Történelem
  • Milyen kemény egy viking feje?
  • Mi az a harpastum, és mit jelent a tsu-chu?
  • Mit keres Christiano Ronaldo az 1800-as évek Angliájában?
  • Mi jött a fair catch után?
  • 1924-ben Uruguay mit tudott, amit mások nem?
  • Mikor volt legutoljára 7 Arsenal játékos az angol válogatott kezdőjében?

Angliában az egyik legősibb, szervezett futballmérkőzésről szóló feljegyzés Chesterből származik, méghozzá a X. századból, bár ekkor még igencsak távol állt a játék képe a maitól. A két gólvonal szó szerint kilométerekre volt egymástól, és közel 500-an vettek részt a sporteseménynek csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető rendezvényen, lévén hogy a játékszert – ha hinni lehet a legendának – egy dán viking levágott feje képezte. Szabályokat nem alkalmaztak, így egy komplett falun átívelő, leginkább futóversenyre hajazó megmérettetésről beszélhetünk, ami rendkívül erőszakossá vált, ha 0-0 lett a végeredmény, mivel ekkor senki sem győzött, a diadal viszont mindig is tét volt.

Akárhogy is nézzük, ezzel a világ legnagyszerűbb játéka megszületett.

A futball gyökerei azonban jóval korábbi időkig nyúlnak vissza az evolúcióban, a homo sapiens vélhetően már akkor rájött, mikor egyszerű vadászó emberből állattartóvá vált, hogy a legjobb dolog amit tehet egy gömb alakú tárggyal az, hogy belerúg egy egészségeset. Hiszen gurul, és ha nem egy kisebb szikladarabról van szó, akkor egyrészt nem fáj az érintés, másrészt repül is az a valami, és minél többször tette ezt, annál messzebbre jutottak mindketten. Ez mókás lehetett már az időtájt is, és akinek van gyermeke, biztos meghatódva gondol arra, mikor a kis poronty csak küldte a lasztit, aztán pedig mindenki tapsolt és ámult a parkban, majd nagyokat nevetett a fenékre huppanásnál.

Krisztus előtt 200 körül a foci akkori formáját tsu-chu-nak hívták, ami szabad fordításban annyit tesz: rúgni a labdát lábbal. Ezt Kínában játszották, és ekkor már megjelent a bőrdarabokból gömbbé gyúrt labda is. A köztudatban az él, hogy az első nemzetközi meccset 1872-ben Anglia játszotta Skóciával, holott ez több mint 2000 évvel azelőtt történt, Japán és Kína között. Noha a briteket tartják a futball feltalálóinak, sokkal valószínűbb, hogy a játékot a rómaiak hozták először a szigetországi partokra. Mind a görögök, mind a római birodalom lakói játszottak a futballhoz hasonló játékot, a görög verziót episkyros-nak, a rómait harpastum-nak hívták.

Ezeket a megmérkőzéseket azonban korántsem nevezhetjük taktikai játéknak. Egy passz ekkor még azon kivételes mozdulatok közé tartozott, amihez nem kellett 20 ember, a meccs maga olyan szinten volt masszív küzdelem, hogy ahhoz képest az 1980-as Wimbledon egy csokornyi meleg balettezőként aposztrofálható. A feljegyzésekből tudjuk, hogy a középkori angliai meccseket is meglehetősen áthatotta az erőszak: a mérkőzéseken a labda sokszor csak lényegtelen kellékként szerepelt, amit lehetett rúgni, ütni, dobni, és magaddal vinni. Az elvesztőjét lenézték, mint egy veszett kutyát, és hasonlóképpen is bántak vele, ezért a megkaparintása után jobbnak látszott addig futni vele, amíg utol nem érték az áldozatot, mert ez rendszerint törött végtagokkal, és olykor bizony halállal járt, hiszen a jelesebb egyházi ünnepeken megrendezett összecsapások jó alkalomnak bizonyultak arra, hogy a régi sérelmek miatt egy-egy falu rendezze a számlát a rivális közösségekkel.

