Történelem

Mennyiből tudsz elindítani egy forradalmat? Mondjuk félmillió fontból? 1997 nyarán az Arsenal 500 ezer angol fontért vásárolta meg a PSG tinédzser korú támadóját, Nicolas Anelkát. A csendes, introvertált franciáról szinte semmit nem tudtak a szigetországban. Hasonló cipőben járt, mint a klub menedzsere, Arsène Wenger, akit egy évvel korábban, többek között a kilencvenes évek angol fociedzőihez szokott szemeknek fura megjelenése miatt (szemüveg, öltöny), egyenesen körbe nevettek kinevezésekor. De hát a forradalmároknak általában ez a szerep jut, amikor a semmiből megpróbálják felforgatni a status quot. Wenger és Anelka pedig, ha utóbbi nem is annyira tudatosan, éppen azon voltak, hogy elindítsák az Arsenalt a forradalmi úton. Ugrunk két évet, lepörög a szemünk előtt megannyi gól, egy bajnoki cím és egy FA-kupa győzelem, majd hirtelen abban a helyzetben találja magát az Arsenal, hogy minden adott ahhoz, hogy egy újabb szintet lépjen az egyesület Wenger kezei alatt. Az 1998-1999-es szezon végeztével a Real Madrid megkezdte a tárgyalásokat az Anelka-klánnal, Wenger pedig kénytelen volt megválni az utóbbi évek talán legnagyobb tehetségétől. A spanyolok 23 millió fontot fizettek Anelka játékjogáért, amiből Wenger nagyjából 10-12 milliót azonnal visszaforgatott a klubba. Végre megtehette azt, amire kinevezése pillanatától várt: felépíttethetett egy XXI. századhoz és egy európai elitbe vágyó Arsenalhoz méltó edzőkomplexumot. A „visszajáróból” pedig a revolúció egy legalább olyan fontos pillére is a csapathoz került, a Juventus világbajnok szélsője: Thierry Henry. Beléptünk egy új évezredbe, Wenger küldetése pedig minden volt, csak befejezett nem. Bő három esztendővel később, egy kedd este, nagyjából fél tizenegykor, az esőtől áztatott Giuseppe Meazza stadion gyepén álló Arsenal játékosok arcára pillantva pedig továbbra is állt: ez egy folyamatos forradalom.

BEMELEGÍTÉS

„Ahhoz, hogy ki tudjunk fizetni egy 265 milliós kölcsönt, csak egyetlen út vezet, ha minél tovább jutsz a Bajnokok Ligájában.”

– jelentette ki Arsène Wenger, miközben arról kérdezték, hogy csapata mennyire lesz versenyképes az elkövetkező években, tekintve, hogy a klubnak szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat. Az „Ashburton Grove Project” volt aWenger-forradalom legújabb „edzőkomplexuma”, azzal a különbséggel, hogy ennek a költségeit már nehezen tudta volna fedezni egy tehetséges játékosának eladásával. Hiába varázsolta el a franciát is a Highbury-t belengő emelkedettség, a tradíció mindent átható bódító illata, egy pillanatig sem volt számára kétséges, hogy a modern edzőkomplexum után a következő lépés egy új stadion építése kell, hogy legyen. 2002-ben a projekt zöld lámpát kapott, a szurkolók pedig úgy érezhették, a klub a saját kezébe harap a közel fél milliárd fontos beruházással. A következő szezon kezdetén úgy tűnt az Arsenalnak emberfeletti erőfeszítés kell, hogy hazai riválisaikkal, elsősorban a Manchester Uniteddel és az Abramovics pénzén feltörekvő Chelsea-vel tartani tudják a lépést, és akkor még ott volt a hosszú évek óta üldözött Bajnokok Ligája siker is, ami a klub jelenlegi helyzetében talán most tűnt a legtávolabbinak.

