A hatalomátvétel elnapolva (Arsenal – Tottenham 2-0)

2014.03.24. Ekkor történt meg a legutóbbi meccset megelőzően utoljára, hogy az Arsenal bajnoki meccsen le tudta győzni a Tottenhamet. Azóta Wenger csapata három FA kupát is nyert, mégis attól volt hangos a múlt szombati észak-londoni derbi előtt az angol sajtó, hogy immár a Tottenham a nagyobb kutya a két ősi rivális közül. Persze ennek is megvan az oka: mióta Mauricio Pochettino átvette a Spurs irányítását, az addig lesajnált lúzer bandából szépen lassan egy erőteljes, attraktív focit játszó, és a bajnoki címért versenyben lévő gárda kovácsolódott össze tele fiatal játékosokkal. Eközben bár az  Arsenal az utóbbi években már nem sajnálta a pénzt játékosokra, és megtörte a kis híján évtizedes trófeaínséget, a klub jövője bizonytalan, Arséne Wengert a legtöbb szurkoló már legszívesebben valamelyik válogatott kispadján látná, Özil és Sanchez esetében pedig csak az a kérdés, hogy januárban vagy júniusban távozik. Viszont mindezek mellett ahhoz, hogy a Tottenham valóban kilépjen végre a szomszéd árnyékából, ahhoz olyan zajos sikereket kellene elérniük, amellyel még adósak. Ráadásul szombaton az Arsenal azt is megmutatta, hogy hiába az okos építkezés, azért még mindig képesek jól picsánbillenteni a nagyravágyó kis mitugrászokat.

A meccs előtt már az bizakodásra adhatott okot az Arsenalnál, hogy Wenger a szezon során először küldhette pályára a papíron legerősebbnek tartott kezdőjét, amelyben egyszerre kapott helyet Özil, Sanchez és Lacazette, a védelemben pedig összeállt az a Koscielny, Mustafi, Monreal sor, amely ebben az összetételben még egyetlen gólt sem kapott a szezon során. Ennek megfelelően a felállás maradt a megszokott 3-4-2-1, és ha valami egészen nagy katasztrófa nem történik, akkor ez minimum a szezon végéig így is marad.

Pochettinonak már komolyabb gondjai voltak a sérülésekkel, mert bár Harry Kane visszatért, de a védelemből kidőlt az a Toby Alderweireld, akinek a hiányát leginkább a labdakihozatalok során érezték meg. Emellett vártalan húzásként egyszerre kezdett Dembele és Sissoko a pálya közepén, akikhez a támadósorból visszalépve csatlakozott a dánok pótselejtezőjén mesterhármast szerző Christian Eriksen is, miközben az angolok új nagy reménysége Harry Winks csak a kispadon kapott helyet.

Mivel mindkét csapat szinte teljesen azonos felállásban lépett pályára, ezért az Arsenal sokkal hatékonyabban tudta alkalmazni az emberalapú letámadást, mint azt tették két héttel korábban a Manchester City ellen. Akkor ugyanis Guardiola csapata a védelemben és a pálya közepén is könnyen alakított ki létszámfölényes helyzeteket. Papíron Eriksen révén a Tottenham is átvehette volna az uralmat a középpályán, de az Arsenal erőteljes letámadása ezt nem tette lehetővé.

Az Arsenal három támadója a Tottenham három védőjét támadja le, miközben Ramsey és Xhaka az ellenfél belső középpályásaira figyel, Kolasinac pedig a veze szemben játszó Trippierre ügyel. Eriksen ugyan visszalép a támadósorból, hogy három a kettő elleni szituáció alakuljon ki, de a hatékony letámadás miatt esély sincs arra, hogy eljusson hozzá a labda.

Az Eriksen által jelentette veszélyt persze nem lehetett teljesen figyelmen kívül hagyni, így ha a dán középpályás egészen mélyre visszalépett a labdakihozatalt segíteni, akkor Koscielny a védelemből kilépve szorosan követte őt.

Ismét mindenkinek megvan a maga embere a letámadásnál, épp ezért Eriksen ismét visszalép a támadósorból, de Koscielny még a félpályán túlra is követi őt, nehogy szabad emberként megjátszható legyen, és a Tottenham közvetlenül a védelemre tudja rávezetni a labdát a sikertelen letámadást követően.

A másik oldalon ugyanez a helyzet: Ezúttal Sissoko maradhatna szabadon a pálya közepén, emiatt Monreal lép ki a védelemből, hogy kiegyenlítse a létszámot.

Ugyan a fenti módszer a legtöbbször sikerrel járt, de ugyanakkor nem kevés kockázatot is hordoz magával. Mivel a három védő közül az egyik kilép a visszalépő támadóra, hátul 2 a 2 elleni szituáció alakul ki, ami miatt kulcsfontosságú, hogy a hátul maradt két védő folyamatosan megnyerje a párharcait. Ez legtöbbször sikerült is, de az első félidőben a Tottenham legnagyobb helyzete abból jött létre, hogy egy ilyen elveszített párharc után Kane szinte egyedül gyalogolhatott be az Arsenal tizenhatosára. Összességében azonban az Arsenal védői valódi klasszis teljesítményt nyújtottak, és ebben a folyamatos emberalapú letámadásra épülő védekezésben kulcsfontosságú volt, hogy mindhárman kiválóan a megelőző szerelésekben, és rendkívül agresszívan képesek támadni a labdát. 

A Tottenham az Arsenalhoz hasonló módon emberorientált letámadással próbálta megzavarni az ellenfelét, de a Spursszel ellentétben az Arsenal nem próbált meg hátulról a pálya közepén építkezni, hanem a szélen, sokszor a kapus által hosszan előreívelt labdákkal operáltak. Cech elsősorban Kolasinacot kereste az ilyen szituációkban, aki jó eséllyel képes megnyerni a légipárharcokat. Továbbá az Arsenal úgy is sokszor rengeteg szabad területhez jutott, hogy gyorsan átforgatták a labdát a Spurs által védekezésnél túltelített oldalról az ellenkező irányba, így lendületből vezethettek támadásokat.

Fontos különbség még a két csapat védekezését tekintve, hogy amint a Tottenham eljutott a támadóharmadba, az Arsenal védői és középpályásai a lehető legkisebbre próbálták szűkíteni a két védelmi sor közötti területet, a védők pedig már nem léptek ki agresszívan az ellenfélre. Ezzel szemben a Spurs magasabbra tolta a védekezését, a védők pedig rendszeresen kiléptek a támadó középpályásokra amint úgy tűnt eljuthat hozzájuk a labda.

Kulcszerep jutott még az Arsenal szárnyvédőinek is. Kolasinac és Bellerin végig nagyon magasan helyezkedtek, ezzel visszaszorítva az ellenfél azonos poszton szereplő játékosait, és biztosítva ezáltal a csapat szélességét, mivel az Ágyúsok két “tízese” Alexis és Özil a félterületben való helyezkedésükkel minél szűkebbre próbálták húzni a Tottenham védősorát.

Lacazette remek helyezkedéssel egyszerre két védő figyelmét is leköti ezzel kényszerhelyzetbe hozva a Tottenham szárnyvédőjét, akinek egyszerre Özilre és a beinduló Bellerinre is figyelnie kellene. Ezt követően Ramsey egy fantasztikus labdával játszotta meg beinduló Bellerint, akinek a középre tett labdájáról Lacazette éppen csak lemaradt.

Említettem, hogy a Tottenham középhátvédei rendszeresen kiléptek az Arsenal támadó középpályásaira, és a második gólnál részben ez is okozta a vesztüket.

