A vég kezdete? (Chelsea – Arsenal 3-1)

Már láttuk ezt a filmet. A taktikailag fegyelmezettebb és jobban felkészített ellenfél látszólag könnyedén veri meg az Arsenalt, miközben Wenger csapatának a meccs jelentős részében szinte esélye sincs a győzelemre. A Stamford Bridge még díszletként is visszatérő elem az ilyen alkotásokban. Antonio Conte alaposan törlesztett az őszi simázásért, amiből ő és a csapata végül csak profitált. Azt viszont nem hiszem, hogy Wenger bármilyen komoly tanulságot le fog vonni az egy héten belül elszenvedett második vereség után.

A Chelsea kezdőcsapata szeptember óta kőbe van vésve, úgyhogy Antonio Conte ezúttal sem húzott váratlant. A megszokott formációban a megszokott játékosok léptek pályára. Az egyedüli kérdés az volt, hogy Willian vagy Pedro kap szerepet a jobb oldali támadó posztján, de mivel a Liverpool elleni meccshez hasonlóan Conte az ellentámadásokra helyezte a hangsúlyt, a spanyol válogatott játékosa volt ott a pályán a kezdő sípszótól kezdve.

Wengernek látszólag nem sok választási lehetősége volt köszönhetően a középpályásai különböző okokból való hiányzásának, de mégis tudott váratlant húzni. Ismét elővette a Southampton kiütése alkalmával látott 4-3-3-at, ezúttal Özillel a bal oldalon, és Iwobival a pálya közepén. Mindezt megspékelte egy erősen ember orientált letámadással, ami az őszi meccsen rengeteg problémát okozott a Chelseanek, és most is sikerült egy az ellenfél tizenhatosánál megszerzett labdából helyzetet kialakítani.

Az Arsenal három támadója egy az egyben támadja le a Chelsea három védőjét, miközben középen Iwobi és Oxlade-Chamberlain ügyel a két belső középpályására. A jelenet végén Courtois rossz passzára Özil csap le, majd Iwobi megpattanó lövése nem sokkal kerüli el a kaput.

Az első tíz percben ugyan az Arsenal sem alakított ki nagyobbnál nagyobb helyzeteket, de látszólag uralták a játékot miközben a Chelsea fegyelmezetten védekezett. Aztán jött Alonso gólja, ami előtt kulcsszerepet kapott a szélső támadók mozgása, amivel az Arsenal az egész mérkőzés folyamán nem tudott mit kezdeni.

A képen látható pillanatot megelőzően Moses és Pedro kettő az egy ellen megverik Monrealt, miután sem Iwobi sem Özil nem váltott ki a szélre. Ezt követően Koscielnynek nincs más választása mint elhagyni a pozícióját, így viszont az Arsenal teljes védelme eltolódott. A beadás után Costa könnyedén megveri a levegőben Bellerint, a kipattanóra pedig Alonso érkezik üresen, mivel Walcott nem vált ki időben az érkező szárnyvédőre.

Azzal lehet vitatkozni, hogy Alonso gólja szabályos volt-e, mindenesetre ha valakit úgy lekönyökölnek a labda elérése előtt, hogy az illető agyrázkódást kap, talán megvan az esélye annak, hogy a megmozdulás súrolja a szabályosság határát. Így ráadásul nem csak gólhátrányba került az Arsenal, hanem egy olyan játékost is elveszítettek Bellerin révén, aki kulcsfontosságú a támadásépítések során.

Alonso ráadásul a továbbiakban is sok gondot okozott az Arsenalnak, de ez leginkább a -már fentebb említett – támadó játékosoknak volt köszönhető.

Az Arsenal a kapuhoz vezető legrövidebb utat jól zárja, de Hazard helyezkedése óriási folyosót nyit a pálya szélén Alonso számára, akinek Matic könnyedén teszi ki a labdát, miután bőven van ideje a labdával.