Mindennek ellenére a forradalom működni látszott. Az edzőkomplexummal a klub infrastruktúrája szinteket lépett előre, a pályán pedig legalább olyan jó befektetésnek tűnt az Anelka-pénzből vásárolt Thierry Henry is. Wenger a középcsatár posztján találta meg Henry helyét, aki az ínséges torinói hónapok után elképesztő szárnyalásba kezdett és a 2003/2004-es szezonkezdetig már bőven 100 gól felett járt az Arsenal góllövőinek örökranglistáján. Viszont hiába volt Wenger tarsolyában a világ egyik legjobb befejezője és a klasszisokkal felálló középpálya, a Bajnokok Ligája trófea, a francia menedzser hőn dédelgetett álma folyamatosan kicsúszott az Arsenal kezei közül. Sőt, az utóbbi években, amióta beléptünk a második évezredbe, az Arsenal még csak az ujjbegyével sem érinthette az ezüstösen csillogó kupát. 2001-ben a Valencia ejtette ki a negyeddöntőben a londoniakat, ezzel jártak a legközelebb a végső célhoz, miután a rákövetkező két esztendőben egyaránt a második csoportkör jelentette a végállomást a csapatnak. Így, amikor a 2003-2004-es Bajnokok Ligája szezon csoportkörének első felét lejátszották a csapatok, és az Arsenal mindössze egyetlen pontot szerzett, amivel a kvartett utolsó helyén szerénykedett, a szigetországban egyszerre kezdték megkongatni a vészharangokat.

„Fontos, hogy amikor kétségeid támadnak, összefogj és megmutasd, hogy milyen fából faragtak. Ha minden pillanatban csak jó dolgok történnének, akkor nem ismernéd fel az igazi csapattársaidat.”

– mondta Freddie Ljungberg a csapat „fekete szeptemberére” reflektálva. Az Arsenal fittyet hányva a baljós előjelekre, négy győzelemmel kezdte a bajnokságot, a következő öt tétmeccséből azonban csak egyet nyert meg. A Portsmouth elleni idegenbeli 1-1 után a Bajnokok Ligája nyitányon a csapat egy kijózanító pofonba szaladt bele. Az Inter elleni 3-0 egyúttal alkalmat adott az „én megmondtam” embereknek is arra, hogy ismét kritikával illessék az Arsenal gyenge európai szereplését. Az olaszok egy félidő alatt lemosták a pályáról a Wenger-legénységet, akiknek négy nappal később a legnagyobb rivális, a Manchester United otthonában volt jelenésük. Alig pár hete zajlott az idény, de máris úgy tűnt, hogy a szezon forog kockán ez alatt az egy hét alatt. Az angol sportsajtóban ekkor járatták csúcsra a Manchester United-Arsenal ellentétet, a végsőkig kiélezve a Ferguson-Wenger és Vieira-Keane szembenállást. A Premier League végre megkapta, amire a kezdetektől vágyott: egy kommerciálisan világméretű rivalizálást. A két csapat mérkőzése 2003. szeptember végén pedig az utolsó cseppig kielégítette ezeket a vágyakat. Az epikus csatában a Manchester Unitedet a felső léc választotta el attól, hogy megszerezze a három pontot. A képek valószínűleg minden angol futball-, vagy akár csak futballrajongó szeme előtt tűpontosan elevenednek fel. Az Arsenal megúszta, hogy négy napon belül másodszor is rászámoljanak, amit egy Newcastle elleni sikerrel ráztak le magukról, hogy utána ismét szembenézzenek a keserű valósággal Moszkvában, ahol gólnélküli döntetlent játszottak a Bajnokok Ligája második fordulójában.