Alexandre Lacazette ismét két védő között helyezkedve kiugrásra készen várja a labdát, miközben Vertonghen egy pillanatra megpróbál kilépni Özilre. Ezt használja ki Bellerin, aki könnyedén ugratja ki az Arsenal kilencesét, akinek a középre tett labdájából Sanchez megszerezi a második, és mindent eldöntő gólt. 

Bár Özil és Sanchez is fantasztikusan játszott, muszáj kiemelni, hogy Lacazette milyen remekül alkalmazkodott a körülményekhez. Korábban rengeteget lépett vissza labdáért segítve az összjátékot, és ugyan akkor is rendszeresek voltak a beindulásai, most szinte végig a leshatáron helyezkedett, lekötötte a védők figyelmét, és kiváló ütemben indult be. Csak egy gól hiányzott ahhoz, hogy feltegye a koronát a teljesítményére.

A második félidőben a biztos előny tudatában az Arsenal sokkal konzervatívabban játszott, és mély 5-4-1-es védekezés mellett leginkább a kontrákra hagyatkoztak, amikből akár a harmadik-negyedik gólt is megszerezhették volna. Wenger később Coquelint is a pályára küldte, hogy ezzel is megerősítse a középpályás védekezést. A Tottenhamnek ugyan voltak veszélyes pillanatai, de Pochettino nem tudott érdemben belenyúlni a meccsbe, és az Arsenal mintaszerű játékkal hozta le a maradék játékidőt.

Wenger csapata tehát magabiztos győzelmet aratott egy rangadón a legerősebb kezdőcsapatát felvonultatva. A legnagyobb kérdés a következő hetekben az Arsenalra vonatkozóan, hogy ez a 11 játékos mennyi ideig tud tartósan együtt játszani, mielőtt be nem üt egy újabb sérülés. Másfél hét múlva a Manchester United lép pályára az Emiratesben (ha Mourinho okos, akkor a Chelsea és Tottenham elleni meccsekkel ellentétben négy védővel fog kezdeni), de azon kívül karácsonyig nyerhető meccsek jönnek a bajnokságban, ráadásul a United elleni meccset követő rangadókat is egyaránt hazai pályán fogja lejátszani a csapat. Ez pedig egy remek alkalom arra, hogy a Manchester City után kullogó mezőnyben tartósítsák a helyüket a TOP4-ben.

Bocsánat, De Úgy Fossá Vertük A Hatalomátvevőket, Hogy Még Az Oldal Is Meghalt Tőle

De helyreállt már a világ rendje, nyugalom.

A Wengert istenítő kommenteket ide lehet írni, főként… Áh, el sem kezdem sorolni, milyen sokaknak.

Köszönjük!

KNOWS

Eldöntetlen maradt a londoni állóháború (Chelsea-Arsenal 0-0)

Arséne Wenger megígérte, és betartotta a szavát. Az Arsenal a 2017/18-as szezonnak abban a 3-4-2-1-es rendszerben vágott neki amellyel az előző idényt sikerrel és egy FA kupa győzelemmel tudta zárni, de az eddig lejátszott meccsek szinte mindegyike megmutatta, hogy bizony ennek is bőven megvannak a maga gyenge pontjai, és a megfelelő típusú játékosok nélkül -ahogy szinte minden Wenger által elképzelt rendszer – kártyavárként omlik össze. Ennek eredményeképp az idén eddig lejátszott hét tétmeccsből csupán kettő olyan akadt, amikor az összecsapása valamely szakaszában ne váltott volna 4-2-3-1-re vagy 4-2-4-re az Arsenal edzője. A két kivétel a Bournemouth ellen 3-0-ra megnyert bajnoki, illetve a Chelsea elleni 1-1-re végződő Community Shield meccs jelenti.

Antonio Conte tavaly az Arsenal elleni zakó után váltott szintén 3-4-2-1-re, amivel igába is hajtotta az egész ligát, de a azon a három meccsen amelyen Wenger hasonló szisztémában pályára lépő csapatával kellett szembenéznie ezidáig mindannyiszor győzelem nélkül maradt. Bár alapvetően Conténak jobban kéne ismernie a rendszer adta lehetőségeket, Wenger eddig mindannyiszor remekül alkalmazkodott az ellenfeléhez. Ez nem történt másképp a két csapat vasárnapi mérkőzésén sem, ahol London északi és déli fele nemes egyszerűséggel kioltotta egymást.

Ahogy várható volt, a Chelsea és az Arsenal is a megszokott 3-4-2-1-es formációban lépett pályára, de ami még fontosabb, a mérkőzéshez tervezett stratégiájuk is szinte hajszálpontosan azonos volt. Védekezésben mindkét csapat nagyon erősen ember orientált volt, és már az ellenkező térfélen próbálták nyomás alá helyezni a másik együttest. Ebből adódóan rengeteg párharc alakult ki a pályán az azonos poszton szereplő játékosok között.

A két csapat letámadási sémája teljesen megegyezik. A támadók vagy letámadják az ellenfél védőit, vagy a passzsávot zárják a középpályások elől, miközben a labdához közeli középpályás leköveti az ellenfél azonos poszton szereplő emberét. Ugyanez a szárnyvédők esetében is fennáll.

Védekezésben tehát hajszálpontosan ugyanazt játszotta a két csapat, a védelmek feltörésében viszont már más megoldásokat alkalmaztak. Conte valószínűleg jól felkészült az ellenfélből, és igyekezett kihasználni az Arsenal védelme és középpályás sora között rendszeresen megjelenő nagy területet, így középpályás elmozgásokkal próbált helyet nyitni a vonalak között mozgó Williannak és Pedrónak, illetve az esetenként visszalépő Moratának, akinek a lekészítései után lendületből vezethettek volna támadást a Kékek. Az Arsenal proaktív védői azonban szinte piócaként tapadtak az emberükre, és akár egészen mélyre is követték az ellenfelet, ezzel nagyon kicsi helyet és kevés időt hagyva a pontos építkezésre.

Az Arsenal ezzel szemben a pálya közepén igyekezett fölénybe kerülni, ami miatt az első félidő nagy részében irányítani is tudták a meccset. A kulcsszerepet itt Iwobi pozíciója jelentette, aki a támadásépítés során egészen mélyen helyezkedett, és harmadik középpályásként funkcionálva segített létszámfölényt kialakítani Kantéval és Fabregasszal szemben.

Iwobi a félpályánál helyezkedik, ezzel három fősre bővítve az Arsenal középpályás sorát, létszámfölényt kialakítva a Chelsea két belső emberével szemben. Bár a Chelsea védői is proaktívan léptek fel az Arsenal támadóival szemben, ilyen messzire a társainak jóval lassabb Cahill sem próbált merészkedni. 

Amikor az egymással szemben álló csapatok stratégiája ennyire hasonló, olyankor általában egy-egy hiba vagy egyéni megoldás mozdíthatja egyik vagy másik oldalra a mérleg nyelvét. Nézzünk meg tehát mindkét oldalnál ilyen helyzeteket.

Koscielny egészen a félpályáig előrehúzódott egy fejpárbaj során, amit ugyan megnyert, de a labda rossz helyre került. A képen látjuk, hogy Monreal és Mustafi is szorosan fogja az emberét, Koscielny viszont nem ér vissza időben a pozíciójába, így Fabregas indítani tudja az üres területbe beinduló Pedrót.

