Taktikai elemzés

Immár több, mint három hónap telt el azóta, hogy az Arsenal hivatalosan is korábbi játékosát, a Manchester Citynél az edzői stáb tagjaként, majd Pep Guardiola első számú segítőjeként összesen három és fél évet eltöltő Mikel Artetát nevezte ki a november végén menesztett Unai Emery végleges utódjául. Mivel a koronavírus helyzet miatt jelenleg azt sem lehet tudni, hogy folytatódhat-e egyáltalán a szezon, ennél jobb alkalmat nem is lehetett volna találni arra, hogy elemezzük az új korszak eddigi történéseit.

A baszk szakemberrel az Ágyúsok a mai napig minden sorozatot figyelembe véve összesen 15 meccset játszottak le, amelyből 8 győzelemmel, 5 döntetlennel, 2 pedig vereséggel végződött. Arteta csapata átlagosan 1.53 gólt szerez meccsenként, míg a kapott gólok átlaga 0.80. Előbbi visszaesést jelenti az Emery-érában tapasztalt 2.00-s átlaghoz képest, viszont védekezésben óriási az előrelépés az akkori 1.35-ös átlaghoz képest.

Ebben az anyagban viszont nem elsősorban az eredményekre fogok koncentrálni, hanem megpróbálom minél részletesebben bemutatni Mikel Arteta játékfilozófiáját, az általa végrehajtott taktikai módosításokat, az Arsenal támadó, illetve védekező játékában tapasztalható változásokat azoknak előnyeivel és hátrányaival együtt.

Maximális odaadás és támadófutball

Arteta már jóval játékospályafutása vége előtt elkezdett komolyan foglalkozni az edzősködéssel, és feltett szándéka volt, hogy egyszer belőle is vezetőedző lesz. Bár népszerű volt a csapattársai körében, a rendkívül magas elvárásai többekből is erős ellenérzéseket váltottak ki. Őt pedig hasonlóan frusztrálta Arséne Wenger azon megközelítése, mely szerint a félidőben minél kevesebbet próbál kommunikálni a játékosaival. Arteta ilyenkor gyakran kezébe ragadta a gyeplőt, és ő maga próbálta különböző taktikai utasításokkal ellátni a társait. Már játékosként is edző volt, mikor pedig az utolsó két londoni évében már egyre többet bajlódott sérülésekkel, lehetősége volt letenni az edzői vizsgáit is, hogy a visszavonulását követően azonnal csatlakozzon Pep Guardiola stábjához a Manchester Citynél.

Arteta még 2015-ben aktív játékosként megfogalmazta a saját edzői filozófiáját, ami alapján nem csoda, hogy igazán közeli kapcsolatot alakított ki Guardiolával, majd pedig már az Arsenal edzőjeként ezek az alapelvek a munkája során is megmutatkoztak.

“Mindenkitől elvárom a maximális elkötelezettséget, ez a legfontosabb dolog. Ha valaki ennek nem tesz eleget, nálam nem fog játszani. Azt akarom, hogy a futball kifejező és szórakoztató legyen. Nem tudok elképzelni olyan koncepciót, ahol minden az ellenfél játékán alapul. Nekünk kell diktálnunk a tempót, és nekünk kell kezdeményeznünk, hogy szórakoztatni tudjuk azokat, akik megnéznek bennünket.”

Közel öt évvel később Arteta az első vezetőedzőként adott hivatalos interjújában szintén kiemelte, hogy számára nem lehet kérdéses egy játékos hozzáállása, és a mérkőzéseken a csapatának annyit kell támadnia, amennyit csak lehetséges. Az első ponttal kapcsolatban kiváló példa a hozzáállása miatt egyszer a mérkőzés keretből is kikerülő Matteo Guendouzi fegyelmezése, illetve Ainsley Maitland-Niles mellőzése. A mérleg másik oldalán viszont ott van Eddie Nketieh és Dani Ceballos, akik kiváló edzésmunkájuknak köszönhetően a bajnokságban is rendszeresen játéklehetőséghez jutottak.

A második pont bővebb kifejtéséhez pedig érdemes is belekezdeni az átalakuló támadójáték részletes elemzésébe.