A kisebbfajta krízist sikerült fél lábon kihordania az Arsenalnak, köszönhetően a Premier League-ben mutatott formájának, azzal azonban, hogy Kijevben 2-1-es vereséget szenvedtek október végén, a Bajnokok Ligája menetelés a reménytelenség mocsarába látszott fulladni. 11 legutóbbi BL meccséből mindössze egyetlen egyet nyert meg az Arsenal, az elmúlt hét meccsen pedig csupán 3 gólt szereztek. Arsène Wenger úgy számolt, hogy az első három kör után már csak a második hely elérhető a csoportban, ahol az Inter kisajátította magának az első helyet. A Dinamo Kijev elleni londoni mérkőzés előtt ráadásul úgy számolt, a javukra válhat, hogy az Inter nagyjából két és fél órával korábban játszik a moszkvai időeltolódás miatt, így az olaszok sikere esetén, egy Kijev elleni győzelemmel kvázi pole-pozícióból várhatnák az utolsó két meccset. A milánóiak váratlan veresége ugyan nem változtatott a helyzeten, vagyis továbbra is létfontosságú volt a három pont megszerzése, mégis úgy tűnt, hogy a 2003-2004-es európai kupaszereplés maximum egy hosszan elnyújtott haláltusa lesz az Arsenal számára. A 88. percben szerzett Ashley Cole fejesgóllal elért 1-0 azt jelentette, hogy szűk három héttel később a legeslegutolsó szalmaszálba kell kapaszkodniuk, amikor Olaszországban lépnek pályára.

A MECCS

Az Internazionale szeptember közepén Cruz, van der Meyde és Martins góljaival már az első 45 percben a földbe döngölte az Arsenalt. Alig egy hónappal később mégis edzőcsere történt Milánó kék-fekete felében. Héctor Cúpertaz az Alberto Zaccheroni váltotta a kispadon, aki a Moratti-éra tizedik vezetőedzője volt az Internél. Tekintve, hogy MassimoMoratti mindössze egy évvel korábban lett az elnöke az olasz alakulatnak, hogy Arsène Wenger átvette az Arsenal irányítását, a két klub vezetési filozófiája nem is lehetett volna különbözőbb az elmúlt nyolc évben. Persze Moratti már csak a számok alapján sem igazán várhatott arra, hogy egy edző kibontakoztassa a vízióját. Az elfogyasztott nyolc szakembert ugyanis nagyjából 350 millió fonttal segítette abban, hogy Bajnokok Ligája győztes klubot faragjanak a csapatából. A sikertelenségnek ezúttal Zaccheroni igyekezett véget vetni. Irányítása alatt az Arsenal elleni késő novemberi találkozóig veretlen volt a csapat. A keddi Bajnokok Ligája meccset megelőzően például 6-0-ra verték a Regginát a bajnokságban.

Zaccheronit önbizalmát csak növelte, hogy a Giuseppe Meazza szinte bevehetetlen várként magasodott az ellenfelek előtt az elmúlt bő négy évtized alatt. „De mi az Inter vagyunk. Tiszteljük őket, de nem vagyunk megijedve.” – reagált az olasz szakember arra, hogy az eredmények ugyan nem azt mutatják, de az Arsenalnak van az egyik leglátványosabb támadójátéka a BL-mezőnyben. Wenger pedig a mérkőzés előtt úgy gondolkodott, hogy „talán még egy döntetlen is elég lesz” Milánóban. Ami egy európai ki-ki meccsen, tekintve, hogy sérülések tizedelik a csapatodat, nem is tűnt álszerénységnek. Az Arsenal kénytelen volt nélkülözni a csapatkapitány Patrick Vieirát, a védelemből a veterán Martin Keownt és a jobbhátvéd Laurent is, valamint Sylvain Wiltord és Dennis Bergkamp sem utazott a csapattal Milánóba. Miközben az Internél az olasz liga legjobban fizetett játékosa, az uruguayi Alvaro Recoba volt az egyetlen nagy hiányzó, a kék-feketék joggal készülhettek a továbbjutás bebiztosítására. Így festettek a kezdők:

Toldo – Córdoba, Materazzi, Cannavaro – Javier Zanetti, Lamouchi, Bréchet – Cristiano Zanetti, van der Meyde – Vieri, Martins

valamint

Lehmann – Touré, Campbell, Cygan, Cole – Ljungberg, Parlour, Edu, Pirès – Kanu, Henry.

