Ami a miénk, az a miénk (Arsenal – Chelsea 2-1)

Ha 9 évet kell várnod egy trófeára, akkor minden egyes alkalmat meg kell becsülnöd amikor sikerül egyet begyűjteni. Eszem ágában sincs rangsorolni az elmúlt 4 év 3 győztes kupadöntőjét, mert mindegyik másért különleges és fontos a szívemnek: a Hull City ellen végre megdőlt az átok és világszerte Ágyúsok sírtak egymás nyakában, egy évvel később az Aston Villa ellen pedig kényelmesen, nagyszerű játékkal sikerült megismételni a sikert. Az idei győzelem azért különleges, mert egy valóban fajsúlyos ellenfél ellen a szezon talán legjobb teljesítményét letéve az asztalra sikerült pozitívan lezárni egy hullámvölgyekkel, idegességgel és sokszor reményvesztett bizonytalansággal töltött szezont. Fogalmazzunk egyszerűen: tegnap este a Chelseat olyan szinten sikerült megsemmisíteni egy szinte már bohózatba illően felforgatott védelemmel, hogy az ember belekönnyezik a gyönyörbe. Na de mégis mi volt az oka annak, hogy a szeptember óta masszív gépezetként előretörő Kékek ennyire összeomlottak a döntőben?

Szegény ember vízzel főz, Wenger pedig nem tehetett mást, mint bepakolta a kezdőbe az összes bevethető védőjét, így a szezonban először vezethette ki a csapatot a pályára Per Mertesacker, Oxlade-Chamberlain pedig idén már kapus és középhátvéd poszton kívül mindenhol feltűnt, ezúttal a bal oldali szárnyvédő helyén. Ebből következik, hogy a felállás maradt az egyre szebben működő 3-4-2-1. A védelem összetételén túl a másik fontos kérdés az volt, hogy a többnyire felváltva játszó Giroud és Welbeck közül ki kezdhet csatárposzton. Wenger okosan az utóbbi mellett döntött: Welbeck jelenléte az egyik közvetlen katalizátora volt a Chelsea rendezetlen játékának. 

A másik oldalon Conte nem keverte meg a kártyákat, a bajnokságot magabiztosan behúzó gálatizenegy futott ki a pályára. A Chelsea bajnok edzője viszont semmiképp sem szerette volna hogy az Arsenal diktálja a meccs ritmusát, így többnyire Matic azt a feladatot kapta, hogy az 5-4-1-es rendet megbontva rendszeresen támadja le Xhaka személyében azt a játékost aki hátulról képes diktálni a tempót. Ezzel viszont pont ellentétes hatást sikerült kiváltani.

Azzal, hogy Matic egymaga próbálta letámadni az Arsenal svájci középpályását, rendre hatalmas üres terület nyílt meg mögötte, amit az Ágyúsok támadói okos helyezkedéssel rendre kihasználtak, miközben a védelemből senki sem lépett ki. Ennek eredményeképp Özilék rendre lendületből vezethették rá a labdát a Chelsea hátsó sorára.

A 3-4-2-1 korai meccsein szinte állandó probléma volt a játékosaink labda nélküli statikussága, és a pozícióváltások hiánya. Ennek a Chelsea ellen már nyoma sem volt: a középpályások és támadók szabadon mozogva találták meg a rendszeresen megnyíló réseket a Kékek védelmi vonalaiban.

A Chelsea játékosai szinte mindig legalább egy ütem késésben voltak: ezúttal Kanté véti el az ütemet, Özil pedig egyből bemozog a mögötte megnyíló üres területre.

Ahogy pár bekezdéssel fentebb is írtam, Welbeck szerepe kiemelten fontos volt a meccsen, hiszen egy kényszerű választás elé állította a Chelseat. Vagy megtartják a kompakt formációt és mélyebben a kapu előtt védekeznek, vagy a védelmet feljebb tolva kockáztatják az esetleges kiugratások lehetőségét. Végül azt a félmegoldást választották ami a legrosszabb döntésnek bizonyult. A középpályás sor fentebb helyezkedve próbálta akadályozni az Arsenal támadásait, a védelem pedig mélyen a tizenhatos közelében helyezkedett, ezzel szétszakítva a csapatrészeket.

Mivel Matic későn indul meg Xhaka irányába, így az Arsenal játékosának bőven van ideje megjátszani a labdát a Chelsea két védelmi sora közötti óriási üres területen helyezkedő Özil felé.