A Chelsea egészen a saját kapujáig kergeti vissza az Arsenalt, ahol viszont Petr Cech egy pimasz csellel átveri az őt megtámadó Moratát. Ezzel máris elcsúszott a hazai csapat védekezése, hiszen Mustafi így szabadon marad, és bőven van helye, és ideje is arra, hogy felnézzen és pontos labdával indítson támadást aminek a végén Welbeck fejel a kapu mellé.

A félidőben Conte jól reagált a helyzetre, és bár kényszerű okokból, de Pedro helyére Bakayoko érkezett, Fabregas pedig egy sorral feljebb húzódott. Így egy fizikálisan rendkívül erős, védekezésben jól használható játékos váltotta a labda nélkül sokkal passzívabb korábbi Arsenal kapitányt, aminek következtében már közel sem tudtak az Ágyúsok átmasírozni a pálya közepén, amit a második félidőben elért nulla kapura lövésük is megmutat.

Fontos még beszélni Wenger döntéseiről, már ami a csapat összeállítását illeti. Iwobi a legtermészetesebb helyettese a sérült Özilnek, így az ő csapatba kerülése teljesen egyértelmű volt, de Welbeck kezdőbe kerülése már egy érdekesebb döntés. Emögött nyilván ott van az is, hogy Sanchez még közel sincs 100%-os állapotban, ez a Köln elleni meccsen is nagyon szembetűnő volt a gólja ellenére is. Másrészt Welbeck taktikailag rendkívül fegyelmezett, sokoldalú játékos, akinek a védő munkája parádés volt egészen a lecseréléséig. Remélhetőleg nem kell majd túl sok időt kihagynia az újabb sérülése miatt, mert bár sokszor nem látványosak az erényei, de a fentebb említett erényei miatt egy rendkívül értékes tagja a keretnek. Nem véletlenül kelt ki korábban José Mourinho is amiatt, hogy még a Van Gaal érában megvált tőle a Manchester United. A portugál ugyanis imádja az ilyen játékosokat.

A meccs embere címet Aaron Ramsey kapta, méghozzá megérdemelten. Sokkal fegyelmezettebben játszott, mint a korábbi mérkőzéseken, Xhakával párban pedig remekül oldották meg a középpályás védekezést. Ezzel együtt pedig még mindig ő járt legközelebb a győztes gólt megszerzéséhez is.

Bár a Chelsea ebben a formában ismét kellemesebb ellenfél volt annak az Arsenalnak amely leginkább a nagy tempót diktáló, rendkívül agresszív letámadást alkalmazó csapatok ellen szokott szenvedni (khm Liverpool, khm Tottenham…), mégis muszáj őket megdicsérni, mert a gól nélküli döntetlen ellenére is a szezon eddigi legérettebb teljesítményét sikerült letenni az asztalra.

Egy kis nyugalom (Arsenal – Bournemouth 3-0)

Aligha akad olyan akinek nem volt tele a töke mindennel az utóbbi pár hétben mindennel ami csak egy kicsit is kapcsolódik az Arsenalhoz. A Stoke elleni vereség után a Liverpool elleni bekapott négyes mellett a közhangulatnak az átigazolási időszak utolsó napjait jellemző káosz sem tett éppen jót, ráadásul a válogatott szünet miatt jó két hétig ott lehetett mindenkiben a tehetetlenség és a csalódottság érzése, úgyhogy épp ideje volt már, hogy újra elkezdődjön az igazi futball, és valamelyest tovább tudjunk lépni. Na és láss csodát, mintha csak a házi orvos írta volna fel, úgy jött a kényelmes 3 gólos győzelem a Bournemouth ellen. 

A két hetes szünetben mindenkinek volt ideje agyalni, így sokan már azt pedzgetették, hogy Wenger felhagy az előző szezon végén nagy sikert arató három védős rendszerrel, és ezeknek a feltevéseknek bőven megvolt az alapja. Eddig még nem játszottunk olyan meccset a szezon során amikor a mérkőzésen egy bizonyos pontján Wenger ne döntött volna úgy, hogy átáll valamilyen 4 védős szisztémára. Ezzel szemben a Bournemouth ellen ismét 3 középhátvéddel álltunk ki, ráadásul Alexis Sanchez kivételével a papíron legerősebb tizenegyünk kezdte a mérkőzést, ráadásul mindenki a számára legmegfelelőbb poszton szerepelt. Nem is olyan nehéz ez, ugye?!

A Bournemouth szintén 3 belső védővel, de egy jóval defenzívebb 5-4-1-es hadrendben vágott neki a meccsnek, ráadásul értelmezhető támadást egészen addig nem tudtak vezetni, amíg az Arsenal már szinte teljesen le nem rendezte a meccset. Emellett a védekezésük sem állt épp biztos lábakon, az Arsenal főleg a széleken vezetett veszélyes támadásokat, ahova a Bournemouth részben tudatosan is próbálta terelni a hazai csapatot.

A Bournemouth középpályásai szűken helyezkednek, így Defoe-val együtt teljesen elzárják Granit Xhakát a csapattársaktól, az Arsenal pedig kénytelen a szabadon hagyott szélek irányában építkezni.

Köszönhetően a Bournemouth középpályás védekezésének, az Arsenal legerősebb passzkapcsolatai a középhátvédek, illetve a szélső középhátvédek és a szányvédők között alakultak ki. Granit Xhaka pedig látványosan kevés labdát kapott közvetlenül a védelemtől.

 

Az Arsenal azonban rendkívül jól használta ki a szélek adta a lehetőségeket, és a bal oldalon szinte mindig létszámfölényes helyzetet tudtak kialakítani a Bournemouth játékosaival szemben. Ebben Aaron Ramsey kulcsszereplő volt, hiszen az ő megfelelő helyezkedése kellett ahhoz, hogy a labda körül mindig előnybe kerüljenek az Ágyúsok.

Ramsey pozíciója egyrészt lehetőséget teremt a vonal melletti gyors labdajáratásra, aminek a végén Kolasinac gólt érő beadásig jut, másrészt lehetővé teszi, hogy Welbeck magasan helyekzedve lekösse a középhátvédet, és a beadás után Lacazette-el együtt megosszák a védelem figyelmét.

Az Arsenal általában jól teljesít azon csapatok ellen, amelyek a három védős játékrendszer valamely formáját alkalmazzák, mert ez remek lehetőséget kínál arra, hogy széleken bontsák meg az ellenfél védelmét. A Bournemouth ellen ráadásul az ellenfél letámadásainak semlegesítésére is a bal oldal túltöltését választotta Wenger csapata.

Az Arsenal többnyire a jobb oldalon adogatott a saját térfelén, a középpályáról hátra adott labda pedig elindítja a Bournemouth letámadását. Ezt pedig az Arsenal a másik oldal felszabadítására használta fel.

A labda egészen Cech kapusig kerül hátra, Arter és Defoe pedig zárja a passzsávokat a középhátvédek elől, de a labda már megy is a bal oldal irányába.

 

A hosszú labdával az Arsenal sikeresen átjátszotta a Bournemouth védelmi vonalát, ráadásul a labda körül 4 az 1 elleni helyzetet alakítanak ki, így drasztikusan növelve az esélyt arra, hogy a fejpárbaj után ők vezethessen támadást. Ez meg is történik, az akció végén pedig Kolasinac lövését kézzel blokkolja a Bournemouth védője.