Zaccheroni 3 belső védővel küldte pályára a csapatát, amiből rögtön 5 védő kerekedhetett, amint az Arsenal nagy nyomás alá helyezte a hazaiakat. A tavalyi elődöntős leggyengébb láncszemének talán az a Jérémie Bréchet számított, aki mindössze a harmadik mérkőzésén kezdett abban a szezonban. Elől Martins és van der Meyde ún. tükörszélsőkként játszottak, középen pedig Vieri volt az, aki megpróbált túljárni a londoni védők eszén. Akik kénytelenek voltak egy kényszer felállásban játszani. A fiatal Kolo Touré, aki remekül mutatkozott be a védelem tengelyében, most a jobb oldalért volt felelős, Campbell pedig megkapta maga mellé a francia Pascal Cygant. A két csapat közötti financiális különbséget az is jól érzékeltette, hogy amíg az Arsenal nyári szerzeménye, Jens Lehmann mindössze 1 millió fontba került a londoniaknak, addig az Inter olasz válogatott kapusáért, Francesco Toldoért annyit fizettek ki, mint amennyit az Arsenal költött az aznap este pályára lépő teljes kezdő tizenegyéjért. Az Arsenalnak azonban a gólszerzéssel is problémái adódtak a Bajnokok Ligájában. Henry mellett ráadásul most az a Kanu játszott, aki több mint egy éve nem kezdett európai kupameccsen.

Az első 15 perc alapján jól látszott, hogy mindkét csapat az óvatos játékot tartja szem előtt. Az Inter igyekezett elkerülni azt, hogy nagy rohanásba és adok-kapokba keveredjenek a halálosan kontrázó Arsenal ellen, míg a vendégek pontosan tudták, hogy akár egy hiba is végzetes lehet a továbbjutásuk szempontjából. Az örökifjú Obafemi Martins (hírek szerint ekkor 18 esztendős) okozta a legnagyobb fejtörést Cyganéknak, szabályosan csak ritkán sikerült megállítani a nigériait. A másik oldalon az elégedetlen hangok egyre hangosabbak lettek, miután Henry pocsékul kezdte a mérkőzést. Nagyjából a huszadik percig kellett várni, hogy egymás után két passza is jó helyre menjen, miközben a kapura teljesen ártalmatlannak tűnt. Egy igazi klasszist viszont az jellemez, hogy a legnehezebb szituációkból is elő tudja húzni a megkérdőjelezhetetlen tehetségét.

A 25. percben Edu a pálya közepéről a szélen felfutó Cole-hoz passzolt, aki maga elé tekintve valószínűleg fejben már megrajzolta a háromszöget, ami a támadás tökéletes befejezéséhez vezet majd. Pirèshez tette a labdát, aki ekkor a háromszögneka kaputól legtávolabb eső pontja volt. Ő pár érintés után Henryhoz továbbította a játékszert, megrajzolva ezzel az első vonalat. Egy pillanat alatt a balhátvéd Ashley Cole lesz az, aki az Arsenal játékosai közül a legközelebb tartózkodik Toldo kapujához. Henry egyérintővel az angolhoz passzolt, majd ugyanúgy, egyetlen felesleges mozdulat nélkül kapta vissza a labdát. Már csak az utolsó ecsetvonás hiányzott. Henry jobb belsővel, precízen lőtte ki a kapu jobb alsó sarkát. Briliáns támadás volt, a vendégek úgy szerezték meg a vezetést, hogy Ljungberg és Kanu kivételével minden Arsenal játékos részt vett a támadásépítésben.

