleg igen pofásra sikeredett az amszterdamiaknak, májusban a Lokomotive Leipzig legyűrésével elhódították a KEK-et, s Bergkamp olyan nevek mellett játszott alig 17 évesen, mint Van Basten vagy Rijkaard.

dennis-bergkamp-ajax-best

Még nem volt 23 éves, de már egy megnyert és egy elbukott (1988, a belga Mechelen ellen) KEK döntő (is) „állt” a vitrinjében. Persze akkortájt még csak kiegészítő emberként számoltak vele, általában csereként lépett pályára, azonban az 1992-es UEFA kupagyőztes együttesnek már ő volt az elsőszámú zsugása. Mindeközben a nemzeti válogatottba is bekerült, és számtalan címet és elismerést begyűjtött:

  • Eredivisie bajnok (1989-90)
  • Eredivisie év játékosa (1990 – mint felfedezett, 1991, 1992)
  • Eredivisie gólkirály (1991 – Romárioval holtversenyben, 1992, 1993)
  • KNVB kupagyőztes (1986-87, 1992-93)
  • KEK győztes (1986-87)
  • UEFA kupagyőztes, gólkirály (1992-93)

93-ra már komolyabb Sün! keletkezett a Middenweg körül, dögnagy európai futball-monarchiák követelték Bergkamp kiadatását. Sokáig hezitált, Cruyff erőst az általa irányított katalán mennyországban látta a jövőjét, Dennis mégis az Internek hitte el, hogy miatta átalakítják majd az akkortájt bemutatott, kevésbé támadó szellemű játékukat. Az ő eligazolása indította el a folyamatot, minek köszönhetően a 92-es Ajax kezdőjét alig 2 év alatt lerabolták a játékos ügynökök: Vink, Roy, Van’t Schip, Jonk, Winter és a svéd Pettersson is távozott a csapattól, Van Gaal meg nyomott egy restartot. A 12 milliós itáliai biznisz nem sült el túlzottan jól, bár ez nézőpont kérdése: az olasz együttessel rögtön nyert egy újabb UEFA kupát, a sorozat gólkirálya lett, de saját bevallása szerint is rossz szájízzel gondol vissza Milánóra. Több csapattársa is inkább a riválist, mint sem a társat látta benne, és a San Siro-ban eltöltött két évet elvesztegetett időként aposztrofálta később. 1995. június 20-án viszont már mosolyogva kanyarította a szignóját az elé készített papírra.

pa-1010222

Bruce Rioch volt az, ki korábban kelt, mint Johan. Kinevezése után két azonnali transzferrel jelezte, hogy szeretné feledtetni a Graham érában a csapatra aggatott „Boring Arsenal” gúnynevet: 4.75 millióért hazacsábította Olaszországból David Plattet (Sampdoria), illetve kiszurkolt még 7.5 milliót Bergkamp-ért, akit ekkor már a világ legjobbjai között emlegettek.

Nehéz kezdet volt számára, csak lassan vette fel a brit futballszokásokat, elég későn kezdte el használni a könyökét, emiatt gyakran szerelték. Annak ellenére, hogy az első 6 meccsén nem talált kapuba, hamar kiderítették, hogy a gólok háromnegyed részének tevékeny részese volt, viszont mikor a Hartlepool ellen sem volt eredményes, a sajtó lecsapott rá. Aztán a hetedik, Southampton elleni 4-2-es meccsen kettővel nyitott (a második bődületesen nagyra sikeredett), s ezzel új korszak kezdődött az Ágyúsok futballjában. A másnapi edzésen a csapattársai térdre borulva, hajbókolva fogadták, és Wrighttal az élen a „The Messiah, lead us, lead us, Dennis, we love you!” – fohászt kántálták.

Az akkori David Seaman, Lee Dixon, Nigel Winterburn, Steve Bould, Tony Adams, Ian Wright, Paul Merson, Steve Morrow, Martin Keown, Ray Parlour (de még a fradista Paul Shaw is arrafelé hástorgott akkortájt) nevekből álló Arsenal, immár Bergkampot is a soraiban tudva rögtön hét helyett javított a bajnokságban, és ötödik lett a végelszámolásnál. Rioch-ot egy év elteltével mégis menesztette a vezetőség, helyére kis huzavona után Arséne Wenger érkezett, és a két jéghideg, taktikai géniusz rövidesen egymásra talált, megalkotva ezzel a futballdelírium képletét.

wenger-and-bergkamp

Arséne felbukkanásával radikális változások léptek életbe az Arsenal háza táján. Az öreg első pár edzését szinte néma csendben tartotta meg, csak figyelte a játékosait, és közben folyamatosan mentett mindent a megfelelő mappába, ezáltal hamar rájött, hogy a holland űrlény a pályán egészen kivételes, közel 360 fokos látószöggel rendelkezik. Az edzések végén pedig bárkivel is keveredett bensőségesebb beszélgetésbe, egy dologban mindenki holtbiztos volt: Dennis Bergkamp társaságában szeretnek, és tudnak a legjobban futballozni. Job done.