Ne felejtsük el, a társadalmi fejlődés azon éveiről beszélünk, amikor még a szórakoztatás magasiskolája a nyilvános kivégzések és boszorkányégetések képében mutatkozott meg, így a futball is egyre népszerűbb lett, és már nem csak fesztiválok, vagy ünnepek alkalmával játszották. 1314-ben II. Edward király rendeletben próbálta tiltani a futballt, aminek nem sok foganatja volt, és utódja, III. Edward is kénytelen volt közbeavatkozni egy hasonló ediktummal 1365-ben. I. Erzsébet is elítélte a foci ősét, melyet a kortárs író, Sir Thomas Elyot eképpen fogalmazott meg:

„Egy nemes emberek által mélységesen elítélt időtöltés, a játék nélkülöz mindenféle tiszteletet, nem más, mint brutális őrjöngés és erőszak.”

Valljuk be, Sir Elyot nem járt messze az igazságtól, hiszen ezek a konfliktusok gyakran eltartottak egy egész napon át, aminek eredménye számtalan törött csont volt, és halálos áldozat is több volt, mint gondolnánk. A tartományokban az összecsapások egyre komolyabb méreteket öltöttek, Derbyben vagy Nottinghamben a tradicionálisan Húshagyó Keddeken tartott meccsek az egész városban folytak, és különböző pontokon több száz fős csapatok várták, hogy odaérjen a labda, s megküzdjenek az ellenféllel. Szó szerint.

A XIX. században a futball – akárcsak a társadalom – elindult a civilizálódás útján, habár még mindig jelen voltak a kegyetlen belépők és mozdulatok, és a labdát továbbra is lehetett kézzel érinteni, viszont a játékot már két egyenlő számú csapat egy kijelölt pályán folytatta, két gólvonallal, egymástól 80-100 yardnyira. A labda már felfújható bőrből készült, és a feladat egyszerű volt: túl kellett juttatni az ellenfél gólvonalán, lehetőleg minél többször. Az 1800-as évek közepén, amikor az első 11 fős csapatok megjelentek, a standard felállás a 9 támadó + 2 védő volt. Néhány abszolút védekező alakulatban volt egy kapus is, aki nem érhetett kézzel a labdához, és ugyanolyan szerelése volt, mint a többieknek. Előtte állt a goal cover (korai söprögető), azelőtt egy védő, és legelöl pedig 8 támadó. Azonban továbbra sem beszélhetünk modern értelemben vett csapatjátékról, ugyanis a támadók körülbelül annyit passzoltak egymáshoz, mint Christiano Ronaldo első manchesteri éveiben a társainak. Magyarul a társak leginkább körbeállták azt, akinél a labda volt, követték a mozgását, epekedve a pillanatért, amikor letaglózzák a csapattársat, ezáltal megszerezzék a labdát, s folytassák a támadást.

Ekkortájt már nem a földművesek vagy az útonállók, hanem a felsőbb osztály tagjai játszották a focit, és a legtöbb mérkőzést közismert iskolák csapatai játszották, mint az Eton vagy a Harrow. Ezzel csak annyi probléma volt, hogy minden iskola privát szabályokkal próbálta keretek közé szorítani a sportot, több helyen már nem lehetett kézzel érni a labdához, de például Harrow-ban a két gólvonal egymástól 150 yardra volt, és egyedül Cheltenhamben volt keresztléc a kapunál. Így aztán mikor egy 1823-as mérkőzés közben William Webb Ellisnek elege lett a tökölésből, majd felkapta a labdát és elkezdett futni vele a kapuig – amivel gyakorlatilag feltalálta a rögbit – igencsak furcsán néztek rá az ellenfél tagjai, és nyilvánvalóvá vált, hogy egységes szabályrendszert kell kidolgozni.

A futballt és a rögbit hivatalosan 1863-ban választották ketté, ugyanebben az évben megalakult az FA (Football Association), és december 8-án lefektették a szabályokat, melyekről részletesebben Donnelly kolléga értekezett még az indexes NST-n, így utólagos engedelmével pár mondatot kopiznék a remekbe szabott irományból:

A pálya hossza legfeljebb 200 yard (182 méter), szélessége maximum 100 yard (91 m). A pálya határait zászlókkal kell kijelölni, a kaput két, egymástól 8 yardnyi (7 m) távolságban felállított oszlop jelenti, és a keresztlécnek ekkor még se híre, se hamva nem volt, évek múltán jelent csak meg a kapu magasságát jelölő piros szalag a két pózna között. Kezdés előtt pénzfeldobással kell eldönteni, hogy melyik kapu melyik csapaté lesz, és a pénzfeldobásnál vesztes csapat végzi el a kezdőrúgást. Az ellenfél játékosai nem lehetnek 10 yardnál (9 m) közelebb a labdához, amíg azt el nem rúgták, – ez lényegét tekintve megmaradt az európai és az amerikai futballban is, de – gól után térfélcserével és középkezdéssel folytatódik a játék.

