Történelem

A 2005-2006-os szezon egyszerre volt egy dicsőséges korszak utolsó és egy új éra első állomása az Arsenal történetében. A 05/06-os évad volt az, amikor az ágyúsok utoljára játszották hazai mérkőzéseiket a Highbury-ben. Az Arsenal majd’ 100 éven át, 1913-tól 2006-ig szentelte a Highbury-t a „labdarúgás otthonává” (The Home of Football), miközben az utolsó szezon, sokáig úgy tűnt, nem lesz méltó a történelmi sikerekhez. Mivel éppen ez az idény volt az, amikor Arsène Wenger egy újabb lépcsőfokhoz érkezett a klub XXI. századba való átemelésének projektjében. A 2005-ös FA-kupa döntőn húzta utoljára magára az Arsenal mezét a klub ikonikus játékosa, az éveken át a csapatkapitányi szalagot viselő Patrick Vieira. Az ősznek már a francia legenda nélkül kellett nekifutnia a csapatnak, és hiába voltak már az előző idényben is bíztató jelek arra, hogy milyen megoldással igyekszik Wenger pótolni Vieirát, egy esős márciusi kedd estén vált világossá mindenki számára, hogy a múlt elmúlt, a jövő pedig páros lábbal rúgta be az ajtót. Ebben pedig az a legszebb, hogy minden szereplő egyszerre volt jelen, amikor ez bekövetkezett. Vieira, Fàbregas, Highbury.

BEMELEGÍTÉS

Az egész a veretlenül megnyert bajnokság után kezdődött. Wengernek óriási fejfájást okozott, hogy csapatának kapitánya szappanopera-szerű átigazolási pletykákba gabalyodott a nyár folyamán. Vieira szinte teljesnek érezhette karrierjét, miután a válogatottal korábban begyűjtött EB és VB címek után veretlenül nyerte meg (sokadik) bajnoki címét az Arsenallal. Egy valami azonban hiányzott. Pontosabban két dolog. Az egyik a Bajnokok Ligája serleg, amit talán Wengernél jobban senki sem akart a klubnál. Másrészt Vieira úgy érezte, hogy pénzügyileg nem becsülik meg eléggé Észak-Londonban, ezért elkezdett szemezgetni a Real Madrid galaktikus-projektjével. Vieira hitte, hogy ő is van olyan galactico, mint Zidane, Figo vagy Beckham. A madridi kontraktus nem jött össze, Vieira pedig eldöntötte, hogy még egy utolsó erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy a Bajnokok Ligája trófea az Arsenalhoz kerüljön. Wenger azonban már a jövőn gondolkodott. Azon a jövőn, amiből már hiányzik Vieira.

Egy csalódást keltő szezon után, 2005 nyarán Vieira aláírt a Juventushoz, ahol kimondva-kimondatlanul a Bajnokok Ligája elhódítását tűzték ki célul, miután az előző évben begyűjtötték újabb scudettojukat. Wenger elsősorban továbbra is egy like-to-like játékosban gondolkozott a francia pótlásaként, többek között így került képbe a fizikuma miatt Wenger szemében középpályásként aposztrofált Júlio Baptista szerződtetése is (erre két évvel később került sor). Viszont a 2004-2005-ös bajnoki idényben Vieira sérülései és formaingadozása miatt egyre több szerepet kapott a középpályán a 17 éves tinédzser, Cesc Fàbregas. A fiatal spanyol 33 bajnokin lépett pályára, viszont többnyire Vieira és Gilberto Silva előtt. Vieira távozása után azonban egyértelműen a középpálya közepén, Gilberto társaként számított rá Wenger. A 2006-os idényben már a csapattal volt a „Vieira-klón” Diaby is, a szezon során mégis az rajzolódott ki, hogy a középpálya irányítását nem egy klasszikus Vieira-alkat fogja átvenni, hanem az egykori csapatkapitány látszólagos antitézise, a katalán Cesc Fàbregas.