Külön érdemes még kiemelni a két csatárt, Welbecket és a Lacazette-t is. Előbbit nyilván a két gólja is a gólpassza miatt, utóbbit pedig a remekbeszabott csavarása okán, ami a második találatot eredményezte. A két játékos ráadásul végig remekül kombinált a meccs folyamán, és egymás adottságait is jól egészítették ki. Lacazette egyébként sokkal jobban hasonlít Giroud-ra, mint azt várni lehetett. Honfitársához hasonlóan Lacazette is legtöbbször a labda irányába mozog keresve a kombinációs lehetőségeket, de természetesen sokkal lendületesebb játékos, aki képes kis területen is cselezni, ellenben Giroud fejjátéka nincs meg benne. Ennek is köszönhető, hogy Welbeck remek partner a számára, és érdekes lesz megnézni hogyan alakul majd a kapcsolata Alexis Sanchezzel.

Az Arsenal végül tehát kényelmes győzelmet aratott úgy is, hogy az utolsó 10 percet Coquelin sérülése miatt emberhátrányban kellett lejátszaniuk, és maga a játék is tartalmazott bíztató, sőt helyenként látványos elemeket. Ugyanakkor az eddig megszokott hibák továbbra is jelen voltak. Néha teljesen indokolatlanul sikerült kiüríteni a középpályát, és ezzel U alakú céltalan labdajáratást kialakítani, ami labdavesztés esetén is több veszélyt hordoz magában. A Bournemouth viszont ezúttal még csak nyomokban sem tartalmazott annyi minőséget, hogy ezt képesek lehettek volna kihasználni. A vasárnapi Chelsea elleni meccs ennél már jóval komolyabb kihívás lesz, és bár Wenger az utolsó két meccsen látványosan lenyomta Contét, nem lenne meglepő, ha az olasz mester pont emiatt elővenné a Tottenham ellen is látott 3-5-2-es szisztémát.

 

 

 

Naná, hogy Wenger a hibás! (Stoke City – Arsenal 1-0)

Szóval itt vagyunk újra. Pontosan a második meccsig kellett arra várni, hogy az eredmény kicsapja minden Arsenal szurkolónál a biztosítékot, pedig igazából nincs új a nap alatt. Ha belegondolunk az Arsenalnak szurkolni – na meg az Arsenal meccseiről írni – a világ egyik leghálásabb és leghálatlanabb feladata egyszerre. Unos untig ismertjük már az összes forgatókönyvet, a hibákat, igazából minket már nagyon nem lephet meg semmi. Őszintén, csodálkozott bárki azon, hogy nem pont a Stoke otthonából fogunk először csalódott távozni? És mégis ki a hibás ezért? Naná, hogy Wenger. Meg a bíró.

A probléma az Arsenallal már akkor látszódott, amikor hivatalosan is kihirdetésre kerültek a kezdőcsapatok. Wenger a védelemben ismét két olyan játékosra számított, akiknek eredendően nem ez az elsődleges posztja, ami még magyarázható lenne a kényszerűséggel, de ne feledjük, hogy miközben Monreal a háromfős védelem tengelyében szerepelt, addig Mertesacker a kispadon pislogott, míg Holding a keretbe sem került be. A probléma ezzel csak annyi, hogy amíg Monreal tökéletesen alkalmas arra, hogy a három középhátvéd közül a bal oldali játékos szerepkörét ellássa, a tengelyben teljesen más kvalitásokra van szükség. Itt jóval kevésbé kap szerepet az atlétikusság, de annál inkább fontos a helyezkedés és a játékszituációk olvasása. Ráadásul így, hogy Monreal középen szerepelt, a bal oldali védő posztját ismét az a Kolasinac látta el, akiről sokan azt feltételeztük, hogy tökéletes jelölt lesz a bal oldali szárnyvédő szerepkörére, Wengernek azonban érthetlen módon mintha teljesen más tervei lennének vele.

Amikor Wenger a mérkőzés után arról kérdezték, hogy miért Hector Bellerin játszott a bal szélen, a francia elárulta, hogy a meccsektől függően dönti el, hogy ő vagy Chamberlain játszik-e azon az oldalon. Ezek szerint Wengernél Kolasinac szinte számításba sem jön az eredeti posztján, és inkább játszat valakit, akinek ez a szerepkör egyáltalán nem áll jól. Oxlade-Chamberlain valóban sokkal hatékonyabb jobb oldali szárnyvédőként, mivel egy az egyben szinte bárkit bármikor képes megverni, utána pedig már csak kevés lehetőség közül kell választania, a másik oldalon viszont ha az erősebb lába felé próbál cselezni, akkor csak szűkíti a területet, és nem biztosítja a csapata számára a szélességet ami ezen a poszton kulcsfontosságú. Ez a szituációi Bellerin esetében is fenn áll, ráadásul a spanyol még csak nem is képes olyan szinten kis területen megtartani a labdát mint az angol párja. Ráadásul mivel rendre a gyengébbik lábára kapja a labdát, szinte mindig legalább egyel több érintésre van szüksége, amivel jócskán lelassul a támadások lendülete. Wenger valamiért úgy döntött, hogy inkább egy félmegoldást választ ahelyett, hogy a lehető legésszerűbb opció mellett tenné le a voksát.

Hiába állt tehát a teljes előszezon a rendelkezésére szinte a teljes kerettel, Arséne Wenger még most a bajnokság második fordulójában sem tudja pontosan, hogy milyen összeállításban tud a csapata a legjobban szerepelni, és egyes posztokra kik a legmegfelelőbb játékosok.

Az enyhén szólva érdekes összeállítás ellenére is sikerült azonban a mérkőzés elejétől nyomás alatt tartani a Stoke City-t, és a helyzetek alapján már akár az első félidőben is megnyerhette volna a meccset az Arsenal. Néhány gyors váltással nagyon könnyen zavarba lehetett hozni a Stoke védelmét, ami a bal oldalra különösen igaz. Bellerin többször is ígéretes pozícióba került, de nem egyszer érződött, hogy ha a helyén egy a poszton természetesebben mozgó játékos szerepelt volna, sokkal gyorsabban és pontosabban is be lehetett volna fejezni a támadásokat.

A Stoke látszólag végig az eredmény védésére volt berendezkedve. Az Arsenal térfelén labdás játékosra nyomást szinte soha nem helyeztek, többnyire csak az elülső három játékos próbálta lezárni a passzopciókat az Arsenal védői elől, de őket többnyire néhány kombinációival sikerült kijátszani. A legnagyobb gondot a kapu előtt felhúzott fal jelentette, különösen a mérkőzés záró szakaszában. Erről azonban egy kicsit később.

Előbb beszéljünk a Stoke kontralehetőségeiről, amiket megfelelő szervezettséggel könnyedén le lehetett volna védekezni, ezzel szemben a győztes gólt is egy labdavesztés utáni gyors megindulásból szerezte a hazai csapat.

Amit először érdemes a gólnál megfigyelni, az Ramsey pozíciója. Annak ellenére, hogy papíron a walesi a pálya közepén szerepel, az ideje nagy részét az ellenfél védelmi vonalának közelében tölti. Ez különösen fontos az Arsenal szempontjából, hiszen nagyon kevés olyan játékos szerepel a csapatban, aki megfelelő beindulásokkal tudja segíteni a támadásokat, amik kevésbé teszik kiszámíthatóvá a csapat játékát, és ezeket a beindulásokat a védelem is nehezebben tudja lekövetni. A probléma tehát elsősorban nem ez, hanem hogy ezt a szituációt mennyire képtelen kezelni az Arsenal.