Abban az esetben születik gól, ha a labda áthalad a gólvonalon felállított két pózna, vagy azok meghosszabbított képzeletbeli vonala között (bármilyen magasságban). A labdát nem lehet átdobni, átütni, sem pedig átvinni a gólvonalon. Ha a labda elhagyja az oldalvonalat, az első játékos, aki érinti a labdát, bedobást végezhet el arról a pontról, ahol a labda elhagyta az oldalvonalat. A bedobást az oldalvonalra merőlegesen kell elvégezni, a labda akkor kerül újra játékba, ha érintette a földet a játéktéren belül.

Ha egy játékos belerúg a labdába, minden csapattársa, aki közte és az ellenfél gólvonala között van, játékon kívülinek számít (les), tehát nem érintheti a labdát, és az ellenfelet sem akadályozhatja a labda megjátszásában, amíg újra játékban lévőnek nem számít. A gólvonal (alapvonal) mögül elvégzett kirúgásoknál mindenki játékban van.

Ha a labda a gólvonal (alapvonal) mögé jut:

  • amennyiben annak a csapatnak a játékosa érinti először a labdát – miután az áthaladt az alapvonalon – akié a gólvonal, akkor egy csapattársa (vagy saját maga) szabadrúgást (kirúgás) végezhet el az alapvonalról
  • amennyiben az ellenfél játékosa érinti először az alapvonal mögé jutott labdát, akkor ő, vagy egy csapattársa végezhet el szabadrúgást az alapvonaltól 15 yardnyira (14 m), azzal a ponttal egyvonalban, ahol az alapvonalon túljutott labdát érintették. A rúgás elvégzéséig a védekező csapat játékosai a gólvonal mögött kell, hogy tartózkodjanak.

Ha egy játékos ún. fair catch-et hajt végre (vagyis a labdát lepattanás előtt kapja el), szabadrúgást végezhet el, amennyiben sarkával egy jelet húzva megjelöli a pályának azon pontját, ahol elkapta a labdát. A rúgás elvégzéséhez annyit mehet hátra, amennyit csak szeretne, az ellenfél játékosainak pedig a rúgás elvégzéséig a jel mögött kell maradniuk. A játékosok nem futhatnak kezükben a labdával, valamint tilos a visszahúzás és a hacking (az ellenfél sípcsonton rúgása), a játékosok nem foghatják meg és lökhetik meg kezükkel az ellenfelet.

Köszönhetően az extrém les-szabálynak, védekezni sokkal egyszerűbb volt, mint támadni, így a formációk fejnehezek lettek. Ez 1 kapust, 2 védőt, 2 középpályást és 6 támadót jelentett, mialatt az FA folyamatosan felülvizsgálta a mérkőzéseket, s igyekeztek finomítani a játékon. A legfontosabb változtatás 1866-ban hajtották végre, és ez a les-szabályt érintette: a támadó akkor állt lesen, ha közte és az ellenfél gólvonala közt kevesebb, mint 3 ember (beleértve a kapust is) helyezkedett el. Ez lehetővé tette, hogy passzolják a labdát, noha a játékosok többsége még nehézségekkel küszködött a focinak ezen terén.

A taktikai revolúció a határoktól északra történt meg, ahol a skót amatőr csapat, a Queen’s Park mutatott be először passzjátékot. 1872-ben ők is indultak az első FA kupában, és mindenkit megleptek a rövid-passzos futballjukkal. A Kennington Ovalban megrendezett elődöntőben 0-0-át játszottak a Wanderesszel, és sajnos nem tudták tovább finanszírozni a londoni tartózkodásukat, így a visszavágó elmaradt, s a Queen’s Park kiesett a kupából. Ennek ellenére a mai napig őket tartják az első olyan egyesületnek, akik már mint csapatjátékot játszották a futballt. A passzok az akkori szemnek rendkívül látványosak voltak, a játékuk sebessége drámaian megnőtt, s rengeteg gólt lőttek, ennek köszönhetően kilencszer hódították el a Skót Kupát, és kétszer is eljutottak az FA kupa döntőjéig (1884 és 1885), noha mindkétszer kikaptak a Blackburn Rovers-től.