Az Arsenal számára a legnagyobb problémát mégis a Chelsea középpályás védekezésének áttörése jelentette. Labda nélkül a Chelsea szokás szerint 5-4-1-et védekezett, a középpálya kompaktságának köszönhetően pedig jócskán lecsökkentek a vertikális passzopciók. A széleken pedig rendszeresen 3v3 vagy 3v2-ben védekezhettek a Kékek. A szervezett középpályás védekezést pedig még esetenkénti letámadás is segítette, amivel sokszor egészen a kapusig terelték vissza a labdát.

Nem segítette az Ágyúsok helyzetét, hogy Xhaka eltiltása miatt nem volt olyan játékosuk a középpályán aki mélységből tudta volna irányítani a játékot, így legtöbbször a két középhátvédnek kellett megindítania a támadásokat. Főleg a második félidőben a hazai csapat zárt védekezése miatt ez rengeteg labdavesztéshez vezetett a pálya közepén, ami után a Chelsea gyors és jól cselező játékosai lendületből indulhattak. Épp emiatt az Arsenal védői nagyon sokszor adták el a labdát. Mustafi 17, míg Koscielny 10 alkalommal ajándékozta oda a játékszert az ellenfélnek. Ha pedig a labda mégis eljutott a védelmi vonalak között helyezkedő játékosokhoz, akkor a Chelsea egyik középső védője azonnal kilépett a helyéről és nyomást gyakorolt a piros mezes játékosra. Nyugodtan megtehette, hiszen a 4 védős felállással ellentétben még hiba esetén is megvoltak hátul létszámban.

Amit még mindenképp ki kell emelni, az Francis Coquelin játéka. Azt eddig is tudtuk, hogy támadásban jóformán használhatatlan, de most védekezésben is jócskán alulmúlta önmagát. A Chelsea első két góljánál is ő veszített labdát, ráadásul a másodiknál mindezt azzal tetézte, hogy egymaga próbált visszatámadni, így az üresen hagyott területen megindulhatott Hazard, akiről később nagyon látványosan pattant le. Kísértetiesen hasonlított a jelenet a Watford második góljához a hétközi fordulóból, ahol a francia már-már Denilsont idézve próbálta szemmel verni Capouet.

Ha esetleg akadt még olyan a meccs előtt, akinek volt reménye a bajnoki cím megszerzésében, akkor a számuk mára egészen biztosan megfogyatkozott. A Chelsea már-már beláthatatlan távolságra került, miközben a Bajnokok Ligája indulást is egyre nagyobb veszély fenyegeti. Különösen úgy, hogy a szezon hátralévő részében -immár a Chelsea kivételével – az összes riválisunk ellen játszanunk kell még, ami az ellenük eddig elért eredményeket ismerve nem kecsegtet sok jóval. Ráadásul a szezon eddigi meccseit elnézve nagyjából ezek az egymás elleni összecsapások fognak dönteni arról, hogy ki játszhat jövőre a legrangosabb európai kupaporondon. Miközben persze az alsó házi csapatok elleni győzelmeket sem vehetjük biztosra, hiszen már jövő héten az a Hull City látogat az Emiratesbe, amely Marco Silva irányítása alatt megtáltosodott és a Manchester United valamint a Liverpool orra alá is borsot tudtak törni.

Az viszont bizonyos, hogy a szezon hátralévő meccseinek és a végső helyezéstől függetlenül most kell a legkisebb kockázati tényezővel kalkulálnunk Arséne Wenger leváltását illetően. Most, hogy egyre több és több olyan edzőt találunk a ligában, akik rendszerszinten képesek megsemmisíteni az Arsenal játékát, be kell látnunk, hogy a Papa futballfilozófiája önmagában egyre kevesebbet ér. A játékosok egyéni képességei ugyan már nem egyszer kihúzták a pácból, de ez egyre kevésbé lesz elég. Amíg eddig csupán Európában jöttek a látványos pofonok, most már a Premier League-ben is egyre kompetensebb edzőkkel kell felvennie a versenyt, és itt nem csak a közvetlen riválisokra gondolok. A helyzetet csupán az nehezíti, hogy Özil és Sanchez jövője Wengerével együtt kérdéses. Ennek ellenére még soha nem volt ennél egyértelműbb; eljött a váltás ideje.