Xhaka eladja a labdát a pálya közepén, de a legnagyobb hibát akkor véti, amikor megpróbálja azt azonnal visszaszerezni. Ramsey pozíciója miatt Xhaka letámadásával teljesen megnyílik a pálya közepe. A svájcinak az eladott labda után a pozícióját kellett volna tartania, mert így a pálya teljes középső része megnyílt a hazai csapat számára, hogy tisztán a védelemre vezethessék a labdát.

A baj azonban még így is elkerülhető lett volna, amennyiben a védelem tudja tartani a megfelelő távolságot a csapatrészek között. Ha Monrealék magasabban helyezkedtek volna, akkor már csírájában el lehetett volna folytani a kontrát, a középpályától távol meghúzott védelmi vonal miatt azonban a pálya hosszában szerkezetileg teljesen szétesett az Arsenal, ami biztosítja a megfelelő mennyiségű területet ahhoz, hogy lendületből érkezhessenek a Stoke játékosai, ezzel reaktív szerepre kényszerítve a vendég védőket. Ez egy megszokott hiba az Arsenal részéről: a letámadás nem kollektívan történik, míg egy játékos nyomás alá akarja helyezni az ellenfelet, addig a többiek teljesen máshogy reagálják le a szituációt. A játékosok ösztönösen cselekszenek, mert nincs konkretizálva a forgatókönyv ilyen esetekre.

Hátrányban menetrendszerint érkezett is a pályára Olivier Giroud, aki a falban egy-egy gyors pörgetéssel egyből veszélyt tudott teremteni, ebből született Lacazette gólja is, amit aztán jogosan les címén érvénytelenítettek. Tényleg hangyfasznyin múlott, hogy ne helyezkednej a leshatáron túl a francia, és általában ennél egyértelműbb helyzeteket is el szoktak engedni a partjelezők, de most jól tippelt a sporttárs. Tippelt, mert ezt a pár milliméteres lest szabadszemmel egyszerűen nem lehetett kiszúrni. Amit viszont ki kellett volna szúrni, az a három egyértelmű büntető, amiket végül nem kapott meg az Arsenal.

Amíg Wenger a Leicester ellen a cseréivel remekül tudott belenyúlni a mérkőzésbe, ezúttal a hajrában tökéletesen kivette a csapatát a meccsből Iwobi és Walcott beküldésével. A probléma nem is elsősorban az érkezőkkel volt, sokkal inkább azokkal akik elhagyták a pályát. Már Giroud beállításánál is elég komoly hiba volt, hogy nem Bellerin, hanem Kolasinac hagyta el a pályát, így továbbra is egy olyan játékos foglalta el a bal oldalt, akinek mindent második szándékból kellett megoldania. Később Lacazette és Xhaka lehozatala pedig gyakorlatilag a fehér törülköző bedobásával ért fel. A Stoke tömörülő védelme ellen Xhaka kreativitása nagy fegyvertény lehetett volna, Lacazatte személyében pedig a csapat egyik leggólveszélyesebb játékosa hagyta el a pályát.

Steven Gerrard a meccs után a BT Sports közvetítésében kiemelte, hogy az Arsenalnak túl sok technikás játékosa volt a pályán, akik nem voltak képesek elvégezni a piszkos munkát. Remélhetőleg a Liverpool legendája edzőként lelkiismeretesebb munkát végez, az Arsenal problémája a hajrában ugyanis pont az volt, hogy az újabb és újabb támadók felpakolosával egyre kevesebb kreatív játékos maradt ott a pályán. Épp emiatt Özilnek is egyre mélyebben kellett labdát kérnie, ezzel esélyt sem teremtve arra, hogy a tizenhatos közelében megtalálja a rést az ellenfél védelmén.

Apropó Özil: Gerrard szerint az Arsenal másik komoly gondja az volt, hogy Özil ismét nem hajtott eléggé. Ezzel csak az a probléma, hogy Özil talán az Arsenal legjobb játékosa volt a 90 perc alatt. Nem csak minden csele volt sikeres, és sok csapattársával ellentétben egyszer sem veszített labdát, a passzainak 93 százalékát sikeresen végrehajtotta négy helyzet kialakítása mellett. Az Arsenal toronymagas esélyese lenne a bajnokságnak, ha minden meccsen így teljesítene az éppen leggyengébben játszó embere.

A meccsen az Arsenal jóval több helyzetet alakított ki, sokkal többet birtokolta a labdát, folyamatosan nyomás alatt tartotta az ellenfelét, és összességében is jobban játszott, így viszont ismét csak maguknak és a játékvezetőnek köszönhetik, hogy nem húzták be a három pontot.

 

Ami a miénk, az a miénk (Arsenal – Chelsea 2-1)

Ha 9 évet kell várnod egy trófeára, akkor minden egyes alkalmat meg kell becsülnöd amikor sikerül egyet begyűjteni. Eszem ágában sincs rangsorolni az elmúlt 4 év 3 győztes kupadöntőjét, mert mindegyik másért különleges és fontos a szívemnek: a Hull City ellen végre megdőlt az átok és világszerte Ágyúsok sírtak egymás nyakában, egy évvel később az Aston Villa ellen pedig kényelmesen, nagyszerű játékkal sikerült megismételni a sikert. Az idei győzelem azért különleges, mert egy valóban fajsúlyos ellenfél ellen a szezon talán legjobb teljesítményét letéve az asztalra sikerült pozitívan lezárni egy hullámvölgyekkel, idegességgel és sokszor reményvesztett bizonytalansággal töltött szezont. Fogalmazzunk egyszerűen: tegnap este a Chelseat olyan szinten sikerült megsemmisíteni egy szinte már bohózatba illően felforgatott védelemmel, hogy az ember belekönnyezik a gyönyörbe. Na de mégis mi volt az oka annak, hogy a szeptember óta masszív gépezetként előretörő Kékek ennyire összeomlottak a döntőben?

Szegény ember vízzel főz, Wenger pedig nem tehetett mást, mint bepakolta a kezdőbe az összes bevethető védőjét, így a szezonban először vezethette ki a csapatot a pályára Per Mertesacker, Oxlade-Chamberlain pedig idén már kapus és középhátvéd poszton kívül mindenhol feltűnt, ezúttal a bal oldali szárnyvédő helyén. Ebből következik, hogy a felállás maradt az egyre szebben működő 3-4-2-1. A védelem összetételén túl a másik fontos kérdés az volt, hogy a többnyire felváltva játszó Giroud és Welbeck közül ki kezdhet csatárposzton. Wenger okosan az utóbbi mellett döntött: Welbeck jelenléte az egyik közvetlen katalizátora volt a Chelsea rendezetlen játékának. 

A másik oldalon Conte nem keverte meg a kártyákat, a bajnokságot magabiztosan behúzó gálatizenegy futott ki a pályára. A Chelsea bajnok edzője viszont semmiképp sem szerette volna hogy az Arsenal diktálja a meccs ritmusát, így többnyire Matic azt a feladatot kapta, hogy az 5-4-1-es rendet megbontva rendszeresen támadja le Xhaka személyében azt a játékost aki hátulról képes diktálni a tempót. Ezzel viszont pont ellentétes hatást sikerült kiváltani.

Azzal, hogy Matic egymaga próbálta letámadni az Arsenal svájci középpályását, rendre hatalmas üres terület nyílt meg mögötte, amit az Ágyúsok támadói okos helyezkedéssel rendre kihasználtak, miközben a védelemből senki sem lépett ki. Ennek eredményeképp Özilék rendre lendületből vezethették rá a labdát a Chelsea hátsó sorára.