Arteta piramisa

Ami a legtöbb szurkolónak azonnal feltűnik, ha az Emery és az Arteta-korszak közötti különbséget keresi, az a stabilitás. Amíg a korábbi vezetőedző minden áron az ellenfélhez próbálta igazítani a csapata felállását, addig Arteta az első perctől kezdve a saját elképzeléseit szerette volna megvalósítani, hogy az ellenfelek kerüljenek abba a helyzetbe, hogy reagálniuk kell az Arsenal játékára. Az Arsenal Artetával a kispadon papíron minden mérkőzésen 4-2-3-1-es formációban lépett pályára, ez azonban a támadásépítés egyes szakaszaitól függően legtöbbször 3-2-5-re, majd 2-3-5-re módosult.

Első körben koncentráljunk arra, miként próbálja az Arsenal eljuttatni a labdát az ellenfél védekező harmadába.

A labdakihozatalok során a 4-2-3-1-ben papíron bal oldali hatost játszó Granit Xhaka visszalép a balhátvéd helyére, aki nagyon magasan, gyakran szinte az ellenfél leghátsó sorával egy vonalban helyezkedik, miközben a jobbhátvéd behúzódik a jobb oldali félterületbe. Ezáltal jön létre az a 3-2-5-ös felállás, amely az Arsenal számára a legtöbbször a hátsó és a legelső sorban is létszámfölényt teremt, miközben a bal oldali félterületbe visszalépő csatár és a jobb oldali félterületben helyezkedő tízes passzopciókat biztosít az utolsó két védelmi vonal között.

Arteta csapata eddig elsősorban a bal oldalon felépített támadások során tudott veszélyes lenni a jobban működi csapatdinamika miatt. Az Arsenal a bal oldalon vezetett támadások során rengetegszer végrehajt egy figurát, amely a játékosok összehangolt mozgásának köszönhetően kiszolgáltatott helyzetbe hozza az ellenfelet, és vagy a védelmi vonalak között, vagy mélységben, vagy pedig az oldalvonal mellett lesz elérhető szabad passzopció a labdás játékos számára.

A fenti képen jól látható, ahogy Granit Xhaka a középpályára visszamozog a bal oldali félterületbe, Sokratis és David Luiz mellé, ezzel beljebb csalogatja a jobb oldalon helyezkedő Daniel Jamest. Eközben Aubameyang a bal oldalról befelé mozog, magára vonva ezzel Wan-Bissaka figyelmét, így Kolasinac teljesen szabadon kaphatja a labdát David Luiztól.

Az alsó jelenetnél hasonló a helyzet, de ezúttal Xhaka szinte egészen az oldalvonal mellé lép ki, területet nyitva ezzel David Luiznak az előretörésre. Amint ez megtörténik, Aubameyang beindul keresztbe, ismét lekötve ezzel Wan-Bissakát, Kolasinac pedig úgy kaphatja a labdát zavartalanul, hogy közben hatalmas üres terület nyílik előtte.

Ebben a szituációban a Manchester United egyedül a mélységi opciót tudta jól lezárni, hiszen Lindelöf nem lépett ki a visszamozgó Lacazette-re, Wan-Bissaka pedig lekövette Aubameyang mozgását. Viszont Luiz így Kolasinac mellett meg tudta volna játszani Lacazette-t is, aki teljesen szabadon tudott volna kapu felé fordulni.

David Luiz hozza fel szabadon a labdát, miközben öt Arsenal játékos helyezkedik magasan, egy öt a négy elleni létszámfölényt kiharcolva ezzel a Crystal Palace hátsó sorával szemben. Özil tökéletes ütemben lép ki McCarthy fedezőárnyékából, ezzel azonnal megjátszhatóvá téve magát a csapattársa számára. Ezzel egyidőben Lacazette kimozgatja a hátsó sorból Tomkinst. A védő viszont nem fogja eléggé szorosan a francia csatárt, aki így Özil azonnali lekészítését követően kapu felé tud fordulni, és ki tudja ugratni a csapattársa visszalépését követően a megnyíló üres területbe azonnal beinduló Aubameyang elé teszi a labdát.

Az Arsenal játékosai a rendkívül kevés felkészülésre és gyakorlásra fordítható idő mellett is nagyon gyorsan sajátították el Arteta alapelveit, viszont idővel az ellenfelek is elkezdtek reagálni az Ágyúsok húzásaira. A legutóbbi, West Ham elleni bajnokin például ugyan David Moyes csapata 4-4-2-ben védekezett, de a jobb oldalon játszó Jarrod Bowen folyamatosan mélyen visszazárt, hogy a balhátvédként magasan játszó Saka ne jusson könnyen labdához, míg a jobb oldali csatárként szereplő Michail Antonio is az oldalvonal felé orientálódott.