Talán kicsit degradáló lesz, de hatalmamnál fogva itt biggyeszteném be gyorsan a kedvelt közhelyet: a győzelmet gólokért adják. Magyarul minden Wenger által megálmodott és hitt edzésmódszer egy, a BKV-n naiv arccal eleresztett, alkoholbűzös picsafüstté vált volna, ha egy másik zsenivel, Wrighttal nem köt életre szóló szerződést Bergkamp. Kiválóan megértették egymást a pályán, s nagyon jó barátok lettek a magánéletben, Ian lehetett az első Ágyús a sorban, aki rendszerint testközelből élvezhette Dennis zsenialitását, ami főként az utolsó, hajszálpontos passzok képében mutatkozott meg, hiszen Bergkamp a pályán általában mindig 2 lépéssel a többiek előtt járt. Wright pedig mérhetetlen háláját gólokkal fejezte ki, nem is kevéssel.

Közben azért a Professzor is kevergette a maga kásáját, ennek eredményeként négy honfitársat (Vieira, Garde, Anelka, Petit), egy ajaxos szélsőt (Overmars), meg azért egy brit származású védőt (Upson) is a Highburybe csábított. Sőt, akkor még kapust is vett (Manninger). Wenger első teljes szezonjának (97/98) elején nehezen állt össze a csapat, ennek ellenére Bergkamp brillírozott, két egymást követő hónapban is megválasztották a Premiership legjobbjának, amire korábban nem volt példa. Szeptemberben triplázott a Leicester ellen, a hónap gólja szavazásán az első 3 helyen az Ő góljai álltak, később EZT választották az idény góljának. Wrighttal pedig valóban remek kettőst alkottak, ugyanebben a hónapban Ian meg is döntötte Cliff Bastin 81 éves gólrekordját.

0113085

1998 kezdetén viszont csak hatodik volt a csapat, 12 ponttal lemaradva a MU mögött. Bergkamp élete legjobb formájában játszott, habár a szezon második felében kisebb sérülésekkel, s tőle szokatlan módon a lapokkal is küzdött, 9 sárga és 1 piros volt a jutalma, meg némi eltiltás. Lassan, de biztosan ő is tökélyre fejlesztette a könyök használatát és kellően asszimilálódott a korábban a szakírók által hiányolt agresszivitással. Az Arsenal összeért az új évre, és egy 16 meccses veretlenségi sorozatot produkáltak, amelyből a legszebb hagyományokhoz illően, 12 meccsen maximum csak a szellő mozgatta meg Manninger hálóját. Sorozatban négy 1-0-s győzelem után azért megindultak a gólok is: Newcastle (3), Blackburn (4), Wimbledon (5), Everton (4), s ekkor már behozhatatlan volt az Ágyúsok előnye az utolsó két fordulóra.

Dennis közben a Derby County ellen összeszedett egy combsérülést, a szezonvégi meccseket, és nagy bánatára a Newcastle ellen megnyert FA kupadöntőt is ki kellett hagynia. 40 mérkőzésen lépett pályára, melyeken 22 gólt szerzett, 20 gólpassz mellett – csapata duplázott, emellett ő is behúzta a maga személyes dupláját: PFA és FWA Év Játékosává választották. A 98-as Vb-n negyedik lett a holland válogatottal, remekül játszott a tornán, az Argentinok elleni negyeddöntőben meg ugye nyomott egy ilyet: a tökéletes labdakezelés.

A következő szezon nem sikerült valami fényesen a számára, Wright eligazolt a West Hamhez, emellett Dennis nagyon sokat volt sérült, elsősorban hátfájása kínozta. Amikor végre teljesen felépült, elsősorban az előkészítésben jeleskedett, rengeteg gólhelyzetet alakított ki, ezeket Anelka használta ki a legtöbbször. Kettejük remek összjátékának köszönhetően a piros-fehérek hívei újra reménykedni kezdtek a címvédésben, de a 98-99-es idényben a Manchester United sokkolta a világot, ez volt a Vörös Ördögök triplázásának éve. Hogy az lett, abban Bergkampnak is volt némi része, az FA kupaelődöntő 90. percében ugyanis tizenegyest lőhetett, de Peter Schmeichel kiszedte. Így viszont a hosszabbításban Ryan Giggs belőtte az angol futballtörténelem második legszebb szólógólját, és az Ágyúsok kiestek.