Alig nyolc percig tartott azonban a vendégek öröme. Egy pontatlan Edu passzból az Inter lódulhatott meg, az eddig is veszélyesen játszó Vieri újra a kapuval szemben találta magát. Lövése gellert kapott Campbell lábán, Lehmann pedig hiába nyújtózkodott, már nem tudta megakadályozni, hogy a labda a hálóban kössön ki. Az egyenlítő gól utáni „nem-gólöröm” volt az utolsó izgalmas mozzanat az első félidőben. Vierinek ugyanis védjegyévé vált, a duzzogós, sértődött „gólöröm”, amivel az Inter szurkolóinak üzent. Pár héttel korábban például egy gólja után a fanatikusok közé bikázta a labdát. Persze a kék-feketék szurkolóinak is megvolt az okuk arra, hogy nehezteljenek Vierire. A sok közül az egyik például az, hogy az ősi rivális AC Milan kapitányával Paolo Maldinivel alapított közös divatcéget. Vieri egyenlítő találata azt jelentette, hogy mindkét csapatnak félig volt töltve az a bizonyos pohár a félidőben. Azt már mindenki maga döntötte el, hogy az félig tele, vagy félig üres volt.

Nem telt el öt perc a második félidőből, amikor az Inter játékosainak lábai alatt egyre forróbbá vált a talaj. Ehhez képest a legtöbbjük nem azt a benyomást keltette, mint akinek egyre gyorsabban járna a lába. Marco Materazzi például az elsők között volt, aki kimondottan ólomlábúnak tűnt Thierry Henry mellett. Ez vezetett a második gólhoz is, amit Freddie Ljungberg szerzett Henry passzából a 49. percben. A 2-1-es állás már azt jelentette, hogy Zaccheroninak lépnie kellett valamit a mérkőzés dinamikájának megváltoztatásához. Cannavaro lehozatalával az Inter átállt a négyvédős rendszerre, majd az egész meccsen súlytalan Lamouchi helyett az argentin Almeyda behozatalával igyekezett kreatívvá tenni a középpályáját Zaccheroni. Wenger sokáig nem változtatott, mivel úgy tűnt a cserék ellenére sem tud komolyabb nyomást kifejteni az Inter. Cole, Campbell, Cygan és Touré pedig rendületlenül szűrték meg Martinsék próbálkozásait. Miután van der Meyde helyett a robosztus Julio Cruz állt be a hazaiaknál, Wenger is cserére szánta el magát. Hiába futott ki a jobb oldalra korábban Henry, hogy jelezze Wenger felé, már nem tökéletes a lába, a francia menedzser végül Kanut hozta le a 72. percben. A helyére beállt Gilberto Silvával reagált a Cruz jelentette veszélyre és az utolsó 20 perc rohamaira. Csak arra nem számított, hogy azokat a rohamokat nem az Inter fogja vezényelni.

Az Inter a mérkőzés hajrájában kétszer is büntetőért kiáltott. Előbb Campbell csatázott Cruzzal a tizenhatos és az alapvonal találkozásánál, majd szemmel láthatóan elkaszálta az argentint. A játékvezető azonban szögletet ítélt az Inter javára. Pár perccel később egy sarokrúgást követően Marco Materazzi játszott rá egy kapu előtti tusakodásra, majd rogyott a földre. A játékvezető sípja ezúttal néma maradt. Szinte minden hazai Lehmann kapuja előtt volt, az Arsenal pedig pontosan erre a pillanatra várt. Thierry Henry saját térfeléről lódult meg a labdával. Javier Zanettinek esélye sem volt lefutnia a franciát, aki azonban hirtelen lefékezett a tizenhatos sarkánál. Zanetti egy pillanatra megkönnyebbülhetett, hogy felveheti a helyes védekezési pozíciót. Henry ekkor azonban, mintha odaszólt volna neki: figyelj pajtás, nekem elég 4-5 méter is, hogy álló helyzetből legyorsuljalak! Henry ekkor megtolta a labdát az alapvonal felé, majd könyörtelenül, elemi erővel, ballal kilőtte a hosszú alsó sarkot. Már-már tiszteletlenségnek tűnt az egész. Abban a pillanatban azonban nem volt jobb játékos a földkerekségen Henry-nál.