Ha pedig már a két csatár elleni építkezésről van szó, akkor érdemes megemlíteni, hogy ekkor az Arsenal többnyire három védővel és egy hatossal, gyémánt felállásban építkezik, miközben mindkét szélső védő az oldalvonal mellett helyezkedik, ami kétféle opciót is kínál az Ágyúsoknak az előre jutásban.

Az Arsenal a két csatárral szemben 3-1-es gyémánt formációban építkezik. Amennyiben a két csatár egymáshoz közel helyezkedve próbálja lezárni a passzsávot a középpályás irányába, úgy a védelem két szélén helyezkedő játékos könnyedén tudja felcipelni a labdát a középpályára, ha viszont a két támadó szélesebben helyezkedik, akkor a középpályás, ebben az esetben Dani Ceballos válik könnyen megjátszhatóvá.

Eddig elsősorban az Arsenal bal oldali és középső zónában történő építkezéséről esett szó, de most ideje áttérni, mi történik akkor, ha Arteta csapata a pálya jobb oldalán szeretne eljutni az ellenfél kapujáig?

A 3-2-5-ös felállásban tehát a jobbhátvéd többnyire a középen maradó hatos mellett közvetlenül, vagy a jobb oldali félterületben helyezkedik, ami több lehetőséget is nyújt a jobb oldali középhátvédnek. Mivel a jobbhátvéd a centrum felé mozog, az ellenfél jobb oldali szélsője is szűkebb pozíciót vesz fel, így hátrébb lépő jobbszélső, vagy a szélre kimozgó tízes akár egyetlen átadással megjátszhatóvá válik. Ez elsősorban a középpályán védekezésben egy vonalban négy játékost alkalmazó csapatok ellen működik igazán, ugyanis 5 középpályással egy ember képes lekövetni a vonal mellé kilépő tízes mozgását.

Ezúttal Xhaka marad a középpályán és Bellerin marad hátul a védelemben, de az alapelv ugyanaz, az Arsenal 3-2-5-ös rendszerben építkezik. Mivel a 4-4-2-ben felálló Burnley támadói szűken helyezkednek, ezért Bellerin szabadon hozhatná fel a labdát. A balszélső McNeil viszont kilép rá, így az oldalvonal felé mozgó Özil szabadon megjátszhatóvá válik, miközben Martinelli köti le a balhátvéd figyelmét, aki emiatt nem tud kilépni a szabadon maradó játékosra.

Az öt középpályással játszó Chelsea ellen a fenti módszer az építkezésre már kevésbé volt sikeres, hiszen amíg Jorginho és Kanté középen Torreirára és Xhakára figyelt, addig Kovacic le tudta követni Özil mozgását.

Amennyiben sikerül a jobb oldalon eljuttatni a labdát a támadóharmadba, a fentiek következtében a támadóközéppályás és a jobbszélső kettő az egy elleni helyzetet alakíthat ki az ellenfél balhátvédjével szemben. Ebben az esetben amint a védő kilép a labdás játékosra, akkor a belül helyezkedő játékos azonnal beindul a belső védő és a balhátvéd közötti területre, hogy utána szabadon tudja betenni a labdát a kapu elé.

Özil kapja a labdát a jobb oldalon, így amint a balhátvéd kilép rá Pépé azonnal beindul a megnyíló üres területre.

Ugyan ez a kombinációi papíron remekül működhetne, mégsem tudunk túl sok olyan jelenetet felidézni, amikor ebből igazán nagy ziccer alakult volna ki. Ennek az az oka, hogy a tízesként és jobbszélsőként legtöbbször pályára lépő Özil és Pépé nem igazán kompatibilis egymással ebben a leosztásban. Bal lábasként mindkét játékos elsősorban befelé szeret törni, így amikor az egyikük az aláfutás után megkapja a labdát vagy a gyengébbik lábával kellene valahogy beadnia, vagy át kell azt tennie a másik lábára, ezért értékes időt veszítve, és lehetőséget adva az ellenfélnek a rendeződésre. A fentieken segíthetne, ha jobbhátvéd nagyobb részt vállalna a támadások befejezésében, azonban a támadások és a védekezés közötti egyensúly megtartása érdekében az ezen a poszton szereplő játékos többnyire mélyebben helyezkedik, és visszapassz esetén segíti a labda cirkulálását, illetve labdavesztés esetén a kontrapresszingben kap komoly szerepet.