Közben a két legendának, Fergusonnak és Wengernek sikerült elérnie, hogy egészen 2005-ig a legfelsőbb angol pontvadászat csapataik öldöklő versenyfutásáról szóljon. A végelszámolás többnyire a Manchester sikerét hozta, 3 bajnokságot nyertek gyors egymásutánban, az egymás elleni meccsek parázs csatákat, meg komoly Keano-Vieira „vitákat” hordoztak magukban. Az edzők sem mentek a szomszédba némi szájkarate erejéig, az összecsapások előtti és utáni nyilatkozatokban egyaránt megtalálták egymást. Talán ezért van, hogy egy újkori Arsenal drukker leginkább a MU elleni rangadót várja remegő szemekkel, és így akkor még finomak voltunk.

dennis_thierry

Ezalatt Bergkampnak köszönhetően olyan gólszerző futballisták kerültek fel a térképre, mint Nwanko Kanu, Fredrik Ljungberg, Thierry Henry, Sylvain Wiltord és Robert Pires. Nyilván ebből a legjelentősebb szövetség Henryval köttetett, Wenger pedig tovább tökéletesíthette a gépezetet. Három mondat, három egymás irányába tett nyilatkozatrész tökéletesen leírja hármójuk kapcsolatát:

“Emlékszem, hogy amikor Dennis betegeskedett, Thierry nem volt boldog.”

“Csatárként ő egy álom.”

“Ő egy csatár, muszáj önzőnek lennie.”

Felesleges is tovább szórni a jelzőket, idézeteket, meglátásokat, elmélkedéseket. Értelmetlen megannyi kivágott videóval bizonygatni, számokkal alátámasztani a nagyságukat. Aki valamit is tud a fociról, tisztában van vele, hogy őket látni kellett, érezni, szakmai részről pedig csak egészségesen, fitten tartani. Kettőjük pazar játéka meghozta a várva várt sikert az Ágyús szíveknek, 2001/02-es kiírást, fej-fej mellett haladva Man United mellett, az utolsó fordulóban, az Old Traffordon sikerült behúzni, Wiltord góljával. Ami ezután történt Londonban, az szavakba nem önthető…

A bajnoki címmel jött még egy kupagyőzelem is a Chelsea ellen, az idény második felének főhőse Ljungberg lett, aki a szezonvégi hét fordulóban 6 gólt rúgott, s betalált a Kékek ellen is, ezt a pompás jobbfelsőt pedig Parlour vétette az FA kupadöntőben. Persze, azért még márciusban Bergkamp is megrúgta a világ legnagyobb gólját a Newcastle ellen. Micsoda csapat volt!

Akárcsak az egy évvel későbbi…

A MU szokás szerint megint behúzott egy bajnoki címet, aztán következett 2003/04-es szezon, mikor is az Arsenal futballistái történelmet írtak, 38 mérkőzésen át maradtak veretlenek a Premier League-ben (ezt egészen 49-ig folytatták a következő kiírásban). Dennis tette a dolgát, szépen osztogatta a forintos labdákat (19), és azért 5 találatot is felvéshettünk a neve mellé. Henry szárnyalt, összesen 39 gólt és 14 gólpasszt vállalt. Lehmann, Lauren, Campbell, Toure, Cole, Ljungberg, Parlour, Vieira, Gilberto, Pires, Reyes – mind emberfelettit alkotott, s ekkor már egy tizenéves katalóniai hontalan is a Highburyben próbálgatta a szárnyait.

Az itt felsorolt focistáknak minden bizonnyal ez lehetett karrierjük csúcspontja, Bergkamp esetében sem volt ez másképp. Az ideális pont az i-re, főleg ha azt vesszük, hogy 2003 nyarán járt le a szerződése, és akkoriban így nyilatkozott a folytatásról:

Korábban felvetődött bennem, hogy befejezem a játékot, de most úgy gondolom, ,,ráteszek” még egy szezont. Megnyugtat az a tudat, hogy élvezem a játékot, hogy a góljaimnak éppen úgy tudok örülni, mint fiatalon. Az szinte biztos, hogy az Arsenalban fejezem majd be a játékot, hamarosan tárgyalóasztalhoz ülünk a klub vezetőivel. Nem akarok egy kisebb klubba elmenni. A pillanatnyi állás szerint nem a szívem vagy az eszem, hanem a testem mondja majd ki a végső szót. Ha bírok még egy évet, játszom jövőre is.