A 3-4-2-1 korai meccsein szinte állandó probléma volt a játékosaink labda nélküli statikussága, és a pozícióváltások hiánya. Ennek a Chelsea ellen már nyoma sem volt: a középpályások és támadók szabadon mozogva találták meg a rendszeresen megnyíló réseket a Kékek védelmi vonalaiban.

A Chelsea játékosai szinte mindig legalább egy ütem késésben voltak: ezúttal Kanté véti el az ütemet, Özil pedig egyből bemozog a mögötte megnyíló üres területre.

Ahogy pár bekezdéssel fentebb is írtam, Welbeck szerepe kiemelten fontos volt a meccsen, hiszen egy kényszerű választás elé állította a Chelseat. Vagy megtartják a kompakt formációt és mélyebben a kapu előtt védekeznek, vagy a védelmet feljebb tolva kockáztatják az esetleges kiugratások lehetőségét. Végül azt a félmegoldást választották ami a legrosszabb döntésnek bizonyult. A középpályás sor fentebb helyezkedve próbálta akadályozni az Arsenal támadásait, a védelem pedig mélyen a tizenhatos közelében helyezkedett, ezzel szétszakítva a csapatrészeket.

Mivel Matic későn indul meg Xhaka irányába, így az Arsenal játékosának bőven van ideje megjátszani a labdát a Chelsea két védelmi sora közötti óriási üres területen helyezkedő Özil felé.

Az Arsenal védekezésben egy hibalehetőséget magában foglaló, de mégis sokkal célravezetőbb megoldást választott. A Chelsea-vel ellentétben már a támadásépítés első fázisában megindították a presszinget ember orientáltan a védők és a középpályások irányába. Ebben a kockázatot az jelenti, hogy ha elcsúszik a szerkezet, vagy az ellenfél egyik játékosa egy az egy ellen párharcot nyer, akkor szintén lendületből indítható létszámfölényes támadás, ám mégis tudatosabb koncepciót rejt magában mint a Chelsea által alkalmazott bizonytalan félmegoldás.

Az Arsenal 5-2-3-as hadrendben már a Chelsea védősorát is letámadja a támadásépítés során. Mindenkinek megvan a maga embere, miközben Welbeck a helyezkedésével blokkolja a passzsávot a középpálya irányába.

Az Ágyúsok a helyzeteik alapján már az első félidőben eldönthették volna a meccset: Özil pörgetését Cahill a gólvonalról vágta ki, Welbeck és Ramsey gyors egymásutánban jutott el kapufáig, de egy gyors kényszerítő után Welbeck akcióból is gólt szerezhetett volna. Mindeközben a Chelseanek másfél ígéretes lehetősége akadt Costa és Pedro révén.

A második félidőben kicsit fordultak a dolgok: az Arsenal már jóval hátrébb húzódott a kapu elé, és 5-4-1-es alapállásból gyors ellentámadásokkal továbbra is veszélyesek tudtak maradni. Mivel Sanchez, Welbeck és Özil is kiváló ezekben a helyzetekben, a Chelsea továbbra sem támadhatott ész nélkül, mert labdavesztés esetén az Arsenal játékosai azonnal megindultak a kapu felé.

A második félidőben az Arsenal már jóval mélyebben védekezett, minél kevesebb helyet hagyva a védelmi vonalak között. A legelöl játszó Welbeck is a piros-fehérek térfelének közepén helyezkedik.

Ha lehetőség nyílt az ellentámadásra, akkor rögtön nagy létszámban indultak meg az Arsenal játékosai a kapu felé. A képen Sanchez indítása után még 4 játékos kíséri Bellerint, akitől csak a pontos utolsó passz hiányzott a 2. gólhoz.

Moses kiállítása után továbbra is támadnia kellett a Chelseanek ami további ígéretes lehetőséget nyújtott az ellenakciók számára, de Costa mégis begyötörte valahogy az egyenlítő találatot. A sors fintora, hogy amíg Welbeck beindulásaitól úgy tartottak a Kékek védői mint a tűztől, közvetlenül a beállása után pont a nem éppen villámléptű Giroud léphetett meg egy indítás után, majd az ösztönből középre tett labdára mélységből rutinszerűen érkezett Aaron Ramsey, aki immár második alkalommal döntött el finálét.

Nehéz kiemelni bárkit is az Arsenalból hiszen, gyakorlatilag nem akadt gyenge teljesítmény a csapatban. A mesterien játszó Mertesackernek kifejezetten előnyére vált ez a három védős felállás, hiszen középen remekül tudta hasznosítani a játékintelligenciáját, és pusztán nagyszerű helyezkedéssel semlegesítette az oldalról érkező labdákat, és az indításokat is kiválóan kapcsolta le. Mellette Holding már szinte kihagyhatatlannak számít, és bár az eredeti terv az lett volna, hogy a következő szezont kölcsönben tölti, mostanra ez szinte okafogyottá vált.

Elől Alexis ismét fontos gólt szerzett a Wembley-ben, Özil pedig harmadjára is klasszis teljesítménnyel rukkolt elő kupadöntőben. Ha pedig a kapufáról még befelé is pattant volna a labda…

Aligha kell elmondanom mennyire rászolgáltunk az elmúlt hónapok szenvedése után, hogy pozitív érzésekkel búcsúzzunk a 2016/17-es szezontól. Ez még persze nem teszi semmissé azokat a problémákat amelyeket már unásig tárgyaltunk, de aki most sem képes örülni, annak a futballszurkolás helyett valami egyéb elfoglaltságot tudnék javasolni. Ez a kupa a miénk, és nem csak most. Ezt a számok is alátámasztják: 13 elsőség a világ legrégebbi kupasorozatában, a történelmének legeredményesebb edzőjével a kispadon.

Végül én is szeretnék köszönetet mondani az egész szezonon át tartó figyelemért, és remélem sokaknak segítettek, vagy legalább tudtak érdekességeket mutatni az idei meccselemzések. Én mindenesetre rengeteget tanultam az elmúlt 10 hónapban, és csak azt tudom mondani, hogy augusztusban folytatjuk ugyanitt, újratöltött lelkesedéssel.

Júniusban még jön egy taktikai összegző a szezon tanulságaival, addig is jó ünneplést kívánok minden magyar Ágyúsnak!

Hol vagytok paraStoke? (Stoke City – Arsenal 1-4)

Milyen jó, hogy a régi dolgokból nem maradt semmi! Legalábbis, ha onnan közelítjük meg a Stoke City identitásvesztését, hogy Arsenal szurkolóként már kevésbé kell rettegnünk, ha a Britannia – bocsánat, bet365 – stadionba látogat a csapatunk. Abban a stadionban, ahol minimum attól kellett tartani, hogy megölik legalább egy játékosunkat, aztán meggyalázzák a hulláját, szombaton olyan lagymatag teljesítményt nyújtott a hazai csapat, hogy kínos volt nézni. Ezeken a meccseken a legtöbb esetben két passzt nem lehetett úgy végrehajtani, hogy ne érkezett volna egy komolyabb belépő, most viszont olyan nyugodtan passzolgathattak a meccs nagy részében a játékosaink, mintha legalább hazai pályán játszanánk. Sokat elmond a Stoke City teljesítményéről, hogy Francis Coquelin az egyik legjobb meccsét játszotta a szezonban, és néha még mélységi irányítókat megszégyenítő módon volt is alkalma adogatni.