1873-ban Skócia nyerte a második hivatalosan rendezett nemzetközi mérkőzést (Anglia ellen, az egy évvel azelőtti 0-0 lett), és a skót csapatban hét Queen’s Park futballista volt. Skócia, köszönhetően a bonyolult passzjátékuknak, az első nemzetközi mérkőzések alkalmával masszív dominanciát gyakorolt az angolok felett, 11 válogatott mérkőzésből hetet nyertek meg, s ezek között volt például egy 7-2-es kiütés is, 1878-ban a Hampden Parkban. A déli oldalon csak ezután kezdték meghonosítani a passzolás filozófiáját, mely nagy részben annak volt a folyománya, hogy rengeteg skót játékos igazolt angol csapathoz, magyarul elkezdték átszivárogtatni a tudást az országhatárokon belülre.

Ahogy a játék kezdett szofisztikált lenni, ezzel párhuzamban a csapatok is egyre körültekintőbbek lettek a védekezést érintő kérdésekben. 1883 környékén már a legtöbb egyesület a 2-3-5-ös formációban lépett pályára. A két védő sosem hagyta el a felező vonalat, a 3 középpályás közül a két szélső abszolút defenzív felfogásban játszott, s középső társukra hagyták a kardinális feladatot: ő szolgálta ki az 5 támadót, ő volt a fazonszabász. Szép lassan tehát mindenki rájött arra, hogy a fél csapatot előre küldeni kissé rizikós vállalkozás, hiszen akkor senki nem ér vissza a kontráknál, és mikor 6 ember vezeti rá a labdát kettőre… Oda kiemelkedő kapus kell, és ebből is minimum kettő.

A legkiemelkedőbben a Preston North End sajátította el 2-3-5-ös formációt, hiszen az 1889-es szezonban veretlenül hódították el a bajnoki címet, valamint az FA kupát. Igen kombinatív passzjátékot alkalmaztak, a védekezésük szolid, de szervezett és hatékony volt, s nagy hangsúlyt fektettek a csapatmunkára, amit egy ex-katonatiszt, William Suddell koordinált. Ekkorra már más csapatok is felismerték a kemény tréning nélkülözhetetlenségét, s a Preston sikereit az Aston Villa és a Blackburn Rovers vitte tovább. A brit futball még jó ideig el volt ezzel a felállással, viszont a világ többi részén, ahol kezdett gyökeret ereszteni a foci, valamivel fantáziadúsabb formációk és rendszerek indultak virágzásnak.

Az egyik legnépszerűbb ezek közül az MM volt, a korai olasz csapatok szinte kivétel nélkül ezzel a taktikával operáltak. Az MM két hátvédet, két szélső védőt, s egy középső védőt állított közvetlen a kapu elé, legelöl pedig ugyanezt középpályásokkal és támadókkal. Ezáltal a csapatok sokkal gyorsabban és pontosabban mozgathatták mind a saját játékukat, mind a labdát. Ahogy megjelentek az új formációk, ezzel egy időben a futballnak újabb és újabb melegágyai képződtek szerte a bolygón, ami még több stílust és taktikai filozófiát injekciózott az addigra már a világ legnépszerűbb sportjába. 1924-ben Uruguay olyan futballal nyerte meg az olimpiai játékokat, amire a Dél-Amerikán kívüli emberek csodálattal, áhítattal néztek, és minden képzeletüket felülmúlta. A csapat az egyéni érzéket, a kreativitást és a fantáziát mesterien kombinálta a precíz passzokkal, s a gyors, határozott támadásokkal. Ma ezt modern futballnak hívnánk, de akkoriban ez zsigerből, ösztönszerűen jött, ahogy gyakorlatilag ma is így van ez a dél-amerikai csapatoknál, s az európai szemnek mind a mai napig káprázatot okoz 1-2 megmozdulás.