Az utolsó szezon a Highbury-ben nyögvenyelősre sikeredett. Az Arsenal a bajnokságban mindvégig csak azért volt harcban, hogy beverekedje magát a negyedik, Bajnokok Ligája selejtezőt érő helyre. Hosszú évek óta először a Tottenham az Arsenal előtt tanyázott, félő volt, hogy Wenger első top4-en kívüli szezonját éppen az ősi rivális előzése idézi elő. Decemberben, januárban és februárban is váratlan bukdácsolások nehezítették a csapat útját a legjobb négy felé. Nagyon úgy festett, hogy az Invincibles csillaga végleg leáldozott. Wenger talán most hitt abban a legkevésbé, hogy Európa trónjára ültetheti az Arsenalt. Vieira távozott, Bergkamp, aki 37 éves lesz, utolsó szezonját töltötte a csapatnál, a védelem pedig… A védelem pedig szépen sorban hullott ki. Miután 5 győzelemmel és 1 döntetlennel csoportelsőként jutott tovább az Arsenal a BL-ben, az a bizonyos ág is húzta a csapatot. A nyolcaddöntőben Madridba kellett utazniuk.

Ashley Cole, Lauren és Sol Campbell mind hiányoztak az első mérkőzésről. Pontosan három védő a sztenderd kezdő hátsó négyesből. Touré mellé így Senderos került, a bal oldalra a középső középpályás Flamini, a másik szélre pedig Eboué. A csapat történelmi sikert aratva 1-0-ra győzött Madridban, köszönhetően egy parádés Thierry Henry szólógólnak, majd a visszavágón megtartva az egy gólos előnyt a 0-0-s döntetlennel, várhatta az olasz listavezetőt, a Juventus csapatát. Pontosabban Patrick Vieirát és az ő idő előtti hazatérését.

A MECCS

Egészen szürreálisnak hatott, hogy egy Flamini-Senderos-Touré-Eboué védő négyessel 180 percen keresztül lakat alatt sikerült tartani Lehmann kapuját. Persze kellett hozzá egy kis szerencse is és a német hálóőr eszeveszett bravúrja a visszavágón Raúl helyzeténél. A kérdés továbbra is aktuális volt: ugye ez lesz az utolsó európai kupameccs a Highbury-ben? A Juventus ugyanis toronymagasan vezette az olasz bajnokság tabelláját (31 meccsből csak 1 vereség), útban sorozatban második scudettoja felé (amiből még abban az évben nulla lett, köszönhetően a Calciopolinak), ugyan a mérkőzést megelőző hétvégén leikszeltek az AS Romával, előnyük így is 8 pont volt a Serie A tabelláján. Akadtak azonban baljós jelek is az odavágó előtt. Pavel Nedved eltiltás miatt biztosan nem utazhatott Londonba, Alessandro Del Piero pedig mindössze 15 perc játék után hagyta el a pályát sérülés miatt a Roma ellen. Ha ez még nem lenne elég Capelloéknak, a múlt sem mutatott makulátlan tükröt az Öreg hölgy elé. A Juventus legutóbbi angliai látogatásai a Liverpool, a Manchester United és a Newcastle ellen is vereséggel értek véget. De mégis, az olaszoknak elég volt ránézni az Arsenal nyolcaddöntős összeállításaira és elereszteni egy elégedett vigyort. Nekik? Nem az a kérdés, hogy igen vagy nem, hanem hogy mennyit! (Lilian Thuram egy nyilatkozata még eszünkbe fogja ezt juttatni)

Wenger azonban továbbra is győzelemre állt a valósággal szemben. Az Arsenal zsinórban 6 meccse nem kapott gólt Európában, ezzel pedig a két évvel korábban BL győztes AC Milan rekordját veszélyeztették (7 meccs). A legutóbbi kettőre már visszatérhetett Jens Lehmann is, cserébe szinte mindenki beteget jelentett a védelemből. Balhátvédben a fiatal francia csereközéppályás, Mathieu Flamini már a hetedik(!!) megoldás volt a posztra. Viszont a Juventus elleni meccset megelőző 10 mérkőzésen már kikupálódhatott ezen a poszton. Touré klasszisát senki nem tagadta, viszont most neki kellett előlépnie vezérként, hiszen, ahogy egy jó amerikai zsarufilmben, megkapta maga mellé a zöldfülű, aktakukac benyomását keltő svájci Senderost. Jobbhátvéd poszton a mindig megbízható Laurent kellett pótolnia a szintén szemtelenül fiatal (és rutintalan) Emmanuel Ebouénak. Valaki már igazán kitömhetné őket, mormolta magában az egyetemes sportsajtó.