Persze mindez egy tudatos arculatváltás a Stoke háza táján. A Pulis-féle korszakot követően Mark Hughes az elmúlt években igyekezett sokkal európaibb stílusú csapatot faragni, az addig leginkább a keménységéről és a nagy bedobásokról elhíresült gárdából. Az olyan játékosok leigazolása, mint Arnautovic vagy Shaqiri mind ebbe az irányba mutattak, de ezzel pont a méregfogát vesztette el a klub. Az eredmények ugyan több mint kielégítőek, de amíg korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy a Stoke City élcsapatok ellen hazai pályán négy gólt nyeljen be, idén a Manchester City és a Tottenham után az Arsenal is ennyiszer szomorította a kulturált hazai közönséget. Arnautovic vagy épp Shaqiri nagyszerű dolgokra képesek a labdával, de komoly melót egyiküktől sem lehet várni, és az ilyen meccseken ennek a levét issza Hughes csapata.

Amíg egy héttel ezelőtt a Manchester Unitednél a két szélső rendszeresen visszazárt az Arsenal szárnyvédőivel, most a Stoke esetében erről egyáltalán nem beszélhettünk.

Folyamatosan visszatérő jelenet a meccsről: A Stoke védelme elcsúszik, így Glen Johnson beljebb lép, hogy ne nyíljon hatalmas lyuk a védelem közepén, Monreal be is indul a helyére, miközben Shaqiri ezt minden egyes alkalommal teljesen nyugodtan nézte végig.

Persze kár lenne csupán a Stoke szélsőire rákenni a 4 gólos blamát, a csapat teljes egésze a tőlük alapvetően elvárt agressziót nélkülözve ténfergett a pályán, így az Arsenal könnyedén dominálta a meccset. Emellett Wenger csapatát is megilleti a dicséret, hiszen jól láthatóan egyre jobban kezdenek hozzászokni az új játékrendszerhez. A játékosok a helyezkedése, valamint a posztok közötti rotáció már a Southampton ellen is elég hatékonyan működött, de ezúttal valóban impresszív volt az Arsenal pozíciós játéka.

Ennél szebben felrajzolni sem lehetne: Özil és Sanchez a félterületben helyezkedve várják a labdát, miközben a szélsőhátvédek biztosítják a csapat szélességét. Az Arsenal könnyedén járathatja a labdát, miközben ezáltal kontrapresszing esetén is a megfelelő pozícióban vannak a játékosok.

Ki kell még emelni a pozíciók megfelelő rotálását is: meglepő módon ebben Francis Coquelin jeleskedett leginkább. Tőle szokatlan módon, rendre jó pozíciót vett fel támadás esetén, és szépen betömte a csapatrészek közötti esetleges réseket.

Xhaka nagyszerű passzal hozza játékba Coquelint az első gól előtt, de nem lehet eléggé dicsérni a francia helyezkedését, aki kiváló pozíciót vett fel a Stoke két védelmi vonala között.

A Stoke City igazából csak két gólos hátrányban, Crouch beállása után kezdett el régi önmagára hasonlítani: egyre többször vállalták fel a párharcokat, és a kemény belépőket, a nyakigláb angol csatár személyében pedig már célja is volt a középre tett labdáknak, és hamar nyomást is helyeztek az Arsenalra, akik az egy szabálytalan gólt leszámítva remekül állták a sarat. Rob Holding meccsről meccsre érettebbnek tűnik, ráadásul ebben az összetételben a hátsó hármas minden tagja képes a támadások megfelelő szintű támogatására is.

Alexis Sanchez gólja végül mindent eldöntött, de mégsem ez ,hanem az Özilnek adott gólpassza maradhat meg leginkább az emlékezetünkben. A két klasszis játékos összjátéka mindig kulcsfontosságú, és ezúttal kiválóan kombináltak. Az Arsenalnak továbbra is csak aprócska esélye van a BL indulásra, de ha az nem is jön össze akkor legalább az ilyen győzelmekkel lehet alapozni a következő szezonra. Bárki is ül majd a kispadon.

Utolsó szalmaszál (Arsenal – Manchester United 2-0)

Egy dolog biztos volt az Arsenal – Manchester United rangadó előtt. Mindkét csapatnak győznie kellett ha az utolsó meccseknek még TOP4-es reményeknek akartak nekivágni. Mivel a Manchester Unitednek az Európa Liga révén még más úton is van esélye a Bajnokok Ligája indulásra, így egyértelműen az Arsenal számára volt fontosabb a találkozó ami a két kezdőcsapaton is érzékelhető volt. Arséne Wenger az elérhető legerősebb tizenegyét küldte a pályára, míg Mourinho Pogbát, Rashfordot és Baillyt is pihentette a kulcsjátékosai közül, a jobbhátvéd posztra pedig a fiatal Tuanzebét jelölte. 

Jose Mourinho egyébként is szeret megúszásra játszani az Emiratesben, ahol eddig minden meccsen döntetlent ért el aktuális csapatával, de erre most ürügye is bőven volt. Így nem meglepő, hogy a rangadókon egyébként is rendkívül defenzív Manchester United rendkívül óvatos taktikával állt ki a mérkőzésre. A csapatuk két szélén ugyan két elsősorban támadó kvalitásairól ismert játékos kezdett Mkhitaryan és Mata személyében, de az ő feladatuk is elsősorban a szélek levédekezése volt az Arsenal szárnyvédőivel szemben. Eközben a pálya közepén Rooney, Carrick és Herrera egymáshoz közel helyezkedve a lehető legkisebb szabad területet igyekeztek hagyni a pálya közepén, ami miatt Özil és Sanchez is rendkívül mélyre kényszerült.

Mivel a Manchester United nem is próbálta letámadni az Arsenal hátsó sorát, így a két oldalsó bekk Monreal és főleg Holding is könnyedén tudta felhozni a labdát akár az ellenfél térfelének a közepéig is, ott viszont elkezdődtek a gondok.

A négy védő egymáshoz közel helyezkedett, miközben a két szélső visszazár a szárnyvédőkkel egy 6-3-1-es felállást kialakítva ezzel. A United három középpályása szintén egymáshoz közel helyezkedik, miközben egy Arsenal játékos sem helyezkedik a védelmi vonalak között.

Nézzünk erre egy szituációt a mérkőzésről:

Emellett az Arsenal labdajáratásai is kifejezetten lassúak voltak a rossz pozíciós elosztás miatt: a félterületben – főleg a bal oldalon csak nagyon ritkán akadt összekötő ember a pálya két része között, így Manchester United játékosainak bőven volt idejük a megfelelő irányba tolódni.

Épp a fentieknek köszönhetően ezen a meccsen sem záporoztak az Arsenal helyzetek. Legtöbbször akkor alakult ki veszélyes lehetőség, amikor Aaron Ramsey a középpályáról beindult az ellenfél védelme mögé. Az ilyen harmadik emberes elmozgásokat kifejezetten nehéz lekövetni, így ebből ziccerig is eljutott az Arsenal. A walesi középpályás egyébként is a legjobb meccsét játszotta az idei szezonban. A jó ütemű beindulások mellett kialakított egy helyzetet, és 3 szerelést valamint egy labdaszerzést is bemutatott. A statikusan játszó Arsenalban kulcsfontosságú volt a jelenléte.

A gól mégsem egy Ramsey beindulás után, hanem Granit Xhaka szerencsés távoli lövése után született meg. Rá pár percre Oxlade-Chamberlain tankönyvi beadása és Welbeck fejese pedig le is zárta a meccset. Mourinho hiába küldte be Lingardot és Rashfordot, a Manchester United nem tudott üzemi hőfokra felpörögni, a Holding és Koscielny által vezetett védelem pedig minden akadállyal megbirkózott. A két gólos előny tudatában már az Arsenal sem erőltette túlságosan a támadásokat, tudván, hogy a 3 pont most mindennél fontosabb.