Ezzel pedig el is érkeztünk az Arsenal támadójátékának elemzésének utolsó részéhez, amelyben arról lesz szó, mi történik akkor, amikor Arteta csapata lecövekel az ellenfél térfelén?

Amennyiben az Arsenal nem tudja gyorsan befejezni a támadásait, vagy az ellenfél eleve mély blokkban próbál védekezni, az Ágyúsok felállása az eddig taglalt 3-2-5-ről 2-3-5-re módosul. Ha valaki közelről követte Pep Guardiola pályafutását, akkor már az eddigiekből világossá válhatott, hogy Arteta nagyon sokat merített a katalán mester ötleteiből. A 2-3-5-ös úgynevezett piramis formáció volt az első, ami igazán elterjedt a világon, és az 1880-as évektől kezdve egészen az 1920-as évekig és a WM rendszer megjelenéséig a legtöbb csapat ebben a rendszerben futballozott.

Guardiola a Bayern München edzőjeként szerette volna maximálisan kihasználni a keretében megtalálható szélsők képességeit, miközben igyekezett megóvni a csapatát a Bundesliga együtteseinek villámgyors kontráitól, így Arjen Robbent és Franck Ribéryt közvetlenül az oldalvonal mellé vezényelte, a nyolcasait feljebb tolt, míg David Alaba és Philipp Lahm beljebb húzódott a félterületekbe, kellően kompakttá téva a csapatot a középső zónában. A katalán mester ezt a taktikai variációt a Manchester Citynél is többször alkalmazta, az idei szezonban például azokon a mérkőzéseken, amelyeken a City 4-2-3-1-es alapfelállásban lépett pályára (pl. az Arsenal és a Leicester City elleni idegenbeli meccseken), a címvédő rendre 2-3-5-ös hadrendet alkalmazott a támadóharmadban.

A Manchester City 2-3-5-ös felállásban támad a Leicester City elleni mérkőzésen. A jobb oldalon a szélső hátvéd befelé húzódik, miközben a szélső kint marad a vonal mellett. A bal oldalon a szélső hátvéd a támadókkal egy vonalba lép fel, miközben a balszélső belép a bal oldali félterületbe.

Az Arsenal az ellenfél térfelén szintén 2-3-5-ös formációban áll fel. Itt is a jobbhátvéd mozog be a két mélyebben helyezkedő középpályás mellé, miközben a támadósorban öt játékos helyezkedik, feltöltve ezzel a pálya két szélét, a két félterületet és a középső zónát is.

Ennek a formációnak a használatával az Arsenal egyrészt optimálisan osztja el a játékosokat a labda körbejáratáshoz, másrészt létszámfölényt teremt az öt támadóval az ellenfél négy védőjével szemben, miközben a pálya közepének túltöltése miatt labdavesztés után az azonnal letámadás is egyszerűbbé válik. Ebben a felállásban a legnehezebb az öt védővel felálló csapatok védelmének feltörése a legnehezebb, ilyenkor ugyanis eltűnik a támadók létszámbeli fölénye az ellenfél védőjével szemben. Ekkor a támadócsapatnak sokkal többet kell rotálnia a pozíciókat, és mélységi beindulásokkal kell megzavarnia az ellenfelet. Az Arsenal ezzel a problémával szembesült az 5-4-1-es felállásban védekező Newcastle elleni meccsen. Ezen a bizonyos találkozón a megoldást Pépé esetenkénti beljebb húzódás, és Bellerin szélesebb helyezkedése, valamint mélységi beindulásai jelentették. Az Ágyúsok így horizontálisan tudták megnyújtani a vendégek középpályás védekezését, elérhetővé téve a két védelmi vonal közötti területet.

A 2-3-5-ös felállás hátránya, hogy a szélek nyitottá válnak, és ha nem sikerül megfelelően végrehajtani a kontrapresszinget, akkor az ellenfél ezen a területen gyorsan végigvitt támadásokkal könnyedén el tud jutni a kapuig.

Proaktivitás labda nélkül is

Ezen a pontom pedig érdemes áttérni az Arsenal védekezésére, amely az elmúlt években a legtöbb bosszúságot okozta a londoni csapat szurkolóinak.