Az ágyúsok négyeséhez képest a Juventus védői „csupán” húszszorosát érték a piacon, nagyjából 100 millió fontot. Thuram (már világbajnok) és Cannavaro (még éppen nem világbajnok) mellett Zambrotta és Capello egyik „római legénye”, Zebina tette látszólag áttörhetetlenné a torinói védőfalat. A középpályára nézve azonban elkezdtek gyűlni a ráncok az olaszok homlokán. Vieria mellett a másik ex-római, Emerson jól szűrt, de kevésbé jól osztogatott, amitől a legjobban féltek az Öreg hölgy szurkolói. A londoni összecsapásra Capello a korábban említett kényszerhelyzet miatt végül Camoranesit, Mutut, valamint Trezeguet-t és Ibrahimovicot nevezte még a kezdő tizenegybe.

Wenger a hibrid védőfal elé a Real ellen bevált formáció alapján öt középpályást, előre pedig a csapat talizmánját, Thierry Henry-t rakta. Így festettek a kezdők:

Buffon – Zambrotta, Thuram, Cannavaro, Zebina – Emerson, Vieira – Camoranesi, Mutu – Ibrahimovic, Trezeguet

valamint

Lehmann – Flamini, Senderos, Touré, Eboué – Gilberto Silva – Fàbregas, Pirès – Reyes, Hleb – Henry.

Capello klasszikus 4-4-2-je mellé, amiből azonban már első pillantásra is bántóan hiányzott egy kreatív, irányító vénájú játékos a középpálya közepéről, Wenger a BL-ben alkalmazott 4-5-1-gyet rajzolta fel, ami inkább működött 4-1-2-2-1-ként, ahol Gilberto Silva klasszikus szűrőként játszott, előtte a pálya közepéért Fàbregas és Pirès felelt, a széleken Reyes (akit egyszerűen un cavalloneként, vágtázó paripaként jellemeznek az olasz lapok) valamint Hleb rohamozott, elől pedig Henry szabad kezet kapva varázsolhatott. Az Arsenal legnagyobb problémája az volt (azon túl, hogy a védelmet csapás után csapás érte), hogy a 4-5-1 (4-4-1-1) klasszikus geometriájából hiányzott Freddie Ljungberg, aki tökéletes összhangban futballozott Henryval, amikor Wenger ezt a felállást alkalmazta a Madrid ellen. Ljungberg szerepét ezért Pirèsnek kellett átvennie.

Az Arsenal meglepő sikerének titka a BL-ben az volt, hogy a minden oldalról ütött-vágott csapat egységként tudott együtt működni, még akkor is, ha Madridban például Henry egyedülálló zsenialitása kellett a győzelemhez. Ez az összhang mutatkozott meg a Juventus elleni mérkőzés első 15-20 percében is. A Juventus biztosan kezdte a meccset, igyekeztek dominálni, az Arsenal azonban elképesztő intenzitással zavarta meg tervükben az olaszokat. A folyamatos rohanások miatt, inkább tűnt sprintversenynek a mérkőzés eleje, mint jól megfontolt taktikai csatának. A Juventusnál azonban hamar kiderült, hogy a pálya közepén nagyjából nullával korrelál a támadásokhoz hozzáadott érték.