A szigetországi foci közben megmaradt önmaga karakterisztikájánál, egészen 1925-ig nem eszközöltek semmilyen módosítást, de ekkor sem újabb taktikai ambícióktól fűtött változások léptek életbe, hanem ismét újragondolták a les-szabályt. Ez év június 12-én, a skót szövetség nyomására átírták a lesen állás központi szabályait, háromról kettőre csökkentették azon játékosok számát (kapussal együtt), akik még a gólvonal és labda között elhelyezkedhettek úgy, hogy az ellenfél támadója ne legyen lesen. A védőknek természetesen nem ez volt a céljuk, a szabály még mindig több sebből vérzett, ugyanis rendkívül könnyű volt lesre állítani az ellen játékosát azzal, hogy a megfelelő időben a védő mindig feljebb helyezkedett, és ezzel a támadások döntő százalékát csírájában fojtották el. Ez viszont elég sokat kiölt az akkori futball szépségéből, lévén, hogy a játék egy nagyon szűk, 40 yardos területre koncentrálódott a pálya közepén, és hát gól sem sok esett a mérkőzéseken.

Ennek a defenzív, lesre állító játéknak az akkori Newcastle nagy mestere volt. A lescsapdát nagyon könnyű volt kiaknázni, és ez a futballtörténelem alighanem egyik legolajozottabban működő párosának, Bill McCrackennek és Frank Hudspeth-nek egy idő után a kisujjában volt. Vegyes érzelmekkel bírtak feléjük, leginkább az ellenfelek szurkolói és játékosai, ami odáig fajult, hogy a legenda szerint, amikor egy csapat megérkezett a newcastle-i állomásra, akkor vonatkísérő sípja után már rendszerint ezt kiabálták: „Blimey, offside already?!” (szabad fordításban: Mi a manó, máris les?!) Ez a lesre állítás egy meccsen átlagosan NEGYVENSZER következett be, mígnem az egyik mérkőzésen a drukkerek, kifejezve a nézhetetlen futball és a les-szabály irányába táplált negatív érzelmeiket, berohantak a pályára, és mindenkit lerugdaltak róla, képletesen. Az FA válaszként azonnali intézkedésekbe kezdett, több kísérleti meccset is lejátszattak, hogy megtalálják a helyes megoldást – munkásságuk nem járt túlzottan komoly eredménnyel, ugyanis semmit nem változtattak. Megvárták, amíg a játék asszimilálódik.

A következő, 1925/26-os szezonban a futball a passzjáték feltalálása utáni legnagyobb forradalmasításon esett át. A támadók előtt hirtelen nagy területek nyíltak meg, mivel a védők „megunták” a saját szerepüket. Érzésük szerint sokkal veszélyesebb volt várniuk arra, hogy mikor jönnek a támadások, mivel szép lassan megjelentek az előreívelések, de a játék nem vált nézhetőbbé, mert a gólok sokkal inkább védelmi hibákból születtek, mint sem szemkápráztató támadásokból. A találatok száma viszont emelkedni kezdett, nem is akárhogyan.

Az elején a csapatok kitartottak 2-3-5-ös felállás mellett. Ezt legelőször a kor legnagyobb futballkoponyája, az Arsenal legendás edzője, Herbert Chapman vizsgálta felül az 1925. október 6-án lejátszott, Newcastle elleni 7-0-ás vereség után. A csapatkapitánnyal, Charlie Buchannel azonnali munkába kezdtek, hogy megoldást találjanak a védelem közepét érintő kérdésben, ami a 2-3-5-ös formáció esetében addig megoldhatatlannak tűnt, lévén, hogy 5 portyázó támadó állt szemben 2 védővel. Chapmanék úgy döntöttek, hogy a korábban a középpálya közepén játszó futballistát hátrébb vonják, és egyetlen feladatot adnak neki: állítsa meg a támadásokat lábbal, vagy fejjel. Ezzel életre keltették a védekező középpályást, ami ismeretlen poszt volt, hiszen aki elöl volt, az általában támadott. Az addig kulcsfontosságú játékos pótlására 5 támadóból kettőt visszavontak a középpályára, hogy megtartsák a kapcsolatot a védelemmel.

Ennek eredménye a WM formáció lett, egy rendszer, ami totálisan átírta az addigi futballt, és alapjául szolgált minden újításnak a következő 25 évben.