Az Ágyúsok labda nélküli játéka a 2016/17-es idénytől indult erős lejtmenetnek, és a gödör alját egyértelműen 2019 őszén Unai Emery irányításával érte el az együttes. A baszk edző hiába ígérte már az első sajtótájékoztatóján, hogy agresszív presszinget tervez, végül belsős információk szerint erre az edzéseken sosem fordított különösen nagy figyelmet, és néhány kivételes mérkőzéstől eltekintve ez a gyakorlatban is megmutatkozott. Az Arsenal Emery irányítása alatt rendkívül passzívan védekezett, labda nélkül folyamatosan átadták a területet az ellenfélnek, így hatalmas nyomás került az egyébként sem világklasszisokból álló védelemre, amely rengeteg lövést nyelt be.

Az új menedzser azonban valóban nagy hangsúlyt fektetett a hatékony letámadás megszervezésére, és az Arsenal középső, valamint mély blokkban is sokkal kompaktabb, egységesebb lett Arteta irányítása alatt.

A szemléletváltás a statisztikákat tekintve is szembetűnő. Ugyan az xG arány továbbra sem fényes az Ágyúsokra nézve, de a trend megfordult az Emery korszakhoz képest. Az Arsenal ebben a szezonban a korábbi PSG-edző távozásáig az egyik legrosszabb csapat volt az egész ligában az elszenvedett lövéseket tekintve, viszont ezeknek a minősége átlagban annyira alacsony volt, hogy csak a Burnley tudta ebben megelőzni az Arsenalt. Artetával az Arsenal kevesebb lövést kap, viszont ezeknek átlagosan magasabb a minősége, ami azt jelzi, hogy jóval aktívabban próbálnak labdát szerezni, viszont ellentámadásokból veszélyesebbek tudnak lenni az ellenfelek.

Arteta érkezése előtt az Arsenal a mérkőzések 61 százalékán engedett legalább öt kaput találó lövést az ellenfeleknek, az új edző kinevezése óta viszont ez a szám 30%-ra csökkent, miközben a mérkőzésenkénti megelőző szerelések átlaga 8.5-ről 10.6-ra emelkedett. Gyakorlatban az Arsenal labda nélkül az ellenféltől függően 4-4-2-es vagy 4-4-1-1-es formációt vesz fel, most pedig azt fogjuk megvizsgálni, hogyan presszingel Arteta csapata három különböző játékrendszerrel szemben.

1. Presszing 4-2-3-1 ellen:

A beágyazott videó rendkívül szemléletes, sokat nem is lehet hozzátenni, de az angolul kevésbé tudóknak egy rövid összefoglaló:

Miután Aubameyang visszapasszra kényszerítette Wan-Bissakát, és a labda az egyik középhátvédhez került, az Arsenal felvette a 4-4-2-es alapfelállását, amelyben Özil és Lacazette lezárja a passzsávot a két mélyen helyezkedő középpályás elől. A lezárt opciók miatt a két középhátvéd elkezd egymás között adogatni, ami beindítja az Arsenal letámadását. Mivel a labda jobbra kerül Lindelöfhöz, ezért Lacazette támadja meg, miközben Xhaka is feljebb lép a középpályáról, hogy Fred ne tudja szabadon megkapni a labdát a védőtől. A labda a kapushoz kerül, Lacazette pedig folytatja a letámadást ügyelve arra, hogy közben Lindelöföt a fedezőárnyékában tartsa. Eközben Özil máris megindul az egyetlen játszható játékos, Maguire felé, miközben ő is ügyel arra, hogy a középpályások ne legyenek megjátszhatóak. Amint Maguire megkapja a labdát, Lacazette elfoglalja az eredeti pozícióját Özil mellett, blokkolva ismét a passzsávot a középpályások felé. Eközben Aubameyang csatlakozik hozzájuk Lindelöföt támadva, így Maguire-nek nem marad más választása, mint hosszan megjátszani Wan-Bissakát. Mivel a levegőben a labda lassabban utazik, ezért Kolasinacnak van ideje kilépni a Vörös Ördögök jobbhátvédjére, ráadásul nyomás alatt Maguire passza is pontatlanra sikerül.

2. Presszing 3-4-2-1 ellen.

Arteta első hazai mérkőzésén a csapata letámadása annyira jól műödött a 3-4-2-1-ben játszó Chelsea ellen, hogy Lampard már fél óra elteltével kénytelen volt belenyúlni a meccsbe, és Jorginho becserélésével átállni 4-3-3-ra.