Ezzel a győzelemmel még mindig pislákol egy halvány kis reménysugár a BL hely megszerzésére, de tudván, hogy a következő két meccsünket a Southampton és a Stoke City ellen játsszuk idegenben, túl sok dologban nem bízhatunk. Az Arsenal az utolsó 10 idegenbeli bajnokiján mindössze 7 pontot szerzett, a Soton és a Stoke pedig általában nem bizonyulnak szívélyes vendéglátónak, ha az Arsenalról van szó.

Ezt már láttuk jönni (Tottenham – Arsenal 2-0)

Tudtuk, hogy nem tart majd örökké. Tudtuk, hogy egyszer meg kell történnie. Pedig tavaly már-már szinte elhittük, hogy a Spurs balfaszságának nincsenek határai. Öt gólt nyelni a már kiesett Newcastle ellen az utolsó fordulóban? Igen, képesek voltak rá. Idén viszont már tényleg annyira rosszak vagyunk, hogy nem tudtak a segítségünkre sietni. A Tottenham idén hivatalosan is az Arsenal előtt végez a tabellán. Pont.

Az, hogy a Tottenham jelenleg sokkal jobb csapat, mint az Arsenal, nem is lehet kérdéses. Éhes fiatal játékosok, egy remekül összerakott rendszerben, egy motivált és friss ötletekkel rendelkező edzővel, míg mi szép lassan elmerültünk az agónia mocsarában. A vasárnapi két gólos különbség egyáltalán nem reális a két csapat között. Ha Petr Cech nem védett volna ihletett formában, már aznap este lángolt volna az Emirates. Sebességben, erőben és fejben is le lettünk nullázva. Hiába nyertünk hihetetlennek tűnő módon 3 meccset is zsinórban, a Tottenham lecsapott minden egyes gyengeségünkre. Az eddig sikeres, bár minden alkalommal sebezhetőnek tűnő három védős rendszer pedig újból bizonyította a tételt, mely szerint egy formáció semmit sem ér, ha nem megfelelő módon, illetve a megfelelő játékosokkal alkalmazzuk.

Mielőtt rátérnék konkrétan a Tottenham elleni vereségre, beszélnünk kell egy kicsit a 3-4-2-1-es játékrendszerről. Arséne Wenger világosan fogalmazott azzal kapcsolatban, hogy vészmegoldásról van szó, melynek célja leginkább az, hogy a játékosok fókuszát rendbe tegye, illetve a mostanában különösen sebezhetőnek tűnő védelmet megerősítse. Hogy mennyire nem számol Wenger komolyabban ezzel a formációval, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Leicester majd a Tottenham ellen is, amint mindenképp gólra-gólokra volt szükség, egyből visszatért a jó öreg 4-2-3-1.

Az Arsenal támadójátéka a régi játékrendszerben sem szállította éppen ipari mennyiségben az ajtó-ablak ziccereket, de a váltás óta meccsenként hihetetlenül kevés érdemi helyzetet sikerült kialakítani. Az xG eredmények Middlesbrough meccs óta: 1.1 , 1.7 , 0.4 (!!!) és a Tottenham ellen 0.7. Főleg az utóbbi két meccsen volt igazán aggasztó helyzet, ahol gyakorlatilag valódi ziccert egyszer sem sikerült kidolgozni, de a Manchester City ellen is leginkább kontrák után jöttek a lehetőségeink, ami miatt ott azért elég szépen sikerült ilyen szempontból is helytállni. De mégis mi miatt ennyire gyatra a támadójáték? Egyrészt azért, mert ebben a rendszerben a játékosaink eleve kevesebb szabadságot kapnak, és bár a védelemben ott van plusz egy ember, de megfelelő szervezettség nélkül ezt támadásban eléggé nehéz kamatoztatni.

A másik ok a nem megfelelő elemek használata. A két játékos, aki nagyon sokat profitált a váltásból, Oxlade-Chamberlain és Gabriel. A Tottenham ellen mindketten pocsék teljesítményt nyújtottak, de az azt megelőző meccseken kivétel nélkül a csapat legjobbjai voltak. Rajtuk kívül azonban mintha senki sem érezné otthon magát igazán ebben a felállásban a védelemtől felfelé. A támadásaink túlságosan kiszámíthatóak, miközben a középpályán ugyanúgy hátrányba kerülünk, mint a 4-2-3-1 esetében. Mindemellett Wenger egyetlen kivételtől eltekintve Olivier Giroud-t nevezte a középcsatár helyén a kezdőbe, így pedig még statikusabbá vált a játékunk. Ráadásul a francia pont azon a találkozón, a Leicester ellen maradt ki a kezdőből, ahol a mélyen védekező ellenfél ellen kevésbé lett volna probléma a mertesackeri lassúsága, de legalább valaki érkezett volna az oldalról érkező magas labdákra.

Az egyedüli pozitívum, amit viszont ki lehet emelni az Arsenal játékából, az a letámadás és a kontrapresszing. Ez már a Leicester City ellen is remekül működött, a Tottenham ellen pedig szinte csak ebből sikerült kialakítani némi veszélyt az ellenfél kapuja előtt. Gibbs apróbb helyzete, valamint Ramsey távoli lövése is egy ellenfél térfelén kikényszerített hiba után érkezett.

Hiába az Arsenal jó letámadása, egy ügyes trükkel a Tottenhamnek sokszor mégis sikerült ezt kijátszania, és veszélyes támadásokat tudtak vezetni a jobb oldalon. Mivel Dier otthonosan mozog a középpályán és a védelemben is, így egy sorral hátrébb lépve a csapata a bal oldal felé tolódva tudott létszámfölényes szituációt kialakítani Oxlade-Chamberlainnel szemben.

Dier visszalépéseink és a védelem tolódásának köszönhetően Davies és Son ketten vezethettek támadást az egy szem védő ellen a pálya szélén, nem egy veszélyes helyzetet elősegítve ezzel. 

A Tottenham a teljes 90 perc alatt könnyedén zilálta szét az Arsenal védekezését, és már az első félidőben eldönthették volna a mérkőzés sorsát. Hiába volt sokszor hatékony az Arsenal letámadása, ezekből a helyzetekből egyet sem tudott gólra váltani Wenger csapata. Mikor égett a ház, Wenger a Leicester elleni meccshez hasonlóan visszaváltott a 4 védős rendszerre, de az Ágyúsok alapvető betegségeire a gyógyír nem elsősorban a formációban keresendőek. A csapatrészek között gyakran túl nagy volt a távolság, továbbá hiányoztak azok a támogató mozgások, amelyek képesek lehetőséget teremteni a labdás játékos számára. Mindezt megspékelve akadt néhány egészen gyenge teljesítmény is az Arsenalban, a rendszeridegen, és a kontrajátékban használhatatlan Giroud mellett Gabriel és Ramsey is jóval gyengébben játszottak, mint bármelyik utóbbi hetekben látott meccsen, de Petr Cech kivételével nem is igazán akadt valóban jó teljesítmény az Arsenalban.

A Tottenham most minden tekintetben jobb csapat, mint az Arsenal, amely számára egy vasárnapi vereséggel a Manchester United ellen az utolsó reménysugár is eltűnhet a negyedik hellyel kapcsolatban. De érdekel ez még egyáltalán valakit?