Gilberto tökéletesen szűrt, ami főleg abban mutatkozott meg, hogy hűen a becenevéhez Láthatatlan Falként funkcionált Senderosék előtt. Ebouénak az ex-Chelsea-s Adrian Mutut kellett őriznie. Párosuk valószínűleg ott lenne a legszórakoztatóbbak között, ha egy talkshow-ról lenne szó, ebben az esetben azonban az elefántcsontparti könyörtelenül semlegesítette a román támadót, aki Nedved hiányában a szélen volt kénytelen játszani.Flamini oldalán Camoranesi és az ő lófarka leselkedett vészesen, de az Arsenal hetedik választása ismét sikeresen tett meg mindent azért, hogy egyszer se jussanak át rajta. Viszont még mindig voltak olyan zsebek az Arsenal védőinél, amiket be lehetett tömni. Trezeguet, a Juventus házi gólkirálya volt, a BL-ben 7 találatnál járt, mellette az egész szezonban formán kívül játszó svéd, a 38 meccsen 9 gólig jutó Zlatan Ibrahimovic volt az, aki 90 percig kényelmesen befészkelte magát Kolo Touré zsebébe.

Miután sikeresen megtörték a Juventust, a kezdeti intenzitásból is visszább vett az Arsenal, a 4-5-1-et pedig mindenki a saját szemével csodálhatta meg. Noha úgy tűnt, Pirès idegenül mozog a pálya közepén (főleg Ljungberggel összehasonlítva), és inkább Fàbregas az, aki a védelmet megbontva Henry mögé tud érkezni, mégis a franciáé volt a kulcsszerep a vezető gól megszerzésében. Patrick Vieira nem játszott kimondottan rosszul, de sem Ibrahimovic, sem Trezeguet nem tudott úgy visszalépni a támadásépítésekben segíteni, mint annak idején Bergkamp vagy Henry. Ez vezetett a jelzésértékű mozzanathoz is, amikor Pirès a félpályánál becsúszva szerelte Vieirát, majd Henrynak passzolt, aki Fàbregasnak tette a labdát. A 18 éves spanyol pedig bemutatta, hogy döntéshozatalban képtelen hibázni azon az estén, és ügyesen kivárva, Buffon támaszkodó lába mellett a bal alsó sarokba lőtte a labdát. Vieira, a múlt a földön, Fàbregas, a jövő az egekben.

Gyors volt, könyörtelen és halálos, miközben mégis az egész olyan elegáns. Ez nem csak az Arsenal góljait jellemezhetné a Juventus ellen, de a csúcsformában játszó Wenger-féle Arsenalt is az évek során. Fàbregas góljával a hazaiak akkora ütést vittek be a Juventusnak, hogy a vendégeknek esélyük sem volt talpra állni. A második félidőben az Arsenal egyenes úton robogott az extázis felé. Talán meg sem fordult a fejekben a mérkőzés előtt visszhangzó kérdés: valóban ez lesz az utolsó európai kupameccs a Highbury-ben? Nem túlzunk, ha azt mondjuk, a Juventusnak esélye sem volt visszajönni a meccsben. Ha pedig szigorúak vagyunk, akkor azt mondjuk, hogy igazából meccsben sem voltak. Az Arsenal a nem is oly’ régi szép időket felidézve dominálta a második játékrészt is.

Egy tízperces perióduson belül jól irányzott ütéssorozatokkal (Henry, Fàbregas, majd Hleb kényszerítették védésre Buffont) tovább gyengítették a Juventust a hazaiak. Majd mindennek a csúcsán, bevitték a megsemmisítő öklöst. A második gólban ismét kulcsszerepet játszott a rendkívül alázatosan futballozó Robert Pirès, aki egy les miatt megítélt szabadrúgást gyorsan elvégezve Henryhoz passzolt, aki Hlebhez továbbította a labdát, majd a fehérorosz kiugratásából Fàbregas találta magát szemben Buffonnal. Fábregas azonban tökéletesen felmérve a helyzetet, ismét megkérdőjelezhetetlen döntést hozott: bepasszolta Henrynak középre. A francia már nem hibázott és az üres kapuba passzolta a labdát. Gólokat akarsz látni, amik megmutatják, hogy milyen volt WengerArsenalja? Akkor egyszer (vagy többször) nézd meg ezt a találatot. A legnagyobb olasz klub ellen, világklasszis játékosok ellen, egy Bajnokok Ligája negyeddöntő kiélezett szituációjában. Gyors, könyörtelen, tökéletes. Az ellenfél lenullázva.