Az Arsenal védekezésben egy hibalehetőséget magában foglaló, de mégis sokkal célravezetőbb megoldást választott. A Chelsea-vel ellentétben már a támadásépítés első fázisában megindították a presszinget ember orientáltan a védők és a középpályások irányába. Ebben a kockázatot az jelenti, hogy ha elcsúszik a szerkezet, vagy az ellenfél egyik játékosa egy az egy ellen párharcot nyer, akkor szintén lendületből indítható létszámfölényes támadás, ám mégis tudatosabb koncepciót rejt magában mint a Chelsea által alkalmazott bizonytalan félmegoldás.

Az Arsenal 5-2-3-as hadrendben már a Chelsea védősorát is letámadja a támadásépítés során. Mindenkinek megvan a maga embere, miközben Welbeck a helyezkedésével blokkolja a passzsávot a középpálya irányába.

Az Ágyúsok a helyzeteik alapján már az első félidőben eldönthették volna a meccset: Özil pörgetését Cahill a gólvonalról vágta ki, Welbeck és Ramsey gyors egymásutánban jutott el kapufáig, de egy gyors kényszerítő után Welbeck akcióból is gólt szerezhetett volna. Mindeközben a Chelseanek másfél ígéretes lehetősége akadt Costa és Pedro révén.

A második félidőben kicsit fordultak a dolgok: az Arsenal már jóval hátrébb húzódott a kapu elé, és 5-4-1-es alapállásból gyors ellentámadásokkal továbbra is veszélyesek tudtak maradni. Mivel Sanchez, Welbeck és Özil is kiváló ezekben a helyzetekben, a Chelsea továbbra sem támadhatott ész nélkül, mert labdavesztés esetén az Arsenal játékosai azonnal megindultak a kapu felé.

A második félidőben az Arsenal már jóval mélyebben védekezett, minél kevesebb helyet hagyva a védelmi vonalak között. A legelöl játszó Welbeck is a piros-fehérek térfelének közepén helyezkedik.

Ha lehetőség nyílt az ellentámadásra, akkor rögtön nagy létszámban indultak meg az Arsenal játékosai a kapu felé. A képen Sanchez indítása után még 4 játékos kíséri Bellerint, akitől csak a pontos utolsó passz hiányzott a 2. gólhoz.

Moses kiállítása után továbbra is támadnia kellett a Chelseanek ami további ígéretes lehetőséget nyújtott az ellenakciók számára, de Costa mégis begyötörte valahogy az egyenlítő találatot. A sors fintora, hogy amíg Welbeck beindulásaitól úgy tartottak a Kékek védői mint a tűztől, közvetlenül a beállása után pont a nem éppen villámléptű Giroud léphetett meg egy indítás után, majd az ösztönből középre tett labdára mélységből rutinszerűen érkezett Aaron Ramsey, aki immár második alkalommal döntött el finálét.

Nehéz kiemelni bárkit is az Arsenalból hiszen, gyakorlatilag nem akadt gyenge teljesítmény a csapatban. A mesterien játszó Mertesackernek kifejezetten előnyére vált ez a három védős felállás, hiszen középen remekül tudta hasznosítani a játékintelligenciáját, és pusztán nagyszerű helyezkedéssel semlegesítette az oldalról érkező labdákat, és az indításokat is kiválóan kapcsolta le. Mellette Holding már szinte kihagyhatatlannak számít, és bár az eredeti terv az lett volna, hogy a következő szezont kölcsönben tölti, mostanra ez szinte okafogyottá vált.

Elől Alexis ismét fontos gólt szerzett a Wembley-ben, Özil pedig harmadjára is klasszis teljesítménnyel rukkolt elő kupadöntőben. Ha pedig a kapufáról még befelé is pattant volna a labda…

Aligha kell elmondanom mennyire rászolgáltunk az elmúlt hónapok szenvedése után, hogy pozitív érzésekkel búcsúzzunk a 2016/17-es szezontól. Ez még persze nem teszi semmissé azokat a problémákat amelyeket már unásig tárgyaltunk, de aki most sem képes örülni, annak a futballszurkolás helyett valami egyéb elfoglaltságot tudnék javasolni. Ez a kupa a miénk, és nem csak most. Ezt a számok is alátámasztják: 13 elsőség a világ legrégebbi kupasorozatában, a történelmének legeredményesebb edzőjével a kispadon.

Végül én is szeretnék köszönetet mondani az egész szezonon át tartó figyelemért, és remélem sokaknak segítettek, vagy legalább tudtak érdekességeket mutatni az idei meccselemzések. Én mindenesetre rengeteget tanultam az elmúlt 10 hónapban, és csak azt tudom mondani, hogy augusztusban folytatjuk ugyanitt, újratöltött lelkesedéssel.

Júniusban még jön egy taktikai összegző a szezon tanulságaival, addig is jó ünneplést kívánok minden magyar Ágyúsnak!