A 4-4-2-es felállásban Özil és Lacazette feladata elsősorban ismét a passzsávok lezárása volt a két középpályás, Kanté és Kovacic elől. Majd amikor a labda valamelyik szélső középhátvédhez került, a presszing megindult: ekkor Lacazette feljebb lépett, és a labdát birtokló játékost (ebben az esetben Tomorit) támadta, miközben elzárta a visszapassz lehetőséget a középső középhátvéd felé. Eközben Aubameyang a szélről befelé lépett, hogy Kanté ne maradjon szabadon, míg Özil továbbra is Kovacicra, Nelson pedig Emersonra figyelt. Ekkor a labdát birtokló játékosnak nem maradt más választása miatt, felívelni a labdát.

3. Presszing 4-3-3 ellen.

Az Arsenal számára letámadást tekintve eddig az okozta a legtöbb gondot, ha az ellenfél három középpályással áll fel, egy hatos és két nyolcas leosztásban. A következő két szituációban megmutatjuk Arteta csapatának alapstratégiáját ilyen esetekben, majd pedig azt, hogy milyen megoldást lehet ez ellen alkalmazni.

Ebben az esetben általában 4-4-1-1-es alakzatban támad le az Arsenal. Özil feladata a hatos, itt éppen Jorginho őrzése, miközben Lacazette úgy támadja középhátvédet, hogy közben a helyezkedésével elzárja a védőtől a pálya bal oldalát. A Chelsea játékosának így két választása van: felíveli a labdát, vagy megpróbálja Azpilicuetát megjátszani. Utóbbi mellett döntött, de a Kékek kapitányát Martinelli máris megtámadta, és végül sikerült kiharcolnia egy bedobást.

A Chelsea erre a helyzetre Kovacic folyamatos visszalépéseivel talált megoldást. Pépé hiába blokkolja a passzsávot Emerson elől, Özil pedig őrzi Jorginhót, Torreira a mögötte megnyíló szabad területtől tartva nem követi mélyre a horvát középpályást, aki így szabad emberként fordulhat az ellenfél kapu felé.

Az 1-2-es elosztású középpályát alkalmazó csapatok elleni védekezés mellett muszáj kiemelni az Arsenal két nagy védekezésbeli hibáját is Arteta irányítása alatt. Az egyiket nyomokban már érintettük a támadójáték elemzésénél, amikor a pálya közepének kompakttá tételéről volt szó a középre húzódó szélsőhátvéd segítségével. Amennyiben nem sikerül időben nyomást helyezni a labdás játékosra, a védelem két szélén hatalmas területek nyílnak meg, amit az ellenfelek egyre többször igyekeztek kihasználni. Ebben az Everton járt leginkább az élen, hiszen Richarlison és Calvert-Lewin is tudatosan ezeket a területeket támadták, hogy után lendületből érkezhessenek a kapu elé a szélső területek levédekezésében egyébként sem remeklő középhátvédekkel szemben.

Jól látható ahogy Bellerin behúzódik középre, Saka pedig magasan helyezkedik, miközben André Gomesnek van ideje felnézni és kitenni a labdát a szélen beinduló Richarlisonnak, miközben a másik oldalról Calvert-Lewin érkezik a kapu elé.

Az Arteta-féle Arsenal legnagyobb hibája azonban mindennel együtt továbbra is a pontrúgások elleni szörnyű védekezés. A Manchester City hasonló problémákkal küzdött évekig, és talán sokat mond erről, hogy belsős információk szerint Artetának kellett volna erre megtalálnia a megoldást, de ehelyett erre a szezonra Guardiola edzői stábjához külön pontrúgásokra specializálódott szakemberek is csatlakoztak. Az Arsenal Arteta kinevezése óta 15 meccsen összesen 12 gólt kapott, ezekből pedig összesen 9 (!!!) közvetlenül, vagy közvetetten pontrúgás után született, és ha ebből Jorginho tizenegyesét levonjuk, akkor sem néz ki sokkal jobban a mérleg.

Összegzés

Ahogyan azt várni lehetett, Arteta azonnal elkezdte a saját képére formálni az Arsenalt, amiből kis szerencsével hosszú távon is egy nagyon izgalmas projekt sülhet ki. Egyelőre jól látszik, hogy a keretben több lyuk vagy épp rosszul működő összetevő van (túl sok mélységi középpályás, kevés nyolcas és tízes, Pépé és Özil szerepe a jobb oldalon, egy az egyezni jól tudó középhátvédek hiánya), ennek ellenére az új edző munkáját látva a szurkolók igencsak bizakodhatnak a jövőt illetően.

Viszont a hosszútávú sikerhez egy megfelelően működő igazolási stratégia, és egy megfelelően funkcionáló klubmodell szükséges. Jelenleg pedig ezek több aggályt vetnek fel, mint az edző személye.