Jól döntött, hiszen a válogatottságot már jóval korábban lemondta, ebben nagy „segítségére” volt az olaszok ellen elveszített tizenegyes-párbaj a 2000-es, holland rendezésű EB-n. Magyarul kellett egy, a pályafutásához méltó siker az Ágyúsoknál. A Highbury népe további két éven keresztül csodálhatta még piros-fehér mezben, 11 találat és 25 assziszt került még az ellenőrzőjébe, legtöbbször már csereként lépett pályára.

Apropó, Highbury. Sokan úgy tartják, Henry volt a királya. Ez téves. A Highburynek csak és kizárólag egyetlen uralkodója lehetett. A stadion a legutolsó hazai meccsen narancsszínbe borult, és a távozó ünnepelt egy trademark találattal tett pontot karrierjének végére. Az új stadion, az Emirates első meccsét is neki dedikálták, 60 ezer ember – nemzeti, nemi és vallási hovatartozástól függetlenül – könnybe lábadt szemekkel énekelte a „There is only one Dennis Bergkamp!” című dalt. Csodálatos volt.

Dennis_Bergkamp_2831119b

Rendkívül nehéz egy olyasvalakiről írni, akire valódi áhítattal, egyfajta Istenként tekintesz. Ha hétköznaponként éppen nem a töködet vakarod, akkor hónapokon keresztül csak fejben haladsz, ha haladsz. Esténként megnyitod a róla készült filmeket, az előre, aprólékos munkával kigyűjtött videókat, próbálod összhangba helyezni a saját élményeiddel, a saját érzéseiddel, a gondolataiddal, amiket meg akarsz osztani másokkal. Nézed ezeket a filmeket, és csak nem történik előrelépés, újra és újra belefeledkezel abba, amit látsz. A monitoron szépen elrendezed az ablakokat, jobb oldalt Word, bal oldalt valami médiapléjer, háttérben Youtube, meg statisztikai oldalak. Néha írsz pár sort, néha csak az asszonynak áradozol, aki sokadik alkalommal veszi fel az érdeklődő arcot, hiszen ezredszer hallja, és egy „Jólvan.” még mindig belefér. Olykor felkiáltasz, olykor csak meredsz magad elé, és azon töröd a fejed, ezt most hogyan is öntsem szavakba? A hihetetlen szót nem használhatod örökké. Az egész too much information.

Ez az ember maga volt a Mennyország, az egyszemélyes londoni szohó. A legtöbb megmozdulását nem követték szavak, csak tátva maradt ajkak, és ég felé dobott kezek. Akkor, most és ezután is, amíg futballt játszanak ezen a bolygón. Az Arsenal történelmében sok játékosra mondhatjuk azt, hogy a legjobb volt, de csak egyetlen ember nyerte meg igazán a szurkolók szívét, és a lentebb eszközölt illusztráció választ is ad a miértre. A mondatok ugyanis elfogytak, szükségtelen tovább arról értekezni, hogy távozásával milyen veszteség érte szeretett csapatomat, Wenger megteszi ezt helyettem, 2006 óta minden éjjel. Várjuk a pillanatot, mikor újra visszatér hozzánk, The Messiah, lead us, lead us, Dennis!

Mindenesetre fantasztikus 3 napot töltöttem most a „társaságában”, és kívánom minden futballszurkoló társamnak, hogy egyszer élje át ezt az élményt, a maga gyermekkori hősével.

dennis-bergkamp-football-1540

A tökéletes kép a tökéletes 10-esről, Dennis Bergkamp.

„I think, what I have in my mind, I can do with my feet.”

Aranyat ér ez a Gránit

Sokan úgy gondolják, hogy Wenger elpazarolta Mikel Arteta képességeit azzal, hogy sokkal hátrébb játszatta, mint David Moyes az Evertonban. Ennél nagyobb baromságot el sem tudok képzelni. Wenger egy dologban hibázott Artetával kapcsolatban, mégpedig azzal, hogy nem igazolta le pár évvel korábban. Arteta sokkal jobb játékossá vált azáltal, hogy egy olyan szerepkört kapott, amelyben egyaránt tudta hasznosítani a parádés technikáját, a munkabírását, és a játékintelligenciáját. Wenger kiválóan felismerte, hogy a modern futballban az olyan védekező középpályásoké a főszerep, akik a labdát nem csak megszerezni tudják, de egyben el is tudják indítani a támadásokat.