Amy Lawrence írta, hogy a gól pillanatában Lehmann odaordibált Marco Materazzinak, aki még mindig az Arsenal tizenhatosán belülről követte az eseményeket: „Látod? Betaláltunk, 3-1 van!”. Miközben Jérémie Aliadière az oldalvonalnál várakozott, hogy az utolsó pár percre pályára léphessen, Ashley Cole egy hatalmas keresztlabdával indította a kispadok közelében álló, fél lábbal talán már le is cserélt Thierry Henry-t. A francia még egyszer meglódult a kapu felé, keresztbe passzolt labdájáról Ljungberg még lemaradt, de Toldo sem érte el azt, így a hosszún érkező Edu az üres kapuba passzolhatott. Az angol kommentátorok halk kacagása a negyedik gól után jól illusztrálta a hangulatot a mérkőzés végén: pontosan mi is történik?

A 20 esztendős Aliadière beállását most már nem ronthatta el Henry egy újabb góllal, vagy gólpasszal. De alig telt el pár másodperc, amikor Aliadière kapott egy indítást a jobb oldalon, előtte-mellette Córdoba, akitől azonban sikerült elcsennie a labdát. A kispadok közelében elhelyezett zajmikrofonoknak köszönhetően hallhattuk, hogy talán éppen Henry az, aki bekiabál: allez, Jérémie! Aliadière pedig megy, a kapu előtt pedig Pirèshez passzol. Az angol kommentátor veszi át a szót: Robert Pireeeeeeeeees… Öt! (önfeledt kacagás). Négy perc alatt szerzett három góllal az Arsenal teljesen szétzilálta az Intert. A hazai szurkolók már a harmadik gól után elindultak haza, Pirès találatát követően csak az Arsenalt elkísérő nagyjából háromezer angol szurkolótól volt hangos a Giuseppe Meazza, miközben az egész csapat egymás nyakában örült a kispadoknál.

A HÁRMAS SÍPSZÓ UTÁN

Az 5-1-es győzelemmel az Arsenal életben tartotta a továbbjutási esélyeket. Az utolsó fordulóban a Lokomotív Moszkvát is sikerült megvernie a csapatnak, az Inter pedig csupán a harmadik helyen végzett a csoportban. A milánói 5-1 azonban több volt mint egy kifutott eredmény, egyfajta statement is volt a játékosok és Wenger részéről. Válasz volt az Inter elleni szeptemberi 0-3-ra, arra, hogy a stadionprojekt ki fogja végezni a klubot és arra, hogy az Arsenal képtelen teljesíteni az európai porondon. 1961 óta először nyert angol csapat tétmeccset az Inter otthonában, ráadásul még ennél is régebben, 47 éve nem kapott ekkora verést a milánói csapat. Henry így nyilatkozott a mérkőzés után:

„Vicces, de úgy tűnik, hogy minél melegebb a helyzet, annál jobban tudunk játszani.”

Amire Ljungberg megállapítása is rímelt:

„Mindig akkor játsszuk a legjobb focinkat, amikor háttal a falnak vagyunk szorítva. Egyértelműen különleges a csapatszellem, óriási a hitünk egymásban.”

Ez a csapatszellem pedig, mint tudjuk, történelmi sikerhez vezetett a Premier League-ben. Ráadásul mindez akkor következett be, amikor az első vészharangokat kongatták meg és kiáltották a Wenger-forradalom bukását. Amy Lawrence fogalmazott úgy a milánói mérkőzés kapcsán, hogy Wenger „megcáfolta a logikát”, vagyis bemutatott a status quonak. Nem először történt ez és nem is utoljára, miközben a Highbury árnyékában szépen, csendben elkezdték az építési munkálatokat, hogy lerakják az újabb pillérjét egy folyamatos forradalomnak.