És mindehhez csak kettő nap kellett. Az Arsenal rögtön alkalmazta az új felállást a következő mérkőzésen, melynek egy 4-0-s győzelem lett a gyümölcse az Uptown Parkban, a West Ham United ellen. Ezen az összecsapáson Jack Butler játszott védekező középpályásként, és minden lyukat betömött a védelem, 48 órával azelőtt még hiányos részein. 1926-ban Chapman megtalálta a tökéletes játékost erre a posztra, Herbie Roberts személyében. Nem volt egy labdazsonglőr, viszont hatalmas termetű, robosztus ember lévén az ideális futballista volt arra, hogy kifejelje, illetve megállítsa az ellen támadásait. Roberts abszolút dominanciát hozott a középpályás védekezésbe, mialatt a hátvédek, Charlie Male és Eddie Hapgood bármikor besegíthettek neki.

Jobb oldalon Jack Butler, a történelem legelső vkp-ja.

A WM kulcsa mégis a támadásokkal kialakított tökéletes balansz volt. Ennek elősegítéséhez szükség volt egy szokatlanul kreatív játékosra, aki 1929 nyarán meg is érkezett az Arsenalhoz. Alex Jamest a Preston North Endtől igazolta Chapman, mivel az új rendszernek köszönhetően a középpálya és a támadósor közötti rés jóval nagyobb volt, mint azelőtt, ugyanis a védők a saját tizenhatosuk környékén tanyáztak, és ritkán operáltak lesre állítással. Tehát kellett egy olyan futballista, aki betölti ezt az űrt, s miután megkapta a védelemtől a labdát, hosszú, pontos passzokkal helyzetbe hozhatta a szélső támadókat, ők pedig a középcsatárt. James-nek hála, Chapman reformja maximálisan bevált.

Ez a tény volt az, ami végigkísérte a futballt egészen az 50-es, 60-as évekig – a formációk és a taktika fontos volt, de közel sem annyira, mint manapság. Az 1925-ös les-szabály módosítás után a játékosoknak sokkal több szabad területük volt a játékra, és alapfelállástól függetlenül a jó focisták ezt ki tudták használni. A mai modern játék les-szabályával, illetve a középpályás dominanciával sokkal könnyebb elzárni az utat a kiemelkedő támadók elől, ezzel minimalizálva a hatékonyságukat. A mostani játékban simán kikaphat egy csapat, hiába vannak jobb képességekkel megáldott játékosai. Szimplán azért, mert elvesztik a taktikai csatát. A 20-as, 30-as és 40-es években ez nem történt meg túl gyakran, általában azok a csapatok nyertek, melyeknek képzettebb, jobb játékosai voltak, akik megfelelően használták ki a játékhoz rendelkezésre álló teret.

Vegyük példaként Chapman Arsenalját. Igaz, hogy ők voltak azok, akik elsőként aknázták ki a WM nyújtotta előnyöket, de nem kellett sok időnek eltelnie, míg más csapatok is magukévá tették a rendszert. Az Ágyúsoknál ellenben olyan minőségi futballisták játszottak, mint Eddie Hapgood, Alex James, valamint olyan legendás gólzsákok, mint Cliff Bastin, vagy Ted Drake. A taktika természetesen segített, de a siker titka a formációban játszatott játékosok minőségében rejlett. Illetve kellett még egy nagyszerű edző is mindehhez. Chapman hatása nem csupán a WM rendszer kiötlésében merült ki: az egyik első támogatója volt az esti, villanyfényes mérkőzések rendezésének, az ő tanácsára vezették be a mezek számozását Angliában. A taktikai újítások mellett rendületlenül hitt a fizikai felkészítésben, és az igen szigorú edzésterv mellett az elsők között alkalmazott fizikoterapeutákat és masszőröket a futballban, illetve nyitottá tette a játékosait, hogy hetente tartsanak megbeszéléseket, és űzzenek más sportot is, legfőképpen a golfot.

1930 és 1935 között az Arsenal kereken 530 gólt rúgott a bajnokságban, több mint kétszer annyit, amennyit kapott, három szezonban is 100 gól felett teljesített, mindez 4 arany- és 1 ezüstéremhez segítette a csapatot. A legendás 1934-es, a Highbury-ben 3-2-es eredménnyel végződő Anglia – Olaszország mérkőzésen hét Arsenal játékos volt a kezdőben. WM-rendszert végül a magyar Aranycsapat forradalmasította az ötvenes évek elején, de erről majd csak a következő részben olvashatsz.