Ha pedig arra keresnénk illusztrációt, hogy milyen lelkiállapotban játszhatott aznap este a Juventus, elég megnéznünk második gól után mutatott mozdulatokat. Első ábra: Capello Mutu helyett Chiellinit küldi balszélsőnek, akinek a lábáról másfél perccel a beállása után Eboué a semmiből sprintelve lopja le a labdát. A közönség extázisban, a fiatal Chiellini talán fel sem fogta, hogy mi történt a másodperc tört része alatt. Második ábra: Camoranesi teljesen feleslegesen rúgja fel van Persie-t.A második sárgája után kiállított olasz ezután gúnyosan és frusztráltan két kézzel integet a Highbury közönségének és kínos vigyorral az arcán dobálja feléjük a csókokat, miközben levonul a pályáról. Harmadik ábra: Henry-t vágja fel Zebina, aki „leokézza” sárgáját a bírónál, majd megindul a tizenhatoson belülre. A játékvezető szól neki, hogy ez már a második sárgája, ezért kiállítja. Zebina viszont elfelejtette, hogy már volt egy sárgája és csak most tudatosul benne, mekkora ostobaságot csinált alig fél perccel korábban.

Többféleképpen értelmezhetjük, de az igazságával nem vitatkozhatunk annak, amit Hajdú B. István mond ezután: „nem hiszem, hogy szellemileg pályán lenne minden Juventus játékos”. Valóban megvoltak a hiányzói a Juventusnak. Eltiltott volt Nedved és sérült DelPiero. Persze ugyanez igaz az Arsenalra is, akiknél a szezon kezdetén meg sem fordult a fejekben, hogy egy esetleges BL negyeddöntőben a Flamini-Senderos-Touré-Eboué négyessel állnak ki. Az Arsenal egyszerűen leradírozta a pályáról a Juventust azon az estén. Wenger totális dominanciára tört és vitt véghez. Ez a mérkőzés volt valószínűleg a legtökéletesebb a hősies BL menetelés alatt. Az Arsenal beállította az AC Milan góltalansági rekordját, majd sikeresen meg is döntötte azt. Wenger újabb csatát nyert a valósággal szemben, majd a visszavágón is újra definiálta azt. A torinói mérkőzés előtt Lilian Thuram így nyilatkozott:

„Mindenki látja, hogy a Juventus az Arsenal előtt jár, senkinek ne legyen meglepetés, ha három vagy akár négy gólt is lövünk nekik a visszavágón”.

Az eredmény? 0-0.

A HÁRMAS SÍPSZÓ UTÁN

Hirtelen az a paradox helyzet állt elő az Arsenalnál, hogy egyszerre közeledett egy még nem lezárt korszak vége és mégis már beköszöntött új éra a csapatnál. Ugyan még nem zárta be kapuit a Highbury és nem is ez volt az utolsó európai kupameccs a „labdarúgás otthonában”, mégis végleg eltemették a múltat a Juventus elleni kedd estén. Már nem Vieira Arsenaljáról beszéltek, hanem Fàbregas Arsenaljáról. Cesc Fàbregas nem az az új Patrick Vieira volt, akit sokan árgus szemmel kutattak, de ő lett az a kapitány, akire a klubnak Vieira után szüksége volt. Egy olyan kaliberű vezető, mint a francia. Mindez pedig egy Bajnokok Ligája negyeddöntő első mérkőzésén csillant fel először az Arsenal szurkolóinak szeme láttára. Az Arsenal-Juventus egy klasszikus meccs, ahol talán utoljára dominálta a 90 percet ennyire meggyőzően az Arsenal a Highbury-ben, valamint egyszerre sikerült eltemetni a múltat és örömujjongásban kitörni a jövőt látva. Miközben mindenki a tökéletes szerepet játszotta: Vieira, Fàbregas és az Arsenal is.