Minden tiszteletem Francis Coqueliné, akit valószínűleg minden Ágyús boldogan cuppantana a megalkuvást nem tűrő mentalitásáért, na meg azért, mert jobb napján simán fel tudunk írni egy tucat labdaszerzést a neve mellé. Viszont azért érezzük, hogy nem ő a legkomplettebb középpályás a világon. Minden technikai elemben hozza a minimumot, és néha még villan is egy szépet, de ez egy szezonra levetítve kevés – pont azért alkottak tökéletes párost Cazorlával, mert remekül tudtak alájátszani egymás erényeinek. Így amíg Coquelin darált, addig az imádni való spanyol foglalkozhatott a játék szervezésével, aztán ennek a párosnak a felbomlására gyönyörűen rá is ment a szezonunk. Máig verítékben pancsikolva ébredek, ahányszor eszembe jut a Flamini-Ramsey középpályás duó, akik közül Ramsey nem feltétlenül a játék szervezésében tud jeleskedni – és erősen igényel magának egy kompetens partnert – míg a francúz kungfu király mára már a futballnak csak igen kevés elemében képes elfogadható szintet hozni.

Arsenal-v-Reading-FA-Cup-Semi-Final

Egy komoly célokért hajtó klubnál nem feltétlenül előnyös, ha egy ember munkáját kettőnek kell elvégeznie, márpedig a Coq-Santi párosnál pontosan ez a helyzet. Egyszerűen nem sikerült meglelni időben Arteta egyértelmű utódját, ami legfőképpen azért óriási szopás, mert a kapitány az utóbbi két évben maximum az öltözőben tudta hatékonyan támogatni a csapatot. Valószínűleg feltűnt, hogy eddig egy büdös szó sem esett Granit Xhakáról, de már könnyen ki lehet találni, hogy mire akarok kilyukadni.

Ha két szóval kellene jellemezni a svájcit, akkor annyit mondanék rá, hogy ő a tökéletes megoldás. Még egy klasszis csatárnál is jobban hiányzott az Arsenalból egy olyan játékos, aki egyszerre képes felszántani a pályát, és egy 30 méteres indítással felpörgetni a támadásokat. Xhaka pont egy ilyen játékos – Wenger már a télen egy valóban labdabiztos, és védekezésben is kompetens játékost igazolt Elneny személyében, de Xhaka már sokkal egyértelműbb előrelépést jelent a csapatnak.

Xhaka előreláthatóan a legmélyebben helyezkedő középpályás lesz az Arsenal játékrendszerében, és megvan az az előnye, hogy látszólag bárkivel remek párost alkothat majd. Mivel a labdaszerzés sem büdös neki, így Cazorlával remekül kiegészíthetik egymást, az ellenfél meg csak nyomozhatja majd a labdát a középpályán. Elneny szintén zenész, de Wilshere is szépen elmuzsikálhat majd a svájci mellett. Ramsey élete legjobb szezonját Arteta mellett játszotta, úgyhogy van remény, hogy újra visszatalál a helyes útra. A neccesebb idegenbeli rangadókon pedig Coquelinnel felállhat a fal a középpályán, a hosszú indítások után meg mehet a kontra.

Végül néhány statisztikai adat, ami alapján nagyjából belőhetjük, hogy mire is számítsunk:

A Bundesliga idei szezonjában csak Xabi Alonso passzolt átlagban többet meccsenként, mint Xhaka (90.1 – 82.7). Emellett 83.3 százalékban valósítja meg sikerrel a cseleit, ami különösen akkor jöhet jól, ha az ellenfél magasan próbál majd labdát szerezni, és nyomás alá helyezi majd a középpályánkat. Ráadásul Xhaka a legpontosabb játékos volt Németországban liga szinten, ha hosszú labdákról volt szó, 7.4 sikeres átadással átlagban.

Nem véletlen, hogy közel egy éve kezdődtek meg az egyeztetések az Arsenal és a játékos között. Wengernek nagyon komoly tervei vannak, és erős rá a gyanúm, hogy az egyik, ha nem a legfontosabb játékosa lesz a csapatnak Granit Xhaka az elkövetkező években.